Május 2005
Boszorkányok ördögök – bűvölés bájolás

Perger Gyula

„Szemfény vesztő tselekedetek”

Bűbájosok és ördöngösök egy 18. századi jezsuita erkölcstanító példatárban

Ahogy a középkori latin irodalom néhol kritikai éllel vagy átértelmezve és új filozófiai-esztétikai rendszerbe építve tovább éltette az antik hagyomány bizonyos elemeit,1 úgy a 17–18. század – egyes nemzeti kultúrák középső és alacsony rétegeihez szóló – elbeszélő egyházi irodalma a megelőző századok kultúr- és mentalitástörténeti, néprajzi tárházának is tekinthető.

A kora újkori magyar kegyességi, meditációs művek nagyobb hányada fordítás, s a 17. század első évtizedeitől megszülető nyomtatott gyűjteményeknek fontos szerepe volt a nemzetközi elbeszélésanyag közvetítésében. Így az exemplumok között helyet kapó erkölcstanító célzatú példák számos olyan – korábban közszájon forgó – történetet, hiedelmet, szokást adtak tovább és hitelesítettek az egyházatyákra, nagy tekintélyű teológusokra hivatkozva, melyek beépül(het)tek, illetve tovább él(het)tek az európai népek szokás- és hiedelemvilágában.2

Az alábbiakban idézett – ördöngösökkel, bűbájosokkal és boszorkányokkal kapcsolatos – szövegek mindegyike Taxonyi János Tükrökjéből származik. Taxonyi könyve korának egyik legnépszerűbb olvasmánya volt. Hatvan év alatt háromszor adták ki: 1740-ben az első kötetet, majd 1743-ban a másodikat (mindkettőt a Streibig család győri sajtójában nyomtatták). Ezt követte az 1759-es kassai, az 1805-ös pesti és ugyancsak 1805-ös pozsonyi kiadás.3 A könyv népszerűségben vetekedett Haller János Hármas Históriájával.4 Túlnőve eredeti egyházi funkcióján a 19. század elejéig a világi, köznemesi publikum egyik kedvenc olvasmánya lett.5

Mint azt már műve címében is jelzi a szerző, történeteit „egynéhány autorokból” szedte össze. Taxonyi mintegy hatvan forrásmunkát nevez meg ugyan, de exemplumainak döntő hányadát négy gyűjteményre lehet visszavezetni,6 s ezek kapcsán nagy biztonsággal eljuthatunk az egyetemesnek tekinthető középkori latin nyelvű irodalmi rétegig. Ha hozzávesszük ehhez Katona Lajos megállapítását, mely szerint: „[Taxonyi könyvének] is lehetett némi behatása népünk monda- és meseszövő munkásságára; ha nem is mindig közvetlenül, annál gyakrabban a templomi szószékről hulló ige magvainak tovább csírázása alakjában. Mert mint a középkorban [...] a Gesta Romanorumot, úgy használták a XVIII. században Taxonyi példatárát is a prédikátorok kényelmesebbjei”,7 akkor talán nem tűnik túlzásnak, ha szerzőnk exemplumait fontos forrásként tartjuk számon a történeti folklorisztikában is. Bár Taxonyi sokszor példának nevezi történeteit, s hitelességüket nem engedi kétségbe vonni, de megjegyzése, miszerint: „Ezek akár históriák, akár csak fabulák légyenek is, de eléggé megmutatják” ennek vagy annak a hittételnek igazságát, jól jelzi azt a tudatosságot, ahogy az interpretációt a történet fölé helyezi.8

Taxonyi már első munkájában, a Horologium Sapientisben fontosnak tartotta megjegyezni, hogy olvasóközönségének érdeklődéséhez és befogadó képességéhez kívánja igazítani fejtegetéseit.9 Ez a szemlélet a Tükrök esetében is tetten érhető, hiszen számos, a korabeli – illetve a forrásaiból merített korábbi – népéletre, hiedelmekre vonatkozó adatot is olvashatunk a „tanúságok” között.

Taxonyi az ördögről mint a bűn és istentelenség forrásáról kéttucatnyi történetben emlékezik meg. Hogy megóvja olvasóit (hallgatóit) tőle, azzal biztat, hogy „az ördög soha úgy meg-nem változtathattya magát, hogy […] meg nem ismértethetnék”. Egyik exemplumában az ördög ugyan asszony alakjában jelenik meg három nemes ifjú előtt, de „ámbár emberek személyét, és formáját fel vegye-is: mindazonáltal mint szeg a’ zsákból, ugy ő is ki-tetzik valami jelből. Mivelhogy ketske bak, a’vagy ló lábai vannak, a’ teste vagy igen nagy, vagy igen törpe, vagy orra mód nélkül hoszszú, vagy ujjain horgas körmei, vagy a’ homlokán kisded szarvai vannak…” (II. 512.)10 Az ördög ilyetén külső jellemzése általánosan ismert és elfogadott a néphitben. Kecskebakként vagy lópatásan jelenik meg a korai ábrázolásokon, metszeteken is, s a „kilóg a lóláb” napjainkban is általánosan ismert és használt proverbium. Az ördöggel szövetkezők „az Istent meg tagadgyák, és helyette az ördögöt tisztelik, és imádgyák: az Oltári-Szentséget pedig ki-mondhatatlanul gyalázattal tiszteletlenitik, és szertelen boszszúsággal ille-tik…” (II. 184.) A recens magyar anyagban ritkán találkozunk ugyan az Isten megtagadásával, de a német néphitben, illetve a boszorkányperek jegyzőkönyveiben – az ördöggel való szerződés kapcsán – alapvető momentum az Isten és a Szentháromság megtagadása, a Krisztust jelképező Oltáriszentség meggyalázása. Taxonyi könyvének megjelenése idején, a Nyugat-Európában kialakult eljárási rend, annak kérdéseiben sugallt hatása már a magyar néphitben is megjelenhetett. Már egy 1581-es selmecbányai per jegyzőkönyvében szerepel, hogy „egy Borbála nevű asszony halálos ágyán vallomást tett, hogy az ördöggel szövetkezve boszorkányságot űzött, magzatelhajtást gyakorolt, s az oltári szentséget is meggyalázta”. A szegedi, 1728. évi boszorkányperben a tanúk az ördögöt bakkecske, illetve fekete bika képében látták.11 1731-ben a boszorkánysággal vádolt Tóth Anna azt állította, hogy az ördöggel kötött szövetség alkalmával „az ördög is jelen volt maga Aszszony ember abrázatában”. Az 1743-as tortúrán a gyalókai Csordos Mátyás azt vallotta, hogy „Azon ördögi Compágniában valo Emberek kinszeritettik eötet, hogy az Istent tagadja megh, de nem cselekette”. Sellymes Sára 1758-as peréből az esküvés szövegét is ismerjük. Ugyanazon évben Oláh Mária már azt is megvallotta, hogy az eskütételnél négy-öt pokolbéli ördög is jelen volt. „A Luczifer mondotta az Esküvésnek formáját ekképpen: Az Isten nem lészen néked Istened, én nem imádom, nem tisztelem, hanem tisztelem Luczifert és az ő Társait, semmit sem hiszek a Boldogságos Szűznek sem az Égben levő Szenteknek.”12

Taxonyi könyvében „a szemfény vesztő tselekedetek” kapcsán utal a boszorkányság elsajátításának másik közismert módjára is: „Ott a’ pásztor kezében vőn egy veszszőt, és azzal nagy kereket vona a’ földön; a’ mellynek közepére helytetvén a’ Hertzeget, meg parancsolá néki, hogy a’ kerékből ki-ne mennyen, mert az ördög mingyárt el-ragadgya.” (II.194.) A védő funkciójú mágikus kör Európa-szerte ismert. A szentelt krétával, kézzel, ostorral, leggyakrabban bottal körbekerített területen álló személy úgy idézheti meg az ördögöt, gonosz szellemeket, hogy nem esik bántódása. A bűvös kör mint a tudós pásztorok tudományszerzésének helye, hiedelemmondáink ma is élő eleme.13

De mire is képesek azok, akik valamely módon szövetséget kötöttek az ördöggel és megszerezték a tudományt? Mesterükhöz, az ördöghöz hasonlóan képesek az alakváltoztatásra. „Azért sokat tehetnek ezek a’ gonosz lelkek – írja Taxonyi. – Külömb-féle; ugy mint medvéknek, tigriseknek, komondoroknak, fekete Szeretseneknek, és más állatoknak formájába változtathattyák mago-kat.[…]  A’ jó angyalnak-is formáját fel-vehetik magokra…” Így átváltozva „Sok zenebonát, zörgést, és zendülést tehetnek a’ Várakban, és a’ házakban […] Sőt a’ levegő égben-is záport, jég-esőt, szelet, és rettenetes égi háborut indithatnak (I. 341.), „…egy gonosz-tévő sints, a’ ki annyira ártson a’ községnek, mint a bü-bájosok, és ördöngösök. Mert mikor ők az ördög iskolájába adgyák magokat, erős hitezéssel arra esküsznek, hogy minden lehetséges módon ártani fognak mind az embereknek, mind a’ barmaiknak. Azért meg-vesztik az embereket, és sok-féle betegséget szereznek nékik. Meg-tsinállyák, hogy a’ házas személlyek ne élhessenek a’ házassággal, avagy hogy gyermekek ne lehessen. A’ gyermekeket meg bájollyák, és meg-babonázzák. A’ marhát meg-dögleltetik. A’ teheneknek tejeket el-vészik, avagy azt tselekszik, hogy a’ téj helyett vért ereszszenek. Égi-háborút, menyköveket, kő esőt indítanak. Egy szóval nints olly gonosz, a’ mellyet ők az ördög segétségével meg-nem tselekedhetnének.” (II.185–186.) Taxonyinak az ördöngösök alakváltozására vonatkozó leírását nyilvánvalóan befolyásolták forrásai – részben az eredeti német példák, részben a már azokban is tetten érhető, egyházatyák által értelmezett biblikus magyarázatok – , ugyanakkor az ártó cselekmények felsorolása teljesen „szinkronban” van a magyar hiedelemmondákban élő különböző alakok (boszorkány, táltos, garabonciás és egyéb tudományos emberek) tevékenységével. Taxonyi hosszabb példáiból, a történetek tanulságaiból egyértelmű, hogy a szerző mindezeket a cselekményeket a boszorkány személyéhez köti.

„Vagyon nékem az én Szomszéd Aszszo-nyomnak kerte mellett egy szép virágos mulató kertem. Mikor abba egykor bé-mentem vólna, mindgyárt meg láttam ott a Szomszéd Asz-szonyom kertéből jövő, ’s visza menő ember láb nyomait, és a’ kárt is, a’ melly ott nékem tétetett. Midőn pedig a’ kertem ajtajában meg-állottam, és tsak magamban alattomban a’ káromért panasz-kolkottam volna, hertelen mellém jöve a’ Szomszéd Aszszonyom, és azt kérdezé tőllem, ha volna-é valami gyanúságom felőle? Én tudván, hogy rosz hire vólna, meg-ijedék tőlle, és tsak azt mondám: a’ fűben-való járás ki-mutattya a’ kárt. Ő pedig látván, hogy az ő kivánsága szerént nem akarnám magamat véle pörbe botsátani, nagyon kezde boszankodni, és némely szókat, mellyeket én ugyan hallék, de nem érthetném, mondván el-méne. Egynéhány nap múlva rettentő nagy betegségbe esém: mert a’ ki-mondhatatlan nagy fájdalom, és szegezés úgy kinozta a’ hátamat, és bélemet, mintha azokat két éles hegyes-tőr szűntelen járná-által. Melly iszszonyú kinok miatt éjjel nappal jajgattam, és azzal a’ többi szomszédaimat szűntelen nyughatatlanitottam. Sokan köz-zülök jövének látogatásomra, és vigasztalásomra; a’ többi között egy fazekas-is, a’ ki nem tsak szeretője, hanem ágyasa-is vala annak a’ boszorkány Szomszédomnak: de azzal a’ vigasztalással semmiképpen nem enyhődött az én iszszonyú nyavalyám, és keserves gyötrelmim. Más nap ismét hozzám jöve a’ fazekas, és elsőben vigasztalni, azután tréfálódni kezde. A’ többi tréfái között (noha ez nem vólt tréfa) azt-is mondá: No! Most meg-próbálom, tselekedetből-é avagy más okból esett rajtad ez a’ te nehéz nyavalyád. Ha gonosz tselekedetből; bizzál, mert meg-segitelek, és előbbeni egésségedet bizonnyal viszsza nyerem.

Véve azért, és meg-olvaszta egy darab ólmot, és én az én ágyamban feküvén, reám tőn egy vizzel teli tálat, és a’ meg-ólvasztott olmot belé önté. És midőn ez meg-hidegült, és öszve-ment vólna, a’ gonosz tselekedetnek minden jelei rajta meg-tetzenének. Azonnal fel-kiáltá a’ fazekas; bizonnyal gonosz tselekedet által nyomorottál-meg. És imé a’ gonosz tselekedet eszközeinek egyik része a’ szobád küszöbe alatt vagyon el-ásva. Mennyünk azért, és keressük fel: mert mihent azokat onnét el-viszük, azonnal jobban fogod magadat érzeni. El-méne ezért vele a’ férjem, és a’ fazekas fel-emelé az ajtó küszöbet. Meg-látván pedig az alatt egy lyukat, mondá a’ férjemnek, hogy tegye belé a’ kezét, és valamit benne talál, mind húzza-ki. Ki húza azért elsőben egy minden felől meg-lyugattatott képet, a’ melly viaszból vala öntve. Hoszszasága egy tenyernyi vala, az oldalában pedig ugy, a’ mint én fájdalmat szenvedek két tű egymás ellenébe ütve vala. Az után egynehány posztó tsomókat, a’ mellyekben külömb-féle tsontok valának takarva, húza-ki: a’ mellyeket a’ képpel együtt midőn a’ tűzbe vetettek vólna, én azonnal meg-gyógyulék, és az életnek kívánsága-is viszsza adaték nékem. Mindazonáltal noha a’ rágás és a’ szegezés meg-szüntenek rajtam, de ekkoráig sints olly épségem, a’ mint vala ennek előtte […] mert még vannak ennek a’ gonosz tselekedetnek némely eszközei elrejtve, a’ mellyeket ő meg-nem találhat, mert helyeket nem tudgya.” (II. 218–222.)

E történet szinte archetípusa a még a 20. században is lejegyzett boszorkánytörténeteknek. A kárt okozó és megsértett boszorkány megbetegíti haragosát. A rontást csak különleges eszközökkel lehet felismerni és elhárítani. A rontó személyének viaszöntéssel, ólomöntéssel való leleplezése Európa-szerte elterjedt varázscselekmény. Az eljárás már a Malleus Maleficarum (1489) idején fontos szerepet játszott. A könyv egyik története elmondja, hogy amikor ólmot öntöttek, hirtelen különféle alakok keletkeztek, mintha csontot, tüskét, hajat tettek volna a vízbe. Az öntő ebből látta, hogy a betegség rontás következménye: „Látod, hét fém van a hét planétának megfelelően, és mivel Saturnus rendelkezik az ólommal, ezért az ő sajátossága, hogy ha ólmot öntünk egy rontás fölött, befolyásával ismertesse a rontást.” A szinte kanonizált hiedelem már 1584-ben, majd 1591-ben is megjelent kolozsvári boszorkányperekben, majd 1693-ban és 1700-ban debreceni jegyzőkönyvekben is feltűnik.14 A boszorkánysággal vádolt Horváth Katalin 1748-as nemeskéri perében több tanú is beszámolt ólomöntésről. Egyikük a megrontott tehén, másik kettő pedig egy beteg leány fölötti öntést meséli el: „be csinálván ajtokat, ablakokat, egy tálacska vizben a beteg feje fölött forró olmot öntöt, az elsőben ollyas formát mutatot mint egy emberi kép, hóna alat lévén a Puska, és valamint leánya megh lövettetett, ugy a vállán láczotott a luk, megh magyarázván nekiek, hogy a luk a sebet jelenti, a Puskát pedig a hóna alat Horváth Katának az ördög sütöttö el, s abban az ördöngös lövésben vagyon ollyas nyomoruságos nyavalában…”15 A rontást, betegséget okozó és fenntartó, küszöb alá elrejtett viaszbábu és rongyba csavart csontok motívuma is általánosan ismert, csakúgy, mint a rontás elhárítása azok elégetésével.16

Egyik legelterjedtebb hiedelemtörténetünk motívuma, az állat alakban megjelenő s így megölt boszorkány tűnik fel Taxonyi Stengeltől kölcsönzött történetében:17

„Igy akarta, a’ mint Delrio Márton irja, más boszorkány, a’ ki vendég-fogadóné vala, de maga veszedelmével, egy paraszt emberen boszszúját ki-tölteni. Mert midőn ez a’ paraszt ember fiával együtt nála sert ivott vólna, eszébe vévé, hogy a’ gazd’-aszszony kettős krétával jegyezné-fel az itzéknek számát. Midőn azért el-akart vólna menni, hivá a’ vendég-fogadónét, kérdezé mennyivel tartoznék néki. Az Aszszony elő-hozván a’ táblát, imé úgy mond, ennyi itzének árával. Nem igaz, mondá a’ paraszt ember, mert én-is fel-rójtam az itzéket, ennyit ittunk, ihon az árra, és asztalra vetvén a’ pénzt, el-méne fiával. Fel pattant az Aszszony, és nagy boszankodással mondá néki: várj tsak: avagy én nem lészek az, a’ mi vagyok, avagy te ma nem mehetz haza, a’ paraszt ember semmibe hajtá fenyegetését. De mikor a’ patakhoz, a’ hol a’ tsónakját hagyta vala, jutott vólna, mintha oda szegezték vólna, semmiképpen a’ fiával, noha az izmos legény vala, ketten el-nem indithatták a’ hajótskát. Mikor pedig mellettek három vitézek mennének az úton, kéré őket segitsenek el-mozditani a’ tsólnokot, nem lészen heába fáradságok: mert sert töltet nékik. Mind az öten tehát nagy erővel igyekeznek el-inditani a’ hajótskát; de haszontalan vólt minden erőlködések. Akkor egyik a’ vitézek közzül mondá: rakjuk ki belőle az egyet mást, talám könnyebben el-indithattyuk. Mikor pedig ki-rakták vólna, imé a’ hajó fenekéről nézi vala őket szikrázó szemeivel egy nagy varas béka. Fogja egyik a’ vitézek közzül a’ tőrét, és fel-fujtt torkán által-veri, és a’ vizbe veti. A’ vizben mintha meg-hólt vólna, hanyattá fordúl, el-terpeszkedik, de ott is egynéhány tagját meg-sebesiték, és azonnal a’ hajó el-indúl. Viszsza-méne azért örömmel a’ paraszt a’ vitézekkel azon vendég-fogadóba, hogy igéreti szerént sert töltessen nékik, ’s kérdezi a’ szolgáló-leánytól, hol a’ gazd’ aszszonya? Felele az, hogy a’ kamrában halállal tusakodik. Mondá a’ paraszt ember: Alig vagyon fél órája, hogy innét el-menvén egésségessen hagytam, mi lelte az ólta? […] és bé-menvén a’ kamarába halva talállya. Jól meg-vizsgállyák a’ testét. És láttyák, hogy azon a’ tagjain estek a’ sebek, a’mellyeken estenek a’ ladikból ki-vetett békán.” (II. 223–225.) A fenti történetek mindegyike – Stengel, Pexenfelder, Claus, vagy Ardia gyűjteményeiből – végső soron Maiortól származik, vagyis a 15. századi tudást közvetít(h)ették magyar nyelven, akár olvasmányként, akár a szószékről hallva. Taxonyi könyvében ugyanakkor számos, saját korára utaló hiedelemtörténet is olvasható. Így a – gyakran humorral korholó – szerző leírásai alapján a 18. század élő szokásairól is képet nyerhetünk:

„Istennek haragját gerjesztik magok ellen, a’ kik betegségekben boszorkányok, vagy más hitvány Aszszonyságok által magokon olvastatnak, vagy valami babonás irásokat, mellyek által közönségessen meg-tsalattatnak, nyakokon hordoznak. Nem tagadom ugyan, hogy a’ kik illyen babonákkal élnek, néha meg-gyógyulnak ördögnek mestersége által: a’ mint mikor egy szem-fájó Aszszony, egy Deáktól tzédulát kért nyavalyája ellen, és a’ Deák tsintalanságából ezeket irta: Az ördög tollya ki szemeidet, és azoknak üregét sárral töltse-bé, meg-gyógyúlt. Midőn egy vén Aszszony egynéhány meg-betegedett marhát olvasással meg-gyógyított vólna, kérdezték, mit olvasna rajtok? Felele, hogy semmit sem egyebet, tsak ezeket a’ szókat: Oh édes barmom! Te olly bizonyossan meg-gyógyúlsz, valamint bizonyos, hogy a’ mi szakátsnénk az ördögé.” (II. 210–211.) „Mintha hallanék valakit mondani: Hála Istennek, hogy nékem semmi részem nintsen a’ babonaságban: mert mikor én valamivel élek, a’ Sz. Kereszt jelét magamra vetem, az Istennek nevét segítségül hívom, annyiszor, ’s annyiszor imádkozom a’ Mi Atyán-kot, a’ Sz. Evangeliumnak ez, ’s amaz igéit elolvasom, és azon kívűl kenyérrel, és vizzel böjtölök. Ezek pedig mind Szent dolgok. De azt kérdem tőlled, mi végre tselekszed ezeket? A’ végre, hogy a’ fegyver meg-ne fogjon: a’ végre, hogy pénzt találhassak: a’ végre, hogy hidegleléstől, vagy fog-fájástól, vagy valami más testi nyavalyától meg-menekedhessem. A’ végre, hogy el-ne kárhozzam: Mert valaki Kristus e’ földön-való életének emlékezetére, és tisztességére harmintz-három ezer Mi Atyánkot el-mond, annak halálán szökséges-képpen meg-jelenik Bóldogságos Szűz MARIA, és a’ lelkét bizonyossan Meny-országba fel-viszi. Hasonlóképpen, a’ ki minden esztendőben tizen-két pénteket nap-kelettől fogva nap-nyúgottig meg-bőjtöl, el nem kárhozhatik. Nézd, melly álnokul tsallya az embereket az ördög az aitatosságnak szinével!” (II. 212–214.)

E rövid írás természetesen nem adhatott választ a folklorizáció és írott források közti kapcsolat alapvető kérdéseire: Miért, és hogyan következett be a szóbeli hagyomány írásbelivé, illetve az írásbeli hagyomány szóbelivé válása? Az írásban rögzített szövegek milyen körülmények között jut(hat)nak vissza a szóbeliségbe? Csupán újabb kérdéseket vet fel, kutatási, elemzési lehetőségeket ajánlva az érdeklődő olvasónak.

 

Jegyzetek

1. Harmening Dieter: Superstitio. Überlieferungs- und theoriegeschichtliche Untersuchungen zur kirchlich-theologischen Aberglaubensliteratur des Mittelalters. Berlin, 1979.

2. Tüskés Gábor: A XVII századi elbeszélő egyházi irodalom európai kapcsolatai.(Nádasi János) Historia Litteraria 3. Bp., 1997.

3. Taxonyi könyvének teljes címe: „Az emberek erköltseinek és az Isten igazságának tükörei, az az némely ritka, és válogatott történetek, a’mellyekben az embereknek mind jó, mind gonosz tselekedeteik, és azoknak jutalmazásában Istennek igazsága nyilván, és világossan elő-adatnak. A’mellyeket egynéhány Autorokból öszve-szedvén, három részre osztott, és külömb-féle üdvösséges Tanúságokkal meg-világositott a Jésus Társaságából-való P. Taxonyi János.”

4. Katona Lajos: Az ünneprontók. Ethnographia XI (1900) 297–309.

5. Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. században Magyarországon. Bp., 1980. 305.

6. Jean Antoine Ardia: Tuba Catechetica (1738); Joseph Ignaz Claus: Specilegium Concionatorium (1733); Michael Pexenfelder: Concionator Historicus (1679); George Stengel: Mundus theoreticus divinorum iudiciorum (1686). Taxonyi forrásainak nagy része, beleértve a négy leggyakrabban használt művet is, visszavezethető Jean Maior Magnum Speculum Exemplorum című, először 1481-ben kiadott gyűjteményére.

7. Katona Lajos i. m.

8. Taxonyi exemplumfelfogásáról Papp Andrea: „Példákból faragott tükörök.” Utak és lehetőségek az exemplumkutatásban. In: Bitskey István és Tamás Attila (szerk).: Toposzok és exemplumok régi irodalmunkban. Studia Litteraria XXXIII Debrecen, 1994. 91–98. , illetve Perger Gyula: Két novellamese egy 18. századi példatárban. In: Keszeg Vilmos–Viga Gyula (szerk.): Ünnepi írások a 80 esztendős Nagy Olga tiszteletére. Néprajzi Látóhatár X. Bp.–Miskolc, 2001. 53–76.

9. Jablonkay Gábor: Taxonyi János élete. Kalocsa, 1910. 37–55.

10. Az idézett szövegrészek helyét a továbbiakban Taxonyi könyvének első kiadása alapján jelzem, a kötet, illetve oldalszám alapján.

11. Szendrey Ákos: A magyar néphit boszorkánya. Bp., 1986. 93-96.

12. Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768. Bp., 1983. I. 333–337, 340–345. II.196–202,

13. Szendrey Ákos: i. m. 82–86, 89–93., Bihari Anna: Magyar hiedelemmonda katalógus. Bp., 1980. 83.

14. A pereket idézi Szendrey Ákos: i. m. 291–299.

15. Schram Ferenc: i. m. II 257–267.

16. Bihari Anna: i. m. 62–63.

17. Vö. Bihari Anna i. m. 72–75.