Január 2005
Bolgár–2005

Alek Popov

Derrida látogatása

Popov, Alek 1966-ban született Szófiában. Bolgár nyelv és irodalomszakot végzett ugyanitt. A Rodna Recs irodalmi újság főszerkesztője. Több idegen nyelvre is lefordították novelláit. Hat megjelent kötete közül említésre méltó a Csúnya álmok (1994), A másik halál (1997) és a Haladó szint (2002).

 

Malamir Malamov épp a fűbe hullott körtéket gyűjtötte be, amikor a háta mögött megnyikordult a kapu, és az udvarba Sztojna, a postáskisasszony rontott be. Púpos volt, akár egy hiéna, és burjánzó, szürke oldalszakálla, valamint elnyűtt, kékes molinója arra utalt, hogy szépség dolgában sem állt sokkal jobban, mint a nevezett állatfaj. Belekotort az amorf, vállon átvetett tarisznyájába, és fontoskodva bejelentette: 

– Kaptá’ valamit, Malam.

Malamov utálta, ha így szólítják, kicsit a szalámira emlékeztette, de kíváncsisága felülkerekedett az ingerültségen, és ösztönösen a nő felé nyújtotta a kezét. Kinek juthatott eszébe ő itt, a semmi közepén?

– Mit adol érte? – vigyorodott el Sztojna, de a kezét továbbra sem vette ki a batyuból.

Malamir adott neki egy körtét. A postáskisasszony kézbesítette a borítékot, majd beletörölgette a gyümölcsöt kabátujjába, és beleharapott. A boríték jobb felső sarkában Malamov megpillantotta a Francia Intézet logóját, és sokat sejtetően felhúzta a szemöldökét. Honnan a pokolból szerezhették meg a címét? A drága papírra nyomtatott szórólap mellett egy levelet talált, melyet személyesen neki címeztek. Alaposan átolvasta. Aztán mégegyszer végigböngészte, ezúttal megváltozott arckifejezéssel. Sztojna még mindig a körtén csámcsogott, és egy pillanatra sem vette le tekintetét a férfiról. Az állán áttetsző lé csorgott alá.

– Fasza a körte! – próbált meg smúzolni egy kicsit.

Malamov döbbenten pislogott. Lehajolt, felszedett a földről még néhány gyümölcsöt, a nő kezébe gyömöszölte, majd határozottan kituszkolta a kapun kívülre.

– Ha még köllenék valamire, t’od hun talász mög... – kiáltotta még vissza az utcáról.

Kurvára szükségem lesz rád, sziszegte Malamov magában, bement a házba, és elhelyezkedett a kályha mellett. Hirtelen kirázta a hideg. Már hogy is ne rázta volna: Derridát várják Bulgáriába. Jacques Derridát személyesen! A gondolkodót, filozófust, dekonstruktivistát, a posztmodern atyját! Derridát! Anyám segíts!

Tekintete végigsiklott a könyvektől roskadozó polcokon. Jacques Derrida művei a díszhelyen virítottak. A merész eszmék, melyeket ez a magával ragadó elme ültetett el a humán tudományok kilúgozott talajába, jó tíz éve kerítették hatalmukba Malamir Malamovot. Abban az időben ifjú és ígéretes irodalmárnak tartották. A kommunizmus kipurcant a történelem színpadán, azok a nevek pedig, melyeket csak suttogva ejtettek ki az egyetem sötét zugaiban, diadalittasan virítottak a sajtó hasábjain. Malamov megszállottan próbálta behozni a lemaradást. Az új eszmék akkorákat sújtottak a fiatalember szűz agyára, mint egy gőzkalapács. Éveken át önfeláldozóan küzdött a bonyolult francia gondolatszövéssel, míg végül a legértőbb elemzőjévé vált. Időközben anyagi helyzete rohamosan romlott, felesége, egyetlen lányukkal együtt, Olaszországba szökött. Malamov akkor döntött úgy, hogy kiadja a szófiai lakását, és falura költözik az atyai házba. Átszállíttatta a könyvtárát, eladta a mosógépét, hogy vehessen magának egy leharcolt számítógépet, és derék őseihez hasonlóan egyszerű, egészséges életet kezdett élni a Balkán-hegység lábainál. Időről időre a szaksajtó közölt tőle egy-egy mély értelmű tanulmányt: ezzel adott magáról életjelt. Kevesen olvasták, de szemlátomást sokan csodálták. Itt volt rá a fényes bizonyíték. Meghívták a kollokviumra, melyen maga Derrida is tiszteletét teszi.

Malamov tenyerébe temette az arcát. Derrida Szófiában? Na ne már! Ahol Derrida élt, ott fészkelt Lacan, Baudrillard, Ricoeur, Foucault: ezek az új istenek olümposzi magaslataikból küldözgették az emberiségnek üzeneteiket, melyeket csak a beavatottaknak állt hatalmában megfejteni. A beavatottság tudata és biztonságos távolság különös lelki nyugalommal vértezte fel. Most azonban minden a feje tetejére állt. Volt valami határozottan nyugtalanító ebben a látogatásban. Ellenőrzés szaga volt. Lehet, hogy Derrida mérges? Talán valaki a fülébe súgta, hogy ebben a nyomorúságos provinciában tudatlan és önmagukból kifordult bennszülöttek túlságosan szabadon értelmezik a szövegeit, és ő most azért jön ide, hogy rendet vágjon? Hogy személyesen nevezze meg helytartóit, és eltávolítsa a kóklereket, akik kiforgatják a tanítását?

Megtiszteltetés volt ez, vagy csapda?

Egy pillanatra Malamir Malamovot megkísértette a gondolat, hogy a kályhába hajítsa a meghívót, és elfelejtse az egész történetet. Ezután azonban számot vetett azzal, hogy egy ilyen történetet képtelenség elfelejteni. Élete utolsó napjáig nem hagyná nyugodni. Majrés, majrés! De nem, ő nem volt ilyen! Szembenézni Derridával, jöjjön, aminek jönnie kell! A tét túl nagy volt. Már most világosan látszott, hogy ez nem szokványos kollokviumnak indul. Maga az a tény is, hogy a rendezvényt a Hiltonban tartják, nem pedig valamelyik siralmas egyetemi előadóban, árulkodott az esemény stílusáról és rangjáról. Ilyen helyen rendszerint politikusok és az üzleti elit képviselői találkoztak, hogy Délkelet-Európa jövőjéről tépjék a szájukat. Ez jelzésértékű volt. Alaposan fel kell készülnie.

Malamov ingerülten vette észre, hogy a levél több mint húsz napig bolyongott. Kész csoda, hogy egyáltalán eljutott hozzá. A rendezvényre két hét múlva kerül sor. Az értesítésben az állt, hogy a felszólalásokat öt percre korlátozzák: ez a követelmény egy cseppet sem könnyítette meg a dolgát. Sőt: öt perc épp arra elég, hogy valaki felvillantsa az ostobaságát. Arra viszont édeskevés, hogy gondolati mélységeket tárjon fel. Különösen akkor, ha egy Derridával áll szemben. Malamov megpróbálta elképzelni a francia szellemóriás ironikus mosolyát. Félelmetesebb volt a guillotine-nál!

Aznap Malamov lidérces álmot látott. Derrida a konferenciaterem ajtaja mögött állt lesben, és kidobott mindenkit, aki megpróbált bejutni. Malamov még az arcát sem pillanthatta meg. A félhomályból két izmos, felhajtott ingujjú kar nyúlt felé, megragadták, és lehajították a szálloda lépcsőjén. Izzadságtól lucskosan riadt fel. A szikrázó hold az ablakba mélyesztette a tekintetét. „Munkára” – kiáltott fel Malamov.

A munka azonban akadozott. Malamov fáradhatatlanul olvasott, jegyzetelt, császkált a természetben, egyszer még be is rúgott abban a reményben, hogy ez megnyitja gondolatai folyamát. De mindhiába. Néhányszor már fel is akarta adni, de aztán újra megrázta magát. Bekapcsolta a számítógépet, és bámulta az üres képernyőt. Egyre csak Derrida ironikus mosolyát látta maga előtt. Így telt el egy egész hét. Ekkor egy falubéli asszony hozott neki egy szelet frissen kisütött tököt. Malamov belélegezte a forró párát, és lelkén eluralkodott a nyugalom. Leült a gép elé, és írni kezdett. Két nap alatt kis híján ötven oldalt termelt. Elolvasta: több, mint egy órájába telt. Csak öt perce volt. Megpróbálta meghúzni. Aztán kidobta az egészet. A kollokvium másnap kezdődött. Újra nekiállt írni. Kezében egy órával felolvasta. Húzott. Megint felolvasta. Odakinn megszólaltak a kakasok.

„Pontosan öt perc!” – állapította meg diadalittasan.

A hajnali ködben egy kerékpáros alak sejlett fel. Rekedtes csengőhangot hallott. Sztojna a gödröket rutinosan kerülgetve kacsázott a görbe és rozsdás vasrúddal jelzett buszmegállóhoz. Malamov egymagában toporgott az út szélén. A hideg csípte frissen borotvált arcát. A nő végignézett rajta, megszimatolta, és értetlenül húzta össze szemöldökét:

– Mi a’, csak nem rád borult a drogériás stelázsi?

– Megyek Szófiába – felelte mogorván, és az órájára nézett.

– Á, hagyd el – legyintett Sztojna. – Pitymallatkor émöntek vadászatra. Évitték a buszt, azzal möntek a határba...

– Milyen vadászatról dumálsz te nekem? – visított fel Malamov. – És én hogy jutok el a vasútállomásra? Tizenöt kilométerre van ide! Lekésem a vonatot!

– Ja, há mé’ nem szótá az embörnek, hogy utazná’? – háborodott fel Sztojna.

– De hát itt a menetrend! – ordította.

Sztojna bölcsen elhallgatott. Malamov rámeredt a rusnyácska arcra, majd határozottan megragadta a bicikli kormányát.

– Add ide! Este visszakapod.

– Hééé! – Sztojna belecsimpaszkodott a kopott vázba. – Há te mit adol cserébe?

– Adok én neked... – morogta ködösen, de meggyőzően Malamov, miközben már adjusztálta is a kétkerekűt.

A nyeregbe vetette magát, és nekiiramodott a lejtőn. A vonat fél kilenckor indult. Kis szerencsével még el is érheti. Végső esetben felszáll a féltizenkettes személyre, és befut a délutáni ülésre. Még nem döntötte el, marad-e a Derrida tiszteletére rendezett vacsorán. Nem tudott franciául, tartott tőle, hogy leég. Az a fő, hogy feltették a meghívottak listájára... Akárhogy is nézzük, ez biztató jel volt.

Hirtelen a kormány nagyot rántott, Malamir elvesztette az egyensúlyát. A kerékpár elszállt a kanyarban, és lebucskázott a lejtőn. A világ néhányszor megfordult vele, majd kialudt a fény. Egy kiszáradt patak murvás medrében tért magához. Az egyik lába természetellenesen kitekeredve lógott mellette. Akkor vette észre a farkast: alig egy méterre állt tőle, és meredten bámult rá sárga szemeivel. Orrlyukaiból dőlt a pára. Malamir Malamov moccanni sem mert. Aztán a csupasz fák fölött lövés dördült. Az ordas behúzott farokkal kotródott el. Malamov átgördült a hátára, és tekintetét a tiszta égnek szegezte. A vadászok csak kora este találtak rá. Néhány korty pálinkát töltöttek a szájába, majd a bicikli maradványaival együtt fölrakták a buszra.

– Ebcsont beforr, haver! – veregette vállon a sofőr, és beindította a motort.

 

Krasztev Péter fordítása