Vajon letartóztattak? – kérdeztem magamtól értetlenül, gyötrődve, miközben nem találtam helyem a sötét cella deszkáján kuporogva. Azt képzeltem abban az időben, azzal az ártatlansággal, amellyel talán azt hittem még, hogy nem szerethet az ember, vagy nem szerethetik, ha nem mondják egymásnak szertartásosan, hogy „szeretlek”, azt hittem, hogy nem tartóztathatnak le valóságosan, ha nem mondják világosan a szemembe az ismert formulát: „A törvény nevében letartóztatom!” márpedig ezeket a szavakat nem hallottam sem a civil ruhás ügynök szájából, aki egy milicista kíséretében jelent meg, hogy házkutatást tartson nálunk, és beültetett az autóba az elkobzott könyveimmel együtt, s a tizedestől sem az őrszobán, aki kiadta, hogy vetkőzzem meztelenre, elvette az órámat, a tollamat, a nadrágszíjamat, a cipőfűzőimet és az irataimat, de a vallató tiszttől sem, aki sebtében feltette nekem azt a néhány kérdést, s rám parancsolt, hogy álljak a sarokba.  Furcsa ez a nem egyértelmű letartóztatás – próbáltam nyugtatni magam. Egyébként nem azt mondta Anyámnak az, aki nálunk volt a könyveket keresni, hogy csak azért visz magával, hogy egy „nyilatkozatot” adjak ezekkel a könyvekkel kapcsolatban, s még aznap este hazatérek? Azt sem engedte, hogy egy kabátot adjon nekem: „Nincs szüksége rá, nincs hideg, és éjszakára itthon van!” Az igaz, hogy percig sem hittem neki; tettem magam, hogy hiszek, és ismételgettem a szavait az enyéimnek, hogy nyugtassam őket. Szavai egyáltalán nem tűntek fenyegetőeknek. Nem hozzám szólt, tulajdonképpen senkihez sem, üres szavak voltak. Akár a tekintete. Ha ránézett az ember, csak egy vak szemfehérjét látta, a pupillái elkerülték a tekintetet, rejtőzködtek. Halott szeme, mondtam magamban, bár sohasem láttam halott ember szemét. Korát sem lehetett megállapítani, annyira elrejtőzött üres tekintete ólomszürke arca mögé; minden hamuszürke volt ebben az emberben, aki mintha begyakorolta volna, hogy semmivel se vonja magára a figyelmet, ha lehet, láthatatlanul keveredjen el az emberek között. Hangja rekedt volt, Nagyanyám nem értette meg, mit akar, amikor ajtót nyitott, és szembetalálta magát vele. Anyám sem, bár amikor látta, hogy milicista kíséretében jött, megértette a bejelentéséből – „Balotă doktor úr könyveivel kapcsolatban” –, hogy veszélyes alak. Akkor jelentem meg én. Betértem vele a szobámba, ahonnan aztán kijöttem. Tele volt könyvekkel. Megmutattam neki. De anélkül, hogy alaposabban körülnézett volna, azt mondta nekem unott hangon, azzal a rekedt hangjával: „Nem ezek a könyvek érdekelnek engem. Menjünk a kertbe.” Megértettem. Tudott róla.

’48-ban, nyár elején egy lista került a kezembe, pontosabban egy elég vaskos nyomtatott kötet, amely tiltott szerzők és könyvek felsorolását tartalmazta. Továbbiak is jelentek meg, de ez volt az első mutató, amely filozófiai, történelmi könyveknek, irodalmi műveknek, politikusok írásainak, klasszikus és modern szerzőknek, régi és új kiadásoknak tiltó lajstromát tartalmazta összevissza; a hitlerista Németország könyvégetéseire emlékeztetett. Még ezeknek a tiltásoknak a megjelenése előtt hírlett, hogy megkezdődtek a Sziguranca kiszállásai értelmiségiek házaiba, a házkutatásokon felfedezett és elkobzott könyvek pedig alapot szolgáltattak a „nép ellenségeiként” való megvádoláshoz. Azon a nyáron egy Ferenc-rendi szerzetes elhívott az általam frekventált templom melletti közösségi házba, s elmondta, hogy üldöztetésre, letartóztatásokra számít, tán még a rend felszámolására is. Könyvtárukból a könyveket bizonyára szétszórják, elégetik, s ezért a testvérek azt szeretnék, legalább néhány meneküljön meg és teljesítse hivatását, tudósok és tisztességes emberek kezébe kerülve. Biztatott, hogy vegyek magamhoz akárhány kötetet, amennyit csak akarok, mert ismerte szenvedélyemet, tudta, mivel foglalkozom. A ferencesek könyvtárát használtam nemrégen, épp rendjük alapító szentjéről írva, a szeretett Assisi Szent Ferencről. Kapzsi könyvéhségemben megörvendtem a szerzetes ajánlatának, s több könyvet elvittem, közöttük Tanquerey Dogmaticáját, Noldin Erkölcsi kézikönyvét és Schmidt nagy Kirchengeschichtéjét, mind többkötetes könyveket. Sem én, sem jó, rettenthetetlen lelkületű franciskánusaim, akik nem sok időre rá mindenféle üldöztetést, elnyomást, kisajátításokat szenvedtek el, amikre számítottak, nem láthattuk előre, hogy nemsokára én is keresztülmegyek mindazon, amiről ők úgy gondolták, elhivatottságuk véghezvinni. De vannak más elhivatottak is a rendhez tartozókon kívül, akik nem csupán az Úr asztalánál vannak jelen, hanem az Ő megpróbáltatásaiban részesednek.

Egyike volt tehát azoknak a pillanatoknak (amelyekből még lesz több a kommunizmus következő évtizedeiben), amikor a gaz törvények, de különösen sötét ügyek fenyegetettségében, melyeket még csak nem is jelentettek be nyíltan, az emberek elégették régi könyveiket, királyok pecsétjével, a román királyság minisztereinek aláírásával ellátott dokumentumokat, kitüntetéseket és jelvényeket, Kis- és Nagy-Románia zászlóit és jelképeit, mindent, amit felhasználhattak – s annyiszor fel is fognak használni – ellenük, hogy „szubverzív anyagok tartásával és terjesztésével” vádolják őket. Sohasem lettem volna képes elégetni egy könyvet. Semmilyen könyvet. Ezért, amikor némelyik barátom, mint például Schuller Rudi, akik kotorászni szoktak barátaik könyvtárában, látván polcaimon egy-egy könyvet a mostani tiltó listán lévők közül, biztattak, hogy szabaduljak meg tőlük, én nem akartam megsemmisíteni ezeket, arra számítva, hogy az a pár politikailag kiszemelt kötet elvész a sok könyv között. Minthogy vállvonogatással feleltem ismételt figyelmeztetéseire, egyszer Anyámat riasztotta. Negoiţescu, aki ugyancsak jelen volt, olajat öntött a tűzre azt mondván, hogy ami őt illeti, nem semmisítette meg a legveszélyesebb könyveit, de „elővigyázatosságból” kiszedte ezeket a könyvtárából, ahol túlságosan szem előtt voltak, és eldugta. Tudtam, hogy voltak legionárius publikációi fiatalkori vonzalma korszakából az eszement megboldogult mozgalomhoz – a hirtelen fellobbanó s ugyanolyan mulandó vonzalom idejéből, és több, régebben a század politikai doktrínáival foglalkozó édesapja által szerzett munka.

Nem tudom, kinek jutott eszébe közülünk, hogy a könyveket a „felsőkerti” házban rejtsük el. Így neveztük azt a gyümölcsöst, amelyben a harmincas évek végén Apám egyfajta farmot kezdett berendezni, mintegy ötholdnyi kiterjedésű füves területen; egy nagyobb házat építtetett nekünk itt, meg egy kisebbet az egyik őr családjának, és egy csűrt. Szegény, öregségére „gentleman farmer”-ként képzelte élni életét, ennek a bukolikus befektetésnek gyümölcsöző élvezetében. Büszke volt a kerti épületekre, ahol sohasem lett aztán farm, de különösen a nagy házra, amelyik messziről látszott, a Felekre vezető kígyózó országútról, elbűvölte a több száz gyümölcsfa, melyeket az ő irányításával ültettek gondosan meghúzott sorokba, ahonnan kikandikáltak a piros cserepek és a faoszlopok, a hozzáértő kisilvai mesterek faragta tornác. Sajnos nem osztoztam lelkesedésében, a sétáink a „felsőkert” felé valamikor terhesek voltak számomra, a városi gyerek számára. Évek múlva, a háború befejezése és a „menekülésből” való visszatértünk után mintha elmúlt volna a régi ellenérzésem, s kezdtem volna valósággal megkedvelni azt a gyümölcsöst, ha nem okozott volna több gondot, mint örömöt nekünk.

Kiszedtem tehát a könyvtárból vagy húsz kötetet a „legbetiltottabbak” közül, és felcipeltem a „felsőkertbe”. Pontosabban, a szamaras asszony cipelte fel, így neveztük azt a dolgos magyar öregasszonyt, aki az egyre jobban leszegényedő „uraknak” fuvarozott egy apró – akárcsak egy játék – csacsi vontatta taligával, így keresvén kenyerét. A könyvekkel együtt beraktam Naplóm füzeteit is egy kis ládába, s más írásaimat, leginkább azokat, amelyekben a marxizmus–leninizmus atyáival s újabb tanítványaikkal hadakoztam. Vajon meglátták a kerti őrök, amikor felhordtam ezeket a padlásra? Inkább azt hiszem, felfedezték őket, amikor a házban kotorásztak távollétünkben. Egyáltalán nem érdekelték őket a könyvek és papírok, de rossz szándékúak lévén, arra rájöttek, hogy ezeket nem szent célok által vezéreltetve tették ide. Bár a gyanakvás és a besúgás kezdett a kor egyre mérgezőbb levegőjében terjengeni, az elején nem jöttek rá, hogy ezekből az ócskaságokból hasznot húzhatnak. […]

Ősz elején aztán egyszer felmentem a padlásra, ahová a könyveket meg a füzeteket rejtettem, hogy lehozzam egyik polemikus kéziratomat, a Párbeszéd egy fiatal kommunistával címűt, mert folytatni akartam, s a könyveket és a papírokat szétszórtan találtam. Valaki járt a két kis ládában, s felforgatta azokat, de nem hiányzott semmi. Meggyőződésem volt, hogy a tettesek azonosak voltak azokkal, akik lent a szobákban is kutattak. A rejtekhely már nem volt biztonságos. A „szamaras asszony” megcsinálta a fuvart visszafelé a városi házunkhoz. A füzetek a napi feljegyzésekkel, a kéziratok visszakerültek a helyükre íróasztalom fiókjaiba. Nem akartam többé megválni tőlük. Sorsom az ő sorsuk is lesz, gondoltam, könnyelműen figyelmen kívül hagyva a régiek tapasztalatát, miszerint az írásoknak megvan a saját sorsuk.

Engedtem viszont ezúttal is a család óvatosságra való intésének. A könyveket el kell rejteni, így szólt a döntés, és kerestük a megfelelő rejtekhelyet. Semmi esetre sem a házban, hanem valahol kint, talán az udvaron vagy a ház melletti kertben, ahol fasorok voltak, virágágyások s egy eléggé elvadult pázsit, sokkal kevésbé gondozott, mint a háború előtti jobb időkben. Még ott volt a kertben, ugyancsak azokból az időkből, egy bódé-féle, az is lepusztulva, a filegória – ahogy neveztük, olyan szót használva, amellyel soha nem találkoztam sehol. A mellett a filegória mellett pedig, ami mállott szét, volt egy régi méhkas, amelyből a méhek kipusztultak egy fagyos vagy tán ellenséges, háborús tél után, majd a sztálini jégkorszakban tűntek el nyomtalanul, ami ezután ereszkedett ránk. Ebbe a száraz deszkaméhkasba raktam egy este a könyveket, mint valami kis koporsóba, azokat a könyveimet, amelyeket képtelen voltam elégetni.

S ha legalább a kedvenc könyveim lettek volna, amelyekhez ragaszkodtam, amelyeknek adósa voltam, mert táplálkoztam belőlük, sok értékes kötet még a könyvtáramból. Ellenkezőleg, átkozott könyvek voltak, amelyekkel kamaszkorom éveiben hadakoztam, olyan kötetek, amelyekben széljegyzeteltem felháborodásomat, gyerekes ellenérzéseimet azokkal szemben, akik mérgezték Európa levegőjét, mielőtt romba döntötték volna hazájukat és a kontinenst, Hitler, Rosenberg, Goebbels, Krieck és mások mérgező írásai. A nácizmus francia cinkosainak írásai mellett ide temettem még az elhagyott méhkasba Corneliu Zelea-Codreanu, a terror lázas védelmezőjének A legionáriusokhoz című művét. Ezek fölé a könyvek fölé hajolt kutatóan a halott szemű ügynök, miután felnyitotta a kátránypapírral burkolt deszkatetőt azon a fényes októberi délutánon, s kiszedte azokat.

„Jóóó…” – állapította meg elégedetten, mintha csak halakkal teli hálót emelt volna ki a vízből, aztán utasította a tizedest, hogy vegye a könyveket s vigye az autóhoz. Felmentem még vele a házba, hogy kabátot vegyek. Anyám és Nagymama fentről, az üveges verandáról figyeltek bennünket, magamon éreztem kétségbeesett tekintetüket, ahogy közeledtünk a filegóriához, ahogy a pasas felemeli a kas fedelét, ahogy kiszedi a könyveket, ahogy ismét felmegyünk a lépcsőn. Láttam, amint Anyám kínlódik magyarázkodni, hogy én nem tudtam azokról a könyvekről, hogy azok ki tudja mióta vannak ott; amint Nagymama egész testében remeg, ő, aki mindig derekasan megállta a helyét, mindig higgadt volt a legnehezebb körülmények között is; szegény asszonyok, akik mindent elviseltek, most egyből elveszettként viselkedtek, összezavarodtak, halálsápadtan álltak, kifutott a vér belőlük, nem tudták, mit tegyenek még, hogy megmentsenek, rohantak egy pulóvert hozni nekem, egy kabátot, valami ennivalót, könyörögve a közönyös, süket, vak ügynöknek. És remegtek. Hangjuk, kezük, egész lényük remegése követett oda a cella sarkába is, ahol kucorogtam a sötétben (és évek múlva is kísérni fog). Nővéreim az utolsó pillanatban jelentek meg, akkor kereszteződtek útjaink, amikor az ügynök kíséretében az udvar kijáratához értem, néhány megnyugtató szót szóltam hozzájuk, de épp emiatt dermedtek meg a félelemtől.

Szerencsére Apám nem volt otthon; kihasználva néhány szabad óráját, a kellemes őszi délutánon elsétált a „felsőkertbe”, ahonnan a tökéletlen őrök épp elhúzták a csíkot, az ő nagy örömére. Szegény nem tudta, hogy azért szaladtak el, miután több mint három hete hiányoztak, mert tudták, mit követtek el ellene, s mintha saját aljasságuk miatt riadtak volna meg. Örvendtem, hogy nem volt ott, ez volt az egyetlen megnyugtató dolog azokban a forró, sötét órákban. Pontosan tudtam, miként reagált volna a két alak megjelenésére. Elképzeltem elszabadult kitörését, a nagyon békés ember fojtott dühét. Minden erejével ellenkezett volna a házkutatás miatt, ordibált volna velük, mint valami semmirekellőkkel, a kommunista párt senkiházi szolgáival, ahogy tette ezt nemegyszer az utóbbi két évben, valahányszor megjelent az udvaron egy-egy alak „aktatáskával a hóna alatt”, akiktől Anyám megijedt, Apámat meg feldühítették. Csakhogy azokat, akiket a „Tanács” vagy mit tudom én milyen hivatal küldött különböző misszióval, könnyebb volt elkergetni, mint ezt a „civilben” megjelenő tisztet, aki milicistával jött. Szembeszállva a Sziguranca emberével, nem tudni, milyen bosszút váltott volna ki, de biztos, hogy jóatyámnak borzasztó bajokat okozott volna. Bármi történt volna, meggyőződésem, hogy végül látva, nincs kiút, erősködött volna, hogy azok a könyvek csak az övéi, semmiképp sem az enyémek. Megmutatta volna az aláírását, „Dr. Gheorghe Balotă”, némely kötet első oldalán, amelyeket valóban ő vásárolt régebben, amikor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy olvashassam ezeket. Az ügynök pedig el lett volna ragadtatva, hogy elkapta a háborgót, aki szidalmazta és gyalázta a „népi hatalmat”, különösen mert azért küldték, hogy felkutassa „az öreg ügyvéd” elrejtett könyveit – ahogy a feljelentésben állott –, nem pedig a fia könyveit. Megértettem tétovázását, amikor meglátott engem, a „Balotă doktor úr” könyveire kérdezve (természetesen apámról volt szó, abban az időben én még távol álltam a doktorátustól), akkor, amikor kiléptem az előszobába, s kérdésére megmutattam neki a könyvtáramat. Tulajdonképpen egyetemi éveimtől kezdve az összes könyv, ami a házban volt, amit a szüleim gyűjtöttek, majd én, valahogyan az enyém lett, az én könyvtáramat képezte. A lehető legtermészetesebb volt, hogy vállaljam értük a felelősséget. Ezért voltam hálás az Úrnak, hogy távol tartotta Apámat a háztól a megpróbáltatásnak abban az órájában.

A retesz elhúzása, az ajtó nyikorgása, a cellába tóduló fény sem ébresztett volna fel, olyan mély, egészséges álomba merültem; ha nem rázza meg erősen a karomat egy tizedes: „Alszol, mit sem törődve!” Majd káromkodás, az első abból a sorozatból, amelyeket még hozzám vágnak. Kábultan felálltam, és láttam, hogy felém nyújt egy pléhtányért. Az ajtó becsapódott, én ott maradtam, kezemben a tányérral. Benne mosogatóvízre emlékeztető, káposztaszagú lőre. Kanál nélkül először lefetyelni kezdtem, mint a kutya, aztán ajkamat a tányér széléhez illesztve szürcsöltem, leöntve magam a langyos levessel, leeresztettem a torkomon. Csak azután lettem igazán éhes, ez után az „ebéd” után, hacsak nem „vacsora” volt. Álmomban nem követtem az órák múlását. Viszont magamhoz tértem, pihentnek éreztem magam. Nem kívántam kuporogni a deszkán. Sőt szerettem volna elereszteni magam, pár lépést tenni, de hol? Lábra álltam, s megpróbáltam két-három apró lépést tenni az ajtótól a cella belsejéig, a lerakott deszka mellett elhúzódva. A börtönpincéből jövő zajokra figyeltem – suttogások, kétségbeesett ordítások, léptek, ajtócsapódás, tompa mormogás, egy-egy sóhaj, minden érdekelt, mintha közelről érintett volna, minden titkot rejtett, amit meg szerettem volna fejteni. Észrevettem, hogy a cella felső felében ki tudja milyen akusztikai szabály érvényesülhetett, tisztábban lehetett hallani, mint a többi sarokban. Lassan befejezték a tányér levesek kiosztását, aztán hordógörgetés hallatszott, közelgő, távolodó, elhaló hangok.

Kántor Erzsébet fordítása

*Részlet a Bevilágított mélység c. emlékiratból (România literară, 2005. 3.)