Pakó László Kényszer vagy erkölcsi romlottság?
Csecsemőgyilkosságok Kolozsvárt a 16. század utolsó évtizedében
Nehéz a több évszázaddal ezelőtti Kolozsvár gyermekölési eseteiről átfogó tanulmányt készíteni. Részben maguk a források, valamint közzétételük hiánya, részben a témával foglalkozó irodalom elenyésző
A nők társadalmi helyzetét mindig a kizárólag általuk betöltött anyaszerep határozta meg. Már a magzat hordása, a várandósság – ha csupán átmenetileg is - különös tisztelettel övezett, kiváltságos helyzetet biztosított annak a személynek, akitől a család jövője, utánpótlása nagymértékben függött.3 Így érthető az ellenséges magatartás, mely e szerepet elutasító, a közösségben a megszokottól eltérő, deviáns viselkedésformákat tanúsító egyéneket övezte.
A következőkben kísérletet teszünk arra, hogy nyomon kövessük a 16. századi kolozsvári társadalom – választott igazságszolgáltatási testületei által – azon tagjai ellen foganatosított intézkedéseit, akik gyermekgyilkosságot követtek el, illetve rávilágítsunk az események hátterére és mozgatórugóira
Csecsemőgyilkosság és jog. Tágabb értelemben gyermekgyilkosságon a jogszabályok egy gyermeken bárki által elkövetett életfosztást értettek, melyre nézve a rokongyilkosság esetében alkalmazandó törvények előírásai érvényesültek. Jelen esetben bennünket a szorosabb értelemben vett gyermekölés (infanticidium in sensu proprio) érdekel, melyet gyakran a csecsemőgyilkosság, gyermekölés, újszülöttölés kifejezésekkel is jelöltek. A cselekmény során az anya, többnyire tiltott szerelmi kapcsolata során fogant gyermekét a születés alatt vagy közvetlenül a születés után életétől megfosztotta.4
A magzatelhajtást és gyermekkitételt – noha a csecsemőgyilkosságok ugyanazon sajátos esetét képviselik –, mert hiányzanak forrásainkból, nem is tárgyalhatjuk.
Törvények. A csecsemőölés gyakorlatát korszakonként változó szigorral büntették. Az ókori zsidó törvények nem tértek ki az anya által szándékosan elkövetett csecsemőgyilkosság esetére, de az idegent, aki hatalmaskodása során a méhben lévő magzat halálát idézte elő, a leggyakrabban pénzbírságként értelmezett, lex talionis büntetéssel sújtották. Bár a római jog külön nem tért ki e gyilkosságnemre, a parricidium, azaz a rokongyilkosság sajátos eseteként törvényes megítélés alá vonta. A kora keresztény források azonban már nyíltan az abortusz ellen foglaltak állást.5 A középkorban is azt a bűnös nőt, aki az egyház és a világi társadalom egy alattvalójának saját elhatározásából életét vette, az elrettentést szolgáló súlyos ítéletekkel büntették.6
A magyar királyok törvényei már I. István idejétől, a kor még kiforratlan, a magánjogtól el nem különült büntetőjogi szokásaihoz híven az alperesnek megadták az áldozat hozzátartozóival való kiegyezés lehetőségét. Gyakran azonban, mint Kálmán király idején, az első kizárólag gyermekgyilkos nők ellen hozott határozat esetében, az egyházi bíróságokra bízták a döntést, mely őket a főesperes előtti vezeklésre ítélte.7
Később a gyermekgyilkosok elleni eljárás gyökeresen megváltozott. Az 1462. évi második törvénycikk a hűtlenség büntetésével sújtandó bűncselekmények közé sorolta a „vérrokonaikat a vérség negyedik ízén belül” meggyilkolókat is, mely rendelkezés gyakori figyelmen kívül hagyása eredményezhette annak 1495-ös megismétlését.8 E határozat került Werbőczy törvénykönyvének első részébe is, ahol az áll világosan, hogy a hűtlenség vétkébe esett személy jószágait a király még annak életében törvényesen bárkinek eladományozhatta.9 A hűtlenség büntetésének kapcsán pedig a törvénykönyv előírta, „hogy az asszonyok és nők ellen is abban az esetben, ha közülök valamelyik a férjét vagy szülőjét avagy saját magzatait gonoszul megöli vagy megöleti (mivelhogy az hűtlenség vétkének számába esik) éppen mint a férfiak ellen, főbenjáró ítéletet kell hozni és kimondani”.10
A későbbi törvények, utóbb az Erdélyi Fejedelemség kialakulását követően született országgyűlési határozatok, sőt Kolozsvár város százférfiai által megalkotott helyi jellegű szabályozások (statútumok) között kizárólag csecsemőgyilkosság vagy magzatvesztés esetére vonatkozó újabb döntés egyelőre nem bukkant elő. Mindezek mutatják, hogy a büntetéselv továbbra is változatlan maradt, melynek értelmében aki nem tudta menteni magát az ellene felhozott vádak alól, minősített halálbüntetésben részesült, csupán a kivégzés módozata mutatott vidékenként kisebb-nagyobb fokig eltérő képet.11
Csecsemőgyilkosságok. A 16. század utolsó évtizedében a fennmaradt levéltári adatok szerint öt csecsemőgyilkossági ügy került a kolozsvári bíróság elé. Jegenyei Anna tettéről csupán egy ellene 1593-ban indított paráznasági per kapcsán szerzünk tudomást. Az egyik tanú vallomása a vádlott egy évvel korábbi, eltitkolt csecsemőgyilkosságáról számolt be. Tettéről azonban csupán annyit árulnak el a források, hogy a titokzatos körülmények között szült gyermek holttestére az árnyékszéken találtak rá.
Ugyancsak 1593-ban folyt a per egy Szászfenesen elkövetett újszülöttölés vádjával a kissajói származású Katalin ellen, melyet pár hónappal később Ferenczi István kolozsvári polgár majornéja, Anna ellen indított eljárás követett. A kissajói lány újszülöttje megölésének és ganéba rejtésének vádjával került bíróság elé, ahol a hosszadalmas eljárás során sem sikerült rábizonyítani a tettét. Hasonló lett a végkifejlete Ferenczi István majornéja perének is, aki gazdájával fenntartott tiltott kapcsolatából származó teherbe esését követően a terhesség és szülés idejére magát a férfi kötelendi birtokára vitette. Egész idő alatt következetesen tagadta állapotát, majd titkos szülése után ismeretlen helyre elrejtette újszülöttje tetemét. A bírósági eljárás során pedig, akárcsak a korábbi vádlott, még a kínvallatáson sem ismerte be tettét.
1597-ben újra egy kolozsvári polgár, Luter Mihály házánál, feleségének dajkája tette miatt zajlott kivizsgálás. A vádlott, az előbbiekkel ellentétben, a holttesttel való szembesítése során elismerte ugyan, hogy a gyermek az övé volt, megnevezte az őt teherbe ejtő férfit is, azonban betegsége miatt bekövetkezett koraszülésével magyarázta csecsemője halálát.
Végül a század végén, 1600-ban olvasunk Márkos Gáspárné Szilágyi István ellen indított peréről. A felperes szerint a vádlott hatalmaskodása során elkövetett testi sértés okozta újszülött gyermeke korai halálát, a vádat azonban nem sikerült a bíróság előtt bizonyítani.
Törvény előtt. Annak ellenére, hogy a kolozsvári bíróság előtti peres eljárást legrészletesebben szabályozó 1588-as városi statútum első titulusa körültekintően szabályozta a bírósági eljárás kezdetét jelentő idézést, egyetlen adat sem utal foganatosítására. Érthető is, mert majdenem
A statútum világos tényállású perek esetén megkövetelte, hogy 2-3 törvényszak alatt, azaz „röuid törvénnyel” oldja meg a bíróság az ügyeket.16 A csecsemőgyilkosságok esetében e határozat betartása éppen a cselekmények körülményeinek nagyon hézagos ismerete miatt volt indokolatlan. Be nem tartásának bizonyítéka több per kapcsán született számadáskönyvi bejegyzés, melyek a felek perbe bocsátkozásának és feleletváltásainak költségeiről tanúskodnak.17
A perbe bocsátkozást és a peresek feleleteit követő bizonyításformák közül
A tanúk esküjét22 követően a nótárius feljegyezte vallomásaikat, végül jelenlétükben a leírtak hitelességének ellenőrzése szándékával fel is olvasta azokat. Fizetségük személyenként 2-2 dénár volt.23 A statútum a kivizsgálást végző személyek kérésére a vallomások megismétlésére is adott lehetőséget, ugyanakkor a tanúgyűjtés folyamatát is szabályozta. Pontosan megállapította, hogy mindkét fél három alkalommal, fellebbezés során egyszer kaphatott lehetőséget „bizonyságra kimenésre”, hosszabbítási határidőt pedig csak bizonyos mentségi okok megléte esetén jelölt meg.24
Kétségtelen, hogy a tanúvallomások az esetek számos körülményét tisztázhatták, azonban kizárólagos bizonyító erőt csak a szemtanúk vallomásai kaptak. Esetünkben azonban a tanúk egy esetben sem szolgáltak teljes értékű bizonyítékokkal, vallomásuk elmarasztalás alapjául egymagában sohasem válhatott.
Luter Mihályné dajkája és Márkos Gáspárné perében a bírókat döntésükben a tett helyszínén, szakértők által készített jelentés is segítette. Luterné, tudomást szerezvén az árnyékszékből kivett tetemről, nyomban szakértő közbelépését igényelte Borbély Jánosné személyében, aki észrevételeit a vallatások során ki is fejtette.25 A rákövetkező perben pedig éppen a borbélyok jelentésére alapozva mentették fel a bírák az asszony vádja, tudniillik testi sértés által okozott gyermekgyilkosság alól Szilágyi Jánost.26
A legbiztosabb bizonyítási eszköz azonban a szemléletesen
Más bizonyítási eszközök sikertelenségét követően az ítélkezők két esetben kínvallatással is megpróbálták a vádlottakat az igazság beismerésére bírni. A módszert a szenátorok, a jogkönyvek fenntartásainak figyelembevételével,30 alapos gyanú esetén is csupán a fellebbezés során rendelték el. Szándékuk szerint a kissajói lánytól és Ferenczi István szolgálójától a másodfokú döntés meghozatala előtt meg akarták tudni, hogy hová rejtették a tetemeket. Mivel egyik sem vallott, kénytelenek voltak az elsőfokú bíróság döntését jóváhagyni.31
A különféle bizonyítási eljárásokat követően, az alperes személyes jelenlétében,32 a főbíró és a királybíró közös döntése alapján33 kihirdették az első fokú ítéletet, melyet igénylés esetén, ítéletlevél formájában, 12 dénár ellenében ki is állítottak a peres felek számára.34
A 15. századi jogkönyvek leszögezték, hogy egy gonosztevő megölése, ha igazolt tettért került sor a döntésre, nem vétek, hanem istennek tetsző kedves cselekedet. Arra is felhívták a figyelmet, hogy a büntetésnek a vétek nagyságával valóban arányosnak kell lennie. Megjegyezték azonban, hogy kirovásánál mindig a könyörületességet kell szem előtt tartani és fokozottan figyelni, hogy a példaadás kedvéért mikor alkalmazzák a törvény teljes szigorát.35 Az igazság és törvény mindenkori szem előtt tartása érdekében Kolozsvár statútuma is megkövetelte a bíróktól a gyűlölettől, indulatoktól és részrehajlástól mentes ítélkezést. Hangsúlyozta, hogy kétséges dolgok esetén „batorsagosb az engedelmes es gyengeb törveny ki mondas.”36 Érthető módon, nyilvánvaló bizonyítékok hiányából fakadó homályos tényállások következtében a bemutatott esetek egyikében sem hoztak halálos ítéletet.
A viszonylag enyhébb büntetések kirovásánál az alperesek mellett szóló mentő körülményeknek is szerepük lehetett. Ferenczi István szolgálója – aki egyébként tagadta tettét a bíróság előtt – egy tanú előtt született gyermeke félszegségét hozta fel tettének indítékaként.37 Luter Mihályné dajkája nem élhetett e kifogással, mert a tetemet felfedező tanúk kihangsúlyozták a gyermek testi épségét, ő viszont betegsége miatti vetélésével próbálta igazolni tettét.38
A statútum értelmében bármilyen döntés megfellebbezhető volt,39 egyesek kérték is a kihirdetett első fokú ítéletnek a 12 esküdtből álló szenátus általi felülvizsgálását. A tárgyalt perek mindenikében a szenátorok az első fokú ítéletet jóváhagyó döntéseiket rövid időn belül hozták meg, ami egy időben a bírák hozzáértésének az elismerését is jelentette.
A „törvénnek igaz rendit” megtartva, más mozzanatok lejártát követő két héten belül, a per utolsó „felvonásaként” került sor, a városi poroszlók és cigányok közreműködésével,40 az ítéletek végrehajtására.41
Ítéletek. A csecsemőgyilkosságok mint a rokongyilkosságok egyik alfaja, a rabló- vagy orgyilkosságokkal egyetemben a minősített bűncselekmények csoportjába sorolhatók. Esetükben a büntetés súlya azért nagyobb, mivel az anya legtöbbször a törvényesként meghatározott kereteken kívüli kapcsolat eredményeként szülte gyermekét.43
Az ítéletek Európa-szerte kitűntek szigorúságukkal a különféle bűncselekményekre kirótt szentenciák sorából. Egy felvidéki 1568-as ítélet során az újszülöttjét megölő szolgálóleány saját maga dönthetett, hogy tettének büntetéseként a vízbe fojtást vagy az elevenen eltemettetést választja, melyet szívének nyárssal való átszúrásával könnyítettek volna. Majd azt is kilátásba helyezték, hogy tekintélyes emberek közbenjárására az ilyenkor alkalmazható „legszebb halálnemre”, pallos általi fejvételre változtathatják a döntést.43
Franciaország középkori, kora újkori kegyelemkérő leveleiben is a korábbi enyhébb ítéletek megszigorodásának lehetünk tanúi a 16. század folyamán. 1557-ből való II. Henriknek a fentebb említett törvénye is, mely a titkolt terhesség és szülés után keresztelés nélkül meghalt és eltemetett gyermekek szüleit gyermekgyilkosoknak nyilvánította, és halállal büntette.44
A büntetésnemek közül Franciaországban, Itáliában, Németalföldön, de főként a német területeken előszeretettel alkalmazták a csecsemőgyilkos élve eltemetésének gyakorlatát.45 De nem riadtak vissza tőle Lőcse városának 16–17. századi igazságszolgáltatói,46 sőt a sepsi- és marosszéki 17. századi széki bíróságok sem.47 Egy 17. századi eset kapcsán pedig az aranyosszéki jegyzőkönyvek is kimondták, hogy az asszony, aki született ikreit megölte, „irtóztató büntetéssel is haljon meg, elevenen vermeltessék el”.48 1587-ben a körmendi úriszék annak a nőnek, akit férje mostohafiával való paráznaságból született csecsemőjének megölésével vádolt, ugyancsak ezt a büntetést helyezte kilátásba, amennyiben negyvenedmagával nem tudta letenni a felmentő esküt, hogy a magzat erőszak során fogant, és a csecsemő halva született.49
A csecsemőgyilkosok büntetése volt a megégetés is. Annál a 15. század eleji metzi kivégzésnél, melynek során a csecsemőgyilkost karóhoz erősítve megégették, majd a megfulladt és halálra égett asszony karjaiba fabábut, nyakába gyermeket ábrázoló táblát akasztottak, nyilvánvaló e büntetésnem alkalmazásának elrettentő szándéka.50
A 16. századi Nürnbergben gyakori volt a vízbefojtás alkalmazása,51 de előfordult a „kevésbé szigorú” lefejezés is. 1580-ban három csecsemőgyilkos asszonyt a bevett szokásokkal ellentétben fejvesztésre ítéltek, majd ugyancsak elrettentő szándékkal fejüket karóra tűzve közszemlére állították.52 Hasonlóan jártak el a magyarországi úriszéki bíróságok is. Annak ellenére, hogy az emberölést, főként a rablógyilkosokat, kegyetlen halállal büntették, s az akkori büntetőjog a csecsemőgyilkosokra is kegyetlen büntetésnemeket szabott ki, a gyermekvesztőket és magzatelhajtókat csupán fejvesztéssel büntették.53 Így bűnhődött a 17. század folyamán több „az gyermekét hír nélkül maga [...] eltemető lator”, „afféle parázna özvegyasszony”, aki „gonosz és fertelmes ágybul kapta az gyermekét özvegy asszonykorában”. 1637-ben ugyanebben a büntetésben részesült az a Pozsony vármegyei jobbágylány, aki szeretője biztatására ölte meg újszülöttjét, akárcsak egy hajadon, akit tetten értek, amint vízbe dobta paráznaságból fogant gyermekét.54 De az úriszékekkel párhuzamosan a városi törvényszékek is alkalmazták e halálnemet a tettesek büntetésére.
A 16. század utolsó évtizedének kolozsvári ítéletei egyszer sem sújtották a vétkeseket a fentebbi büntetésekkel. E gyakorlat azonban nem az átlagnál humánusabb igazságszolgáltatást bizonyítja, sokkal inkább a bíráknak a törvényes előírások betartására fordított igyekezetét. Néhány későbbi, 17. századi kolozsvári csecsemőgyilkossági per amúgy is „megnyugtatóan” igazolja az élve elvermelés vagy a vízbe fojtás kolozsvári gyakorlatát is.56
Esetünkben, amint erre már utaltunk, az ítélkezőknek csupán a Márkos Gáspárné által indított perben sikerült fényt deríteniük a történtekre. Hitelt adva a borbélyok jelentésének, miszerint a szülés nem a korábbi testi sértés miatt következett be, nem marasztalták el az alperest csecsemőgyilkosság vádjával, viszont az asszonyon elkövetett hatalmaskodásáért 20 forint pénzbírságra, az alperes orvosi ellátása költségeinek megtérítésére és egymagában leteendő felmentő esküre ítélték.57 A kissajói, valamint a Ferenczi Istvánnál szolgáló két lány esetében azonban a bizonyítás során nem derült fény a történtekre. A tanúk vallomásai, szemtanúk hiányában, nem válhattak elmarasztalás alapjául, a vádlottak még a fellebbezés során sem ismerték be tettüket, homályos tényállás következtében pedig csecsemőgyilkosság büntetésével nem sújthatták, csupán paráznaságuk miatt vesszőzték meg és verték ki őket a városból. Luter Mihály feleségének dajkája elismerte ugyan, hogy ő szülte az árnyékszéken talált csecsemőt, de betegségét okolta idő előtti szülése és gyerekének halála miatt. A bírók ítéletükben hangot adtak kételyeiknek a tetem elrejtésével kapcsolatban, de a zavaros tényállás következtében kénytelenek voltak mellőzni a csecsemőgyilkosságok esetében megszokott büntetést. A lányt paráználkodás miatt pellengér alatt erősen megvesszőzték és a városból örökre kiűzték.58 Az ítélet be nem tartása esetén pedig zsákba varrva vízbefojtást helyeztek kilátásba.59
Peres felek. A jegyzőkönyvek büntetőjogi pereiben a 16. század végén a magánvádlók mellett a város nevében, mint felperesek, közvádlók is felléptek.60 Egyetlen idézett ügy kivételével már a közvádló szerepét is betöltő városi közügyigazgatók, másképpen direktorok indítottak eljárást a gyilkosok ellen. A bizonyítási eljárásban való aktív részvétel bizonyítja a 16. század nyolcvanas éveinek derekán létrehozott intézmény hatékonyságát az igazságszolgáltatásban.
Ha a 16–17. századi úriszéki perek vádlottai a hajadonok, általában szolgálólányok, férjes asszonyok vagy az özvegyek közül kerültek ki,61 a bemutatott kolozsvári esetekben, Szilágyi István kivételével, mindannyian a városban szolgáló, szerény anyagi helyzetben élő, férj nélküli leányok vagy nők voltak.62 Esetükben egyértelmű összefüggés figyelhető meg gazdasági helyzetük és elkövetett tettük között. Legtöbbjük a falvak szegényebb rétegeiből származott, aki családja vagyoni helyzetéből fakadóan korán a szülőháztól távoli, városi megtelepedésre kényszerült. A nagyobb, népesebb településeken pedig, a család szigorú felügyeletének csökkenésével együtt alábbhagyott a közösség ellenőrző ereje is.63
Mindezek hatásaként találkozhatunk olyan magatartásformákkal, mint Jegenyei Annáé, aki gyakran vallotta magát nős szeretője feleségének, vagy Ferenczi István majornéjáé, aki úgy hált gazdájával mint felesége. A férfi gyakran dicsekedett is házassághoz hasonlítható kapcsolatukról. Az érem másik oldalán pedig Luter Mihályné dajkájának egy városi tizedessel folytatott, szinte idilli esetét találjuk. A lány reményeit azonban a terhesség hallatán a más szerelmi kapcsolatokat is fenntartó férfi hidegen eloszlatta.
A színfalak mögött. A csecsemőjük halálában való részvételüket tekintve az anyák szerepe különbözik. Ha verés miatti kényszerszülés vagy az anyának a szülést kísérő fájdalmak során bekövetkezett ájulása okozta a gyermek halálát, akkor a tettnek csupán passzív résztvevője volt. Mint Márkos Gáspárné, aki állítása szerint a verés következtében szült életképtelen csecsemőt. Jegenyei Anna, a kissajói lány vagy Ferenczi István majornéja feltehetően saját maga ölte meg, majd rejtette el gyermekét. Luterné dajkája esetében azonban némiképp e szerepek keveredésével kell számolnunk, a lány ugyanis betegsége miatti koraszülését okolta a gyermekhalálért, viszont azt követően mégis elrejtette a holttestet.
Az ügyek nagyon hasonló forgatókönyv szerint zajlottak. Az eljövendő tettesek már terhességük alatt próbálták eltitkolni állapotukat. Némelyikük nagy hasát vízkórságának, másik rossz testi állapotát csömörlésnek, köszvénynek tulajdonította.64 Mindezek mellett a terhesség és a szülés idejére idegen településeken húzódtak meg, remélve, hogy ezáltal leplezhetik tettüket mind a közösség, mind az igazságszolgáltatás előtt. Ilyen szándékkal tartózkodhatott a kissajói származású lány Szászfenesen, vagy kerülhetett Ferenczi István majornéja urának kötelendi birtokára. A szokás gyakoriságát igazolja Nyírő Kálmán fő- és királybíróságot viselt kolozsvári polgár 1582-ben szolgálólányaival elkövetett paráznasági esete is. A teherbe ejtés vádja alóli szabadulás reményében egyiküket férjhez menésre kényszerítette, másikukat Tordára küldte.65 Luter Mihályné dajkája ellenben a városban maradt terhessége idejére, állapotát sem próbálta leplezni, ő azonban, a férfi ígéretében bízva, házasságuk megkötésében reménykedett.
Az esetek másik gyakori közös vonása, hogy a tettesek gyermekeiket félreeső helyen hozták világra, majd életüket véve el is rejtették. Míg Jegenyei Anna és Luter Mihályné dajkája tettét követően az árnyékszékben találtak a holttestekre, addig Ferenczi Istvánné esetében a tanúk arra gyanakodtak, hogy a holttestet vagy az árnyékszékbe vagy a tóba rejtette. Elborzasztó a kissajói lány esete, akinek szemétbe rejtett gyermekét a disznók túrták ki.66
A bizonyítás során gyakran emlegették tettük enyhébb megítélésének reményében halva született csecsemőjüket, azonban egyikük sem követte Márkos Gáspárné példáját. Ő gyermeke halálát követően szakértőkkel vizsgáltatta a halál körülményeit, hogy elkerülje az utólagos gyanúsításokat.67
A csecsemőgyilkosságok okai. A csecsemőgyilkosságok okainak vizsgálata során szükségszerűen ki kell terjesztenünk figyelmünket néhány tényezőre, melyek közvetett módon hatással lehettek e gyilkosságok elkövetésére. Számolnunk kell a településeken egyre jelentősebb méreteket öltő prostitúcióval. Csupán a kolozsvári jegyzőkönyvek anyagának vonatkozó részeit vizsgálva is észlelhetjük e perfajták elgondolkodtató számbeli arányát. Azt is számon kell tartanunk, hogy a 16. századi Kolozsvárra az egyre jobban beszivárgó, szabadabb életstílust közvetítő reneszánsz életszemlélet is táptalajt szolgáltathatott e jelenségnek. Nemhiába születtek a városi elöljárók „az engedetlen, budoklo, henieleo” szolgák, paráznák letartóztatására hozott határozatai sem.68 És a közerkölcsök védelmének szándékából büntették szigorúan a kerítőket, a lányaikat bűnre adó anyákat, esetleg a csábítókat is.69
A környékbeli települések szegényebb rétegeiből származó, a városba csupán a létfenntartás szükségéből került fiatal, férj nélküli anyáknak a gyermektartás és nevelés költségeitől és nehézségeitől való félelme lehetett olyan gazdasági kényszer, mely tettük elkövetésére sarkallhatta őket.70 Konkrét forrásbeli hivatkozás hiányában is nyilvánvaló e tényező Luter Mihályné dajkájának esetében, akit a csábító férfi magatartása vezethetett tette elkövetésére.71
A gazdasági mellett egy társadalmi kényszerrel is számolni kell, ami a tettesek szégyenét és attól való rettegését jelöli, hogy a gyermekszülés során kitudódó szerelmi viszony közösségük elutasítását vonhatta maga után. Európa megannyi vidékén utaltak a tettesek az annyiszor emlegetett „félelem és szégyen” vezérletére. S. Shahar értelmezésében ez az etika „nem az egyén bűntudatából, hanem a közösségnek a szégyenről kialakított konszenzusából fakadt”.72 Lényegében az egyének nem a paráznaságtól, hanem az abból született gyermektől féltek, aki eleven bizonyítéka volt tiltott tettüknek. Ugyanezt sugallják Ferenczi István majornéjának urához intézett szavai: „viseld gondomat, mert bizoni tes kutarczot vallaz ha en zegient vallok.” A fenyítés hatékonyságát pedig a férfi azonnali cselekvése bizonyítja.73
A csecsemőgyilkosságok lehetséges okai között a nő sajátos lelkiállapota is felmerülhet, amely a tiltott teherbe eséstől a szülésig, sőt azt követően is „üldözte” őt. Terhességének eltitkolása, a megalázástól és szégyentől való félelem vagy a terhesség alatti esetleges gyanúsítgatások hatására könnyen szánhatta el magát tettének elkövetésére. Az orvostudomány pedig azt is megerősítette, hogy a szüléssel járó fájdalmak és egyéb körülmények mind testileg, mind szellemileg hajlamosabbá tették a tett elkövetésére.
A „csábítók”. Annak ellenére, hogy a tiltott kapcsolatokban a nőket elcsábító férfiaknak is főszerep jutott, igen ritkán látjuk őket viszont a bírósági eljárás során. Nem úgy Debrecenben, ahol több alkalommal vontak kérdőre csecsemőgyilkosság miatt férfiakat is.74 De a 17. század elején egy Pozsony vármegyei úriszék elé került az a férfi is, aki szeretőjét újszülöttje megölésére biztatta.75
Kolozsváron csupán Luter Mihályné dajkájának perében került sor a teherbe ejtő megidézésére. A lány vallomása során megnevezett Szász János városi tizedest a direktorok, a bírók utasítására, felelősségre is vonták. Bizonyítékok hiányában azonban pellengér alatti vesszőzés és a lány feleségül vételének terhe alatt harmadmagával leteendő felmentő esküre ítélték.76
A címbeli kérdésre visszakanyarodva nyilvánvaló, hogy a csecsemőgyilkosságok hátterének, résztvevőinek, okainak, körülményeinek vizsgálata során
Az itt megfogalmazott, a 16. század utolsó évtizedére vonatkoztatott megfigyelések semmiképpen sem tekinthetők az egész fejedelemség kori Kolozsvár csecsemőgyilkossági pereire általában érvényes következtetéseknek. Amint több, már az előbbiek során felvillantott későbbi példa is szemléltette, a városi levéltár anyaga még számos további adatot rejteget, amely legalábbis árnyalhatja jelenlegi képünket. Az elmondottak arra azonban mindenképpen alkalmasak, hogy rávilágítsanak a négy évszázaddal ezelőtti Kolozsvár társadalmának erkölcsiségére, társadalmi problémáinak némelyikére, a városlakóknak és választott vezetőiknek azon igyekezetére, hogy kiküszöböljék a városi közösség integritását fenyegető tényezőket.
JEGYZETEK
1. A témához kapcsolódó írások közül Kiss András jog- és társadalomtörténeti kutatásai és Kovács Kiss Gyöngy, a korabeli társadalmi érintkezések változatos színhelyeinek szerepét vizsgáló írásai említhetők, valamint néhány részlet felhasználása fűződik Bálint Emese nevéhez.
2. Az írást csupán részletmunkának tekintjük az egész fejedelemség kori Kolozsvár csecsemőölési pereit egészében tárgyaló és azokat egy szélesebb keretbe beágyazó tanulmány megírásához, melyet a következőkben tervezünk közreadni.
3. Margaret L. King: Femeia Renaşterii. In: Eugenio Garin (szerk.): Omul Renaşterii.
4. Dömötör Sándor: A gyermekgyilkos nők büntetése és a néphagyomány. In: Erdélyi Múzeum, új folyam, 1941/ XII. XLVI. kötet. 183. – Pauler Tivadar: Büntetőjogtan. II Pest, 1865. 161.
5. Mindezekről részletesebben lásd, Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve. 2.. (Az ember élete elleni bűncselekmények és a párviadal). Bp., [1928.] 4, 49, 69. – Szécsi József: Az abortusz az ókori zsidó, római és korai keresztény forrásokban. In: Református Szemle. 2004. 2. 134–162.
6. Az abortuszt elkövető nőt a niceai zsinat határozatai és Bazileusz törvényei is 10 éves kárhozatra ítélték, a parricidium tettesére pedig mind a bizánci, mind a szerb vagy román joggyakorlat élve megégetést szabott ki, mely büntetést a 16–17. századtól gyakran kézlevágással vagy lófarkon meghúzatással is súlyosbítottak. – Ovidiu Sachelarie, Nicolae Stoicescu (szerk.): Instituţii Feudale din Ţările Române. Dicţionar. Buc., 1988. 32, 352, 394.
7. Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár 1540–1848. Bp., 1900. (a továbbiakban: CJH)
8. CJH. 1462: II. 5.§., 1495: IV. 5.§.
9. Kolozsvári Sándor–Óvári Kelemen: Werbőczy István hármaskönyve. Bp., 1897. (a továbbiakban: Hármaskönyv) I. 14. 5.§
10. Hármaskönyv II. 43. 5.§
11. Ide sorolható II Henrik francia király 1556 februárjában kiadott ediktuma, mely szerint e „gyalázatos és hatalmas bűnöket ... büntettessék halállal és kivégzéssel, mégpedig
12. 1588: II. 4. (A statútum közlését lásd Kolozsvári Sándor–Óvári Kelemen: Corpus statutorum Hungariae municipalium. A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. I. Bp., 1885. 210–231. – a továbbiakban: CorpStat. I.) – A határozat ismétlése a korábban már többször megfogalmazott követelménynek, mely egy 1585-ös előírás szerint így szólt: „ha mely hatalmaskodo ... oly wetket chielekednek ky halalt nezne ... hamarsaggal, Serenseggel fogianak lanczozzanak.” CorpStat. I. 202–204.
13. 1588: III. 4. – Arhivele Naţionale, Direcţia Judeţeană Cluj (Kolozsvári Állami Levéltár, a továbbiakban: KvÁLvt) Socoteli (Számadáskönyvek, a továbbiakban: KvSzám) 5/XX. 168, 171, 173, 175–176.
14. A város Toronyként emlegetett tömlöcéről, az ott uralkodó állapotokról lásd Kiss András: A kolozsvári Torony és lakói. In: Uő: Források és értelmezések. Buk.–Kv., 1994. 70–83.
15. KvÁLvt, Protocoale de judecată (Törvénykezési jegyzőkönyvek, a továbbiakban: KvTJk) II/9. 426.
16. 1588: IV. 8.
17. A Ferenczi István szolgálójának pere kapcsán született direktori számadások szerint: „Hozattam kj Teoruenre’ ... d 4, feleleo Napot Veot Jrattam megh ... d 2, Vittek be’ per ... d 4, Hozattam kj hogj felelien ... d 4, felelt es bizonsagra mentwnk Jrattam megh per ... d 2.” KvSzám 5/XX. 175–176.
18. A Márkos Gáspárné által beidézett tanúk vallomásaiból ki is rajzolódnak azon pontok, melyek alapján előbb a testi sértés, majd a szülés, végül a gyermek rövid életének körülményeiről vártak tőlük felvilágosítást. KvTJk II/9. 423–424.
19. A direktori számadásokból arra is fény derül, hogy az idézőlevél megírása újabb 2 dénárba került. KvSzám 5/XX. 168, 173.
20. Mind Luter Mihályné dajkájának, mind Márkos Gáspárné perében valóban e szokás betartását jegyezhetjük.
21. KvSzám 5/XX. 168–169.
22. Erre utalnak a tanúk nevei után feljegyzett hitj úttan vallya, hwthj vtan vallia részek. KvTJk II/9. 133, 423.
23. KvSzám 5/XX. 173, 175–176.
24. Mindezekre egyelőre csak egy majdnem fél századdal későbbi, 1641-es kolozsvári per esetében találtunk példát. Kiss András: Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák. Kriterion Könyvkiadó, Kv., 2004. 151-152.
25. KvTJk II/9. 133. Feltételezésünk szerint borbély, azaz chirurgus férje után az asszony is érthetett a mesterséghez, meghívása nem volt merő véletlen.
26. A felperes nyomban a szülést követően beszámolt a haláleset kivizsgálására kiszállt borbélyoknak a normális körülmények között és rendes időben történt szülésről. Az ítélkezők ki is hangsúlyozták: „Mierthogy az Barbely Chehnek relatiojabol manifeste eliceal”, ami jelentésük bíróság előtti súlyát valószínűsíti. KvTJk II/9. 426. – E vizsgálat hatékonyságát egy debreceni eset is szemlélteti, melyben az orvosdoktorok, miután az alperes szerint halva született tetem vízbe mártott tüdeje nem merült le, határozottan cáfolták a vádlott állításait. Koncz Ákos:
27. Jó példa az a debreceni eset, melynek során a vádlottat, miután beismerte, hogy gyermekét magzat korában is bántalmazta, majd megszületése után megölte, rögtön fejvesztésre ítélték. Uo. 50.
28. KvTJk II/9. 134.
29. KvTJk II/9. 426.
30. A Budai jogkönyv 274. cikkelye szerint „senkit sem szabad megkínozni ... akinél nem lelhető fel a bűntett jele, vagy akit eredménytelenül vádoltak a bíróság előtt ... vagy akiről egyébként nincs semmi bizonyíték, mert a kínzással kicsikart vallomás aggályos, ugyanis a kínzás miatt az illető olyat is beismerhet, ami sohasem történt meg.” Blazovich László–Schmidt József (szerk.): Buda város jogkönyve. II. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 17.
31. KvSzám 5/XX. 173, 175–176. – A kissajói Katalin peréhez kapcsolódó direktori számadások közlését lásd: Bálint Emese: A nyilvános büntetések társadalmi háttere a kora újkori Kolozsváron. Erdélyi Múzeum 2001/3–4. füzet LXIII. kötet. 76–77. Észrevételként csupán annyi, hogy ott az első sorban említett „fojtották meg” véleményünk szerint „fogtattak meg”, ami értelemszerűen is jobban illik a szövegkontextusba.
32. „Hozattam kj teorwenire‘ ... d 4, Teorwent Pronuncialtak az Birak...” KvSzám 5/XX. 173, 175–176.
33. Az ismert esetekben az első fokú döntés mindig mindkét bíró nevében szólt: „deliberatur per dominos iudices”. KvTJk II/9. 134, 426.
34. KvSzám 5/XX. 173.
35. A felvidéki városok esetében lásd a szepesi jog példáját. Demkó Kálmán: i.m. 1890. 124–125.
36. 1588: IX. 3.
37. „de mierthogi sem keze sem laba nem volt, eo el vetette.” KvTJk II/8. 382. – Szintén gyakran említett körülmény a tettes fiatal életkora, más személy kényszerítése, hátramaradt gyermekek árvasága volt. Shulamith Shahar: A negyedik rend. Nők a középkorban. Osiris Kiadó, Bp., 2004. 160
38. „Jhon hjres Kurúa ez az te fattyad, ennek keze laba vagyon, szeme, szaia, orra, füle” KvTJk II/9. 133.
39. 1588: X. 4. – A szabályozás csak nyilvánvaló tényállású perek esetében tiltotta a felsőbb bíróságok fölösleges igénybevételét.
40. „ egj leant wertek kj ky az germeket el weztete ... fizetem porozloknak ... f – d 50, Az Cziganoknak fizetem ... f. – d. 60.” KvSzám 5/XXI. 17, 20.
41. 1588: XI. 2.
42. Dömötör Sándor: i.m. 184.
43. Uo. 183. – Demkó Kálmán: i.m. 122.
44. Kúetszgy 355–356. – Natalie Zemon Davis: Ficţiunea în documentele de arhivă. Editura Nemira, Buc., 2003. 109–110.
45. Demkó Kálmán: i.m. 122. – Dömötör Sándor: i.m. 183. – Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században. Bp., 1954. 115. – Shulamith Shahar: i.m. 34–35, 160.
46. Az ítéletek az 1576, 1582, 1612, 1655-ös évekből származnak. Demkó Kálmán: i.m. 122. – Dömötör Sándor: i.m. 183.
47. A jegyzőkönyv szerint a tettes: „Elvermeltessék!” Angyal Pál, Degré Alajos: A XVI-XVII. századi erdélyi büntetőjog vázlata. Bp., 1943. 54, 101
48. Kiss András: A kolozsvári Torony... 339. 86. jegyzet
49. Eckhart Ferenc: i.m. 115.
50. Margaret L. King: i.m. 247. – Natalie Zemon Davis: i.m. 110. – Shulamith Shahar: i.m. 34–35, 160.
51. Margaret L. King: i.m. 247.
52. Uo.
53. Angyal Pál–Degré Alajos: i.m. 54, 101. – 1643-ban a lózsi uradalmi bíróság szülés után végrehajtandó lefejezésre ítélt egy hosszú időn át folytatott házasságtöréssel s kétrendbeli magzatelhajtással vádolt nőt. Varga Endre: Úriszék. XVI–XVII. századi perszövegek. Bp., 1958. 34, 436–437.
54. Eckhart Ferenc: i.m. 115–116.
55. Koncz Ákos: i.m. 50.
56. Kiss András: A kolozsvári Torony... 339. 86. jegyzet
57. KvTJk II/9. 426. – Az ügy feltűnően hasonlít egy debreceni esethez, melyben egy bizonyos Szálkai Miklós csupán 50 botütést és egyhónapi áristomot kapott terhes feleségének testi és szóbeli bántalmazása okán, mert nem bizonyosodott be, hogy az asszony méhében levő magzat a bántalmazások miatt halt meg. Koncz Ákos: i.m. 51.
58. E büntetési gyakorlatot több városi vagy úriszéki ítélet is igazolja. Eckhart Ferenc: i.m. 116. – Koncz Ákos: i.m. 54, 58. – Varga Endre: i.m. 118, 474, 530, 726-727, 840. – A 17. század eleji (1614) Gyulafehérváron is a városi bíró Segesvári Durkó férj nélküli, paráznaságon kapott asszonyt, mivel „világosan kiteczik nyelve vallásából az ő fajtalan latorsága”, a szokott helyre kivitette és a pellengéren marok vesszőkkel megverette, majd a városból kiűzette, „mint ulyan híres kurvát”. Gyulafehérvár város jegyzőkönyvei. Kovács András bev. tan., jegyz. (a továbbiakban: GyfvJk). Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kv., 1998. 284.
59. KvTJk II/9. 134. – A fentebb említett gyulafehérvári esetben is Segesvári Durkót a kiszabott ítélet be nem tartása esetén, ha „azután itt találtatnék az ságban [ti. zsákba] búttaság és úgy vettessék az vízben”. GyfvJk 284.
60. Kiss András: Ante Claram Bóci (Egy 1565-beli ismeretlen kolozsvári boszorkányper). In: Uő: Más források... 301.–61. Eckhart Ferenc: i.m. 115-116. – Varga: i.m. 436–437, 707–708.
62. Európa más tájegységeire tett megállapítás szerint is a csecsemőgyilkossággal vádoltak legnagyobb számban a szegények és férj nélküli nők sorából kerültek ki. Margaret L. King: i.m. 246. – Jack Goody: i.m. 100.
63. Shulamith Shahar: i.m. 155. – Dömötör Sándor: i.m. 184.
64. KvTJk II/8. 352, 382–383.
65. Kiss András: Boszorkányok, kuruzslók ... 80-96. (Levéltári őrzőhelye: KvTJk II/7. 34–35.)
66. KvTJk II/8. 351, 352, 382, 384, II/9. 133. – A marosvásárhelyi Cikor Erzsébet saját maga vallotta be egy tanúnak, hogy „az moslékos cseberben vetett s ott állott egy idejig, s azután hogy megerősödött, ő maga vitte az kamoraszékre, gazt is ő maga vetett reá.” Vígh Károly (szerk.): Asszonyok és férfiak tüköre. Tanúvallomások a XVII. századból. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 59. – Buda és
67. Szemléletes példát szolgáltat egy 17. század eleji marosvásárhelyi per. A vádlott hiába állította, hogy „őtőle csak úgy ment el mint a víz, ő nem tudta, mert halva lett az gyermek s úgy vetette aztán be az pervátában”, a tanúk úgyis megjegyezték: „talám szorongattad vagy micsoda, hogy ilyen kék az gyermek”, vagy „Látnád, az nyaka csigolyája mintha kitekeredett volna, de bizony ez nem halva lett, mert ő tekeré meg.” Vígh Károly: i.m 55–61.
68. KvÁLvt. Protocoalele adunărilor centumvirilor (Tanácsi jegyzőkönyvek) I/5. 106–106v. – A kolozsvári esetek mellett említésre méltó egy 15. századi csehországi statútum is, melynek értelmében a paráználkodással társuló éjjeli összejöveteleken ért házas férfiakat és nőket törvény elé idézték, a hajadonokat nyilvános házba hurcolták vagy kiűzték a városból, a házában erkölcstelenséget megtűrő gazdát testi és vagyoni büntetéssel sújtották. Demkó Kálmán: i.m. 115.
69. Uo.
70. Angyal Pál: i.m. 51.
71. Hasonlóképpen járt a marosvásárhelyi vádlott is, aki tettének okozójaként teherbe ejtőjét, Szőke Pétert vádolta, „hogy hamis hitivel csalta meg”. Vígh Károly: i.m. 58. – Cesare Beccaria ki is domborította 18. századi nagy sikerű büntetőjogi értekezésének 31. részében, hogy „aki a gyalázat s egy olyan lény halála között választhat, aki képtelen arra, hogy fájdalmat érezzen, hogyan is ne választaná inkább ez utóbbit, mint az elkerülhetetlen nyomorúságot, amelynek mind saját maga, mind szerencsétlen magzata ki lenne téve?” Durczi Zsuzsanna: A prózaíró Kölcsey, avagy a jog valósága és az irodalom valószerűtlensége. Szakdolgozat (kézirat) 2004. 15.
72. Shulamith Shahar: i.m. 158–159. – Paráznasági esetekben hozott úriszéki ítéletek mutatják, hogy az ítélkezők valóban nem riadtak vissza a halálbüntetés kirovásától sem, főként ha a vádlott megszegte az ítélet feltételeit, vagy nem tette le a felajánlott felmentő esküt. Varga Endre: i.m. 530, 724–726, 726–727.
73. KvTJk II/8. 382. – A fentebb említett marosvásárhelyi csecsemőgyilkosság elkövetője is hangsúlyozta, hogy „ő nem tudta hova tenni, mert igen félt”. Vígh Ká- roly: i.m. 58.
74. Koncz Ákos: i.m. 51, 55. Szálkai Miklós felesége gyakori fizikai bántalmazásáért, méhében levő magzatának rossz bánásmód miatti haláláért került a városi bíróság színe elé. Szűcs Mihályt azonban egy lány elcsábítása és teherbe ejtése miatt idézték meg a bírák. A férfinak a lány rámenősségével való mentegetőzése ellenére mindkettőjüket a paráználkodás korbács, illetve pálca általi büntetésére ítélték, majd a csábítóra 20 forint összegű gyermektartási díjat is kiróttak.
75. Eckhart Ferenc: i.m.115.
76. KvTJk II/9. 135–138. – A városvezetők azon igyekezetét, hogy a paráznaságon kapott nőtlen vagy férj nélküli személyeket egymással kötendő házasságra késztessék, kitűnően szemlélteti Szegedi Gáspár sáfárpolgár 1593-as bejegyzése. A város szolgálatában álló cigányok és poroszlók egy Ferenc nevű legényt, miután egy lánnyal való paráznasága büntetéseként megkoszorúztak, a város tömlöcébe kísérték, „hogj ot eskegienek meg”. KvSzám 5/XXI. 20.