Szeptember 1997
Ötvenes évek

Miklós György

Tárgy és módszer

Miután 1980-ban Jürgen Habermas visszatért Starnbergből Frankfurtba, a Társadalomkutató Intézetbe, többen feltették neki a kérdést: feltámad-e a Nagy Elmélet? Természetesen nem is próbálkozhatunk erre a kérdésre választ adni. A második világháború utáni korszakban viszont a frankfurti filozófusok, szembeszállva a kor szellemével, “kihívásával”, az elméleti szintézis megalkotásának igényével igyekeztek ezt megtenni. Mielőtt megpróbálnánk ezen elmélet legfontosabb összetevőinek gondolati rekonstrukcióját felvázolni, vessünk egy pillantást a filozófiatörténeti hagyományokra.

Kant a Tiszta ész kritikájával az értelem törvényeit dolgozta fel, és a kanti apriorizmus az alábbi koordinátákon belül értelmezhető: át akarja vinni a francia felvilágosodás gyakorlatban meglevő eredményeit a gyakorlat nélküli német valóságba; ismeretelméletileg akarja megalapozni a newtoni fizikát.

Kant szerint az értelmet fel kell vértezni, hogy ne csak apriori analitikus ítéletek alkotására legyen képes, hanem lépéseket kell tenni, hogy teremtőképes, szintetikus ítéleteket is létre tudjon hozni. Ezért ezt a filozófiát a metafilozófia első megalapozási kísérletének tekintjük.

Kant a matematikai természettudomány és a metafizikai dinamika egyeztetőjeként lépett fel: meg szerette volna világítani a metafizikai megismerés alapjait, logikai és ontológiai elvekkel akarta kiegészíteni korábbi vizsgálódásait, és ő hajtotta végre először a filozófia önreflexióját, őt érdekelte először a filozófia mibenléte. Véleménye szerint a filozófáló ember alapvető feladata, hogy “transzcendentális reflexiót” hajtson végre, amellyel meg kell mutatnia mindazt, amit saját “megismerő tehetségünk” a magáéból hozzáad a tapasztalathoz. Ezek alapján az érzéki és gondolati megismerés kölcsönösen feltételezi egymást, együttesen alkotja az emberi megismerés szerkezetét.

Az értelem önmagáról fogalmi, a priori formákat teremt, melyek segítségével a szemlélet anyagát fogalmilag megragadható dolgokká, azaz kategóriákká alakítja. A kategóriák az értelem szintetizáló működésének eszközei, ezek fogják egyetlen ismeretté a szemlélt valóság sokféleségét. Kantnál tehát a megismerés a kétfajta gondolattartam, szemléletek és fogalmak segítségével történik, a valóság egészének gondolati elsajátítására irányul. Az értelem a priori alapelve a törvényszerűség, így az értelem az első megismerőképesség, melynek feladata megrajzolni az egyes megismerőképességek határait.

A filozófia nagy megújítói egyben a problémák radikális felvetését is megcélozták. Kant végrehajtotta a létalap (ratio essendi) és az ismeretalap (ratio cognoscendi), az analitikus és szintetikus alapelvek szétválasztását. Talán visszatérnek a szép carteziánus hagyományok? Egy pillanatra látszólag ellentmondásosnak tűnik e kérdés felvetése, hiszen éppen Descartes óta bontakozik ki olyan természettudományos alapokon nyugvó világkép, amelyben a hagyományos világ a “világok sokaságára” esik szét, s benne meghatározóvá válik a szubjektum és az objektum elválasztása. A 18. századot követően a filozófia legnagyobb alakjai ezt az eltűnt “egységet” akarták megújított formában újraalkotni.

A kérdés különösen a 20. században válik égetővé, amikor a kritikai társadalomelmélet művelői, a Frankfurti Iskola filozófusai hadat üzentek az ideológiaként jelentkező, az emberi életvilágot gyarmatosító instrumentális szellemnek, a magasan fejlett késő kapitalista társadalomnak - a “Fennálló”-nak. Szerintük az eredeti, Descartes agyából kipattant Én tehetetlen a világ nyomásával szemben, kénytelen elfogadni azt. A magányos, elszigetelt individuum csak vegetál ebben a rendszerben.

A társadalom kritikai elmélete a természeti, társadalmi folyamatokat totalitásban szemlélő individuum megalkotása első lépésének a reflexió kitüntetett szerepét tekinti. Csak ennek segítségével alkotható meg a tudományok organikus egysége, csak így teremthető meg a Filozófia, amely olyan előfeltételre épül, amely garantálja az Egészre való vonatkozást.

A kritikai elméletnek olyan reflexióként kell megnyilvánulnia, amelynek feladata az egyes tudományok lehetőségfeltételeinek vizsgálata. A frankfurtiak ezt a “Nagy Egységet” szeretnék visszaállítani. Ha történeti folyamatában vesszük szemügyre a kérdést, akkor a probléma gyökerei természetszerűleg Descarteshoz nyúlnak vissza, hiszen a modern kor világszemléletét ő alapozta meg. Descartes óhaja is úgy szólt, hogy az adott világ totalitásként adódjon át nekünk, ami csak annál nehezebb, mivel a kétfajta szubsztancia megalkotásával látszólag épp ő, Descartes mért végzetes csapást a hagyományos platóni-arisztotelészi pilléreken nyugvó középkori kozmologikus szemléletmódra.

A nagy francia filozófus “szabad kritikai szelleme” bízik a világ megismerhetőségében. Véleményét a skolasztikus filozófiáról ekképpen foglalta össze: az idealista metafizika szerint az eszmék elválnak anyagi bázisuktól, nem szabályozza őket az “objektív törvény” (ez itt az anyagiságra vonatkozik).

Descartes is - hasonlóan Kanthoz - feladatául tűzte ki az “adottság” megkonstruálását. Kérdése ana vonatkozik, hogy az “adottságról” szóló tapasztalat szól-e valami egyébről, mint a megismerő individuum világkonstruálásának módjáról. Az “adottság” konstruálása nem más, mint a róla szóló tapasztalat működése, summája. Descartes-nál is az adottság reflexió tárgya. Filozófiája az adottságra való reflektálásból született, s benne az egyén tapasztalata az ontológiai beállítódásból következik. Az igazság nála a világos és a határozott ismeret, a megismerő alanyban létrejövő evidencia. Ez az evidencia úgy keletkezik, hogy a megismerés során nem csupán a tapasztalatra támaszkodunk, hanem olyan eszméket kell keresnünk, amelyek sem a tapasztalásból, sem pedig a képzeletből nem erednek. Ezek a velünk született eszmék, amelyek az érzéki tapasztalattal és a képzelettel kiegészítve a valóság tökéletes gondolati elsajásítását segítik elő. Hasonlóképpen működnek Kant a priori szintetikus ítéletei, amelyek valóban bővítik ismereteinket, és meglétüket mindig feltételezzük a tapasztalat során. Ezeket az ítéleteket az értelem alaptételeinek is nevezzük.

A Descartes és Kant által lefektetett ismeretelméleti alapelvek filozófiatörténeti hagyományként élnek tovább a Frankfurti Iskola alapító filozófusainál: Horkheimernél és Adornónál. Munkásságukban mindketten egy új szintézis kialakítására törekedtek.

Az ötvenes és a hatvanas években Marcuse gondolatainak megtermékenyítő hatásával kiegészülve megszületett a “Nagy Elmélet”. Adorno negatív dialektikájában például megmarad a marxi-hegeli dialektikus-kritikai alapállás. A második világháború traumája filozófiai alapkategóriává teszi a “tagadást” - a negatív princípiumot. A negatív dialektikában a legfontosabb szempont a rebellió ténye. Adorno eredeti véleménye szerint ez a dialektika következetes nemet mondás a hazug látszatok világára. A felháborodás átcsap kétségbeesésbe, az állapotok kritikáját kiterjeszti a fennálló folyamatra is. “A kollektív hatalmak likvidálják az individualitást, holott csak az individuum képes e hatalommal szemben képviselni az emberiség ügyét” - vallotta Adorno.

Horkheimer véleménye szerint a szellem valódi érdeke az eldologiasodás tagadása. A világot fel kell oldani a varázs alól, és tudással kell szétoszlatni a mítoszokat és a képzelődést. Az emberek azzal fizetnek megnövekedett hatalmukért, hogy elidegenednek attól, ami felett hatalmat gyakorolnak. A felvilágosodás úgy viszonyul a dolgokhoz, mint a diktátor az emberekhez: annyira ismeri, amennyire manipulálni tudja őket. “A felvilágosodás radikálissá vált mitikus szorongás, végső terméke a pozitivizmus, az univerzálissá vált tabu.” Az észfogalom kontúrjai kezdtek eltűnni, az elmélet a praxisorientáltságot tagadóvá változtatta, a kritikai szándék az ész feladata maradt, szigorúan kontemplatív jelleggel.

Hasonlóan vélekedett a témáról Marcuse is: szerinte a represszív Egész uralma alatt a szabadság az uralom eszközévé lesz. “A represszív deszublimálás során a transzcendáló elemeket felszámolják a technikai racionalitás segítségével. Az analitikus filozófia kifüstöli az olyan fogalmakat, mint Tudat, Én, Lélek.”2

A “transzcendáló elemek” felszámolása sajnos természetes kortünet, és a Frankfurti Iskola filozófusainak erkölcsi nagysága éppen abban rejlett, hogy ennek ellenére megpróbálták megteremteni az elméleti szintézist. Ez a szándék legélesebben a hatvanas években lezajlott pozitivizmus-vitában jutott érvényre.

A vita a szociológia metodológiai-logikai alapelveinek vizsgálatát tűzte ki céljául. A szociológia módszertanához való eljutás végül is nem vált lehetővé. A vita középpontjába általános társadalomtudományi kérdések kerültek. A neopozitivista logikai analizis, a kritikai racionalizmus és a Frankfurti Iskola kritikai társadalom-elmélete közötti első csata 1961-ben kezdődött, a tübingeni szociológiai kongresszuson. Adorno Popperrel vitázva nem fogadta el annak 27 tételét.

Végül is dialógusról nem lehetett beszélni, mert a résztvevők más-más “nyelven” szólaltak meg. A frankfurtiak szerint tárgy és módszer elválaszthatatlan, a különböző vizsgálati eljárások nem hagyják a tárgyat érintetlenül, hanem annak részei. Cáfolni kívánták Popper és Albert azon törekvését, hogy a vita kánonja az a formális logika legyen, amely kívül marad a tárgyon. A kritikai racionalisták viszont egy olyan kánonrendszert vettek alapul, amely megegyezik a többi tudomány módszerével. E rendszer nem más, mint logikai szabályok és axiómák összessége. “A popperi hagyományok a descartes-i empirista-racionalista-pozitivista hagyományhoz, a frankfurtiak pedig a hegeli dialektikus tradícióhoz kapcsolódnak. Két, egymást kölcsönösen elkerülő gondolatrendszer, hiszen egymás érveit, ellenérveit sem értették meg.”

A vitában komoly érdemeket szerzett az akkor még fiatal Jürgen Habermas, aki ekkor vetette meg későbbi munkálkodásának alapjait. Két művet emelünk ki munkásságából. 1965-ben tartotta egyetemi székfoglaló előadását Megismerés és érdek címmel. Ebben kifejtette, hogy a kritikai elmélet a descartes-i hagyomány ellentéteként a szubjektumot és az objektumot nem választja szét. Magányos individuum helyett a társadalmilag szocializált individuumot helyezi a társadalmi megismerés középpontjába. “A kritikai elmélet eredeti célkitűzésének a reflexió segítségével próbál meg eleget tenni, a tudás társadalmi beágyazására törekszik.A tudományos organikus egészének ismeretét tartja mindig szem előtt.

A “tudomány organikus egészének ismerete” és a “megismerést vezető érdekek” olyan társadalmi integrációs környezetet feltételeznek, ahol a társadalmi interakcióban résztvevők cselekvéseiket konszenzusigénnyel hangolják össze. Ez az ún. kommunikatív cselekvés. “A kommunikatív racionalitáson a résztvevők között elért, racionálisan egyeztetett egyetértésre utalunk. Ismeretelméletitől a cselekvéselméletiig kell átvinni a rendszert.” A kommunikatív cselekvés hátterét az életvilág alkotja, nem merül ki a megértés elemzően kifejtett aktusaiban. Interakciók azon típusát jelöli, amelyet beszédaktusok révén hangolnak össze.

Habermas 1981-ben jelentette meg főművét A kommunikatív cselekvés elmélete címmel. Napjainkban ez a mű a legtöbbet idézett forrás a társadalomtudósok körében. Habermasból divat lett. Manapság filozófusok, szociológusok, politológusok világszerte hivatkoznak erre a műre. Az ebben lefektetett alepelvekre sokan mint “Nagy Elméletre” tekintenek.

Meggyőződésem szerint a hegeli-marxi hagyományokon nyugvó újbaloldali eszmerendszerre alapozva azonban semmilyen elméletet nem lehet építeni. Ennek ellenére a cél változatlan: a Nagy Egység elérése. Fordulatra van szükség.

 

JEGYZETEK

1.     Theodor Adorno-Max Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája. Atlantisz. Bp., 1990.

2.     Herbert Marcuse: Egydimenziós ember. Kossuth Kiadó. Bp., 1990.

3.     Tény, érték, ideológia. Gondolat Könyvkiadó. Bp., 1976.

4.  Jürgen Habermas: Kommunikatív cselekvés elmélete. Filozófiaoktatók Továbbképző Központja, Szociológiai Továbbképző Központ. Bp., 1986.