Szeptember 1997
Ötvenes évek

H.A.

A táborparancsnok jelenti

Az egykori Szovjetunió levéltárai fokozatosan megnyílnak a szakemberek előtt. Az Orosz Föderáció Állami Levéltárában a 9414. jelzetű gyűjtemény a munkatáborokra vonatkozik. A folyóirat Dokumentum rovata ezek közül kettőt ismertet: egy 1952-ből származó jelentést a táborok helyzetéről általában, valamint egy táborparacsnok beszámolóját az 1951. évi “eredményekről”. ( Nicolas Werth: L'ensemble concentrationnaire de Norilsk en 1951. Un document inédit.)

A szovjet munkatáborokban fogva tartottak száma az ötvenes évek elején tetőzött: míg közvetlenül a háború után 1,2 millió személyt tartottak nyilván, néhány év alatt számuk szinte megkettőződött. Legtöbbjük a hadifoglyok, illetőleg különféle “ellenséges csoportok” tagjai közül került ki. A rájuk mért büntetések legtöbbször nagyobbak, mint a harmincas években, gyakran 20-25 évre szólnak. A táborokban megszaporodnak a fegyelemsértések: lopások, verekedések, gyilkosságok. Helyenként az egymással versengő csoportok szinte uralmuk alatt tartják az egész tábort. Emiatt gyakoriak az átszervezések és fogolycserék, a különféle büntetőeljárások alkalmazása.

A munkatáboroknak gazdasági tervet kellett teljesíteniük, ami egyáltalán nem ment könnyen. A fölöttes szervek két megoldás közül választhattak: vagy minél keményebben dolgoztatják az elítélteket, mit sem törődve azzal, hogy ez mekkora halandósággal jár, vagy pedig megpróbálják minél kisebb emberveszteség mellett gazdaságosabbá tenni dolgoztatásukat. Nagyjából 1948-ig az első módszert alkalmazták, az ország háborús veszteségei okozta munkaerő-hiány miatt azonban az ötvenes években a második került előtérbe. A fizetések és prémiumok rendszere, a normájukat teljesítők megnövelt fejadagja mind ezt a célt szolgálta. A táborok fenntartása és működtetése költséges volt, és indokoltnak látszik a feltételezés, hogy gazdasági megfontolások is magyarázzák az 1953 utáni sorozatos amnesztiarendeleteket.

Norilszk az északi sarkkörön túl, a Jenyiszej folyó mentén fekszik. Itt a harmincas években hoztak létre munkatábort, mindenkelőtt a gazdag réz- és nikkellelőhelyek kiaknázására. A körzethez tartozó mintegy harminc tábornak az ötvenes évek elején közel hetvenezer lakója volt. Néhány számadat a foglyok összetételére vonatkozóan: 16 ezren “ellenforradalmi tevékenység” miatt, 22 ezren “banditizmus” vádjával kerültek oda. A nők száma közel nyolcezer. Hétezren öt évnél kisebb, 38 ezren tíz évig terjedő, 18 ezren húszéves, ötezren 25 évre szóló büntetést töltöttek. 1951-ben közel 16 ezer új fogoly érkezett, közel 20 ezren pedig elhagyták a tábort: nagyobb részt szabadultak, kisebb részüket máshova szállították.

A rabok számához viszonyítva a táborban elégtelen volt a felügyelőszemélyzet. Egy részüket emiatt felügyelet nélkül dolgoztatták, a sorozatos fegyelemsértés miatt azonban ezek számát csökkenteni kellett.

1950-ben 73, 1951-ben 102 személy lett gyilkosság áldozata. A rendbontás súlyos formájaként említi a jelentés a munkavégzés megtagadását (majdnem kilencezerszer fordult elő abban az évben), az alkoholfogyasztást, a szerencsejátékokat, egyéb kihágásokat.

A tábor gazdasági mutatói a következőképpen alakultak: a foglyok átlagos napi teljesítménye 28,21 rubel (a terv előírása: 35,30), a fejenkénti kiadások összege 21,92 rubel (az előírt mutató 20,58). Az egész évre vonatkoztatva az elvégzett munka értéke 678 millió, a kiadások összege 669 millió rubel. A táborparancsnok külön méltatja a fizetett munkára való áttérés előnyeit. 1952 januárjában a rabok megtakarított pénze elérte a 26 millió rubelt.

A halálozási arányszám a jelentés szerint nem éri el a megengedettet: 1950-ben 5,8 százalék, 1951-ben pedig 5,2 — holott az előirányzott százalék 8,4.

A táborban természetesen szünet nélkül propaganda és művelődési tevékenységet is folytattak politikai előadások, szemináriumok, filmvetítések, műkedvelő előadások formájában. ( Vingtiéme siécle, Párizs, 1994/43.)