– Első menet –

A Magyar filmszemlét idén is a szervezés olajozottsága jellemezte, legalábbis a külföldi újságíró szempontjából. Magyarán, a Filmunió kitett magáért. Másodikán reggel gond nélkül kézhez kaptam a fesztiváli táskát, benne a részletes programmal, meghívókkal, filmreklámokkal, egy kis üveg Unicummal (sic!), de még Budapest-térképpel is, ami kedves figyelmesség, még akkor is, ha a táskára ragasztott címkén díszelgő név esetleg némi helyismeretre engedhetett volna következtetni. Aztán máris következett a Krisztina terem, amely ezen a napon szinte üresen tátongott még – na igen, a külföldi kollégák jó része még nem futott be.

A bevett szokás szerint dokumentumfilmekkel indított a Szemle. A krisztinásokat szemmel láthatólag idén sem kényeztették el, és ennek nyilván megvannak az okai. Túl sok a film, nagy részük jó hosszú (megkockáztatnám, túl hosszú), be se férne egy terembe. Ezt értem. Amit kevésbé értek, hogy miért éppen azok a filmek mentek, amelyeket szerencsém volt látni. Nem éreztem, hogy bármilyen szervezési elv állt volna a „műsorrács” mögött. Na de vegyük sorra. Elsőként Páskándiné Sebők Anna Erdély 1956 című filmje pörgött le a vásznon. A kétórás vetítési idő alatt egy ötrészes sorozat első és utolsó részét láthatta a nagyérdemű. Nem nagyon értettem, miért épp ezt a két részt válogatta be a rendező, hacsak azért nem, hogy legyen a történetnek eleje meg vége. Pedig az egyes darabok önállóan is megállják a helyüket, hiszen minden rész egy meghatározott időintervallumot ölel fel. És akkor, a tárgyra. Az 1956-hoz kapcsolható erdélyi eseményekről elég szó esett már a korábbiakban. Megszólaltak az érintettek, elhangzott, hogy mi volt az úgynevezett „mögöttes ok”. Elismerem, a jelen dolgozat törekvése, hogy valamelyest átfogó képet nyújtson a történtekről, dicséretes dolog. Ez lehet az oka annak, hogy a rendező díjat kapott a tárgyban folytatott tényfeltáró tevékenysége kapcsán. Viszont a filmnek akkor is érdekesnek, figyelemfelkeltőnek kell lennie, ha ilyen jellegű témát dolgoz fel, annak ellenére, hogy egy történelmi dokfilm sohasem versenyezhet egy szituációssal. Mindannyian tudjuk, hogy ártatlanul szenvedni keserves dolog. (Ha nem közvetlen tapasztalat alapján, akkor is, a tudás érvényes.) A probléma ott kezdődik, amikor a tizen-valahányadik beszélő fej is arról mesél, hogyan tartóztatták le és zárták börtönbe, koholt vádak alapján. Ilyen hosszan erről mesélni nem föltétlenül szükségtelen, de, horribile dictu, unalmas. Arról nem is beszélve, hogy az ismétlés, bármennyire megrázó adatokat hordoz is, egy idő után megöli a befogadói érdeklődést. És akkor arról még nem is esett szó, hogy az 1956-hoz fűződő erdélyi történésekkel kapcsolatban ezúttal sem hangzik el az a kérdés, ami tulajdonképpen a történet leglényegére világít rá: hősök voltak-e ezek az emberek vagy áldozatok? A film egy pontján elhangzik a kifejezés, hogy az annak idején valamilyen módon szervezkedő emberek „álmodoztak”. Nos, nem hiszem, hogy mindez hősi attitűdre vall. A félreértéseket tisztázandó, nem az illetők szenvedését, illetve az elnyomó rendszer szándékait kérdőjelezem meg. Egyrészt azt, hogy annak idején Erdélyben hőstetteket vittek volna véghez, másrészt pedig azt, hogy az ilyen, ismétlőfegyver jellegű dokumentumfilmnek az adatközlésen kívül van-e bármilyen értéke.

A következő film Csík Juci Tollas című alkotása volt. A tollfosztók mindennapjai húsba vágó élességgel jönnek le a vászonról. Az ember tudja, hogy libatollal bélelik a jó meleg dunnát, de végignézni azt, ahogy a kezek szakavatott mozdulatokkal lehámozzák a pihetollat a gágogó-vergődő-csípő-rugdalózó szárnyasok hadáról, nos, nem mindennapi látvány. Az pedig különösen hidegrázós, ahogy a munkások sebtiben, tűvel-cérnával „megfoltozzák” az „elszakadt” állatokat. Az opusz emellett a munkásokat is testközelbe hozza, mégpedig azáltal, hogy fellebbenti a néző előtt e megélhetési forrás közeli végét, hiszen az Európai Unióban bizony tilos lesz libát „fosztogatni”. A film egyetlen problémája (amely elég sok dokumentumfilmé is egyben): készítője túlságosan szerette a témát ahhoz, hogy rövidebbre vágja. Egy dokumentumfilm nem attól válik jóvá, hogy sokszorosan körülbeszélik, túlvizualizálják. „Remek” példája ennek a gyakorivá vált jelenségnek Erdélyi János Uborkázók című alkotása. A feketemunkások élete nem gyöngy, ez kétségtelen. A filmen látszik, hogy az alkotók alaposan utánajártak a dolognak, alany ugyanis van bőven. Sajnos éppen ez a bőség okozza a film elhasasodását. Józsi figurája teljesen elég lett volna arra, hogy a feketemunkás életét, poklának bugyrait, bolygó hollandi sorsát bemutassa. A többi szereplő árnyék Józsihoz képest, egy idő után ballaszttá válik. (Ez pedig különösen szomorú, mert hiszen nem fikcióról van szó.) Az egy központi figurára összpontosító történet emberközelibb lett volna, a hitelességről nem is beszélve. Amikor túl sok figurát vonultat fel egy-egy alkotó, egy idő után az a néző érzése, hogy az egész történet absztrakttá válik. Már nem emberekről, lelkekről, személyes sorsokról történik a beszéd, hanem szociális vagy egyéb problémákról, ideákról azaz. Ez pedig, kérem tisztelettel, tévút a javából.

Ja, előtte vetítésre került Czigány Zoltán Népzenebiológia című alkotása is. Nos, kétségtelen, hogy Lajtha László életútja izgalmas volt, és fontos tudni róla. Azonban nem mindegy, hogyan ábrázolja ezt az ember. Különösen akkor nem, ha egy olyan tájegység kerül a történet vizuális elő- s hátterébe, mint Erdély, amit elég sokan, elég sokszor lejárattak már a vásznon (lásd még Erdélyország–Tündérország szindróma). Hölgyek-urak, Erdély nem olyan, mint ahogy ezeken a filmeken látni. Emlékszem, milyen mélyen megbotránkoztam, amikor apám először a kezembe nyomta Thomas Berger Kis Nagy Emberét. Karl May-regényeken nevelkedett széplelkem borzongott bele: hogy az indiánok tetvesek, meg hazudnak, lopnak, és egyáltalán, emberek? Ez nem lehet igaz. Nos, valami hasonló jut eszembe minden alkalommal, amikor ilyen kipolitúrozott Erdély-képet látok, csak persze fordított előjellel. Tisztelt alkotók, mindegy, mi a szándékuk, de kéretik hiteles képet festeni, és nem csak Erdélyről.

És ekkor következett Kármán Irén Diogenidész című dolgozata. T. Zselenszky Péter figurája szinte az első másodperctől kezdve „közel jött”. Ennek a filmnek a 28 percén nem éreztem, hogy 56. A hús-vér Diogenész derűs eszmefuttatásai pillanatok alatt létrehozták azt a dialógust, amelynek ez a főállású hajléktalan az egyik művelője (többek közt azonnal vitába szálltam a címszereplő idevágó véleményével, miszerint ő honosította újra a filozófiai dialógust a honi tájakon – és ebben az a szép, hogy működni tudott). És a meglepetéseknek nem volt vége. Kiderült ugyanis, hogy nem ő az egyetlen kortárs Hordólakó Künikosz: a szereplők több hasonló filozófusról tudnak. Elképzelhető tehát, hogy egyfajta palimpszeszt-embertípusról van szó. Az egyik kidolgoz egy gondolati szisztémát, aztán átadja, mintegy ráírja magát egy másikra és így tovább. Ez persze a filmnek csupán egy lehetséges olvasata és talán nem is a legszociálisabb. Kétségtelen azonban, hogy Diogenidész története mélységesen emberi, és éppen addig tart, ameddig tartania kell.

Ezzel az élménnyel a tarsolyomban egyszerűen nem volt hangulatom a további felhozatalhoz. Csupán másnap kapcsolódtam be ismét a filmek folyamába, a kisfilmblokkok órájában. A Krisztina teremben ezúttal sem vetítették le mind a nyolc blokkot, ezért csak az egyest meg a kettest volt szerencsém látni.

Mészáros Péter dolgozataira azért voltam kíváncsi, mert az Eső után annak idején nagyon tetszett. A disznó útja című integrációs opuszka remek lendülettel indít. A beteg malacot mindenáron orvoshoz juttatni akaró honfi találkozása a Nyugattal korrekt, és a humor sem hiányzik belőle. Az is helyes ritmusérzékre vall, ahogy a német ember eljut addig a tudatállapotig, mit jelent ennek a koszos figurának a disznó. Az utolsó előtti jelenet hurráoptimizmusa azonban már hamiskásan cseng, a film vége, amint az Audi (ha ugyan jól emlékszem a márkára) belerobog a vidéki sártengerbe, s valahol van EU is, csak úgy rejtve, a háttérben, ez egyenesen ciki, ha szabad magam így kifejezni. A másik Mészáros-dolgozat, a Kyrie, kicsit Eső után 2. A képi világ most is remek munka, kár, hogy az alkotó ezúttal elviszi az egészet a líra irányába. Ugyanakkor az volt az érzésem, hogy ezt a kisfilmműfajt, ha tetszik – első ránézésre össze nem illő képelemek egymás mellé helyezése, amelyek persze mozaikdarabokként magukon hordozzák a történet részeit, hogy aztán, öt percnyi feszült figyelem után elcsattanjon a poén –, kissé lejáratták az utóbbi időben. Nagyon blikkfangosak ezek a sztorik, ez kétségtelen. De ne feledjük, amúgy közhelyesen: nem mind arany(pálma), ami fénylik.

Aztán ott volt Keményffy Tamás Szerencsés ember című dolgozata. Egy pásztor kiáll a pusztából, mit, kimagasodik, és csupán annyi a bűne, hogy a saját lábán áll. Némi beleérzéssel látom a balladát, a színes juhászokkal, még több beleérzéssel Móricz Barbárokját is látom, azt azonban sehogy sem, hogyan lesz ebből élvezhető film. Sok helyen nevetnem kellett, hiszen a dramaturgia igencsak bicegett. Egészében véve nem tűnt ez az opusz olyan igaznak. És mint tudjuk, a hazug filmet hamarabb elkapják, mint a sánta kutyát.

Láttam a kísérleti és kisfilm kategória rendezői és operatőri díjával kitüntetett Before Dawn című kisfilmet is (rendező Kenyeres Bálint). A téma kellőképpen trendi: menekülteket ejt foglyul a karhatalom egy kék hajnalon. Remek képi világ, kiváló operatőri munka és igen hatásos távolságtartás jellemzi a filmet. Éppen ez a távolságtartás az, ami miatt kissé zavar, hogy a film végén egy menekült közelképbe lép. Az egész történet arctalan: a teherautó vezetőinek, a menekülteknek, de a rendőröknek sincs felismerhető fiziognómiájuk. És akkor hirtelen megjelenik egy arc, amely szinte kényszerít az azonosulásra, hiszen ő az egyetlen, aki megmenekült. Ez a plusz csavar személy szerint nekem nem működik.

Csáki László Fluxus című dolgozatáról nemigen tudok mit mondani. Az alapmű szerzője, Paul Auster menő fej a kortárs irodalomban (csak hogy stílusban maradjak). Vizuális vicc, az ötvenes évek Amerikáját idézgetve. Annak viszont nagyon jó. Az a képsor, amikor a srácok „megalkotják” a zselét, egyenesen remek. Mélységet ne keressen benne senki, mert nincs. Nem is volt ez alkotói szándék. Ezért jó vicc. Valahogy ezek a könnyed fintorok jobban működnek, jegyzem meg szinte zárójelesen, mint a Kyriék vagy a Most látszom, most nem látszomok. (Lásd alább.)

Akkor ott volt még a Madzag, Komár István és M. Nagy Richárd munkája. Két csávó autózik az úton, aztán találnak egy madzagot, amely az út mentén a semmiből a semmibe… És persze hogy belegabalyodnak. Ha az alkotóknak sikerült volna elkerülni a „Mi van a végén?”-féle metafizikai csapdát, talán kedves kis vicc is lehetett volna a dologból. Így azonban ha kedves is, de közhely.

Kocsis Ágnes dolgozata, A vírus szépen lekerekített történet egy mikrobiológusról, aki saját szakmájának áldozatává válik. A történet lényege, hogy amíg a vírus dühöng a férfi testében, mindenki elhagyja, hogy aztán a dolgok visszatérjenek a rendes kerékvágásba, mihelyst elmúlik a baj. A sztori semmi újat nem hoz, hacsak azt nem, hogy korunk szenzáció-ingerküszöbe olyan magassá vált, hogy immár egy mikrobiológiai „csoda” sem az, ami, a társadalom kerek szemek nélkül nyugtázza a tragédia bekövetkezését szintúgy, mint a kezdeti egyensúlyi állapotba való visszazökkenést.

És végül következzen a két blokkban látott legnagyobb történetlehetőség (szerintem bár), ugyanakkor a legnagyobb bukta. Szász Attila Most látszom, most nem látszom című kisfilmjéről van szó. Az alaptörténet rendkívül erős. Adott egy fiatal házaspár, nagyon is szolid anyagi háttér, egy gyerek, szóval minden, ami a boldogsághoz kell. A sztori alapját az a valóban súlyos tragédia szolgáltatja, hogy az apa véletlenül megöli a gyermeket. Gondolom, nincs olyan ember, akit ez a történet ne érintene meg. Csak a végletekig elideologizált, látomásos lírától hemzsegő képsorok úgy ölik meg a tragédiát, mint a filmbeli apa a fiát. Mennyire elkelt volna itt Kenyeres Bálint narrációs és képi szigora. Ehelyett vizuális locsogást kap a néző, melynek következtében a végén már azt sem hiszi el, hogy a szülők látszanak. Vagy a film.

Ezen a napon a Krisztinában korán bezárt a bolt. Kérdeztem, mi okból kifolyólag, hiszen alig két óra volt az összvetítési idő, de nem tudták megmondani. Így hát benéztem Lakatos Róbert Spílerekjére. A dolgozatot többször láttam már, de nagyvásznon premier volt. És ezúttal lejött az a fíling, amit a rendező vizuális „ámokfutása” magában rejt. Kecskések, félvilági figurák, poeta doctusba oltott vágáns költők, ebek és emberek forgataga ez, mely mögül úgy sejlik elő az a bizonyos transzszilván esszencia (ha egyáltalán van ilyen, teszem hozzá óvatosan), hogy a néző egy pillanatra sem érzi, itt most a szeme elé hazudnak valami szépet, valami valóságidegent.

A Spílereket egy műfajilag érdekes dolgozat, Radó Gyula Fény-kép című filmje követte, amely Moholy-Nagy László szerteágazó munkásságával foglalkozik. A rendező a magyar ismeretterjesztő film műfajában számomra ismeretlen és kissé meghökkentő elemet alkalmaz: narrátort használ. Amolyan discoverys módra. És végül is miért ne? Számomra legalábbis nem volt visszatetsző. Aminthogy az sem, hogy a dolgozat nem szándékozik többet mutatni, mint ami: tisztességes tájékoztatást, némi alkotói trouvaille-jal fűszerezve.

A következő nap már a nagyjátékfilmeké volt a Krisztinában. De ez egy másik történet.