Október 1997
Kereső ember — kereső egyház

Selyem Zsuzsa

Az egyház mint világ

Dietrich Bonhoeffer: Szentek közössége


Az archaikus ember életvitele mitikus gondolkodásmódjának megfelelően a vallási rítusokhoz igazodott; a klasszikus ember metafizikus világképe alapján intellektuálisan élte meg tapasztalatait, a jelenkori ember küzd, tűr, behódol, ellenáll, meghal.

Dietrich Bonhoeffer (1906—1945) írta e szavakat, levélben, a börtönből (Levelek és vázlatok a börtönből).

Dietrich Bonhoeffer lutheránus teológus tizennyolc hónapot töltött koncentrációs táborban és náci börtönökben (Buchenwald, Schlönberg, Flossenburg). 1945. április 9-én, Hitler öngyilkossága előtt egy héttel kivégezték. Tudjuk, a harmincas évektől a német egyház mily hatékonyan terjesztette a nemzetiszocialista eszméket, Hitler propagandáját. A „szolgálatot” ilyen sajátosan értelmező egyházon ütött rést a „Hitvalló Egyház” (Bekennende Kirche) nevű mozgalom, a nácizmusnak ellenálló német protestáns centrum, melynek Bonhoeffer egyik fő szervezője volt. Eletének ebben a szakaszában írta A tanítványság árát (1936) és a magyarul most megjelent Szentek közösségét (1938).

A tanítványság ára? Krisztus tanítványa nem vegyülhet el a tömegben, kereszténysége nem nyilvánulhat meg a külsőségekben, nem lehet pusztán nézője az eseményeknek. A tett közvetlenségére összpontosít: a hitnek tettben kell megmutatkoznia, nem szavakban. A tettnek láthatónak kell lennie. Az engedelmességnek pedig, melyből a tett fakad, láthatatlannak kell lennie. Bonhoeffer Krisztus hegyi beszédére hivatkozva írja, hogy a tanítványság „rendkívüli módon látható engedelmességet” jelent, s a „rendkívüliség” abban áll — ez a legfőbb botrány —, amit Jézus követői tesznek.2

Később maga Bonhoeffer mondja, hogy ebben a művében a tett közvetlensége és a feltétlen engedelmesség félreérthető módon erős hangsúlyt kap — de gondoljuk el, hogy ezt egy olyan teológus írja, akinek tapasztalnia kell, hogy egyháza dermedten asszisztál Hitler előretöréséhez —, mivel ezek önmagukban fanatizmushoz vezethetnek. Két évvel később azonban meg- írja e mű komplementerét, amely most már magyarul is olvasható, a közvetettség, a közvetítettség, a distancia problematikájáról. Az engedelmességre vonatkozó tételét3 kiegészíti a következőképpen: csak aki hisz, lehet igazán engedelmes, mert az egészséges engedelmességhez distancia kell. A distanciát Bonhoeffer e könyve szerint Krisztus mint közvetítő teszi lehetővé, azaz a distancia akkor valósul meg, ha az interperszonális kapcsolatok Krisztuson keresztül történnek.

Krisztus. A bonhoefferi életmű — s ami ezzel „rendkívüli módon” egybeesik: a bonhoefferi élet — központi kategóriája, illetve eseménye. Nem absztraktum, ha- nem megtapasztalható valóság. Legelső művében, a Sanctorum Communióban abból indul ki, hogy puszta individualitás nem lehetséges, az egyén számára a „másik” létezése határ, s e határ elfogadása Krisztus-esemény: ”Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is. És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsóruhádat, engedd oda néki a felsőt is. És aki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre.” (Máté 5, 39—41)

Krisztusban megszűnnek a dualisztikus felosztások — egyház és világ, természet és kegyelem, szent és profán stb. —, Bonhoeffer nem egy valóság fölötti Istenről beszél, hanem a megtestesülés által a valóságban rejtetten jelenlevő Istenről. Akt und Sein (Tett és lét) című munkájában a dichotómiákban való gondolkodást „a metafizika kísértésének” nevezi, s miként két évvel korábban Heidegger a Lét és időben egy metafizika nélküli ontológiát, Bon- hoeffer egy metafizika nélküli teológiát kísérel meg fölépíteni.

Doktori tézisében, a Sanctorum Communióban, melyben az egyházat társadalomfilozófiai és szociológiai szem- pontból közelíti meg, az egyházat mint kollektív személyt Krisztus testeként határozza meg; az egyház egy olyan hely, struktúra (Gestalt), melyben Isten megbékélése a világgal napi realitás. Az egyház nem egy „világon kívüli” hely, mert Isten sem „világon kívüli” Krisztus által. Krisztus nem egyházalapító, hanem ő maga az alapítás. Az egyház „Isten revelatorikus aktusa és ezen aktus léte”. A reveláció nem csupán kívülről érkezik, hanem benne megtörténik. Nem „az egyházon kívül nem lehetséges az üdvözülés” tradicionális doktrínájáról van szó, bár volt, aki ezt így interpretálta, annak ellenére, hogy Bonhoeffer az egyházat nem azonosította annak látható struktúrájával; a Krisztus- esemény szerinte a realitásban mint egészben történik, a sanctorum communio — írja doktori tézisében4 — jelen van mind a római katolikus egyházban, mind pedig a szektákban.

Az 1938-ban megjelent Gemeinsa- mes Lebenben a metafizikátlanított, Krisztusra mint folyamatos történésre alapuló egyház élesen és józanul emberi közösségként van prezentálva. Ha A tanítványság árában Bonhoeffer egy olyan egyházról ír, amely szenteket követel, ebben a műben maximális tárgyilagossággal szemlélt emberekről van szó.5 Az emberekről mint egy közösség tagjairól beszélni azzal a veszéllyel jár, hogy el- vesztődik az individuum bonyolultsága, megismerhetetlensége, titka egy általánosítás kedvéért. Az egyetlen megoldásnak az tűnik, ha az általánosítás olyannyira bonyolult, hogy benne föllelhető a közösség minden egyes tagjának sajátossága, így azonban az általánosítás végtelen volna, megragadhatatlan. Bonhoeffer közösség- definíciója olyan általánosító kritériumon alapszik, amely végtelen, de nem absztrakt. Ez a kritérium az önmagát visszavonó végtelen, egy személy, az egyetlen olyan individuum, aki teljes mértékben el tud tekinteni önnön individualitásától, aki mindig odafordítja a másik orcáját is, oda- engedi a felső ruháját is, megteszi a második mérföldet is: Jézus Krisztus, a megtestesült Isten. Az ekképpen értelmezett keresztény közösségben a közvetítettség miatt a másik ember szabadsága nem sérülhet. A közvetítő végtelensége distanciát teremt, személyi mivolta együttlétet. Ez a közösség „hívás és távolságtartás, kötelezettség és szabadság, befogadás és védelem”.6 A doktrína látszatközösséget teremt, melyben valójában nincs közöm a másikhoz. A közvetlen kapcsolatban leegyszerűsítés, csábítás, magához láncolás van. Krisztus, az isteni személy mint köz- vetítő egyrészt lehetővé teszi a találkozást, másrészt meg is védi a másik embert velem szemben. A találkozást mindenkivel — Bonhoeffer éppen abban látja a krisztusi (fontos volna bár ebben az esetben a magyar nyelvben meglévő keresztény-keresztyén akkurátus kettéosztást a fordítás során elkerülni) közösség sajátosságát, hogy ellenségét is szereti. (Bonhoeffer itt nem beszél külön a szeretetről, sejthető azonban, hogy e szeretetnek semmi köze a szentimentalizmushoz.)

Korán reggel fölkelni, zsoltárt imádkozni, énekelni, délben együtt ebédelni megemlékezve Isten nyugalmáról, a szombatról, este közösen imádkozni, ezekről ír 1938-ban, a náci Németországban Dietrich Bonhoeffer. Bukolikus elfordulás a valóságtól? Nem, csupán distancia, a realitás egészséges szemléletére. Nem, hiszen mindez nem manifeszt jellegű, az intimitás szférájához tartozik. Nem, hiszen ha az imádság nem vonatkozna a realitásra, akkor az egész illúzió, öncsalás volna.

Együttlét és egyedüllét Bonhoefférnél egymásnak komplementere kell hogy legyen: , Aki nem tud egyedül lenni, őrizkedjék a közösségtől. Aki nem áll a közösségben, őrizkedjék az egyedülléttől.”7 Az egyedüllét szintén nem idilli állapot: lehet magány, magárahagyottság, üresség. Lehet megfosztottság, kényszer, végletes ki- szolgáltatottság, kétségbeesés. Látható módon lehetetlen segíteni: az ember egyedül van, alapmondat. A közösség tudhat erről, Krisztus által, aki mindent tud a magáramaradottságról. Ő arra kérte Pétert és Zebedeus két fiát, hogy virrasszanak vele.

Ezt teheti a közösség: ha nem lehet is mellette, de ébren van.

Bonhoeffer az interperszonális viszony három mozzanatát határozza meg: a másik meghallgatása, cselekvő segítség és egymás elviselése. Józan, egyszerű dolgok, s jóformán nem is léteznek. „Sokan szeretnének olyan emberre akadni — írja Bonhoeffer —, aki meghallgatja őket. A keresztyének között nem találnak ilyet, mert ezek akkor is beszélnek, amikor inkább a fülüket kellene kinyitniuk. Ám aki testvérére nem tud odafigyelni, az hamarosan Istenre sem tud már figyelni, előtte is örökké csak fecsegni fog. A lelki élet halála kezdődik itt, s végül nem marad más, csak a kegyes szavak özöne, jámbor fecsegés, papos leereszkedés. “8

A közvetítettségen alapuló közösségről szóló könyv utolsó fejezete a Gyónás és úrvacsora. Ezek az események felidézhetik — amennyiben nem rutincselekvések, nem absztrakt vallásos gesztusok — a már megtörtént Krisztusban való megbocsátást, illetve előrevetíthetik az eszkatologikus ígéretet, e kettő pedig a jelen realitásává válhat az úrvacsorában.

A realitásnak semmi köze elvárásainkhoz. A beteljesedés, a szentség szintén nem elvárásaink szerint történik. Kinek van bátorsága a szenvedésre várni? Kinek van bátorsága a bevált módszerekről le- mondani? Kinek van bátorsága minden szóért megküzdeni?

Bonhoeffer igen határozottan egy „vallástalan kereszténységről” beszél a börtönben írt leveleiben: „az egyháznak egy új nyelvre volna szüksége, valószínű egy nem vallásos, felszabadító és megváltó nyelvre. Amilyen a Jézusé volt. Mindaddig a kereszténység halk és rejtett dolog lesz. Mindaddig: imádság, segítés, várakozás Isten idejére. “9

 

Harmat Kiadó. Bp., 1997.

 

 

JEGYZETEK

1.  A mű eredeti címe, amint azt a kiadó is feltünteti, Gemeinsames Leben. Szó szerint for- dítva: Közösségi élet. Miért lett magyarul a Szentek közössége? Bonhoeffer irt ugyan Sanctorum Communlo címmel egy könyvet, de az nem ez a könyv. A fordítás természetesen egyben interpretáció is, a fordítónak az értelmezésén múlik, hogy adott esetben mit hogyan fordít. Jelen esetben azonban igencsak félrevezető a magyar cím, az olvasó azonnal az ennek megfelelő Bonhoeffer-művet keresi, s amikor látja, hogy eredeti és az, amit fordításnak vélt, szem- beszökően más jellegű mű, akkor fog gyanút, és nézi meg, milyen kiadás alapján dolgozott a fordító. Ekkor derül ki: más könyvről van szó. Ráadásul a Gemeinsames Lebenben Bonhoef- fer éppen azt írja meg igen élesen, hogy az általa bemutatott közösség mennyire nem a „szenteké”, emberekről ír, egyszerűen emberekről, s ez a distinkció itt nagyon fontos. Angolul a könyv címe Life Together. (Ami szintén félrevezető lehet, túl általános, de legalább Bonhoeffernek nincsen Zusammenleben című műve.)

2.  Dietrich Bonhoeffer: The Cost of Disciple- ship. 138. Idézi André Dumas: Dietrich Bonhoeffer, Theologian of Reality. The Macmillan Company, New York—Collier-Macmillan Limi- ted, London, 1968. 126.

3.  „Only he who believes is obedient, and only he who is obedient believes.” Csak az engedelmes, aki hisz, és csak az hisz, aki engedelmes.

            D.B. The Cost of Discipleship. Idézi Dumas: l.m. 119.

4. „the sanctorum communio is present both in the Roman Catholic Church and in the sects”

Dietrich Bonhoeffer: The Communion of Saints, A Dogmatic Inquiry into the Sociology of the Church. 187. Idézi André Dumas: i.m. 87.

5.  Lásd André Dumas: l.m. 132.

6.  André Dumas: l.m. 121.

7.   Dietrich Bonhoeffer: Szentek közössége. Harmat Kiadó. Bp., 1997. 67.

8.  Dietrich Bonhoeffer: I.m. 86.

9.  „there is a need for a new language, perhaps quite nonreligious, but liberating and redeeming

as was Jesus' language [...] Till then the Christian cause will be a silent and hidden affair, but there will be those who pray and do right and wait for God's own time.” — Dietrich Bon- hoeffer: Letters and Papers from Prison. May 1944. 172. Idézi André Dumas: l.m. 209.