Az Előretolt Helyőrség harmadik startja

De ki az a Jenő?

Újra megjelent az Előretolt Helyőrség című irodalmi folyóirat, eglehetősen tetszetős külsővel. Nagy ormátum, színes-fényes keményborító, 104 lap, visszafogottabb tipográfia – mindenképpen üdvözlendő teljesítmény, főként ha a korábbi Helyőrségek rossz minőségű újságpapírjával, fokozhatatlanul dilettáns grafikai megoldásaival vetjük össze. Igen, ezt a harmadik nekifutású Helyőrséget öröm kézbe venni. A sokszori elolvasás után sem megy tönkre, nem, legfeljebb elfárad egy kicsit, legfeljebb a sarkai kapnak meg egy kicsit, de ettől még jobban lehet szeretni. Néhány kellemesen laza rovat könnyíti meg az olvasó számára a lapban való tájékozódást: volna először is az úgynevezett fő laptest, utána az ifjú, illetve a frissen induló szépírók próbálkozásainak ,teret adó Kadét rovat, ezt követi az Őrszem, a kortárs román irodalmat bemutató tömb. Egy szépirodalmi folyóirat kritikai rovattal szokott zárulni – ez is, kis híján, megvan, az Interpretátor.

Mondjam, hogy mennyire vártak az erdélyi kies tájak egy efféle folyóiratra? Egy szépre, egy lendületesre, egy másra. Egy lapra, amelyben a grafika ne aszerint legyen kiválasztva, hogy mekkora sarkocska maradt üresen. Az új Előretolt Helyőrségben szöveg és kép dialógusban van egymással. Gondjuk volt arra a szerkesztőknek, hogy szép, levegős lapot adjanak az olvasó kezébe, nem fukarkodtak a margóval, öröm széljegyzeteket írni, vitatkozni, belerajzolni, kinek mire kerekedik kedve. Mégis kissé zsúfolt lett a lap, a grafikai szerkesztés következetlensége miatt. A vastag margó helyenként egészen elkeskenyedik, már-már nincs is; két rovatot a laptesten belül is jeleznek, az egyiket – a Kadétot – nem; minimum egy betűtípussal többet használnak; kép és szöveg időnként egymásra másznak, bizonyára szándékosan, de akkor is zavarják egymást, az olvasóról nem is beszélve; vannak kimondottan csúnya oldalak (például a 37.: a szöveg keskeny tükörrel van szedve, alatta-benne a grafika jóval szélesebb, semmihez nem igazodik), és vannak kimondottan szépek is (mint az 50-51. a maga finom szimmetriájával).

Rátérve immár a szövegekre, úgy tűnik, a Helyőrség egy generáció lapja kíván lenni, a szerzők húsz és harminc között, közelebb a húszhoz. De nem ettől válik fiatalosan élénkké egy lap, élénkké, tudjuk, a jó írások tennék, ,függetlenül a szerzők születési évszámától.

Igen, a sok gyengécske vers bizony unalmas. Még a két kötettel rendelkező Fekete Vince – a lap egyik legtekintélyesebb szerzője, irodalmi díjak kitüntetett je – is ezúttal mintha bizonyos elvárásoknak igyekezne megfelelni. Azt meg végképp nem értem, miért kellett neki egyszerre két lapban közölnie (lásd még: Helikon 1997. 2. 7). Szerencsét hoz neki a kettes szám? A szerkesztőknek (Orbán János Dénes, Sántha Attila, Bréda Ferenc, Fekete Vince, Lövétei Lázár László) azonban igencsak elnyerhette tetszését ez a két zavaros, agresszív, túlretorizált szöveg, különben miért indították volna ezekkel alapszámot. Bár e lapelemzésben nem térhetek ki az egyes versekre, valamelyest szeretném érzékeltetni, miért írok olyanokat, hogy zavaros, agresszív, túlretorizált, erőltetett, szentimentális. Idézem Fekete Vince A Mester, Fiaihoz című verséből: „Sziszegj, lebegj a kéj dagályán, / ringj vendéglői lomha gályán, / s ne keltsék szíves híredet! / / „Szarvakat rakj minden férj

fejére, / szemednek mind ki kedvekénye, / szilaj botodra döf jed azt!” / /Pogány légy, vad, könyörtelen, / elillansz úgyis, mint,a fing. / Trónjáról Belzebúb kacsint.” Érteni vélem, hogy ez szerepvers, hogy értelmezhető ironikusan, ironikusan értelmezendő, de ettől még kínosan szimpla marad. Ennél már csak a rímek kínosabbak. Az önnön elszántságától való meghatódás szentimentálissá teszi a verseket: szentimentalizmus és agresszivitás igencsak összefüggnek, tudhatni ezt a történelemből.

Babics Imre (1961, Budapest) versei, vers-prózái üdítően hatnak, ezek a mondatok valóban poétikusak, könnyedség és csiszoltság egyaránt jellemzőjük.

Bréda Ferenc Mentális tárgyai (képversei) közül némely ha nem is túl eredetinek, de attraktívnak mondható (Tünde a labirintusban, Tünde a Nap tüzében), viszont ,9 Kar-d-dal „A zár. A Zűr. Az azúr Úr"-szerű szómágiái fáradtnak tűnnek, az Adél, az élő című vers „De, eledel, ad, al, él, éled, dél, dal, Dea stb.” szófüzérei szintén. Elhiszem, hogy helyre kis értelmezéseket lehetne kanyarítani köréjük, tétjét azonban nemigen látom.

Karácsonyi Zsolt versei talán a Kadét rovat fényét emelhették volna, a Szerda meg az Otödik tragé címűek jó versek, a másik három viszont kimaradhatott volna. Különben jó ötlet a Kadét rovat, de a szerkesztő valamit csinálhatna az ennyire zöld írásokkal, ha nem mást, hát visszaadhatja a szerzőjüknek.

A lapban két novella található, az egyik fordítás Ion Bogdan Leftertől, a .másik, A boszorkány, kinek méz- és virágneve volt című György Attilától. Van ugyan még két szöveg, amely novellaként van feltüntetve, az egyik egy ömlengő impresszió, a másik didaktikus állatmese, istenekről, de akkor is.

György Attila novellája a reneszánszukat élő középkori boszorkánytörténetek egyike, néhány következetlenséget leszámítva jól is volna megírva. Nyelvileg nincsen eléggé megoldva jelen és középkor viszonya, mozgása – van például egy utalás a novella elején a mostani időkre is, de ez a továbbiakban ejtve lesz. Ezenkívül néhol archaizált a nyelv (például: „akár bűbájosságának miatta"), néhol pedig aktualizált („kellőképpen felkészült egyházi személy"). Jó lett volna dönteni valamelyik mellett. Vagy nem dönteni, de akkor tudatosan nem dönteni, s ezt nyelvileg megformálni.

Ambrus Tibor Walpurga című írása a lap egyik mélypontja. Kicsiny kis szellemeskedések, patetikus kinyilatkoztatások, közhelyes bölcselkedések, jaj.

Gergely Edit költőnk két prózai művel, ezen alkalomból prózával szerepel. Kimeríthetetlennek tűnő témája egyetlen, jól megválasztott intonációval, az iróniával „párosul”, s ez rendben is volna, csak ne váltana folyton át infantilis szellemeskedésre (effélékre gondolok, mint a „diplomatikuss!”, ,,(sz)excentrikus”, „árNYALATOKBAN” stb.). A lap végén az Előretolt Helyőrség műhelyként van feltüntetve. E lapszámmal való foglalatoskodás mondatja velem, jó lenne, ha az ifjú alkotókkal valamelyest tárgyszerűbben törődnének. Persze dédelgetni is kell őket – tudjuk, „fogyatkozunk”, azoknak örüljünk, akik még itt vannak szépséges Tündérkertünkben –, mégiscsak: az író ír. Nem árt, ha jól ír.

Említettem a Helyőrség Őrszem című rovatát. A Iap koncepciójának ez a legvitathatatlanabb pontja: öreg folyóirataink (Helikon, Látó, Korunk) is közölnek időnként román íróktól, ám a Helyőrség megkísérel eligazítani a jelenkori román irodalomban.

De ki az a Jenő?

Alapszám mottójaként ez volt odaírva: ,,»A tizedik napon Vanek úr kilépett a szekrényből.« Jenő.” A hetvennyolcadig Iapig, láttuk, se híre, se hamva nem volt ennek a Jenőnek, már-már kezdtünk lemondani róla: ha nincsen Jenő, hát nincsen, Vaneknek azért csak kell lennie, benne van a nevében. Ráadásul könnyen megtörténhet, hogy bár nagy betűkkel ott van Jenő a 78. lapon, egy alcímben, mégsem találjuk meg, ugyanis e lap előtt a 76. és 77. lap van teleírva egy kissé unalmas esszészerűséggel.

Nem azért unalmas, mert az égvilágon semmi újat nem mond. Ez önmagában még nem volna baj, csakhogy a szerző óriási vehemenciával nem mond semmi újat. Nem tudom, valami miatt úgy érezte, eljött az ideje, hogy megvédje a populáris irodalmat (ezen belül Rejtő Jenőt), bár jó néhány évtizede folyamatosan ezt teszik (Rejtőt pedig mindenki szereti). De ennél jóval nagyobb gond számomra az, hogy milyen patetikus a szöveg, milyen gyengé cs kék a mondatok, milyen közhelyesek a szóösszetételek, milyen problémátlanul használja a szavakat. Egyetlen mondatot idézek, csupán jelezni kívánom a Sántha-írás regisztereit:

"Ezek után jogosan tehető fel a 2. kérdés, hogy lehet-e komolytalannak tartani azt a Rejtőt, aki egy másfajta, nem lemerevített világot és másfajta, jelentés nélküli rációt felmutatva az önmagunkkal való szembenézésre szólít fel, s a kíverejtékezett kánonok embereIlenességére és veszélyességére hívja fel a figyelmet, s mintegy mellékesen, megváltoztatja életünket, növeli bennünk a részvétet és a szolidaritást. „

Az Interpretátor című kritikai rovat indult ezzel a sápadt esszével, sajnos a többi írás sem különb. Bár a bírálandó kötetek tudatosan voltak kiválasztva, gondolom, jelezni hivatottak a lapnak a hagyományhoz, a jelenkori trendekhez való kapcsolódási pontjait („populáris irodalom”, a posztmodern utáni fiatal magyar irodalom, Kemény István), a megszületett kritikák szerintem a szerkesztők elvárásait sem igazolták. Kritika helyett néhány impressziót olvashatunk (Hadnagy Aron: Ha elszakad...), vagy kínosan mesterkélt laudációt a különben valóban kitűnő Kemény István-kötetről (Balázs Imre József. Végül pedig Páli Zita a brassói Áprily Lajos Líceum matematika tanárának verseskötetét bírálja, hogy is mondják ezt, jobb ügyre méltó buzgalommal. (Volna még a Herétika, a Bretter György irodalmi körbe való beavatás-történet, kedves, hogy megadták a két ifjú költő telefonszámát.)

Végül is, mit mondhatnék, jó hogy kilépett a szekrényből az Előretolt Helyőrség, frakkban és törülközőben.