Július 1997
Tudat és történelem

Ormos Mária

Betegek és betegségek a történelemben

A történészek manapság már nem attól szenvednek, hogy munkásságuk úgynevezett narrációban összegződik. Beletörődtek, hogy általánosan érvényes képletekre, törvényerővel érvényesülő elemekre az emberek életében nem találnak. Nagyobb gondjukat okozza, hogy a történések szövetét boncolgatva túlságosan sok alkotószálat találnak, és ezeknek részben a helyértéke ismeretlen, részben azonban a természete is. Az emberi élet, következésképpen annak története is annyira összetett, szövevényes, hogy az összhatást szinte reménytelen elemeire bontani, az egyes elemek értelmezése, hatásmechanizmusának a feltárása pedig mindenképpen meghaladja a történész tudását és kompetenciáját.

Többek között így vagyunk a betegségekkel és a nagy betegekkel is. A történész és a történeti tünetek szempontjából e téren nagyjából három kategóriát lehet elkülöníteni. Voltak a múltban nagy, látványos járványok, amelyeknek ma már csaknem minden motívumáról tudni lehet, és ki lehet számítani a hatását is. Közbülső kategóriát alkotnak az olyan elterjedt betegségek, amelyek társadalmi jelenléte teljes biztonsággal megállapítható, történelmi kihatása azonban bizonytalan, és végül vannak olyan vonulatok —- pszhichések és pszichiátriaiak —, amelyeknek a jelenléte inkább csak sejthető, mintsem megállapítható, és amelyeknek a történelmi szerepe — éppen ezért — a történész által úgyszólván kezelhetetlen.

A nagy pestis-, kolera-, himlő- stb. járványokról tudunk valószínűleg a legtöbbet. Ezek frenetikus gyorsasággal pusztítottak, látványosak voltak, a kipusztult falvak, települések és nagyjából az elhalálozottak száma is megállapítható. Következésképpen ki lehet számítani a nagy járványok demográfiai következményeit, többé-kevésbé meg lehet állapítani gazdasági kihatásukat, és többnyire számolni lehet a politikai hatásukkal is, amennyiben volt ilyen. Sokkal nehezebb a helyzet azonban már egy olyan betegség esetén, amely pusztító munkáját alattomosan, hosszú idő alatt, tünetmentes időszakot is engedélyezve végzi el. Ezek sorában a legnagyobb figyelmet vélhetően a szifilisz érdemli ki, amely a némi eredményt felmutató higanygőz-kezelést is ideértve gyakorlatilag négy évszázadon át grasszált bántatlanul egész Európában.

A szifiliszről orvosilag ma már nyilván mindent tudni, történelmi jelentőségét azonban aligha lehet felmérni. Győzelmi útja többé-kevésbé ismert. Első előfordulását Barcelonában jegyezték fel, röviddel azután, hogy Kolumbusz első nagy felfedezőútjáról visszatért. Ez valószínűsíti, hogy az ő matrózai hurcolták be a kórt Európába. Az első járványszerű feltűnésre viszont — hála a fertőzött spanyol katonáknak — 1495 februárjában került sor VIII. Károly francia király Nápolyt meghódító 30 ezer főnyi zsoldos hadseregében. E hadseregből csak hírmondó maradt, de mivel a zsoldos hadak akkoriban amolyan NATO-alapon szerveződtek, e maradék elég volt ahhoz, hogy a betegséget szétszórja egész Itáliában, Franciaországban, Németországban, Lengyelországban, Hollandiában — lényegében néhány év leforgása alatt eljuttassa azt egész Európába. Mivel a nápolyi seregben magyar zsoldosok is harcoltak, hazánkban a kór az elsők között adott hírt magáról. Nyilvánvaló, hogy a királyi udvarban is megjelent, mert másként nehezen lenne érthető, hogy II. Ulászló király rémületében miért vette be magát a Vértes-hegységbe, hogy menedéket leljen a támadó szörny ellen. Egyébként vélhetően Bakócz Tamás esztergomi érsek és bíboros is vérbajban szenvedett, minthogy a kor egyik híres olasz orvosa e tanácsot adta neki: „Vigadni, örvendezni, kedves barátokkal csevegni és minden délután a második emésztés alatt egy nyugodt coitust végezni.” A tanács megfelelt az egyik korabeli orvosi iskola felfogásának, amely szerint a szifiliszes beteg számára az önmegtartóztatás káros.

Nos, a betegség villámszerű terjedésének és megjelenése első ijesztő, tömeges és viszonylag gyors halált előidéző formájának nyilvánvalóan megtalálták már a magyarázatát, és ismert annak több évszázados kórtörténete is, a betegség történelmi jelentősége és kihatása azonban máig homályban maradt. A dolog súlyát pedig jelentősen növeli, hogy a szifiliszt nem véletlenül tekintették „úri” betegségnek. A kór valóban a felső társadalmi rétegekben és a katonák között terjedt elsősorban, ott viszont egy időben olyan méreteket öltött, hogy Erasmus szerint már nem is számított nemes embernek, aki mentes maradt e betegségtől. Mindezek azonban csak tények és tünetek, amelyeknek mind csoportos, mind egyéni nyomon követése úgyszólván lehetetlen, már csak azért is, mert egy idő után — a betegség viszonylag hosszú tünetmentes szakaszának hála — lehetővé vált a baj titkolása, eltakarása. Így azután a történésznek valójában fogalma sincs arról, hogy a betegség az említett mintegy négy évszázad alatt, gyakorlatilag a Salvarsan feltalálásáig, mekkora pusztítást végzett, illetve milyen károkat okozott azáltal, hogy az egyes népek, országok sorsáról súlyos betegséget hurcoló vezető csoportok és személyek döntöttek.

A szifilisz eléggé tömeges jelenségének problematikáját azonban át lehet vinni és át lehet értelmezni számos normálisnak tekinthető egyedi esetre, midőn a történész legjobb esetben is csak kérdőjelet képes állítani, de hiteles válaszra nem jut el. Tegyük fel például azt a kérdést, hogy vajon a sikeres XIV. Lajos, a Napkirály kései számos kudarcában volt-e, és ha igen, úgy mekkora szerepe volt annak, hogy ebben az időben már szinte nem volt egyetlen ép testrésze sem. Vajon mit jelentett egy egyeduralkodó esetében a puszta elöregedés ténye? Mit jelentett ez például Ferenc József császár esetében és éppen egy olyan súlyos döntésben, amilyet 1914-ben Szerbia megtámadása ügyében kellett meghoznia? Milyen hatása volt a szovjet történetre annak a ténynek, hogy a forradalom vezére, Lenin élete utolsó mintegy három évében el volt jegyezve a halállal? Volt-e történelmi kihatása annak a körülménynek, hogy Pompidou elnököt Franciaországban, Tito marsallt Jugoszláviában, Brezsnyev főtitkárt a Szovjetunióban életük vége felé már mint felpumpált bábukat tologatták a színpadon? Mi volt a történeti megfelelője Wilson elnök betegségének vagy annak, hogy a jaltai konferencián Roosevelt elnök már meggyötört, beteg emberként jelent meg, amit még az ünnepi fotó is letagadhatatlanul elárul? És vajon kit és mit takar az a szomorú, lebegő árny, amely olykor néhány percre feltűnik Jelcin elnököt jelképezve a világ televíziós csatornáin?

Ha a szifilisz kártevése — mondjuk — félhomályban marad a kutatók előtt, szinte teljes sötétségről kell beszélnünk a lelki, pszichológiai deformációk, az elmebetegségek egy része, illetve nem látványos szakasza esetében. A régebbi európai múltból néhány árulkodó jelző hívja fel a kutató figyelmét arra, hogy a szóban lévő uralkodó lelkiállapota, viselkedése, netán elmeállapota körül valami komoly baj volt. A „hebegő”, a „lusta”, a „civakodó” francia Lajosok és az ugyancsak francia „együgyű” Károly minden bizonnyal e kategóriába tartoznak, az ő állapotukra azonban már csak feljegyzett tetteik alapján következtethet a kutató. Jóval nagyobb eséllyel láttak neki orvosok, pszichológusok, pszichiáterek és történetírók néhány 20. századi személyiség lelki-elmebeli állapotának utólagos megvizsgálásához, némi joggal reménykedve abban, hogy a megmaradt orvosi diagnózisok, kezelési leírások, egyebek alapján megtalálják e nagy kártevők deformációinak leírható kórokozóit.

Igen, kitüntetett figyelmet a nagy kártevők váltottak ki, nevezetesen Mussolini, Hitler és Sztálin. Úgy tűnik, hogy a legtöbb, szakszerűnek elismert orvosi lelet Mussoliniról maradt fenn, de egyúttal ő jelentette az első nagy csalódást is. Éppen e leletek tették ugyanis lehetetlenné a további fantáziálást nem létező betegségekről. Megállapíthatóvá vált, hogy a „ducénak” volt ugyan egy könnyebb fiatalkori fertőzése, ezt azonban nyomtalanul kikezelték. Egyéb kimutatott szervi baja vagy betegsége viszont élete végéig nem regisztrálható, leszámítva az abnormális életmóddal és étkezéssel összefüggő ideges tüneteket, amelyek olykor gyomorfájdalommal jártak együtt. Ezzel a leletanyaggal nyilvánvalóan nem sokra lehetett menni.

Az ő esetében egyébként még egy lelkialkat-vizsgálat sem mutat olyan tünetekre, amelyek baljós politikai pályájának megfejtését elősegítenék. Mit lehet egyáltalán e tekintetben alapul venni? A legtöbb hivatkozást minden bizonnyal nagy szerepjátszása, pózolásra való hajlama kapta, és ez nem is tagadható. Közel fekszik tehát a feltevés, hogy Mussolininál a racionális kormányfői megfontolást kisebb vagy nagyobb részben a szerepjátszás, a feltűnési viszketegség és a szereppel együtt járó nagyzási hóbort szorította ki. Mégis bizonyos megfontolások arra késztetnek, hogy e felfogás hatályát némileg korlátozzam. Nemrégiben a televízióban hallottam egy neves magyar fotóművész nyilatkozatát, aki felpanaszolta, hogy hosszú olaszországi tartózkodása alatt alig tudott elcsípni valódi érzelmekről árulkodó emberi arcot, mert — mondta — az olaszok egytől egyig született színészek, és az álarc alatt a meztelen emberi arcot szinte lehetetlen megpillantani. Úgy tűnik tehát, hogy Mussolini szerepjátszása és gesztusgazdagsága nem annyira lelki deformáció, mint itáliai kultúrtörténeti sajátosság. Nagyjából ugyanez mondható bőbeszédűségéről, hosszú, áradó előadásairól.

Egy másik, gyakran felemlegetett tünet, ami viszont Mussolini ridegségére és egészségtelen lelki berendezkedésére mutatna, a szexuális életében kimutatható felszínesség. Erre részben a Palazzo Veneziában gyakorta végrehajtott rövid aktusai mutatnának, illetve az a körülmény, hogy két elhagyott barátnője utólag kígyót békát kiabált rá, és egyikük még peres ügybe is belekeverte. Ha azonban e körülményekről józan ésszel elgondolkodunk, alighanem arra a következtetésre kell jutnunk, hogy amennyiben e tüneteket kórosnak tekintjük pszichológiai szempontból, úgy a visszamaradó egészséges férfiak köre elég alaposan beszűkül. Különösen azért, mert Mussolini magánélete nem kizárólag ilyen ügyekből tevődött össze. E vonatkozásban elsősorban nem a derék Rachelére, a feleségre gondolok, aki mindenek ellenére mindvégig híven kitartott mellette életében és halála után, hanem az olyan hosszú kapcsolatra, mint amilyen az utólag oly ellenséges Margareta Sarfattihoz, ehhez az okos és művelt zsidó asszonyhoz fűzte, vagy amilyet utolsó nagy kalandja, a szép és fiatal Clara Petaccival szőtt viszonya jelentett. Közismert, hogy ez a nő önként vállalkozott az utolsó útra Mussolini oldalán, és ezzel a számára oktalan halálra és a szégyenre is, amit saját személyében biztosan nem érdemelt ki. Mondanom sem kell talán, hogy azok a híresztelések és mindenféle feldolgozások, amelyek a nagy diktátorok mögött álló női boszorkányok ármánykodásáról és befolyásáról szólnak, valójában egytől egyik a mesék birodalmába tartoznak. Ami Clarettát illette, az ő viszonyának Mussolinivei legfeljebb annyi következménye volt, hogy a Petacci család néhány tagja anyagilag jól járt vele.

Mindezek után Mussolini életének utolsó néhány évére vonatkozólag mégis visszamarad egy olyan ember, egy olyan állítólagos politikus, aki már nem tud racionális döntésekre jutni. Testileg tönkremegy, lefogy, már csak árnyéka önmagának. Esztelen, megalapozatlan határozatokat hoz, képtelen álmokkal nyugtatja magát, valójában egyvégtében menekül, anélkül azonban, hogy ennek útját megtalálná. Ez az elszakadás a való világtól azonban nem mindig volt Mussolini sajátja. Úgy tűnik, hogy 1936-ban kezdődött, és egy alapvető, racionálisnak tűnő, de végül megalapozatlannak bizonyuló elvi tézis megfogalmazásával állt kapcsolatban. Mussolini arra a következtetésre jutott, hogy a demoliberális társadalmi és politikai berendezkedés kiélte magát, ereje végére jutott, és a jövő azoké a nagy nemzeteké, amelyek megtalálják a társadalomszervezés organikus módját. E felfogást, az új civilizáció megteremthetőségének a hitét az egymást követő nemzetközi események csak táplálták. 194 l-ig úgy tűnt, hogy a világ valóban az új nagy nemzeti diktatúráknak nyit kaput. Amikor viszont a pusztulás közeli jelei megmutatkoztak előtte, Mussolini már csapdában találta magát, és e csapdában vergődve megmutatkozott eredendő szellemi fogyatékossága, valamint morális gyengesége is. Saját múltjának foglyaként valóban bábbá vált, törpévé silányult vissza, aki aligha tudta volna megmondani, hogy ugyan kihez menekül, midőn alibiigazoló okmányait tartalmazó ládáival elindult a svájci határ felé. Az olasz Felszabadító Nemzeti Bizottság határozata alapján kiröpített golyó egy politikailag már beszámíthatatlan, de orvosi szempontból valószínűleg „normális”, nem kóros személyiség életét oltotta ki. Hozzátehetjük: egyúttal megmentette attól a sokkal nagyobb tortúrától, amit a szövetségesek nemzetközi bírósága előtt kellett volna kiállnia.

Mussolinivei kapcsolatban tehát végül is arra a kiábrándító végkövetkeztetésre lehet jutni, hogy sajnos aligha tekinthető abnormálisnak, vagyis nem csökkenthető annak a súlya, hogy egy nagy nemzetet olyan ember ránthatott a pokolba, aki egész egyszerűen nem volt elég okos, eléggé felkészült, és akiből hiányzott az erkölcsi bátorság. Mindez azonban csak akkor főbenjáró bűn, ha a szóban lévő személyiség egyúttal mégis elég okos és tehetséges, elég körmönfont és hatásos ahhoz, hogy egy nemzet vezetője, mi több, csaknem korlátlan diktátora lehessen.

Sokkal ígéretesebb a lehetséges kórós vonások felfedezése szempontjából Hitler személyisége. Ígéretesebb még akkor is, ha a kezdetben burjánzó kósza feltevéseket a családi alkoholizmusról, az egyik here hiányáról, a homoszexuális hajlamokról és egyebekről félretesszük. Az apai alkoholizmus motívuma egyébként Sztálin esetében is visszatér, de véleményem szerint sem az egyik, sem a másik esetben nem releváns. Ausztriában ugyanis a századforduló táján nehezen lehetett volna találni olyan derék köztisztviselőt, aki, mint Hitler apja tette, ne itta volna meg a maga napi korsó sörét, és nagyjából ugyanez mondható — az alkohol fajtáját kivéve — a derék grúz suszterekről és más hasonló társadalmi csoportba tartozó emberekről is. Ha a gyermek Hitler Adolfnak volt panaszolnivalója az atyai fenyítések okán, azok vélhetően nem annyira a korsó sör, mint inkább az ő iskolai eredményei vagy inkább kudarcai rovására írhatók. Ami Hitler nemi szerveit illeti, erről nem rendelkezünk semmiféle hiteles értesüléssel. Az egyetlen szimptóma, aminek alapján a gyanú máig kísért, hogy e téren valami nem volt nála rendben, azon alapul, hogy kétségkívül irtózott öltözetlenül mutatkozni. Sosem járt strandra, ódzkodott attól, hogy levetkőzzön és megfürödjön egy tóban vagy folyóban. Ilyen emberekkel azonban tele volt a világ. A Tisza-menti falvak paraszt lakói például egész életüket leélték anélkül, hogy akár a lábuk ujját megmártották volna a vízben, holott egy részük rendszeresen horgászott és halászott a folyóban. Nem tudnám megmondani, hogy az utóbbi időben az erkölcsök e téren mily mértékben változtak meg.

Végül a homoszexuális hajlamot Hitlernél nem lehet kimutatni, mert egyetlen ilyen természetű kapcsolatának sem sikerült a nyomára bukkanni. Legfeljebb annyit lehet vélelmezni, hogy esetleg éltek benne nem tudatosított, elnyomott impulzusok, amely feltevésre a nemzetiszocializmus kifejezetten férfi meghatározottsága és zárt férfi csoportjai, társaságai kínálnak némi támpontot.

Ha e magyarázó kísérletek részben légből kapottak, részben bizonytalanok voltak is, Hitler életében mindenesetre marad még több figyelemre méltó különös vonás. Ezek egyike az oly mérvű érzelemhiány, ami őt valóban elkülöníti az emberek nagy többségétől, vagyis eltérésként, deformációként értékelhető. Ez végigvonul egész életén és egy-két kivételtől eltekintve minden kapcsolatán. A legfontosabb kivételt a jelek szerint az anyja jelentette, akinek az elvesztése után szinte tökéletesen egyedül maradt. Soha többé senkihez sem ragaszkodott: sem családtaghoz, sem baráthoz, sem harcostárshoz. Az emberek eszközön kívül mást nem jelentettek számára, s ha az úgynevezett államérdek úgy kívánta, bárkit kész volt a golyó elé vagy a kötélre küldeni. Ugyanilyen szenvtelenül döntött idegen népek tömegeinek, illetve a német hadsereg millióinak a sorsáról. Mind egyiküket, mind másikukat figuráknak látta egy nagy sakktáblán. Lépéseinek emberi következményei egyáltalán nem érintették meg, de valószínűleg azokat el sem képzelte, nem is érdekelte.

Egyetlen olyan kivételt ismerünk, amikor Hitler a maga elrendelte gyilkosságokkal kapcsolatban kilépett a hűvös személytelenségből, és érzelmeket, nevezetesen szadista érzelmeket tanúsított. Ez az 1944. júliusi, ellene megkísérek merénylet szervezőinek és részvevőinek megbüntetésével állt kapcsolatban. Ő rendelte el, hogy a kivégzések különösen kegyetlen és fájdalmas módon legyenek végrehajtva, és bekövetelte az azokról készített filmeket, hogy megszemlélhesse őket, E kivételt alighanem az magyarázza, hogy az esemény saját személyére irányult, és egyúttal azt tanúsította, hogy a német katonai elitben sokan szánják őt már halálra. Egyébként azonban soha egyetlen koncentrációs vagy hadifogolytábort nem látogatott meg, nem kért be anyagokat a keleti harctéren végrehajtott tömeggyilkosságokról, parancsainak megvalósítására nem volt kíváncsi.

Javarészben érzelmi sivárság jellemezte Hitlernek a nőkhöz való viszonyát is. Ennek volt egy társadalmi és egy magánvetülete. Társadalmi érintkezésében Hitler a joviális osztrák hódolót adta elő, kézcsókokkal, figyelmességekkel, virágcsokrokkal és bonbonokkal, ami ugyan teljesen üres formaság volt részéről, de nagyon tetszett a nők sokaságának. Ugyanakkor a magánéletben alig lehet tartalmas kapcsolatára bukkanni, és ha olykor igen, e kapcsolatok meglehetősen ijesztő mélységekről, ismeretlen tragédiákról árulkodnak. Az első ilyen viszony az, amely Geli (Angela) Raubalhoz, féltestvérének a lányához fűzte az akkor már negyvenen felül lévő Hitlert, ami már ugyancsak elég magas kor ahhoz, hogy joggal merüljön fel a kérdés: vajon mi történt ezt megelőzően? De nemcsak ez a kérdés tolakodik elő, hanem az is, hogy vajon a kifelé megjátszott nagybácsi—unokahúg kapcsolat mögött egyáltalán mi húzódott meg. Mi volt az igazi oka annak, hogy ez a fiatal nő önkezével véget vetett az életének? Sőt még az is megkérdezhető, hogy vajon tényleg öngyilkos lett ez a lány minden látható és kimutatható komoly előzmény nélkül? Tényleg elég lett volna ehhez az a néhány szavas vita, ami az éppen indulóban lévő Hitler és Geli között a nyitott ablakon át lezajlott, és ami utólagos magyarázatul szolgált? Vagy inkább azoknak a kósza híreknek hihetünk, amelyek Geli szerelmi kapcsolatáról szállingóztak különböző feltételezett fiatalemberekkel és közöttük egy zsidó zenésszel? Bármi történt is, Geli halála valami nagyon sötét ügybe torkollott, aminek csak Hitler lehetett a főszereplője.

Ugyancsak nyomasztó légkörbe és viszonyba enged bepillantást az a kevés ismeret, amivel Hitler és Eva Braun viszonyáról rendelkezünk. Eva Braun nyilvánosságra juttatott naplótöredéke (amit egyesek hazugnak, mások fiktívnek tartanak), de különösen kétszeres öngyilkossági kísérlete e kapcsolatot is baljós csillagzat alá rendeli. Annyi mindenképpen megállapítható, hogy Hitler ezzel a nővel kezdetben rosszabbul bánt, mint a kutyáival. Eva Braun helyzetét mintegy négy éven át leginkább a rabszolga státusához lehet hasonlítani, ami majd 1936-tól kezdve enyhült, a háború alatt vált már-már elviselhetővé, hogy azután Hitler végül megtiszteltje őt a halál előszobájában lebonyolított esküvővel. Igaz, ami igaz, 1945 áprilisában rajta kívül már nem is igen volt ember, aki még mellette állt volna. Az egész birodalomból mindössze két ember: Goebbels és Eva Braun kísérte el őt a halálba. Hitler számtalanszor kijelentette, hogy a Gondviselés által rárótt történelmi szerep nem engedi meg számára a normális magánéletet, a házasságot és a gyermekek örömét, mert ez elvonná feladata maradéktalan teljesítésétől. Elképzelhető, hogy ezt valóban így is gondolta, de facto viszont úgy viselkedett, mint az a színész, aki elrejti családi kapcsolatát a közönség elől, nehogy veszélyeztesse imádóinak hódolatát.

Ha e nem normális kapcsolatban problémát okoz Hitler viselkedése, valójában ugyanezt lehet elmondani a másik félről is. Mivel Eva Braun egyáltalán nem politizált, az országos és nemzetközi kérdések iránt a legkisebb érdeklődést sem mutatta, a nemzetiszocializmus tanait a látható jelek szerint sosem tanulmányozta, ugyanakkor azt is bajos állítani, hogy a Hitlerhez fűződő intim viszonyának igazán hasznát vette volna, miközben legtöbb passziójában — tánc, dohányzás, egy kis itóka stb. — gátolva volt, óhatatlanul rá kell kérdezni, hogy vajon mindezt miért csinálta, és főként miért ment el odáig, hogy Hitler tiltakozása ellenére bevonuljon a kancellária bunkerjébe, hogy ott azután elroppantsa a méregfiolát. Elégedjünk meg azzal, hogy a nőkön valóban nem lehet kiigazodni, vagy tételezzük fel inkább, hogy ez az ember az ő esetében mégis valami emberformátumot mutatott? A magam részéről nem tudom e kérdésekre a választ.

Sokan úgy vélik, hogy Hitler abnormalitásának igazi neve a fanatizmus. Az a paranoiás vagy paranoid típusú fanatizmus, amely egy embert zárt pályán tart, kényszeres cselekvésekre ösztönöz, és képessé tehet adott esetben a legnagyobb gonosztettekre is. Nyitva hagyva a paranoia kérdését, maradjunk egyelőre a fanatizmusnál. Elfogadom, hogy minden fanatizmus rejt magában veszélyeket, e veszélyek azonban nem egyforma mértékűek. Veszélyességük különbözik aszerint, hogy a fanatikus hitnek mi a tartalma. Fanatikusok ezrei áldozták a saját életüket — és nem a másokét — pusztán azért, mert eltökélten hittek valamiben, és egy olyan helyzetben, amit egy kevésbé hívő és kevésbé fanatikus megoldott volna könnyed kompromisszummal vagy lezser árulásfélével, ők inkább megmaradtak hitükben. De fanatikusok nélkül nincs vallásalapítás, sem vallásháború, nincs felkelés és forradalom, sőt attól tartok, hogy megszállott fanatikusok nélkül a tudománynak és a technikai-műszaki fejlődésnek is elég nagy híjával lennénk.

Azt gondolom, hogy Hitler fanatizmusa két további vonás által vált olyan veszedelmessé, mint ahogyan a világ megismerhette. Az első vonás abban állt, hogy fanatizmusa egy emberellenes és ebben az értelemben gonosz hitvilágra épült. A pozitív érzelmek hiánya ennek a gonosz, antihumánus hitvilágnak adott helyet. Mindegy, hogy szellemileg ezt hová vezetjük vissza, mivel azt a lelki attitűdöt, amely felhatalmaz arra, hogy emberek millióit tetűnek, poloskának, féregnek, pestisnek, bacilusnak tekintsem, deklaráljam és kiirtsam, „megtanulni”, szellemi úton elsajátítani valójában nem lehet. Ehhez torz személyiségre van szükség, erre be kell lenni programozva. Ha az emberek sokaságának általános viselkedési formáit vesszük figyelembe, beleértve ebbe még a bűnözők nagy részét is, arra a következtetésre juthatunk, hogy Hitler e gonosz princípiumra épült fanatizmusában már valóban ritka, szinte egyedi jelenség, vagyis abnormális.

Ezt kiegészíti még fanatizmusának másik sajátos kísérőtünete, a saját csalhatatlanságába vetett hite, ami viszont vélhetően nem volt veleszületett, hanem fokozatosan fejlődött ki benne. Az eleinte szorongó Hitlert sorozatos sikerei, majd győzelmei győzték meg arról, hogy miként a pápa kihirdethette saját csalhatatlanságát, ugyanezt ő is megteheti. Ha ki nem hirdette is ebben a szigorú formában, r mindinkább érzékeltette, önmagát pedig száz százalékig meggyőzte felőle. Így azután a vereségek 1941 végétől kezdve megviselték ugyan, meggörnyedt a súlyuk alatt, három év leforgása alatt évtizedeket öregedett, önmagába, a saját Gondviselésébe és csalhatatlanságába, tévedhetetlenségébe vetett hitét azonban 1945 elejéig megőrizte. Hitt a Nagy Frigyes-féle legendás fordulatban, ami által a vereség fényes győzelemmé változhat, hitt a szövetségesek egymás közötti ellentéteinek fellöbbanásában, aminek hála ő és Németország az angolszászok szövetségese lehet a bolsevizmus ellen folytatandó élethalálharcukban, hitt a német csodafegyverek csodájában, hitt abban, hogy Roosevelt halála gyökeres fordulatra vezet az Egyesült Államok politikájában.

Hitlert az emberellenes hitvilágra irányuló fanatizmusa és önnön csalhatatlanságának tudata együttesen tette monstrummá, szörnyeteggé, és érzelmi üressége tette lehetővé, hogy programját szenvtelenül végre is hajtsa. Sajátságos szörnyeteg volt, és ennyiben mindenképpen eltérő az átlagos, a normális embertől, az viszont már további kérdés, hogy vajon ez együttvéve kiad-e egy kórképet. Nem tudom. Az a tény, hogy Hitler, aki a harmincas években hallatlanul jó helyzetfelismerő képességekről tett tanúbizonyságot, aki apró jelekből olvasni és következtetni tudott, és a mindenkori helyzetet nagyszerű taktikai érzékkel tudta felhasználni, e képességeit később sorra elveszítette, realitásérzékelése szinte teljesen megszűnt, csalóka képzeteknek adta át magát. Mindez kiadhatja egy progrediáló betegség körvonalát, de talán lehet a halálra ítélt ember vizionálása is. Nem tudom, hogyan élik végig a halálra ítéltek utolsó napjaikat, heteiket vagy éveiket. Nem tudom, hogyan élték át magánzárkában halálra ítéltek az éveket, mígnem végül kiszabadultak. Mire gondoltak, milyen álmaik voltak, milyen illúziókat szőttek, miféle mentőangyal jelent meg képzelgéseikben.

Hitlerrel kapcsolatban minden bizonnyal helytáll az a vélekedés, hogy paranoid személyiség volt, ez a meghatározás azonban önmagában véve nyilvánvalóan nem válasz a hitleri jelenségre. A hitvilágáról, fanatizmusáról stb. mondottakkal együtt azonban már eléggé közelíti. Ismeretes azonban még egy feltevés, ami talán hozzájárulhat a hitleri személyiség további pontosításához. Eszerint a „Führer” Parkinson-kórban szenvedett, amit a negyvenes években róla adott leírások alátámasztani látszanak. A tanúk egyetértenek abban, hogy Hitler elöregedett, a válla meggörnyedt, tekintete merevvé vált, kezei szinte állandóan reszkettek, az egyik lábát húzta maga után, vagyis egy sor olyan szimptómája volt, ami a Parkinson-kórral valóban rokonítható. A diagnózissal egy hiba van. Mindennek oly gyorsan kellett nála kifejlődnie, ami e betegség kurrikulumában általában nem fordul elő, vagyis a dolog elég nehezen valószínűsíthető. Itt azután már csak a fantázia segít. Fel kell tételezni, hogy a jó öreg betegségnek segítségére jött a nagy megerőltetés, a stressz, a rossz étkezési szokás, valamint a dilettáns Morell doktor, aki Hitlert mindenféle pirulával és kotyvalékkal pótlólagosan tette tönkre.

Sztálinnal egy ízben már megjártam. A Magyarország című hetilapnak írtam egy cikket a nagy diktátorokról, és ebben többek között azt írtam, hogy Sztálin — Hitlertől eltérően — biztosan nem volt paranoiás. A szerkesztő ebbe nem tudott belenyugodni, és azt jelentette meg, hogy Sztálin biztosan paranoiás volt. Én azonban ma is azt hiszem, hogy Sztálin késő öregkoráig makkegészséges, cinikus gonosztevő volt, aki azonban megtalálta tökéletes felmentését birodalma modernizálásában és hatalmas háborús győzelmében, valamint hatalmának kiteljesítésében. Sztálin nem lehetett beteg a harmincas évek második felében, midőn megrendeztette a nagy pereket, mert ha az lett volna, akkor a háború alatt nem lett volna képes a tökéletesen normális, ésszerű cselekvésre, politikai játékszabályainak megváltoztatására és a megelőzően ellenséggé deklarált emberek és szervezetek tömegeinek a felhasználására.

Sajnos Sztálinra vonatkozóan nagyon kevés hiteles értesüléssel rendelkezünk, ami nyilvánosságra nem hozott gondolatait, vélekedését, érzelmi világát, ízlését, intim szféráját illeti. Ami viszont a terjedelmileg nagy, de többnyire önismétlő Sztálin-irodalomban e vonatkozásban felmerül, jórészt eléggé használhatatlan közhely. Több szerző már azt is lelki deformációnak véli, hogy Sztálin alacsony volt (ezt egyébként néhányan az „óvakodj a törpétől” jegyében Hitlerrel és Mussolinivei kapcsolatban is hangsúlyozzák), ám elfelejtkeznek arról, hogy a grúz átlagmagasság nem felel meg mondjuk a norvégnak, és hogy a múlt század végén születettek többnyire kisebbek voltak a mostani tizenéveseknél. Arról is megfeledkezni látszanak, hogy például Széchenyi nem érte el a 160 centit és így tovább. Sztálin a valóságban megfelelt a korabeli grúz átlagnak. Szemére hányják továbbá, hogy az egyik karja kacska volt, az arcán pedig himlőhelyek éktelenkedtek. Az ő testi fogyatékosságai azonban eltörpültek a paralízis sújtotta amerikai elnök bajaihoz vagy akár a súlyos beteg Kennedyéhez képest is, úgyhogy e jegyeket, amelyek Sztálin torz testi-lelki alkatát bizonyítanák, jobb, ha békén hagyjuk.

Sokkal fontosabb lenne azt tudnunk, hogy vajon Sztálinnak volt-e egyáltalán valamilyen képe arról a mennyei társadalomról, amelynek az építését hangsúlyozta, és amiért nem sajnált sem vért, sem könnyeket. Tizenhárom kötetben kiadott műveiből ilyen eszmére, ilyen képre nem lehet következtetni. Meg lehet belőle tudni, hogy célja egy gazdaságilag autark, erős ország létesítése, amely rendelkezik egy szintén nagyon erős hadsereggel. Azt is ki lehet olvasni belőle, hogy ezt csak egy nagyon szigorúan centralizált, mindenható elit (élcsapat) segítségével lehetséges megvalósítani, amelynek rendelkezésére áll a végrehajtó hatalom (állam), továbbá a nagy „átviteli”, vagyis propagandaszíj (szakszervezet és más szervezetek), valamint végül egy olyan bűnüldöző apparátus, amely lecsap minden ellenállóra és másként gondolkodóra. Ennyi. Nagyjából ebben áll az a sztálini koncepció, amely beköltözött a Marxtól és részben Lenintől örökölt ideológia foszlányai közé. Foszlányaiba csupán, mert ahhoz, hogy a marxi elemzésekből és az általános emberi felszabadulás gondolatából megszülessen a bolsevik önkényuralom eszmei köntöse, ahhoz a marxi, sőt részben a lenini tanokat is ki kellett forgatni a sarkaikból. S hogy Sztálin nem volt olyan harmadrendű gondolkodó, amilyennek a kollégái általában tartották, az bizonyítja, hogy ezt meg tudta tenni. Skolasztikusnak elsőrendű volt.

Sztálin egy emberboldogító dogma felszentelt szolgájává vált, de ő maga nem volt fanatikus, amit egész cinikus lénye tett lehetetlenné. Ezzel szemben minden valószínűség szerint gonosz személyiség volt, aki nemcsak „államérdekből”, szenvtelenül volt kegyetlen, de gyilkolt saját személyének, hatalmának és presztízsének maximális védelme és biztosítása érdekében is. Úgy tűnik, hogy az utóbbit viszont többnyire szenvedélyesen és nemegyszer már feleslegesen, szinte a puszta élvezet kedvéért tette. Sztálin Hitlerhez hasonlóan érzéketlen kényúr volt a nagy tömegek életével és halálával szemben, és több ízben nyíltan is megmondta, hogy e tömegek szükségletei az ő szemében eltörpülnek a szocializmus nagy érdekeivel szemben. Így azután az sem jelentett tételt, ha a sok millióból néhány millió elpusztul a kényszermunka- vagy a büntetőtáborok körülményei között. Mindez nagyjából ugyanannyit jelentett, jobban mondva nem jelentett számára, mint az, hogy van-e a parasztnak cipőfűzője, vagy nincs. Személyes ellenfeleit, riválisait és potenciális ellenfeleit viszont nagy műgonddal és élvezettel irtotta egészen odáig, amíg az egész régi gárdát el nem temette, és nem maradtak mellette mások, mint saját kreatúrái. Később rátért ezek szelektálására is. Ismeretes, hogy újra előtörő gyilkolási hajlamát, ami öregkorában már valószínűleg valóban beteges volt, az ötvenes években burkolt, de eléggé átlátszó antiszemitizmus kísérte. Vagy váltotta ki?

Sztálin élete java részében nagy formátumú és sikeres bűnöző volt, megáldva nagy adag racionalitással és ravaszsággal. Uralmának szilárdságát és az általa kiépített rendszer viszonylagos tartósságát a birodalom óriási mérete és elzártsága biztosította, amely utóbbinak a megszűnése azonban felszínre hozta a rendszerbe beépített súlyos strukturális hibákat. Szerencséjére az igazság napját nem érte meg, és ha nyomorultul pusztult is el, mégis boldogabban, mint diktátor kortársai. Mindent összevéve, a magam részéről nem hiszem, hogy Sztálin üldöztetési mániában vagy bármilyen idegbajban, illetve neurózisban szenvedett volna.

Manapság a történészeknek tekintettel kell lenniük azokra a különféle elméletekre is, amelyek általában az úgynevezett tömegek természetére és azon belül a tömegek megbetegedésére vonatkoznak. Ha — mint az eddigiekből is remélhetőleg kitűnt — ez szerfelett nehéz a többé-kevésbé elemezhető, megközelíthető egyéni pályák esetében, bármilyen fontos és szükséges lenne is, csaknem lehetetlen, ha a nagy embertömegekről van szó. A sokat emlegetett tömegek ugyanis merőben másként viselkednek ugyanabban az időpontban Európa különböző országaiban, hogy a többi civilizáció tömegeiről ne is beszéljünk, és homlokegyenest eltér a viselkedési módjuk ugyanabban a nemzeti civilizációban néhány évnyi távolságban.

Szó van például az irodalomban a nyájtömegről, amelynek pásztorra van szüksége, és amely nagyjából pontosan olyan ostoba, mint a tömeget alkotó egyének közül a legbutább. Ez a tömeg, amely amúgy elhagyatott vagy magányos, vakon követi a vezért, bárhová vezesse is. Ha elnézem mondjuk azokat a német, olasz, orosz stb. tömegeket, amelyek valóban birka módjára követték a kolompszót, akkor hajlok is arra, hogy a tömeget általában véve e séma szerint fogjam fel. Csakhogy ebben az esetben egyszerűen semmit sem tudok kezdeni például azzal a magyar tömeggel, amely 1956. október 23-án minden vezér és kolompszó nélkül megjelent az utcán, amely a vezérét maga választotta meg és csalogatta elő, és amely napokon át szuverén módra tett és viselkedett.

Azt is szívesen elhiszem, hogy a német tömegeknek a porosz neveltetési minta és a családi elnyomás reakciójaként szabadabb levegőre volt szükségük, és ezért szaladtak a szabadosságot ígérő náci zászló alá, csak éppen azt nem értem, hogy a fenekelő angol kollégiumi rendszer és a viktoriánus időkből visszamaradt prüdéria miért nem vezetett hasonló kitörési kísérletekre. Elhiszem, hogy a német tömegeket Versailles, a magyarokat pedig Trianon kellőképpen hiszterizálta, de akkor mitől nyugodtak meg a németek a még sokkal nagyobb második világháború utáni tragédiájukat követően, és mitől csillapodtak le a magyarok, miután Trianont megismételték számukra. Ha ezzel kapcsolatban a körülmények átalakulásáról kezdek értekezni, akkor viszont már nem a tömegek természetéről, hanem valami másról esik szó.

Sokszor találkozni azzal a felfogással, miszerint a tömegek legfőbb problémája, hogy elvesztették megszokott társadalmi közösségeiket, kötöttségeiket, pilléreiket és ezzel együtt a hagyományos erkölcsi mintákat is. Ez kétségkívül igaz, de egyúttal nem más, mint a nagy modernizálás egyik vonulatának leírása. Az ipari és iparin túli városi társadalom kimozdítja hagyományos lakóvidékéről az emberek nagy többségét, fellazítja a természetes kötelékeket, eloldja a vallási fogódzókat, és magától értetődően relativizálja az erkölcsi sarktételeket is. Mindezt vagy ennek akár csak egy részét sem lehet azonban visszacsinálni az egész folyamat visszapörgetése nélkül, ami viszont magától értetődően abszurdum. A gyerek—szülő viszony soha többé nem lehet olyan, mint volt a 19. században, mert a jelenlegi munkamegosztási viszonyok miatt megváltozott mind az apa, mind az anya figurája, és megváltozott mindkettejük viszonylehetősége a gyermekhez. Az egykori pater familias típusa már sosem születhet újjá, és ezzel meghaltak azok az érzelmek és etikai követelmények is, amelyek hozzá fűződtek. Sokáig sorolhatnánk még, hogy mi mindenhez nincs többé visszatérés, de a kérdés érdeme voltaképpen nem ebben van. Az igazi kérdés abban áll, hogy vajon a szüntelenül meghivatkozott etikai normák egyáltalán mennyiben voltak, illetve miért voltak valóban azok, továbbá hogy fellazulásuk és megszűnésük valóban a tömegek elveszettségéhez és zülléséhez vezetett-e, vagy inkább csak egy átmeneti folyamatról van-e szó.

Én mindenesetre erősen hajlok arra, hogy a megelőző erkölcsi szilárdság és kiegyensúlyozottság állapotát nosztalgikusnak és historizálónak tekintsem. Nem kívánok elkalandozni a távoli múltban, csupán visszautalok arra, amit a szifilisz kontinentális rémuralmáról mondtam, megemlítem mellé az általunk ismert számos förtelmes orgiát, a jámbor királyok szövetségét, akik megfogadták, hogy napi négy kancsó bornál soha többet nem isznak, utalok arra, hogy Európa-szerte felért egy halálugrással minden egyes utazás, az amerikai kontinens első időszakát nem is említve, hogy Anglia fénykorát a szegényházak és menhelyek alapozták meg, hogy a bűnözés a 19. század első felében kolosszális méreteket öltött a kontinens jobbik felében. A rend és erkölcs egyébként alaposan felborult a francia forradalom jóvoltából, amit a napóleoni háborúk, majd a további lázadások, felkelések és a '48-as forradalmak aligha billentettek helyre. Végeredményben a nosztalgiák a 19. század második felének néhány békés évtizedére irányulnak, amelyek e nemben ki is érdemlik megkülönböztetett figyelmüket.

Miről volt valójában szó? Kivételesen viszonylag kevés háború volt, a gazdaság mindenütt elég szépen fejlődött, szilárd államhatalmak működtek erős ellenőrző — rendőri és csendőri — közegekkel, a széles tömegek pedig általában nem rendelkeztek jogokkal. Az általános választójog még sehol sem nyert polgárjogot. Az elitek kirakatba tett erkölcsisége jelentős részében hipokrita volt, amint azt a kor nagy írói is megörökítették, a tömegekre pedig jól-rosszul rákényszerítették a tisztes és helyenként az alázatos magatartást. A demokrácia kiterjesztését azonban a háború miatt már nem lehetett megakadályozni, és a nagy tömegek az általános választójog jóvoltából hirtelen betódultak a színpadra. Vélhetően nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak, mint bármikor, jogaik birtokában azonban új jelentőséget nyertek. Egyúttal azonnal kiderült, hogy a sarkalatos erkölcsi törvények relatívak, nem most, de évtizedekkel ezelőtt világossá vált, hogy ezekkel a régi formában már nincs mit kezdeni, és az embereknek új módon, új módszerekkel kell biztosítaniuk saját túlélésüket. A huszadik század azonban mind a mai napig többek között éppen arról szól, hogy ezeket az új módokat egyelőre nem sikerült megtalálni.

Úgy tűnik, hogy a társadalmaknak szükségük van igazodási pontokra, szerveződési központokra, eligazító elvekre. Ilyen látszólagos lehetőségek felmutatása segített abban, hogy a tömegeket belehajszolhassák a 20. századi diktatúrákba, ezek azonban végül apokaliptikus következményekhez vezettek. A demokráciákban alapelvként működött a jogok anyagi biztonsággal történő kiegészítésének politikája, úgy látszik azonban, hogy ez a pragmatikus megoldás egyrészt kevés, másrészt a végóráját éli. Nem hiszem tehát, hogy a modern történelem alapjában a tömegek bármiféle új sajátságáról vagy megbetegedéséről szólna. Azt sem hiszem, hogy a problémákat olyan erkölcsi normák elvesztése okozná, amelyek szerint valójában az emberiség nagy része sohasem élt. Sokkal inkább hajlok arra, hogy — mint oly gyakran — a problémák gyökerét abban lássam, hogy a társadalmak vezető csoportjai, az úgynevezett elitek késlekednek a már régóta aktuális új módok és módszerek megtalálásában és megfogalmazásában. Az ember csak abból tud kiindulni, amit ismer, vagyis a múltból. Könnyen megtalálja tehát azokat a hibákat, amelyeket a múltban követtek el. Így azon van, hogy ugyanazokat a hibákat ne kövesse el. Ezt többnyire el is éri, miközben elköveti az újakat, amelyek általában éppen abban állnak, hogy saját korának merőben más, merőben új problémáira viszont nem tud kellőképpen válaszolni.

Ez viszont nem betegség, hanem csupán az emberi képesség és agyberendezés normális velejárója. Betegessé vagy betegségforrássá akkor válhat, ha magát a visszahozhatatlant, a múltat szeretné reprodukálni.

Attól félek, túlságosan is sikerült beigazolnom, hogy a mai történész mennyire tanácstalan a történelem pszichés és pszichiátriai vonulatán töprengve. Többé-kevésbé meg tudja fogalmazni dilemmáit és kétségeit, biztos vagy legalább valószínű magyarázatokat azonban csak ritkán tud prezentálni. Ismereteim szerint a külföldön már meggyökeresedett pszichohistóriai kutatás még szintén gyerekcipőben jár, tapogatózik, és utat, módszert keres, az esetek és helyzetek reprodukálhatatlansága azonban nagyon megnehezíti a dolgát. Ezért mutatkozna valószínűleg üdvösnek a szorosabb együttműködés, a gyakoribb eszmecsere pszichológusok, pszichiáterek és történészek között, bár hozzá kell ehhez tenni, hogy a megfoghatatlan múltról lévén szó a feltételezések birodalmából vélhetően együttesen sem lehet teljesen kikeveredni.