Húszéves korában, 1925-ben József Attila Félidő: 0–0 címmel írt verset. Ennek szövegét küldtük el több fiatal munkatársunknak, azzal a kéréssel, hogy gondolják tovább a verset és a benne felvetett problémákat saját szemszögükből. Az alábbi írások e felkérés eredményeképpen születtek.

(A szerk.)

Papp Attila Zsolt
Eredmény: ismeretlen

Nincs vége még. A halál sose tudja,

hogy mihez kezdjen békebeli tájban.

Hát így érkezett meg a meccsre, futva,

és meglepetten tapasztalta: nyár van.

A hely üres. Ha egyszem néző volna!

A helyzet, enyhén szólva, nem világos.

A mérkőzés tán végképp elnapolva,

és szebb pályákra költözött a város.

Nem jó ez így: lecsapni tűző fényben,

sunyin reá, ki áll a partvonalnál

egy férfi az, ki háttal áll, fehérben,

és véle szemben árva lélek sincsen,

mögötte már az izzadó kaszás jár,

s fölötte csak a Szél, a Nap s az Isten.

Karácsonyi Zsolt
Félidő

Félidőbe zárt időtlen,

ránkfeszül a nulla-null,

rangjarejtett, gyenge meccs ez,

horkan egyet, elcsitul.

Sikertelen beadással

elgurult a jóremény,

kupameccses délelőttünk

legigazibb kezdetén.

Lendületes ifjuságunk

húsz perc alatt ellapult,

és azóta pályaszélről

figyeljük a nulla-nullt.

Góltalan, üres mezőben

szédeleg csak életünk,

ziccerünk mind félrerúgva,

ellendrukkert sem verünk.

Gyepesedő tarkónk szélén

cselezget egy fénysugár,

szurkolunk, fel-felüvöltünk,

míg egy sípszó lekaszál.

Szonda Szabolcs
A mérkőzés
(sorok egy képzelt versnaplóból)

(van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, világtalan angyalaink játszogatnak itt) Fekszem a gyepen vagy épp a fű alatt, nyújtózik bőrömön a pálya feszes teste. Kinn marad önelégülten a lomha, álmatag restek unott serege. Összecsapás kiégett gondolatokkal: ifjú iram tombol izmaimban, a lélek nem éri fel sodrát. Fontolgató, halk szavaknak nincs helye a rejtett zengésben. Ma együtt van minden, mi kellhet, mindenki, ha számít. Nem indult soha ilyen nagyszerű csapat, kitelne tőle hatalmasabb vágyak izzó birtoklása. S ha csak a labda, mint most, azt is egy szálig. Széttekintek, hívó, szép szavamra a sűrűjébe vág bele mind, ki oldalamon áll a csodás küzdelemben. Világosodik, magam látom a kezdőkörben, minden arc sajátom. És tudom, mint a kisgyerek, csak az boldog, ki játszhat. Így, könnyedén nekirugaszkodni a szem terében lebegő erőpróbáknak: míg tudom magam, a játék is vagyok.

(akkor a világ kicsi lesz s én játszani hagyom) A születés vörös kínjának áramát mintázza a dressz. Hajdan, kisfiúként, meztelen felsőtesttel űztük a gólt, szél cirógatta, napsütötte, boldog kábulatban. A közelben vasút, olykor rápattog a sínekre a labda, s tehervonatok tolatnak. Ki hozza vissza, ki kóstol bele a zsongó izgalomba, hogy orra előtt robog a lármás élet? Hősök nincsenek: sorjában egyikünk-másikunk elbandukol odáig, egyedül megtapasztalni. Egyszer, ha nem veszi észre, nézzetek arcába hosszan, magános férfiak gondolták ki, amikor én még futballoztam. Míg apró a világ, „gömbölyű, mint lapta”, nem mutat semmi veszedelmet. A sínek mögött Mama, az otthon, a ruháktól nyögő padlás, lábaskában gőzölgő étel meghitt párája. Egyszer véget kell vetni a játéknak, s remegő inakkal hazaszaladni a gyötrően édes örömbe. Ki szeret, ott van: piros labdámat föl-fölhajigálom, most néked játszom, neked egyedül. Pajkosan hívom ki ellenem: a vérem játékos gyerek.

(én sok játékot ismerek, hisz a valóság elpereg és megmarad a látszat) Húszévesen a tökéletes mérkőzés: null-null – a legádázabb küzdelem. Később: annak hiánya – nincs közönség, s a pályán egyszemélyes csapat önmagával játszik. Vagyok első, a hetedik és utolsó ezen a mérkőzésen. Furcsa köröket rajzol mozgásom a gyepre, támadok és védekezem, szemközt egy nő, a Nő figyel, bírám és nézőm, edzőm, ellenfelem (ha én megkettőzhetném magamat, és nő is lehetnék...), nincs csoda, észre nem vehetem, hogy int a Játékvezető, hatalmas ölként fogad magába a zsenge, sima tér, magánhajsza, egynek elégtétel, a beérkezés nem szór be megelégedéssel, s ha olykor megtorpantam, megint fölnéztem az égre, és nem láttam semmit annak tört tükrében. Ez a győzelem? Ez is? Tudod, hogy nincs bocsánat... a fű kinő utánad.

(szentjánosbogár / szentjánoskenyér / F. T. C. pálya) Mindenkori vasárnap, kiismert kisváros: templomozás és bajnoki mérkőzés ideje, rámozdul a tömeg, hite, rajongása űzi – oltári áhítat vegyül lelátók zajával. Valahol középen, s mintha mindkét végen, lélektűz ég, gyertya, szivar parázslik, mint akkor, egykor, nagyon régen. Magamfajtákkal, kölyökként, nézzük, bűvöljük a labdát, most közel, majd távol, röpül furcsa madárként, aztán végleg elszáll, pontnak, nyomnak tűnik az égi úton, az eszmélet ösvényén. Utánaered minden, mi mozog. Homály borul a képre, s csak a messzeségben csillan meg a pillanat varázsa, az elegendő szikra, örömöt, bánatot lángra lobbantó. Bámulunk utána, s érteni nem lehet, mint a gyerek kezében a csörgő csereg, ha magára hagyottan rázza.

(... kiterítenek úgyis) Agytól lélekig, szívtől az észig, moraj valahonnan mélyről: szárszónak is egy a vége. Íme, hát megleltem hazámat, az enyém lett végre. Így érzem maradni azt, mi vagyok, ha kiszáll belőlem az utolsó állomás, s a nagy mérkőzésen kedvemre győzök, miközben elveszítem. A távolságot, mint üveg golyót, megkapod, óriás leszel... lehunytam szemem, és hatalmába kerít a valószerű, végérvényes álom: fölkereshetnéd ifjúságod... ám ott kívül a magyarázat.

A szövegben található dőlt betűs részek József Attilától származó verscímek, idézetek, egyrészt a Szabad-ötletek jegyzékéből, az Eszméletből és az Altatóból, másrészt játékkal kapcsolatos, illetve erre a fogalomra is utaló verseiből; utóbbiak forrása Cseke Gábor vonatkozó válogatása, lásd.: Milos könyve. Egy esztendő naplója, 2002 pünkösdjétől 2003 pünkösdjéig – http://cseke.atw.hu/ (Sz. Sz.).