Lackfi János Hogy fájjon
Hej, Dezső, ha tudnád,
S jó ideje át nem aludnád,
Akár egy lomha mackó,
A lélekzsibbasztó
Éjszakákat, ha látnád
Az időt, ahogy átrág
Minden élő
Szövetet, és zenélő
Szerkentyűként reszelget
Egy gügye dalt, felőrli lelked,
Gyűlik a fűrészpor alatta,
Mint sarkokban a porcicának aposztrofált vatta,
Ha itt most Debrecenben
Láttad volna, hogy meztelenre
Vetkőztek nekem a négertestű fák,
És a köd meg eső beolajozta
Őket bronzaranyosra,
Hogy fájjanak, míg vörösboros fejjel
Keringek a bontatlan doboz tejfel,
Az éjszakává fordult nappal
Közegében, mint varázserejét vesztett aranyhal,
S a boldog akváriumok börtönében
Alvó lakókat fürkészem: alig van ébren
Bárki normális ember, és fájok, csak hogy fájjon s mégse fájjon,
Mint érzéstelenített beteg, kibe nájlon
Kesztyűkkel túrnak, hogy kiszedegessék belőle
Mindazt, mi nem kell egyelőre,
Hogy ne zavarják a tervet
A másvilági szervek,
S csak ha túlnan tudatára ébred,
Anesztézia múltán ordítson majd a lélek.
Toporzékoltak bennem a bornak lóerői,
Nyirkos eső mosott át csontvelőig,
Lekúszva hajamnak gyökérzetén a mélybe,
Hol szívdob ütemére
Ki tudja, miféle tarzanok utaznak liánon,
MAGÁNTERÜLET táblával védett világom
Dzsungeldíszletei közepette,
Mentem, nem látva föl az egekbe,
Guillotine-fényes sínek mentén,
S mondom, bárha magamat ismételném,
(De hiszen járni, lélegezni feltételez némi
Ritmikus önismétlést, enélkül ki tud élni?)
Hogy váltakozott jobb s bal lábam alattam,
Jaj, Istenem, mért, mi van abban,
Hogy mint kesztyűben ujj, sokak közt is maga van az ember,
Még az Isten se győzi türelemmel,
Ahogy fickándozom a horgon, kövér giliszta,
Mely már meg a jólétet is kihízta,
Vágyaim lánca elér a Holdig,
Minden hurokba új hurok fonódik,
S a liftdobozzal együtt fölfele esve
Egy szállodában kötök ki, tízemeletesben,
S ott lehull rólam nadrágszíj, ruha, kantár
(Szekrényben baljós műanyag fogas hintál),
S a betoncsontváznak, tízemeletesnek
Odvában hernyónyi testem rózsaszínje tesped,
Pólyálom zuhany és ágynemű selymébe,
Változzam át, vagy ébredjek fel, ha mégse...
Nénivers
Itt ülök, írok a klasszikus arányú
balatoni villa fakorlátos teraszán,
köröttem fák susognak, a kanyarodó
utcát belátom, valóságos panoráma, itt
minden elhaladó lelassít, most éppen egy
túlsúlyos, idős néni tolja felfelé vásárlásból jövet
teli kiskocsiját, kifullad, megáll, letelepszik
épp velem szemben a kerítéslábazatra.
Rögtön felébred bennem a költői kötelességtudat,
nézem a nénit, hosszú nyakláncát, lila blúzát,
a kiskocsi tetejére tett táskáját, mi a fontosabb,
itt most leírnom őt, mint a megfáradt, örök
néni szimbólumát, akinek nincs, ki segítsen,
vagy hogy ajánlkozzam tolni kicsit kocsiját,
ahogy az enyémet is annyiszor taszították már
segítőkész földiek, égiek, mi fontosabb,
a részvét vagy a tevékeny részvétel,
elmélkedem, míg, úgy tetszik, szemrehányó
tekintettel, mereven engem bámul a néni,
jóllehet csak a fáradtság teszi, cseppet elbambult,
na, vajon segítsek, ne segítsek, írom, töprenkedem,
addig-addig, hogy továbbindul, meglepően
dinamikus mozdulatokkal tolva a kiskocsiját,
eltűnve látómezőmből, mely idestova
egy szimbólummal üresebb.