Magyarország 1944 őszén

A tengelyszövetséges Magyarország 1941 nyarán-őszén végzetesen belesodródott a második világháború eseményeibe. Bárdossy László 1944 júniusában konstatálta a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval, de az USA-nak és Nagy-Britanniának formálisan hadat is üzent. A háborús évek – és a Harmadik Birodalom – egyre több és több áldozatot követelt Magyarországtól mind emberben, mind nyersanyagban. A sztálingrádi és a voronyezsi, de különösen a kurszki csata után egyre többen kezdtek kételkedni a Birodalom végső győzelmében. Horthy Miklós kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök azonban nem a Szovjetunióval, hanem az angolszász országokkal kívántak fegyverszünetet, majd békét kötni. Hivatalosan született is egy megállapodás, de ennek gyakorlati megvalósítása kivitelezhetetlen volt. Probléma volt, hogy az angol–amerikai csapatok bár partra szálltak Olaszországban, de ott fennakadtak a masszív német ellenálláson. 1944-re az is világossá vált, hogy az angolszászok fő csapásiránya valahol Franciaországban lesz. Mindezzel párhuzamosan a Vörös Hadsereg egységei folyamatosan közeledtek a Kárpátok vonalához.

1944 tavaszára a Kállay-kormány béketapogatózása nyílt titok volt mindenki, így a német titkosszolgálatok előtt is. Hitler a zsidókérdés magyar kezelésével sem volt elégedett. Így – több más okból kifolyólag is – 1944. március 19-én a Wehrmacht csapatai megszállták Magyarországot. Bár Horthyt meghagyták kormányzói minőségében, az ország valódi ura dr. Edmund Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott lett. Az újonnan kinevezett Sztójay-kormány minden német „kérésnek” eleget tett. Románia augusztusi kiugrása Horthyt is cselekvésre sarkallta. Nem elhanyagolható, hogy a szovjet csapatok már augusztus 27-én elérték a korabeli magyar államhatárt a Székelyföldnél, az Ojtozi-szorosnál. Horthy tehát menesztette Sztójayt és kormányát. Helyette Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnökké. Horthy felmérte a helyzetet, és Moszkvába küldött delegációt a fegyverszünet megkötésére. Mindezt a németek sem nézték ölbe tett kézzel. Még a nyár folyamán felvették a kapcsolatot a Szálasi Ferenc vezette nyilasokkal. 1944 szeptemberében a 3. magyar hadsereg sikertelen kísérletet tett Dél-Erdély visszafoglalására. A hadjárat egészen addig eredményes volt, amíg csak a román csapatokkal kellett felvenni a küzdelmet. A támadás végül október 6-án összeomlott. A Vörös Hadsereg Battonyánál 1944. szeptember 23-án elérte a trianoni országhatárt. Mindez felgyorsította a fegyverszüneti tárgyalásokat is Moszkvában.1 Mivel a németek pontosan tudták, hogy Horthy mire készül, így ők is mozgolódni kezdtek.

Amikor október 15-én Horthy beolvasta a rádióban a proklamációját, az ország további sorsa már eldőlt.2 A hadsereg nem állt mellé, sőt a tisztek letartóztatták azokat a parancsnokokat, akik teljesíteni akarták a kormányzói parancsot.3 A honvéd vezérkarnál4 pedig egyszerűen nem továbbították Horthy parancsát.5 Végül csak Dálnoki Miklós Béla állt át néhány tisztjével a szovjetekhez.

Az október 15–16-ai nyilas hatalomátvétel után megkezdődött az ország „totális” mozgósítása. A Szálasi vezette nyilas kormány minden lehetséges segítséget megadott a németeknek. Így a három hadseregbe szervezett több százezer magyar katonának harcolni kellett a Vörös Hadsereg ellen, amely mind emberutánpótlásban, mind felszerelésben messze túlszárnyalta a magyar honvédséget. A szovjet csapatok Rogyion Jakovle-vics Malinovszkij (a 2. Ukrán Front parancsnoka) és Fjodor Ivanovics Tolbuhin (a 3. Ukrán Front parancsnoka) marsallok irányítása alatt nyomultak előre az országban. Alárendeltségükben harcoltak Nicolae Sova tábornok román csapatai is.6 Budapestnek a német vezetés kulcsszerepet szánt Bécs védelmében. Vagyis Budapestet tartani kellett, hogy az oroszok minél később érhessék el Bécset.7 Bár a német katonai vezetés jelentős része, nem is szólva a magyarokról, jobbnak látta volna Budapestet is nyílt várossá nyilvánítani – mint Rómát – és feladni, de ezt az elgondolást végül elvetették.8 A szovjet parancsnokok úgy képzelték, hogy a magyar főváros menetből is elfoglalható, nem fogja a Vörös Hadsereget hosszú ideig feltartóztatni. A Budapest bekerítését előkészítő hadműveletek már 1944. október 29-én megindultak, azonban a német csapatok szívós ellenállásába ütköztek. A Wehrmacht Budapest körül is több védővonalat épített ki. Ezek kialakítása még szeptemberben elkezdődött, mintha előre látták volna, hogy szükség lesz még rájuk.9

Az eredeti szovjet elképzelések szerint a 2. Ukrán Front csapatainak november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulójára kellett volna Budapestet elfoglalnia. Kiderült azonban, hogy a németek keményen védik Budapest előterét, így november 5-én ideiglenesen fel kellett függeszteni a támadást. Az újabb rohamhoz csapatokat kellett a térségbe vezényelni. A támadás szünetében a német fél sem tétlenkedett: újabb páncélos csapatokat (három hadtestet) vezényeltek Budapest környékére, és ellentámadásra készültek Szolnok térségében.10

A következő lépcsőben a 3. Ukrán Front csapatai is támadásba lendültek. Ők a Dél-Dunántúlon indítottak támadást, innen nyomultak Budapest felé, áttörve a Margit-vonalat. A november végén indított szovjet támadás sikeres volt: elfoglalták a Budapest környéki településeket (Bia, Esztergom, Ócsa, Torbágy, Vác), de elesett Székesfehérvár is. Így Budapest körül a gyűrű december 24–25-én bezárult.11 Budapest körül a Vörös Hadsereg felállított egy belső és egy külső gyűrűt. Előbbi az ostromlókat segítette, míg utóbbi a német felmentő támadások visszaverésére szolgált.

Ostromlók és ostromlottak

Budapest, a magyar főváros már ekkor is világváros volt. Lakosainak száma, az ország ipari kapacitásában, a politikai és a kulturális életben betöltött vezető szerepe vitathatatlan volt 1944-ben is. Nem mellékes tény, hogy a város polgári lakosságának jelentékeny része zsidó vagy a magyar törvények értelmében zsidónak minősülő személy volt. Az ő szenvedéseiket csak fokozta a nyilas terror, amely az egész ostrom alatt fékevesztetten tombolt. A nyilas pártszolgálatosok több ezer embert lőttek bele a Dunába, kínoztak meg pénzért, ékszerért. Nem kímélték a zsidó kórházakat, szeretetotthonokat sem. Ugyanakkor a nyilas pártszolgálatosok már nem voltak ennyire bátrak, ha a Vörös Hadsereggel kerültek szembe. A közvetlen harcokban részt vett pártszolgálatosok száma nem éri el az ezret sem.

A városban rekedt polgári lakosság a háborút a maga valóságában november végén kezdte érezni. Az ostrom alatt, illetve annak elhúzódása miatt kénytelenek voltak elviselni a minden korábbi mértéket meghaladó nélkülözéseket. A korábbi átlag napi 3–4 légiriadót fölváltotta az állandó fegyverropogás. Tudomásul kellett venniük, hogy házaik napok alatt hadszíntérré, majd rommá váltak. Sem a német, sem a szovjet alakulatok nem kímélték a várost.

Budapestet magyar és német csapatok közösen védték. Létszámukra vonatkozóan többféle számadat olvasható. Egy 1945-ös szovjet híradás 70 000 főben adja meg a fogságba esett német és magyar katonák számát. Az 1944-es jelentések – például Mali-novszkijé is – 140–180 ezer fős védőseregről tesznek említést.12 Ezek a számadatok túlzóak. Az ostromgyűrűben rekedt csapatok összlétszáma nem haladta meg a 80 000 főt december 24-én.13 Ez a szám az ostrom folyamán csökkent, és 1945 februárjára már nem volt több 32–33 000 főnél.14A háború után a város német parancsnoka – Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer – kb. 40 000 főre becsülte Budapest védőinek létszáma.15 Ezzel szemben a várost ostromló szovjet és román csapatok létszáma – 1945. január 1-jén – megközelítőleg 175– 180 000 fő volt.16

A német csapatok parancsnoka, mint már említettük, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer volt. Eredeti foglalkozását nézve rendőr, így meglehetősen szerény katonai tapasztalatokkal rendelkezett.17 Vezérkari főnöke Usdau Lindenau alezredes volt. A fiatal, alig harmincéves tiszt a Wehrmacht kötelékébe tartozott.18 Továbbá Joachim Rumorh SS-Brigadeführer, a 8. SS-lovashadosztály; August Zehender SS-Brigadeführer, a 22. SS-lovashadosztály és Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka vett még részt a védelem irányításában. 19

Magyar részről Hindy Iván volt a honvédség főparancsnoka, akit a kiugrás megakadályozásáért altábornaggyá léptettek elő.20 Hindy az ostrom alatt egyre mélyebb letargiába esett, egyre kevésbé reménykedett nemhogy a végső győzelemben, de még Budapest felmentésében sem.

Alárendeltjei közül meg kell említeni Billnitzer Ernő vezérőrnagyot, a rohamtüzérség, András Sándor repülő vezérkari ezredest, a 10. gyalogoshadosztály, valamint Baumann István vezérőrnagyot, a 12. tartalékhadosztály parancsnokát.21

Budapest védelmében – magyar oldalról – részt vettek ún. különleges alakulatok is. Ilyen volt a Prónay-különítmény és a Vannay-rohamzászlóalj. Előbbi szervezése még úgy-ahogy sikerült, de szembeötlő volt a katonai hozzá nem értés és a fegyelem hiánya. Prónayt és csapatát senki sem vette komolyan, beadványait rendszerint még válaszra sem méltatták. Vannay László már több sikerrel járt. Kapott engedélyt és felszerelést is egy rohamalakulat felállításához. Csapata részben önkéntesekből, részben besorozottakból állt. Az alakulat nem kért és nem is adott kegyelmet senkinek. Ezt a szovjet csapatok is tudták.22

Harc Budapestért

A szovjet katonai vezetés minél előbb el akarta foglalni a magyar fővárost, ennek megfelelően először megadásra szólították fel a védőket. A két parlamenter, Ilja Afanaszjevics Osztapenko és Steinmetz Miklós a budai, illetve a pesti oldalon próbálta átadni az ultimátumot. Steinmetz el sem érte a német vonalakat, míg Osztapenko a visszafelé tartó úton kapott halálos lövést. A két esetet a mai napig sem sikerült teljes biztonsággal tisztázni.23 Az elutasító német válaszok után már nem volt kétség: mindkét fél elszánta magát a harcra.

A Vörös Hadsereg először a pesti oldal elfoglalását tűzte ki célul. A támadássorozat első szakasza december 30-án kezdődött, és január 5-éig tartott, míg a második január 5. és 18. között zajlott le. Az első szakaszban a város külső részeit foglalta el a Vörös Hadsereg. Itt a német (SS) és magyar csapatok még egymás mellett harcoltak. Utóbbi alakulatok ellátása és harcképessége komoly kívánnivalókat hagyott maga után. Január első felére a magyar gyalogezredek élelmezési létszáma 150–200 fő között mozgott.

Január közepére a pesti hídfőállás területe lecsökkent. Kőbányán és Zuglóban különösen kemény harcok folytak. A magyar csapatok több ellentámadást is indítottak, de ezeknek semmi eredménye sem volt. A 22. SS-lovashadosztály a kőbányai harcokban felmorzsolódott.24 Ki kellett üríteni a Csepel-szigetet is. Elkeseredett harcok folytak a Városliget környékén és a Kerepesi temetőnél is.25 Január 15-én a Nyugati pályaudvart is elfoglalták a szovjet csapatok. Január 17-én megindult a végső roham Pestért. A német és magyar csapatok legnagyobb gondja ekkor már az volt, hogy valahogy átjussanak – a még épségben lévő Lánchídon és Erzsébet hídon – a budai oldalra. Majd ezeket a hidakat is felrobbantották. Még további két napig tartott, míg a szovjet csapatok felszámolták a pesti oldalon az utolsó ellenálló gócokat. 26

A pesti hadműveletekkel párhuzamosan Budát is intenzíven támadta a Vörös Hadsereg. Már december folyamán komoly eredményeket tudtak felmutatni: elfoglalták a János kórházat. Így alig két kilométerre álltak a Dunától. A legsúlyosabb harcok a Városmajor környékén zajlottak, de a budai hegyekben is kemény harcok folytak: a Mátyás-hegy hétszer cserélt gazdát pár nap leforgása alatt. Elszántan védték a német és magyar csapatok a Sas-hegyet is. Annak elestével ugyanis nemcsak a Citadella válik védtelenné, hanem a Vérmezőn kialakított repülőtér is (ezt február 5-ig használták a németek). A Vörös Hadsereg végül február 5–6-án foglalta el a kulcsfontosságú Sas-hegyi magaslatot.

A front csak január közepén stabilizálódott néhány napra, amikor a Pestről átmenekült csapatokkal erősítették meg a budai védelmi vonalakat. A harcvonal ekkor a Flórián tér–Mátyás-hegy–Városmajor–Orbán-hegy–Farkasréti temető–Sas-hegy– lágymányosi vasúti töltés mentén húzódott.

Budapest erőd bevételének harmadik és egyben záró szakasza január 20. és február 11. között zajlott le. A teljesen bekerített védőknek ekkor már alig volt esélye a megmenekülésre. A létszámban és hadianyagban is döntő fölényben lévő Vörös Hadsereg előrenyomulását lassítani tudták, de megállítani már nem. Január 25-én – hivatalos adatok szerint – napi 150 dekagramm kenyér és lóhúsból főzött leves volt a katonák ellátmánya. A sebesülteknek még ennyi sem jutott.27 Február 11-én elesett a Citadella is. A védők beszorultak a várba és annak közvetlen környékére. Magyar oldalról egyre gyakrabban merült fel az az elképzelés, hogy tegyék le a fegyvert.

Felmentési próbálkozások, kitörési kísérlet

Amikor a német vezetés megkapta a hírt Budapest bekerítéséről, azonnal terveket dolgoztak ki a város felszabadítására. Hitler kezdetektől és mereven ragaszkodott Budapest tartásához, így eleve megtiltott minden kitörési kísérletet. Budapest felmentésével Herbert Otto Gille SS-Obergruppenführert bízták meg, két SS-páncéloshadosztályt – a Wikinget és a Totenkopfot – rendelve alá. A támadáshoz Beregfy hadügyminiszter felajánlott magyar csapatokat is, de azokra a németek nem tartottak igényt. A felmentő hadműveletek fedőneve(i): Konrad I, II és III voltak. A németek célja nem a város felmentése, hanem a harcoló csapatok megerősítése volt, bár a védők abban a hitben ringatták magukat, hogy az OKW28 kimenekíti őket.

Az első támadás – végrehajtója a IV. SS-páncéloshadtest – január 1-jén indult Tata–Almásfüzitő térségéből, de már 6-án Bicske és Zsámbék környékén megállították őket a szovjet csapatok.29A tartalékokkal nem rendelkező németek nem bírták az anyagcsatát a Vörös Hadsereggel.

Látva az előző támadás sikertelenségét, a németek más frontszakaszon próbálkoztak. Január 7-én Székesfehérvár és Mór között indítottak újabb rohamot. Malinovszkij marsall azonban felkészült a támadásra: megerősítette az állásokat. Így a németek újabb kísérlete napok alatt – január 9-ére – összeomlott.30

A Konrad III hadművelet január 19. és 27. között zajlott le. A Balaton és Székesfehérvár között csoportosított német erők meglepetésszerű támadása elsöpörte az itt álló szovjet erőket. A németek visszafoglalták Székesfehérvárt, sőt 25–30 kilométerre megközelítették Budapestet is.31 Tolbuhin marsall azonban rendezte erőit, és január 27-én ellentámadásba ment át. Napok alatt visszaszorították az SS páncélosait, sőt Székesfehérvárra is behatoltak.32 Ezzel még az elméleti lehetősége is megszűnt annak, hogy a németek Budapestet felszabadítsák, vagy hogy legalább a város védővonalait elérjék.

A védők helyzete tarthatatlanná vált. Pfeffer-Wildenbruch is eljutott arra a felismerésre, hogy nincs értelme Budapestet – pontosabban azt, amit még tartanak belőle – tovább védeni. Február 11-én délelőtt közölte tisztjeivel, hogy még aznap este 20 órakor kitörnek a várból. Az alacsonyabb rangú tisztek csak 16 órakor, a legénység közvetlenül az akció előtt tudhatta meg a pontos részleteket, így a kitörés időpontját is.33 Rádión értesítette feletteseit döntéséről, majd összetörte a szerkezetet, nehogy parancsban megtiltsák neki a kitörést. Az akció pontosan 20 órakor kezdődött. 20–22 000 magyar és német katona, pártszolgálatosok, családtagok, de még a könnyű sebesültek is felsorakoztak a kitörésre. A súlyos sebesülteket a várban és az alagútban kialakított kórházakban sorsukra hagyták. Kihirdették a kitörésre készülők között, hogy a felmentő csapatok áttörték a szovjet ostromgyűrűt, így csak pár kilométert kell megtenniük. Ez azonban valótlanság volt. A védők az Ostrom utcán ereszkedtek le a Széna térre, hogy onnan az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasoron keresztül eljussanak a német vonalakig. A Vörös Hadsereg azonban tudomást szerzett a tervről, és rajtaütött a menekülőkön. Pergőtüzet zúdítottak a várra és a kitörőkre. Reggelre több ezer magyar és német katona, valamint családtagjaik holttestei hevertek a Széna téren és a fasorban. A kitörés kb. 700–750 embernek sikerült, ők február 14-én érték el a német vonalakat.34 A vezetők azonban külön utat választottak. Pfeffer-Wildenbruch és a vele tartó tisztek a vár kazamatáin keresztül próbált a szovjet vonal mögé kerülni. Azonban a Vörös Hadsereg erről az útról is tudomást szerzett, és várták őket. A tábornok rövid tűzharc után megadta magát, és szovjet fogságba esett.35 Hindy Iván törzsével és családjával egy napig bolyongott a budai hegyekben, majd ők is fogságba estek. 36

Február 13-án Budapest felszabadult a német megszállás és a nyilas terror alól. Szálasi gyásznapot rendelt el az uralma alatt álló területeken; Hindy Ivánt pedig soron kívül előléptette vezérezredessé. Karl Pfeffer-Wildenbruchot is előléptették, és a már meglévő lovagkeresztjéhez a tölgyfalombokat is megkapta.37

Az, ami az országban, illetve Budapesten ezután történt, már egy másik történet.

Könyvészet

Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV– Minerva–Kossuth, Bp., 1982.

Dombrády Lóránd: Katonapolitika és hadsereg 1920–1944. Ister, Bp., 2000.

Gosztonyi Péter: Légiveszély, Budapest! Népszava, Bp., 1989.

Karsai Elek: A budai vártól a gyepűig, Táncsics Kiadó, Bp., 1965.

Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914–1945. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.

Ránki György: A második világháború története. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1976.

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Corvina Kiadó, Bp., 2001.

Jegyzetek

1. 1944. október 11-én Faraghó Gábor vezette delegáció elfogadta és alá is írta az előzetes fegyverszünetet Moszkvában.

2. Hiba volt Horthy részéről, hogy Veesenmayert előre tájékoztatta a fegyverszünet aláírásáról, valamint arról, hogy minderről rádión keresztül tájékoztatni akarja az ország népét. Nem elhanyagolható tényező, hogy az SD (Sicherheitsdienst = Biztonsági Szolgálat) időközben elrabolta Horthy még élő, kisebbik fiát, Miklóst. Az akcióról részletesen lásd Bokor Péter: I. m. 196–198..; A honvédség soraiban egyre erősödő nyilas befolyásra, illetve annak veszélyeire már a negyvenes évek elején többen is felhívták Horthy figyelmét, aki azonban ezeket nem vette komolyan. Részletesen lásd  Bokor: I. m. 250–251.

  3. A kiugrás szempontjából kulcsfontosságú budapesti helyőrség parancsnokát, Bakay Szilárdot a németek október 8-án a nyílt utcán megtámadták és elhurcolták. Utódja Aggteleky Béla altábornagy lett. Őt saját tisztjei tartóztatták le Hindy Iván, a későbbi budapesti magyar főparancsnok vezetésével. Aggteleky szerint Czech százados beszélte rá Hindyt az árulásra. Bokor, 344.

 4. Vörös János vezérkari főnök viselkedése több kérdést is felvet, de ezek részletezése és elemzése nem ennek a tanulmánynak a feladata.

  5. Nádas Lajos vezérkari ezredes szabotálta el a vezérkarnál a parancs továbbítását.

  6. A román egységek veszteségei elérték a 60 százalékot az ostromban. Pest eleste előtt a román csapatokat kivonták, és a felvidéki harcokhoz vezényelték.

  7. Gosztonyi Péter: I. m. 172.

  8. Ungváry Krisztián: I. m. 33–36.

  9. Minderre Hans Friessner vezérezredes, a német szárazföldi erők (Oberkommando des Heeres, OKH) főparancsnoka adott parancsot.

10. Ungváry: I. m. 21.

11. A gyűrű bezárulásának híre a német főhadiszállásra december 24-e éjjelén futott be, ahol akkor az Ardenne-beli offenzívával voltak elfoglalva.

12. Ungváry: I. m. 65.

13. Uo. 69.

14. Uo.

15. Gosztonyi: I. m. 168.

16. Ungváry: I. m. 77.

17. Személyiségéről negatív kép rajzolódik ki Mitzlaff őrnagy, a 8. SS-lovashadosztály vezérkari főnökének visszaemlékezéséből. Részleteket közöl belőle Ungváry: I. m. 79.

18. Az SS nem rendelkezett kellő számú és képzett vezérkari tiszttel. Így gyakran előfordult, hogy SS-csapatokhoz Wehrmacht tiszteket vezényeltek.

19. Ungváry: I. m. 80.

20. Hindy személye és tevékenységének megítélése nehéz feladat. Egyet kell értenünk Ungváry Krisztiánnal, aki szerint: „Hindy Iván a jobboldali magyar katonatiszt kudarcot vallott alakja volt. Hiába utasította el magánemberként a vérfürdőket és a kilengéseket, ténylegesen mégis felelős a Budapesten történt atrocitásokért – parancsnokként nevét adta hozzájuk, holott le kellett volna mondania, ha látja a bűnöket, és nem tehet ellenük semmit. Magatartása, mint azt számos antibolsevista létére mégis ellenállóvá vált katonatiszt példája bizonyítja, nem volt szükségszerű.” Ungváry. I. m. 84.

21. Ungváry: I. m. 83–84.

22. Uo. 88–96.

23. Gosztonyi: I. m. 159. és Ungváry: I. m. 108–114.

24. Ungváry: I. m. 124.

25. Uo. 127.

26. Ezek elsősorban a Nyugati pályaudvar és a Jászai Mari tér környékén voltak.

27. Gosztonyi: I. m. 163.

28. Oberkommando der Wehrmacht

29. Ungváry: I. m. 164.

30. Uo. 166–168.

31. Ungváry: I. m. 172.

32. Uo. 172.

33. A titoktartás azonban nem sikerült. Volt olyan magyar tiszt, aki már a délelőtti értekezlet előtt pontosan tudta, hogy miről is lesz szó a megbeszélésen. Ungváry: I. m. 177.

34. Uo. 194.

35. Uo. 189–190.

36. Uo. 192.

37. Gosztonyi: I. m. 165.