József Attila emlékére

Balatonszárszó, 1937. december

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila.

Kamasz szemed s kis, fonnyadt bajuszod

hadd pihenjen már idefent a lila

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott

szembogarad ne nézze többé fájón,

mint járnak úri fogatok lucsok

úton s a pernye mint esőz a gyáron

és hogy lesz végül másé az öröm;

jaj, különös nép lakozik e tájon,

a kisbírónak előre köszön,

s kész dáridón urát, hogy felköszöntse,

hol dzsentri borba fúl az ős közöny,

hiába volt a versek vér-özönje,

jobb már testednek, hogyha így rohad:

e kornál nem durvább a föld göröngye,

s nem volt keményebb a tehervonat

vaskereke Babits Mihály szivénél.

Jaj, görcs, bolond görcs lett a gondolat

e vak városban, mely, reszketve, él még

s új vezér felé görbed már a háta,

s gyáván lapul párnái közt, ha éjfél

felé razziát rendez az ochrána,

s tudatlan, szennyes, fokosos bitangok

garázdálkodnak büntetlen s a gyáva

biró itél… Fúhattál riadót

reakciónak, szennynek és közönynek,

becsapott, hogy ne sírj, a kiadód:

mindig azt mondta, kétszerannyi könyvet

adott el, mint amennyit eladott,

s te, hogy megtudtad, nem tudtad a könnyet

már tartani, mert nem volt olvasód!

nem kellettél! itt Pitigrilli kellett!

szemét filmek és bűzhödt darabok

kellettek nékünk, amig a lehelet

tüdődből lassan kifogyott s a póz

is eltűnt, a csibészes, mit mint gyermek

hordtál védelmül, s agyonkinozott

fejedben az őrület vert tanyát,

mert mostohaapád nevelt, a piszok,

falánk kufár, az Állam. De anyád

is volt (vert asszony) a Haza, s ezért

nem volt otthonod s butoros szobák

közt csavarogtál havi hetvenért

és kávéházak fülledt páholyában

ültél, kit senki nem hí és nem ért.

S most, hogy elmentél, s mint golyót a fában

hagytad szivünkben minden szavadat,

s oly messze vagy már túlnan, a halálban,

hogy bennünk csak a borzalom maradt,

meg Németh Andor sebzett, kék szeme,

s könnyezünk, páran, európaiak

e sok turáni közt: aludj, mert soha kékebb

nem volt még, mint ma, alkony, viz és ég,

aludj, mert, kik nem alszunk is a szélnek

beszélünk itt. Aludj a holt vidék

ölén, hol nincs már híre Dózsa Györgynek,

aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek

közt, hol a zsellér ingyen izzad nyáron,

s a téli szél is csak bilincset zörget,

hol szolgáknak már nyakkendő a járom,

s ahol sváb szolgabírát hoz az út,

ki csizmában hág sirodra s fejfádról

lelopja majd a vérszín koszorút.

Korunk, 1938. január

Hatvannyolc esztendővel ezelőtt ott álltunk, néhány magyar író és Mónus Illés, a Szociáldemokrata Párt titkára, a szárszói régi országúton, József Attila temetésén. Attila legjobb barátjára, Illyés Gyulára és feleségére várakoztunk, ők nem jöttek el, és hírt sem adtak magukról. A jelenlévők életének egyik legtragikusabb eseménye volt, egyszerre Attila korai és szörnyű halála, és a náci szövetség felé elsodort ország állapota miatt. Mégis reménykedtünk, hogy Attila sírját tíz-tizenöt esztendő múlva felhozzák majd Budapestre, és őt nagy költőnek ismerik el. (Csodálatos módon, a vészes körülmények ellenére Attilát, úgy emlékszem, négy év után felhozták a fővárosba.) Mi viszont, akik ott voltunk, akkor még – könnyes szemmel és kétségbeesetten – a szegényes szárszói sírba temettük az ország egyik legnagyobb szellemét.

Faludy György

2005. február 14.