Frenkl Róbert: így láttam...

* Springer-Verlag. Bp., 1994.

A „beteg ezredvég” egészséges, illetve egészségőrző oldalát, mozzanatait, kísérleteit keresve örömmel fedezzük fel a budapesti Testnevelési Egyetem tanszékvezető professzorának, a sportfiziológus Frenkl Róbertnek közelmúltban megjelent könyvét, amely alcíme szerint „Sport -egészségügy -rendszerváltozás” kérdéseit vizsgálja esszékben, publicisztikai írásokban s a vele készített interjúkban. A fölfedezés persze csak amolyan szerkesztőirecenzensi fordulat itt, hiszen az orvosként, újságíróként, nemzetközi sportvezetőként egyaránt ismert és becsült szerző sokadik (és nem is a legutóbbi) könyvéről van szó, e sorok írója pedig már hosszú évek óta lelkes olvasója Frenkl Róbertnek. Az elöljáróban megfogalmazott mondat abban is kiigazításra szorul, hogy az 1989 és 1993 közt született, most kötetbe gyűjtött szövegek korántsem csak az „egészséges dolgokról” szólnak. Túl a politikai jellegű emlékezéseken, életrajzi, intézményi vonatkozású összefoglalásokon, amikor magáról a sportról – általában és speciálisan a magyar sportról – szól Frenkl, akkor sem csupa örömteli jelenséget elemez; sűrűn szó kerül az ezredvég sportvilágát beárnyékoló jelenségekről, különös tekintettel a doppingügyekre. Ami igazán jelentőssé teszi ezt a publicisztikai vonzerővel, kitűnő stílusban megírt könyvet, az a hétköznapi vagy – világversenyek, olimpiák révén – ünnepi alkalmakon túlmutató, elvi-elméleti igényű következtetések sora.

Recenzensi átírás ok helyett idézzük eredetiben Frenkl Róbert néhány megállapítását, figyelmeztetését. Belülről, a sport világából érkeznek ezek az észrevételek, ítéletek, ugyanakkor kellő rálátást biztosítanak a távolabbról figyelő ember számára is egy külön, saját törvényekkel rendelkező, ám sokakat érdeklő világra.

1991 tavaszán, a Szabad Európa Rádióban hangzott el a riporteri kérdésre adott válasz: „Tíz éwel ezelőtt még nagyon nwgodtan azt tudtam volna válaszolni, hogya sport a legmagasabb csúcsokon is meg tudja őrizni emberarcát. Tehát a legmagasabb csúcsokon is a sport és egészség ősi összefüggése érvényesül. Őszintén meg kell mondani, és ez a mai sportorvoslásnak óriási szakmai és erkölcsi konfliktusa, hogy ma erre a kérdésre nem lehet egyértelműen pozitív választ adni. Egyértelműen negatívat sem talán, mert ez azért sportáganként változik, tehát amikor mi általánosságban sportról beszélünk, akkor mindig már egy kicsit torzítunk, mert nem mindegy, hogy melyik sportágról van szó. De hogyha maradunk most a lényegnél, akkor azt mondhatjuk, hogy van három olyan problémája a mai élsportnak, ami feltétlenül az egészségkárosodás kockázatát jelenti. Sőt több mint kockázatot, de még ezek előtt azt kell monqanom, hogy van egy további, egy negyedik kockázat is, egy bizonyos értelemben ez a legrosszabb, mert ez, majdnem azt mondom, hogy a mai élsport velejárója. Tehát a másik három, amit mindjárt mondok, azok humán problémák. De ez orvosi probléma a szónak eredeti értelmében, megmondom, miről van szó, a csontízületi rendszer károsodásairól. Hosszú évtizedeken keresztül a sportorvoslás és a közvélemény a szívet féltette a túlterheléstől. A legmodernebb echokardiográfiás vizsgálatok is kiderítették azt, hogy a sport – nagyon primitíven fogalmazva –, a sport nem árt a szívnek. Nem a túlterhelés – az alulterhelés, a mozgáshiány árt a szívnek. Tehát pont fordítva van. Természetesen megfelelő orvosi ellenőrzés kell, hogy ha valami baj van, akkor azt kiszűrjük. Ha betegség van, ne engedjük az illetőt élsportolóvá válni, de egészséges esetben a szívnek nem árt a maximális intenzitású, rendszeres terhelés. Sőt az élsportolók 15-20 évvel fiatalabbak, ami a szív-vérkeringési rendszerüket illeti, mint az átlagember. Tehát óriási előnyük van. Primitíven fogalmazva a motorral nincs baj, a karosszériával van baj. Amennyire öröm az, hogya sport nem veszélyezteti a szívet, annyira rossz szembesülni azzal, hogy rokkantakat termel. Nagyon egyszerűen fogalmazva, a mai élsport rokkantakat termel, mert a csontízületi rendszer, konkrétan az ízületekről van szó, az tönkremegy, olyan megterhelésnek van kitéve, olyan óriási az edzési igénybevétel, hogy ez ma már egy vele járó kockázat. Ezt nagyon nehéz elviselni, és ezért is nagyon erős ma a sportorvoslásnak az ortopéd ága. A kardiológia is erős, de az ortopédia jön föl, és az ortopéd sebészet uralja a mai sportorvoslást, mert itt van a legnagyobb gond. De ezt még mindig el lehet viselni, mert ez ellen fel lehet lépni, ott lehet megfelelő karbantartás, lehet egy kicsit az edzőket befolyásolni, hogy csökkentsék az edzésadagot. Szóval van valami élettani mozgástér, de van további három probléma, az egyik a brutalitás. Ez a küzdősportoknak, a kontaktsportoknak és a csapatsportoknak jellemzője,a másik az önueszélyeztetés, és ez az, ami leleplezi ezt az egész problémakört, hiszen a brutalitásnál elég lehet az, hogy agresszív, meg rossz a személyisége, de az önveszélyeztetésnél – nyilvánvaló, hogy ezek az akrobatikus sportok – tornánál, műugrásnál nyilvánvaló, hogy valami másról van szó, és a harmadik a teljesítménycsoportok árnyéka: a dopping. Tehát minden sportágcsoportnak megvan a megfelelő negatívuma. Teljesítménysport: dopping, kontaktsport: brutalitás és akrobatikus sport: önveszélyeztetés. Ennél a harmadiknál derül ki, hogy az egész mögött nem élettani, egészségügyi” orvosi problémák, hanem társadalmi problémák húzódnak meg. Nevezetesen a mai élsport, én úgy szoktam mondani, irreális tétje. Tehát az, hogy fiatal emberek irreális anyagi és erkölcsi megbecsüléshez jutnak a mai élsporton keresztül. Tizenéves gyerekek olyan megbecsüléshez, amit a pozicionált szülők egy életen át nem tudnak elérni, sem anyagilag, sem erkölcsileg. Ez az irreális tét csábítja nemcsak a gyereket, nemcsak a fiatalt – és ez az igazi veszély –, hanem a közeget is. A közegben sajnos egyre többször a szülő is benne van, az előbb említett anyagi motiváció miatt. De még inkább benne van az edző, a gyúró, sajnos az orvos is sokszor, a sportvezető, tehát mindazok, akik valamilyen úton-módon közvetlenül vagy közvetve hasznot húznak a versenyző teljesítményéből. Ez ilyen nyersen igaz. Tehát egy direkt érdekeltségi rendszer alakult ki a sport, élsport egyenlő Üzlet összefüggés alapján, és egyszerűen nem látni az út végét.”

Ugyanott nyilatkozott Frenkl Róbert doppingkérdésekről a következőképpen: „Azt mondjuk, hogya doppingot azért üldözzük elsősorban, mert sérti az esélyegyenlőség elvét. Hozzá szoktam tenni, hogy igen, de ha nem lenne az egészségre káros a dopping, akkor tulajdonképpen nagyon érdekes lenne eldiskurálnunk erről. Sajnos ma minden olyan szer, aminek valóban van teljesítményfokozó hatása, biztos, hogy káros az egészségre. Tehát ami nem káros az egészségre, az nem is fokozza a teljesítményt -sajnos ezt lehet mondani. Tehát valóban teoretikus szembeállítani a morális indokot és az egészségügyi indokot, mert a kettő harmonizál. De ha a gyógyszeres teljesítményfokozás nem lenne káros az egészségre, akkor valóban része lenne a sportolók felkészítésének, annak a versenynek a része, hogy ki készíti fel jobban a sportolót. Tehát a doppingot azért kell tiltani, mert káros az egészségre, hiszen, nincs esélyegyenlőség amúgy sem. Én azt a példát szoktam mondani, nem mindegy, hogy Ghánában születik valaki, vagy Magyarországon, ha vívótehetség. Ghánában egy vívótehetségnek nincs sansza, hogy nagy vívó legyen, Magyarországon pedig óriási az esélye. És fordítva: ha Magyarországon születik ma egy igazi hosszútávfutó tehetség vagy futótehetség, sokkal kevesebb sansza van, mint valamelyik... Hát mondjuk Marokkóban vagy Tunéziában, ahol egy nagyon jó futóiskola alakult ki, vagy nem beszélve az angolszász országoknak a nagy tradícióiról az atlétikában. Tehát tulajdonképpen nincs esélyegyenlőség, de hát ahogy már a régi görögök is az olimpia előtt néhány hónappal összegyűjtötték a versenyzőket, hogy azonos körülmények között, azonos koszton készüljenek föl, ma is mindent meg kell tenni az esélyegyenlőség érdekében, hogy legalább a versenyen esélyegyenlőség legyen. A felkészülés alatti esélyegyenlőséget. szolgálja a doppingellenes küzdelemnek ez a legújabb formája, a szúrópróbaszerű ellenőrzés. Gondolom, teljesen logikus, hogy a világ és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság eljutott ide, mert kell elrettentés, és kellenek példák, de hát ez egy sziszifuszi küzdelem, ez a Danaidák hordója, hiszen olyan óriási a versenyzőmennyiség a világon, hogy ki lehet számítani, ez csak elrettentés lehet, és nem oldhatja meg a problémát; Én úgy szoktam fogalmazni, semmiféle törvénnyel, szabállyal emberi magatartást, erkölcsöt nem lehet befolyásolni. Magatartást persze lehet kényszerből, de morált nem. Tehát szabályok morált nem szülnek, úgyhogy itt erkölcsi megújulás nélkül, ami a nemzetközi élsportot illeti, egyszerűen nincs esély. És itt, mint ahogy a drog elleni küzdelemben is, néha jön a drog-, illetve doppinglegalizáció problémája. Hogy nem lenne-e eredményesebb, ha rendőri ügyből tényleg, társadalmi, orvosi, családi ügy lenne. És lennének halottak, de azok elrettentenék a társadalmat; és megszűnne ez az óriási kábítószercsempészet! Logikusan ez a doppingnál is felmerül. De a doppinglegalizáció kérdése ma elviselhetetlen lenne. Szóval ma még mi a rendőri módszerek fejlesztése útján futunk, de előbb-utóbb el fog jutni a világ oda, bármilyen elviselhetetlen, hogy csak egy kalap van, magyarul fogalmazva, a sport pénzeire, és egyre több pénzt visz el a doppingellenőrzés abból a pénzből, amit egy társadalom a sportra tud fordítani. Ez a pénz nagyon hiányzik a fiatalok sportjánál, tehát ez is egy nagyon fogas kérdés, hogy mennyit szabad, mert a NOB is dollármilliókat költ lassan a doppingellenes küzdelemre, amit talán helyesebb lenne a fejlődő országok sport jának fejlesztésére fordítani. Ezek súlyos kérdések, mert ugyanakkor elviselhetetlen lenne ma egy doppinglegalizáció. Egyszerűen lehetetlen, még ezt az utat végig kell járni, de valahol látni kellene az út végét, mert ma nem látjuk.”

És még egy megfogalmazás, ugyanarról, 1993-ból (a Nemzeti Sportból):

"A másik megközelítés – ezt képviselte a jeles publicista –, a doppingolás személyiséghez fűződő jog. Ha az előadóművész, a jelentős felfedezésen dolgozó tudós ajzószerekkel serkenti magát, és sikerét erkölcsi és anyagi elismerés követi, senki nem firtatja életmódját, használt-e doppingot, mennyivel rövidítette meg életét. Miért fosztjuk meg ettől a lehetőségtől a sportolókat? Ennek a vélekedésnek két hátulütője van, sajnos ez sem hangzott el egyértelműen a műsorban, bár a szociológus megcsillantotta a humán értékrend fogalmát.

Az egyik gond az önpusztítás engedélyezésével az, hogy míg az előadóművész, a tudós lényegében önmagával versenyez, a sport lényege az »itt és most« rivalizálás. A dopping elleni legfőbb érv, hogy sérti az esélyegyenlőség elvét. Persze mondható, ha nincs tilalom, mindenki egyenlő eséllyel doppingolhat. Ez viszont már a lényeget, sport és egészség harmóniáját adja fel, egészségkárosodásra buzdít, aki nem teszi, lemarad!

És még mindig ez a kisebb gond. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek és a jelen problémája nem az úgynevezett klasszikus dopping, az előadóművészek által is használt idegrendszeri izgatók szedése a mérkőzéseken, versenyeken, hanem a felkészülési időszakban gyakorlatilag csaknem állandóan alkalmazott hormonális kezelés. A klasszikus doppingszerek a fáradtságérzés elfeledésével és csökkentésével, késleltetésévei valójában nem a teljesítményt fokozzák, hanem a teljesítményromlást gátolják. A zongorista nem lesz jobb művész; a tudós nem lesz okosabb, a versenyző nem lesz gyorsabb, állóképesebb tőlük, csak tovább tudják színvonalukat tartani.

A hormonális dopping viszont beépül a teljesítménybe. Mindent meghamisít. Valóban tenyésztésről van szó. Nem élettani úton, hanem a gyógyszer hatására fejlődik az izomzat, lesz több a hús (az állattenyésztésben is ellenőrzik, nem történt-e felpumpálás gyógyszerekkel). Értelmetlenné válik a vetélkedés: a sport, ami a humán értékeket, a tehetség kibontakozását, a személyiség fejlesztését, az egészséges versenyzést illeti, önmaga ellentétébe csap át. Ehhez járul az egészség súlyos veszélyeztetése – a nemi működés károsodása, mozgatórendszeri sérülések gyakorisága, szívizomelfajulás, májzsugor, májtumorok –, a szív- és májelváltozások bizonyosan jelentősen megrövidítik az élettartamot.

Félő, hogy a jövőben sem lesz szükség szenzációkeresésre a doppingfronton, adódik a téma. Ezért is súlyos a sajtó felelőssége, ami a megelőzést illeti. A múltban a szenzációt keresők egyik fő iránya volt bizonyítani az állami segédlettel megvalósított doppingolást. Ennek az utánlövési kísérleteit tapasztaljuk a »voltszocialisták” ellen. Lefutott ügy. A doppingolót az erkölcsi és anyagi elismerés motiválja a világon mindenütt (a gyógyszerekkel üzletelőket a haszon, mint minden kereskedelmi tevékenységben, de ez elsősorban nem sportügy). Bizonyos, hogy reális a veszély, él a próbálkozás a ma még ki nem mutatható doppingolási lehetőségek terén. Sajátosan ilyen terület a vérrel történő manipuláció – saját vér visszaadása, idegen vér adása, vérképzést serkentő (erythropoetin nevú) anyaggal való kezelés – ügye. A doppingháború új fejezetét, az ellenőrzés megnövekedett esélyét jelenti, hogy az 1994-es Téli Olimpián már a vérminták is vizsgálhatók. Az új történelmi korszakban felerősödik az igény »a sport maradjon, legyen tiszta játék” elv érvényesüléséért. Minden ország érdeke, hogy rendet tartson saját portáján, de valójában ez az igazi érdeke versenyzőnek, szakembernek is, még ha rövid távon csábító is a gyógyszerekkel elérhető siker.”

Frenkl Róbert intelmei sem a nemzetközi sportvilágban, sem a „civil” közegben nem veszítették érvényüket. Érdemes figyelni rájuk az ezredfordulón.