Január 2005
Bolgár–2005

Keszeg Anna

1984. június 25./2004. október 9.

Párizsi napló

Hogy mitől kerülhet azonos sorba a két fenti dátum? A két népszerű filozófus halála, tudniillik a Foucault-é meg a Derridáé teszi. Mintha megrendezett dolog lett volna, Derrida nem sokkal Foucault halálának 20. évfordulója után halt meg, hogy még hozzáadjon valamit a húszéves kommemoráció ünnepségeinek extravaganciájához. Úgy látszik, hogy a „lieux de mémoire” nemzetének még az is kijár, hogy kettős oka legyen a „patrimoine” kihantolására.

Még akkor is, ha jobb az Egyesült Államok egyetemi intézményeire menni, ha a nagy ’68-as generáció előtt a megfelelő szakmai komolysággal kívánunk tisztelegni, ebben az évben Franciaországban is ugyancsak volt hova járniuk a Foucault-imadóknak. Már a párizsi tavaszi fesztivál keretében beindult az Atelier Michel Foucault rendezvénysorozat, s ez nyúlt ki az őszi fesztivál idejére is. Újra vetítették a Michel Foucault-interjúkat, újra divatba jött René Allio Pierre Rivičre-ről szóló filmje, volt/van Foucault-témájú fotókiállítás a Pompidou Központbeli könyvtárban, a nanterre-i egyetem Kortárs Dokumentációs Könyvtárában, illetve a Foucault-val intim viszonyban levő, szintén AIDS-gyanús Hervé Guibert Les garçons című sorozata látható december 4-től egy Marais-beli galériában. A filozófus-életművek színháziasításá-hoz szokott Jean Jourdheuil a Dits et écrits-ből adott elő a Bastille színházban. És nem feledkeztek meg Foucault nagy korai szerelméről, a fiatalon meghalt Jean Barraquéról sem (Foucault azt állította róla, hogy „generációjának egyik legzseniálisabb és legfélreismertebb tagja volt”), az ő munkáit dolgozta fel a Châtelet Színházba meghívott badeni SWR zenekar. Piacra dobtak egy Foucault-interjúkat tartalmazó CD-t is. Mindezen események között – és a felsorolás még nem egészen teljes – maradjunk csak az extráknál. Az egyik a Thomas Hirschhorn által rendezett, huszonnégy órára felrakott Foucault-kiállítás (október 2–3.), a másik a november 27-én lezajlott „Michel Foucault ma” című konferencia lenne.

Az október 2-áról 3-ára virradó éjszaka az idei „nuit blanche” (átvirrasztott éjszaka) időpontja volt. Ez az az éjjel, amikor tizenkét órán keresztül különböző rendezvények, koncertek, performance-ok, kiállítások színhelye a város. Erre a rendezvénysorozatra épült rá Thomas Hirschhorn nagy projektje, a népszerű Foucault-nak dedikált kiállítás a Tokyo Palotában, mely kortárs és modern művészeti (pillanatnyilag) időszakos kiállításokat fogad be. A helyszín egy nagy, kifejezéstelen terem, amelyet kartonból összeragasztott falak tagolnak kilenc kisebb teremre: az egyikben az erre az alkalomra nyomtatott prospektusok vannak, a másikban a konferencia zajlik, a harmadik az olvasó- és dokumentációs terem, a negyedikben CD-lejátszókról Foucault-előadások hallgathatók, az ötödikben videófelvételekről Foucault-interjúk nézhetők meg, a hatodikban bátran lehet képzőművészkedni (valami Foucault-nak, Foucault-ról szólót), a hetedikben vannak felhalmozva a muzeális értékű Foucault-tárgyak (a „Merve Verlag” archívumból), a nyolcadik pedig kávézó- és koktél terem, illetve a kilencedik souvenir-shop. Képzeljünk hozzá mindehhez egy csomó, földön felhalmozott fénymásolmányt, egy ingyen működő fénymásolót, a falakon rengeteg meztelen férfitestet, sok-sok rangos előadót, testes néger teremőröket és hippis, elhanyagolt, de értelmiségi hallgatóságot, egy barkács-alap-hangulatot és hangszórókból nagy erővel ömlő mozgalmi zenét, mili-táns hanghordozásban előadott filozófiát. A meghívott előadók Marcus Steinweg, Philippe Artičres, Alessandro Fontana, Peter Gente, Jacob Rogozinski, Alain Brossat, Christina von Braun, Alenka Zupančič, Alexandre Constanzo, Joseph Vogl, Chantal Mouffe, Wilfried Dichoff, Simon Critchley, Sebastian Egendhofer, Bogdan Ghiu (végre egy hazai név is), Claudia Blümle, Manuel Joseph/Marc Touitou, Meike Schmidt-Gleim, Stepahnie Wenner, Mark von Schleggell, Frédéric Gros, Bréchir Koudhai, Cristophe Fiat, Judith Revel. Annyian vannak, mint a Foucualt-nak dedikált nap huszonnégy órája, és azt prezentálják, hogy mekkora nemzetközi auditóriuma van egy húsz éve kvázilezárult életműnek. És természetesen jelen van Daniel Defert, akire Foucault „bensőséges barátjaként és műveinek szakértőjeként” ki ne lenne kíváncsi. Az archeológia földrajzi metaforikájából inspirálódó grafikai effektusok a szexuális másság áldozatairól készült fotókat kereteznek, Foucault neve, életrajzi adatai erre a globális jelenségre épülnek rá. Van még egy keresetlen táblavázlat – ugyancsak Hirschhorn tollából – a Foucault-életművön belüli problémaviszonyokról. Mindez egy ironikus kijelentés jelszava alatt: „I love Foucault and the limits of theory.” Hirschhorn ki is jelenti: „Nem ismerem Foucault filozófiáját, de látom a benne levő műalkotást. Ez teszi lehetővé számomra, hogy közeledjem hozzá, de ne értsem, hanem megérintsem, meglássam, aktív viszonyra lépjek vele. Nem történésznek, ismerőnek, szakembernek kell lennem ahhoz, hogy a műalkotásokkal szembesüljek. Energiájukat, szükségszerűségüket, sürgősségüket, gazdagságukat ragadhatom meg. Michel Foucault műalkotása nagyon gazdag. Olyan, mint egy elem. Fel akarom tölteni ezt az elemet.” Egyfajta egyszerre megnyugtató és zavarba ejtő inkoherencia helye ez a kiállítás, mely a Foucault-ról szóló recepcióról, a kortárs Foucault-jelenségről beszél inkább, mint az életműről. Csak ne lenne hozzá ez a hatalmi mechanizmusok kizsákmányoló tendenciáitól rettegő, de közben lustán elit közönség, aki nőni hagyhatná lassan húsz éve borotvált haját, lecserélhetné már vastag fekete keretes szemüvegét, zakó alatt viselt garbóját, vagyis a Foucault-hoz méltó megjelenés teljes arzenálját. Párizsban igazán lennének alternatívái.

A másik rendezvény, a konferencia alig két napja járt le. Az Institut National de l’Audiovisuel (INA) Roger Chartier-t és Didier Eribont bízta meg a Foucault-emlékkonferencia (Michel Foucault aujourd’hui) megszervezésével. A Sorbonne-INA találkozók 9. eseményét – melyet a Bourdieu-nek dedikált két évvel korábbi előzött meg – a Sorbonne egyik nagyon pompás Louis Liard-nak keresztelt amfiteátruma fogadta be. Vicces volt Richelieu óriási portréja alatt látni Michel Foucault egyik elegáns fotóját. A két szervezőt bemutatni nem egészen szükséges. Itt most csak annyit, hogy Chartier volt a felelőse a történész meghívottakkal folyó beszélgetéseknek, Eribon a művész- és filozófusgárdának. Itt volt a történész Arlette Farge, akinek a Pierre Rivičre-projekt köszönhető, az ókortörténész Paul Veyne, a történészek felőli Fou-cault-recepció egyik kezdeményezője, egyébként a Collčge de France tanára, René Scherer, egyike azoknak, akik Foucault-val együtt részt vettek a vincennes-i kísérleti egyetem megalapításában, Tamara Chaplin-Matheson, a francia filozófusok és a televízió viszonyának szakértője, néhány fiatal újságíró, illetve maga Hélčne Cixous. Jöjjenek szimpátia-sorrendben a jó (érdekes) felszólalások. Igen, Paul Veyne az a figura volt, aki komolyan vette, hogy most itt Foucault életművének tudományos elhelyezése a tét. Azt tette, amire már kevesen mernek vállakozni, meghatározta Foucault ember-fogalmát, a történelemről vallott elképzelését, történelem és szabadság viszonyát. Roger Chartier és ő biztosították a rendezvény intellektuális tartását. Chaplin-Matheson volt az egyetlen nem francia anyanyelvű felszólaló, jó volt nézni azt a bátorságot, amivel az asztalnál ülő Didier Eribon korábbi Foucault-kom-memorációs gesztusait elemezte, illetve azt az eljárást, amivel ez utóbbi a filozófus figurája és a szexuális mozgalmak közötti azonosítást vezette be. Eribon ennek ellenére ezúttal is kitett magáért, néhány meglehetősen viszatetsző fellengzős replikája után minduntalan összetévesztette egymással a kerekasztal meghívottjait, hogy jelezze, ezek még fiatalok, ő nem ismerheti őket, illetve újságírói identitását gyorsan filozófusira cserélte. Előadása arról szólt, hogy „Foucault filozófiája kilép a könyvekből, és kimegy az utcára”, mégpedig a baloldallal nem szövetséges balosság jegyében. De Hélčne Cixous volt az igazán poétikus jelenség, amikor könnyekkel a szemében mesélte el, hogy ő volt az, aki a legtöbbet sírt Foucault temetésén, illetve felelevenítette egy olyan közös sétájuk emlékét, amikor Foucault megosztotta vele az isteni Daniellel átélt szexuális élményeit. Illetve azt is megtudhattuk, hogy Cixous erre hasonló természetű élmények felelevenítésével reagált.

A két esemény azt képes megmutatni, hogy kik tekintik magukat a bennszülött Foucault-recepció letéteményeseinek, illetve kik vállalkoznak arra, hogy ezt a kisajátítás-történetet kimozdítsák idegen (diszciplináris vagy kulturális) inspirációs mezők irányába. Mindenesetre húsz év múlva eljövök megnézni, hogyan és kik ünneplik Foucault halálának negyvenedik, Derridáénak pedig a huszadik évfordulóját.