Városi Ágnes Olvasószemmel lövik le az ullant
A boszorkány elpusztítási módja a fertőendrédi néphitben
A boszorkányok elpusztításának mikéntjéről, a boszorkányperekből és a recens hiedelemanyagból is viszonylag elenyésző adat áll rendelkezésünkre. A boszorkány halála már valamivel ismertebb, főként a tudomány átadásával való összefüggése és a halált követő temetés, az üdvözülés vagy kárhozat kérdése miatt.
1947 és 1949 között Hetény János több ízben járt gyűjtőúton a
Az említett falvakban a 19. század végén élt híres boszorkányfő2, J. J.-né halálával kapcsolatosan több adatközlő nyilatkozott. Az általuk vázolt körülményekben mutatkoznak ugyan kisebb-nagyobb eltérések, a lényeget illetően mégis összhangban vannak egymással.
A gyűjtésnek e tárgyra vonatkozó részletei segítségével az alábbiakban a helyi boszorkányképzetek néhány párhuzamára szeretném felhívni a figyelmet.
A boszorkány elpusztításának módját illetően a legtömörebb kijelentés az 1947-es lejegyzésben:
„Vagy olvasószemmel lövik le az ullant, vagy kenyérmorzsát tesznek a puskába” (L. F. Fertőendréd).3
A sommásan megfogalmazott módszer több magyarázat lehetőségét is felveti.
Egyrészt: a kenyér a néphitben közismerten neki tulajdonított varázserő által válhat alkalmassá a célra. A rászedett ördög mesék közül az Ördög és a kenyér típusúakban (AaTh 1199A) több esetben a kenyér az ördög távoltartására szolgál.4 Ugyanakkor az idézett mágikus tárgyak lehetnek a szakralitás képviselői is. Az olvasó ilyen módon nem szorul magyarázatra, a kenyérmorzsa pedig – bár a szentelményjellegére jelen esetben nincs bizonyíték – összefüggésbe hozva a karácsonyi asztal hiedelemkörével nem kizárt, hogy hasonló szereppel rendelkezik.5
Másrészt: a különleges golyó a werwolf-képzetekkel is kapcsolatba hozható. Gönczi Ferenc A csordásfarkas című tanulmányában írja, hogy Göcsejben: „A csordás-farkast, mint általában az ördöngös egyéneket s boszorkányokat, a közönséges puskagolyó nem fogta.”6 Ennek lehet igen egyszerű oka is: a köznapi értelemben gyilkos eszközt mágikus tárggyal kell helyettesíteni, hogy a természetfeletti lények ellen hathatós legyen. (A magyar hiedelemmondák mágikus tárgyai közül a „mindent ölő szentelt golyó, szentelt ostya” áll a legközelebb az említettekhez.7) Pócs Évától tudunk a küldött farkas olvasószem-töltettel való lelövéséről,8 Szendrey Ákos pedig göcseji példát említ, ahol „a vadászok olvasószemmel lőnek a boszorkányra.”9 A boszorkány és a werwolf alakját ugyanakkor egyéb szempontok alapján is összefüggésbe hozza a kutatás, így a hasonló elpusztítási módot a halványodó werwolf-képzetek maradványaként is felfoghatjuk.10
Schram Ferenc az általa feltárt boszorkányperek között a boszorkány puskával való megfenyegetésére több példát is említ,11 de csak egy olyan esetet hoz, mely szerint egy vádlott a vendéglőben azzal hencegett, hogy őt a golyó nem fogja,12 s egy esetet, melyben az állatalakot (!) öltött vádlottat a tanú nem lőhette le.13 A boszorkánynyomás ellen ható olvasóról szerzünk tudomást egy 1744-es váci perből,14 s Hetény gyűjtésében is találni említést, mely szerint a boszorkányok:
„A szentűtvíztől meg a rózsafüzértől, attól óvakodtak. [Sz. J.] Ugye ha most valamit próbánának, nálam rózsafüzér van, akkor óvakodnának, mer akkor nincs hatáso” (Sz. J. és Sz. A.né Fertőendréd, 1949).15
A boszorkány lelövésének esetét azonban néhány adatközlő részletesebben is elmesélte:
„[...] Asztá éfélkorba [más esetben éjfél után 1 órakor. V. Á.] a J. J.-né agyagosi asszony szokott repűni. Asztá a csősz óvasószemet tett a puskájába, asztá lelőtte. Asztá mikor lelőtte odament hozzája, aszongya hát te Ferenc mér csinátad eszt velem? Aszongya mer te már sok embert megrontottál, asztá aszongya ezér tettem eszt veled. Megájj, téged is megrontalak, aszontaneki. Engemet nem foksz aszongya, mer én már megrontottalak téged. – Asztá a másik éjjel meg akkor megin keszte nézni, jön-e a J. J.-né, asztá másik éccaka megin jött, asztá megin leakarta lőni. De nem sűt el a fegyvere, mer asztá aszonta nészte, hogy még azokat az óvasószemeket is kivette belőle a J. J.-né. Hát a fegyverét rontotta meg neki. Asztá harmadik éccaka megin találkozott vele, de akkor már nem repűt fönn a levegőbe, ussántikált. Aszongya a J. J.-né annak a Ferencnek, aszongya, Ferenc, mér tettél tönkre? Nem is bántottalak! Aszongya elővette a lábábúl a három óvasószemet, aszongya nézd, ezzel lőttél meg. Ammeg aszonta, nem tudok róla, hogy meglőttelek vóna. Nebeszéjj, aszongya. Én még bosszutállok ezér a tettedér. Ha bosszutállasz, akkor meg én elteszlek lábalól, aszonta a Ferenc. – Nem kellett etenni lábalól, mer utána való hetekbe meghat az a J. J.-né” (B. I., Fertőendréd, 1948).16
A lelövés helye itt is, mint
A falu határának boszorkányos jellege mindenütt ismert,17 de érdekességképp megjegyezném, hogy egy a Fertőendréd határában levő keresztutat mint rontások helyszínét, illetve mint a boszorkányok gyülekezésének közismert helyét több adatközlő is megemlítette, holott ugyanitt áll a mágikus szereppel bíró18 „Szentháromságkiép” is. A szakrális építmény mégsem ellensúlyozza a hely negatív pozícióját, s ennek oka valószínűleg éppen az, hogy a határ az állandó emberi ellenőrzés alól kiesik, s az ott végzett ártó cselekmények ideje az éjszaka (a gyűjtött anyagban leginkább este kilenc órától kb. éjfél után egy óráig), így együttesen hat a „nem-tér” (emberi téren kívüliség) és „nem-idő” (emberi időn kívüliség), létrehozva a boszorkányok működését lehetővé tévő „káoszt”.19
A korábbiakhoz hasonlóan a prózai elbeszélő népköltészettel való kapcsolat itt is felmerül. Több szövegben is megjelenik a hármas szám, illetve az események ismétlése általi fokozás, melyek a népmesének is fontos kellékei. Az előbbi részletben három olvasószem golyót, a csősz és a boszorkány három találkozását említi a közlő, s a közöttük zajló párbeszéd és fenyegetőzés is emlékeztet a népmesei hős és ellenfele közötti szóváltásokra.
A következő részletben az elbeszélő másoktól eltérően egy suszternek tulajdonítja a boszorkány lelövését, a suszter pedig szintén gyakori hőse a népmeséknek. Az ördög eszén több Rászedett ördög mesében is a csizmadia vagy suszter jár túl.20
„Suszter vót az az ember Szergénybe lakott. Asztá erre valamelyik majorba csinát, erre főfelé, csizmákat. – Vagy Pomogyra? Most én nem tudom [...] Asztá ugye nem lettek készen világoson, asztá aszonta, elviszi éjjel, asztá gondúta, pajtit visz magával (mer manapság nem fének már éjjel egyedül, de akkor igen fétek a boszorkányoktó, meg másoktó). Asztá látták, hogy ott repűt felettük, csak úgy csattogott felettük, kendertilolón, törőn repűni. Csak úgy zuhogtak. – Asztá egymás között aszt beszégették, hogy lűjjenek rá, asztá rá is lűttek hármat, asztá odase nézett és megse ártott neki, pedig aszongya odalűttem ahol repűt. – Asztá másnap meg magukba aszt beszégették, mennyünk ki, hátha megin meglátytyuk. Asztá óvasót vittek ki magukkal, mer aszt gondúták, hogy az szent dolog, hogy az árt ilyesminek. Asztá le is lűtték, le is esett, de meg nem találták. Asztá hallgatóztak másnap a faluba, uhhallották, hogy az asszonyt meglűtték, de se srétet vagy ollasmit nem talátak benne. Asztá egypárnapalatt meg meghat. {A J. J.-né volt ez?} – Ja, annak hítták. J. J.-né.” („Cs”. T. Fertőendréd, 1948).21
Az iménti példa kapcsán hadd térjek ki egy érdekes momentumra, a tilón való repülésre. Ez a mozzanat (akárcsak a suszter, mint hős) szintén ebben az egy szövegben fordul elő, de nem ismeretlen a néphitben egyébként. Tudunk a boszorkányok tilón repülésének keleti területeinken való elterjedéséről,22 de a magyarországi szlovákok hiedelmeiben is van rá példa.23 A tilón való repülés boszorkányperekben való előfordulására utal, hogy megemlékezett róla Bessenyei György is 1779-es A holmi című művében. „...Osztán szépen meg égették, mint ollyan Asszonyt, ki alá s’ fel repdeset, s’ tiló állán nyargalódzott, kólts lyukon szökdösött, s ördögökkel tzimborázott.”24 A tiló – bár a magyar néphit általában nem ruházza fel mágikus tulajdonságokkal – boszorkányos szerepe talán összefüggésbe hozható azzal, hogy eredetileg mint bőrtörő eszköz többnyire fogazott volt, s legarchaikusabb változatai lókoponyából készültek.25 Szolnoky Lajos kutatásai alapján nem tartja kizártnak – bár bizonyítottnak sem –, hogy a moldvai csángók első törőeszközének rágtató elnevezése, illetve a tiló álla kifejezés (lásd Bessenyei szövegét!), mely országszerte a tiló mozgatható vágókarját jelenti, összefüggésbe hozható az eredeti bőrtörő lókoponyával.26 A fogazott eszköz szorosan kötődik az ázsiai nomádok kultúrájához,27 de európai előfordulására is bőségesen említ közléseket Szolnoky.28 Figyelemre méltó, hogy Magyarországon a fogazott tilók csak az Alföldön fordulnak elő tömegesen,29 s a tilón való lovaglás is a keleti országrészekben általánosabb.
Az általam feltételezett néphitbeli tiló–lókoponya kapcsolatot az is alátámaszthatja, hogy ismeretes a lókoponya ülőalkalmatosságként való használata, valamint rontáselhárító szerepe is, s ez utóbbi a boszorkányrepülés általános eszközének, a seprűnek is sajátossága.30 A boszorkányok éjszakai utazásának megnevezéseként használt lovaglás, nyargalászás szavak (lásd Bessenyei!), valamint a lovon való közlekedésük általános elterjedtsége alapján szintén nem zárható ki, hogy a tilón való repülés képzetének eredete összefügg a lóval. A téma mindenesetre érdemes volna a további vizsgálatra.
A fenti elbeszélésből csakúgy, mint a többi gyűjtött történetből kiderül, hogy a boszorkány a lelövést követően rövidesen – de nem azonnal – meghal. Temetésével kapcsolatosan csak arra vonatkozó adatok vannak, hogy a pap nem temette szentelt földbe, ami általános volt a közösség által kitaszított, istentagadó embereknek járó ceremóniát illetően.31
„[...] az a J. J.-né vót. Amment Pomogyba is rontani éjjel. Röpűt. Asztá ugye rendes golóval nem lehet lelőni, ú aszonták a hanyőrzőnek, rakj óvasószemet, avval le tudod lőni. Le is lőtték az olvasószemmel, mikor a Hany felett röpűt. Egy boglya tövibe zuhant le [J. Á.]. [Menye:] Mi lett a J. J.-néval? – [J. Á.:] Megdöglött, meghót! [M.:] De hát asztá hazavitték? – [J. Á.:] Persze, hogy hazavitték Agyagosra, de én asziszem nem is temette el a pap, csak úgy eltették. [...] Aszt ugye nem gyóntatja meg a pap, meg a temetőbe se temetik el, csak mint az állat” (J. Á. Fertőendréd, 1947).32
„[H. J.: És Agyagoson van eltemetve is?] – Ott vót etemetve a temetőárkába, ott temette el a pap. Nem attak annak semmi ceremóniát se. Aszonta, még ott sincs ennek a hele” (J. Á. Fertőendréd, 1949).
A falu ezzel nyeri el a végső megerősítést, hogy kiközösített tagja valóban boszorkány volt, s egyben igazolást kap az ellene irányuló cselekedeteire. Hiszen mi sem bizonyítja jobban a kollektív erkölcsi értékeken kívül állást, mint hogy az egyszerű emberre ártalmatlan olvasószem vagy morzsa neki halálát okozta, s hogy a pap – legalábbis az elbeszélések szerint – az utolsó bűnösnek is kijáró végtisztességet megtagadva a temető árkába földeltette el. Ide csupán a kereszteletleneket szokás temetni, és az öngyilkosokat, akik a boszorkányhoz hasonlóan az istentagadók közé tartoznak.
A boszorkány elpusztításának lényege az adott esetben, hogy bár ismert személyről van szó, kinek eltávolítása szükségszerűnek tűnt, a közösség a halál bekövetkeztét egyfajta hős ravasz tettének tulajdoníthatja, anélkül hogy az elkövetőt gyilkossággal lehetne vádolni. Ennek különösen azért van jelentősége, mert a gyűjtés idején már megkezdődött a boszorkányokba vetett hit elhomályosulása. A „régen voltak, de ma már nincsenek” kettőssége több adatközlőnél is megjelenik. Ezek után a tudomány továbbadásának megakadályozására, illetve a boszorkányok kiveszésére kézenfekvő magyarázatként vetődött fel a boszorkányfejedelem elpusztítása. A közösség ezáltal kiutat talált a néphit segítségével egy idejétmúlt hiedelemből, megőrizve vagy ha úgy tetszik visszanyerve eközben integritását.
JEGYZETEK
1. Dr. Hetény János (szül.: 1930,
2. A gyűjtésben előforduló titulusok még: boszorkányok vezére, királya, fejedelme, boszorkányfőnök, -mester.
3. Hetény János: Gyűjtőnapló 1947–1948. Kézirat. 24.
4. Süvegh Veronika (összeáll.): A magyar rászedett ördög-mesék típusai (AaTh 1030–1199). Magyar népmesekatalógus 5. Magyar Néprajzi Kutatócsoport. Bp., 1985. 340–347.
5. Pócs Éva: Néphit. In: Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar Néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Akadémiai Kiadó, Bp., 1990. 527–693., 655.
6. Gönczi Ferenc: A csordásfarkas. Ethnographia XVI. évf. 1905. 93–96., 96.
7. Bihari Anna (összeáll.): Magyar hiedelemmonda katalógus. Előmunkálatok a magyarság néprajzához 6. MTA Néprajzi Kutatócsoport Bp., 1980. 152.
8. Pócs Éva: 578.
9. Szendrey Ákos: A magyar néphit boszorkánya. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1986, 322.
10. Pócs Éva: 579.
11. Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768. I-III. Akadémiai Kiadó, Bp.,1970–1982., II. 236. III. 151.
12. Uo. I. 71.
13. Uo. II. 166.
14. Uo. I. 473.
15. Hetény János gyűjtési céduláiból, 1949. Fertőendréd. Kézirat.
16. Hetény János: Gyűjtőnapló 1947–1948. Kézirat. 90.
17. Pócs Éva: Tér és idő a néphitben. In: Pócs Éva: Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán.
18. A szoborhoz kapcsolódó hiedelmek: az oszlopáról kapart kőpor a néphit szerint hideglelés ellen ható gyógyszer. (Hetény János: Gyűjtőnapló 1947–1948. Kézirat. 18.) Aki a Szentháromságkiépet szenteltvízzel körülkeríti, a körből megláthatja a boszorkányokat, amint a Gellért hegyre nyargalnak. (Hetény János: Gyűjtőnapló 1947–1948. Kézirat. 69.)
19. Pócs Éva: Tér és idő... 16.
20. Süvegh Veronika (összeáll.): A magyar rászedett ördög-mesék...
21. Hetény János: Gyűjtőnapló 1947–1948. Kézirat. 73.
22. Pócs Éva: Tündérek, démonok, boszorkányok. Akadémiai Kiadó, Bp., 1989. 162.
23. Gyivicsán Anna–Krupa András: A magyarországi szlovákok. Változó Világ 16. Útmutató Kiadó, Bp., 1997. 128. 82.
24. Bessenyei György: A holmi. Sajtó alá rendezte: Bíró Ferenc. Bessenyei György összes művei. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983. 305–306.
25. Szolnoky Lajos: A tiló. Néprajzi Értesítő XLVII. évf. 1965. 5–66., 46–49.
26. Uo. 50.
27. Uo. 45.
28. Uo. 50–51.
29. Uo. 49.
30. K. Csilléry Klára: lókoponya ülőke szócikk. Magyar Néprajzi Lexikon K–Né, 3. kötet (Ortutay Gyula főszerk.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1980. 465.; Balogh István: lókoponya szócikk. Magyar Néprajzi Lexikon K–Né, 3. kötet (Ortutay Gyula főszerk.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1980. 464–465. Pócs Éva: seprű szócikk. Magyar Néprajzi Lexikon N–Szé, 4. kötet (Ortutay Gyula főszerk.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1981. 439–440.
31. Kunt Ernő: Temetkezési szokások. In: Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar Néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Akadémiai Kiadó, Bp., 1990. 67–101., 89.
32. Hetény János: Gyűjtőnapló 1947–1948. Kézirat. 46.