Február 2005
Szakrális tér

Lackfi János

Hogy fájjon

Hej, Dezső, ha tudnád,

S jó ideje át nem aludnád,

Akár egy lomha mackó,

A lélekzsibbasztó

Éjszakákat, ha látnád

Az időt, ahogy átrág

Minden élő

Szövetet, és zenélő

Szerkentyűként reszelget

Egy gügye dalt, felőrli lelked,

Gyűlik a fűrészpor alatta,

Mint sarkokban a porcicának aposztrofált vatta,

Ha itt most Debrecenben

Láttad volna, hogy meztelenre

Vetkőztek nekem a négertestű fák,

És a köd meg eső beolajozta

Őket bronzaranyosra,

Hogy fájjanak, míg vörösboros fejjel

Keringek a bontatlan doboz tejfel,

Az éjszakává fordult nappal

Közegében, mint varázserejét vesztett aranyhal,

S a boldog akváriumok börtönében

Alvó lakókat fürkészem: alig van ébren

Bárki normális ember, és fájok, csak hogy fájjon s mégse fájjon,

Mint érzéstelenített beteg, kibe nájlon

Kesztyűkkel túrnak, hogy kiszedegessék belőle

Mindazt, mi nem kell egyelőre,

Hogy ne zavarják a tervet

A másvilági szervek,

S csak ha túlnan tudatára ébred,

Anesztézia múltán ordítson majd a lélek.

Toporzékoltak bennem a bornak lóerői,

Nyirkos eső mosott át csontvelőig,

Lekúszva hajamnak gyökérzetén a mélybe,

Hol szívdob ütemére

Ki tudja, miféle tarzanok utaznak liánon,

MAGÁNTERÜLET táblával védett világom

Dzsungeldíszletei közepette,

Mentem, nem látva föl az egekbe,

Guillotine-fényes sínek mentén,

S mondom, bárha magamat ismételném,

(De hiszen járni, lélegezni feltételez némi

Ritmikus önismétlést, enélkül ki tud élni?)

Hogy váltakozott jobb s bal lábam alattam,

Jaj, Istenem, mért, mi van abban,

Hogy mint kesztyűben ujj, sokak közt is maga van az ember,

Még az Isten se győzi türelemmel,

Ahogy fickándozom a horgon, kövér giliszta,

Mely már meg a jólétet is kihízta,

Vágyaim lánca elér a Holdig,

Minden hurokba új hurok fonódik,

S a liftdobozzal együtt fölfele esve

Egy szállodában kötök ki, tízemeletesben,

S ott lehull rólam nadrágszíj, ruha, kantár

(Szekrényben baljós műanyag fogas hintál),

S a betoncsontváznak, tízemeletesnek

Odvában hernyónyi testem rózsaszínje tesped,

Pólyálom zuhany és ágynemű selymébe,

Változzam át, vagy ébredjek fel, ha mégse...

 

 

Nénivers

 

Itt ülök, írok a klasszikus arányú

balatoni villa fakorlátos teraszán,

köröttem fák susognak, a kanyarodó

utcát belátom, valóságos panoráma, itt

minden elhaladó lelassít, most éppen egy

túlsúlyos, idős néni tolja felfelé vásárlásból jövet

teli kiskocsiját, kifullad, megáll, letelepszik

épp velem szemben a kerítéslábazatra.

Rögtön felébred bennem a költői kötelességtudat,

nézem a nénit, hosszú nyakláncát, lila blúzát,

a kiskocsi tetejére tett táskáját, mi a fontosabb,

itt most leírnom őt, mint a megfáradt, örök

néni szimbólumát, akinek nincs, ki segítsen,

vagy hogy ajánlkozzam tolni kicsit kocsiját,

ahogy az enyémet is annyiszor taszították már

segítőkész földiek, égiek, mi fontosabb,

a részvét vagy a tevékeny részvétel,

elmélkedem, míg, úgy tetszik, szemrehányó

tekintettel, mereven engem bámul a néni,

jóllehet csak a fáradtság teszi, cseppet elbambult,

na, vajon segítsek, ne segítsek, írom, töprenkedem,

addig-addig, hogy továbbindul, meglepően

dinamikus mozdulatokkal tolva a kiskocsiját,

eltűnve látómezőmből, mely idestova

egy szimbólummal üresebb.