A Magyar Népközösség és a magyar-román viszony alakulása

a második bécsi döntésig

*A tanulmány első része a Korunk 1997. januári számában jelent meg.

Nem sokkal a kisebbségi statútum megjelenése után Romániában olyan közigazgatási törvényt adtak ki, amely az országot tíz tartományra osztotta fel. Megalkotóit az a cél vezette, hogy a megyékben biztosítsák a románok túlsúlyát. Például így került Háromszék és Brassó a Bukarest központú Bucegi-hez vagy Alsó-Fehér, Torda-Aranyos, Maros- Torda, Fogaras, Nagy- és Kis-Küküllő, Szeben megye mellett Csík és Udvarhely megye a Gyulafehérvár központú Maros tartományhoz.

1938. december 16-án jelent meg az a rendelet, mely kimondotta a Nemzeti Újjászületés Frontjának mint egyetlen politikai szervezetnek a megalakítását. A végrehajtási utasítás 6. pontja szerint a Frontba belépett kisebbségek megalakíthatják alosztályaikat, ahol „érvényesíthetik mindazokat a jogaikat, amelyeket az életben lévő törvények biztosítanak számukra”. A törvény szerint részint hivatva volt kiszolgálni a király elképzelését, részint még mindig az első bécsi döntés sokkját viselte magán.

A magyarságot a belépésre három tény ösztönözte: a romániai németek rövid időn belül beléptek a Frontba; az állami alkalmazottak, tisztviselők, egyházi emberek, kisiparosok, akik valamiképp ki voltak szolgáltatva az államnak, kényszerítve voltak erre a lépésre; végül a Magyar Közösség hivatva volt a Magyar Szövetség, illetve az Országos Magyar Párt (OMP) helyébe lépni. 1939. február 11-én a Magyar Népközösség megtartotta alakuló ülését Kolozsváron. Bánffy Miklós kifejtette: a cél „Kulturális, gazdasági és szociális téren a Romániában élő magyarok egységes képviselete, érdekeinek megóvása és előmozdítása.” Az alulról jövő megszervezés révén a magyarság népi tömegei is helyet kaptak benne. Vezetői között pedig az erdélyi magyarság minden képviselője ott volt, az OMP-től a vásárhelyi találkozó szervezőiig.

A kortársak is, majd az azt követő nemzedékek közül sokan vitatták, érdemes volt-e a magyarságnak belépnie a szervezetbe. Akik mellette szóltak, legfőbb érvük az volt, hogy: 1) az ellenzéki és a kisebbségi pártok tevékenységét a királyi diktatúra erősen korlátozta; 2) soha nem látott mértékben szervezték meg a magyarságot, s valóságos nemzeti katasztert sikerült így felállítani. A megszervezés mintája a székelyek „tizes”, illetve a szászok „szomszédsági” szervezete volt: 5-12 család alkotott egy szomszédságot, élén a tizedessel; 10-20 szomszédság vagy tized képezett egy főtizedet, a főtizedek pedig egy kerületet. Kolozsváron például a szomszédsági szervezetek taglétszáma elérte a 140 000-et.

A magyarság tizenöt képviselője – akik kénytelenek voltak felölteni a kék uniformist – helyet kapott a Front legfelsőbb vezetésében, a Direktóriumban és a Tanácsban.

Épp hogy hozzáfogtak a Magyar Népközösség (MNK) alapszabályzata kidolgozásához, amikor Tiso bejelentette az önálló Szlovák Köztársaság megalakulását. Másnap, 1939. március 15-én a német hadsereg bevonult Cseh- és Morvaországba, a magyar honvédség pedig megkezdte Kárpátalja megszállását. Romániában az öt magyar hadtestnek a magyar-román határon való felvonultatása okozott pánikhangulatot, amelyet katonai intézkedések, mozgósítási parancsok kiadása, tömeges behívások követtek. A Nagyváradon történtekről részletes beszámoló készült. Itt március 17-én kezdődtek el a katonai behívások, illetve a határszéli erődítményeknél alkalmazott regáti polgári munkások hazaszállítása családostól. Az erődítmények és csendőrőrsök létszámát megnövelték, a magyaroknál pedig megkezdődtek a razziák és házkutatások. 21-én éjjel a helyőrség az összes kaszárnyát kiürít ette, és a parancsnokság irattárát is elszállították. A határszéli falvakból élelmiszert, gépkocsikat, lovakat rekviráltak. Az erdélyi hadtesteken kívül nagyarányú behívások történtek a regáti és a besszarábiai hadtestekhez is. A mozgósított hadsereget Szatmár-Máramarossziget, illetve Szatmár-Nagyvárad vonalra koncentrálták. A beszámoló szerint a „pánikszerű menekülés” 1939. március 17-22. között zajlott.

Călinescu miniszterelnök tagadta, hogy általános mozgósításról volt szó, csak néhány korosztály behívását említette. A katonakönyvekbe háromféle cédula volt beragasztva, a három mozgósítási fokozat szerint – jelentette a kolozsvári konzul. A fehér azt jelentette, hogy a további intézkedést otthon kell bevárni, a vörös cédulásoknak azonnal jelentkezniük kellett a csapattesteiknél, a sárga cédulával rendelkezőknek mozgósítás esetén a legelsők között kellett bevonulniuk.

A Kolozsvár környéki behívásokra akkor került sor, amikor a német követelésnek eleget téve Románia aláírta a német-román gazdasági egyezményt. Itt a behívások az egykori osztrák-magyar hadseregben tiszti rangot elért magyarokat is érintették. Az NUF főtanácsának ülésén – melyen az MNK vezetői is jelen voltak – Călinescu azt állította, hogy a csapatoknál a behívottak négyszerese jelentkezett, jelezve, készek megvédeni az ország határait.

A román (és magyar) mozgósításnak nagy nemzetközi visszhangja volt. Varsóban Kobylanski politikai osztályfőnök Hóry követ előtt azzal mentegette a románokat, hogy „egy német ösztönzésre történő agressziótól tartottak, és tartanak ma is, mert úgy vélik, hogy ha Németország ezt további politikai tervei céljából szükségesnek tartja, úgy módjában lesz akaratát Magyarországra rákényszeríteni”.

Márciusban Anglia bejelentette: garantálja Románia határait. Általános magyar vélemény volt az, amit Londonban Utassy katonai attasé a War Office közép-európai referensévei, Banfield alezredessel folytatott beszélgetésében 1939. június 3-án megjegyzett, hogy a románok az angol garancia megadása óta még jobban elzárkóz¬tak mind a Magyarország felé való közeledéstől, mind az erdélyi magyar kisebbségi panaszok orvoslásától. Utassyarra utalt, hogy a Kárpátaljára történt bevonulás után a magyar kormány kisebbségi szerződés megkötésére tett javaslatot, amit Románia visszautasított. Az MNK részéről április 19-én Bánffy Miklós és Szász Pál emlékiratot adott át II. Károlynak, amelyben az újabb magyar sérelmeket foglalták össze. Az egyik új sérelem az volt, hogy a mozgósítás idején magyarok lakásait, rádióját, intézményeit foglalta le a román katonaság.

Barcza londoni követ lord Hailsham hadügyminiszter részéről megerősítést nyert azon véleményében, hogy Románia az angol garancia óta még inkább mellőzi a kisebbségi kérdés rendezését. Bárdossy bukaresti magyar követ az év folyamán több érdekes beszélgetést folytatott a román külügyminiszterrel, Gafencuval a kisebbségi kérdésről és a két ország viszonyáról. Gafencu nem tagadta, hogy az MNK emlékirata valós sérelmeket tartalmazott. (A magyarság a neki tett ígéretben bízva csatlakozott a Fronthoz.) Azt állította, hogy sem neki, sem a román kormánynak még nem volt ideje foglalkozni a kisebbségi szerződésre vonatkozó magyar javaslattal, s hogy az erdélyi magyarság vezetőivel, az MNK tagjaival megtudják magukat értetni, a magyar kormánnyal annál kevésbé. Arra hivatkozott, hogy Budapest Belgrádot előnyben részesíti Bukaresttel szemben. Ennek ellenére Jugoszlávia hallani sem akart semmiféle kisebbségi szerződésről, és a bledi egyezmény megújítását javasolta.

A legközelebbi érdemi beszélgetésre Bárdossy és Gafencu között június 26-án került. sor. Gafencu szemrehányást tett, hogy gróf Csáky István magyar külügyminiszter csak azért javasolta a kisebbségi szerződést, hogy annak román elutasítása után azt mondhassa Londonban és Párizsban: a román fél nem hajlandó a jó viszony megteremtésére. Bárdossy azt kifogásolta, hogy a román kormány nem lép fel határozottan a helyi túlkapások ellen. „A kisebbségi szerződésre nem a magyar kormánynak van szüksége. Az ilyen szerződés megkötésétől azt reméltük volna, hogy az erdélyi hatóságok végre megértik, hogy maga a román kormány most már nemcsak ígéri, de egyenesen kötelezettséget vállal, ennek folytán akarja is a kisebbségi jogok komoly tiszteletben tartását. Az MNK álláspontja is az volt, hogy a magyar kisebbségeket pozitívan érintő változások újból a külföldnek szóltak, s propagandaszerepet szántak azoknak. Például a kormány az 1939-40-es tanévben 20 millió lejt utalt át a költségvetésből a magyar felekezeti iskolák részére. Továbbá az 1939. májusi népiskolai törvényekből kimaradt a névelemzésre vonatkozó rész. Az MNK részéről a miniszterelnöknél tett kihallgatáson kérték, hogy mentesítsék a nem román állampolgárságú magyarokat az úgynevezett idegenilleték fizetése alól. Kifogást emeltek amiatt, hogy a magyar közalkalmazottakat tömegesen telepítették át Erdélyből a Regátba, Besszarábiába és Dobrudzsába.

Az MNK az 1939. júniusi választások alkalmával a kormánnyal kötött megállapodást. Ennek értelmében 12 képviselői és 5 szenátori helyre számíthatott (az új választási és közigazgatási törvény szerint Brassó és Háromszék megye mint Bucegi tartomány része nem küldhetett képviselőt a parlamentbe). A Népközösség jelöltjeire 16 000-rel több szavazatot adtak le, mint 1937-ben. Ezzel hat szenátori és kilenc képviselői mandátumhoz jutottak. Ezúttal nem politikusok, ügyvédek, hanem magyar szakemberek kerültek be a parlamentbe. A magyar képviselők a trónbeszédnek azon részére, miszerint a király „a törvényes keretek között biztosítani fogja a kisebbségek gazdasági, szellemi és kulturális fejlődését, s a kormány ezt a feladatot teljes őszinteséggel fogja teljesíteni”, úgy válaszoltak, hogy a kisebbségi statútumot módosítsák, és emeljék törvényerejűre.

Szeptember 21-én az MNK vezetősége egy közel 100 oldalas emlékiratot készült átadni Călinescunak, akit ezen a napon gyilkoltak meg a vasgárdisták. Az emlékirat több fejezetből állt. Az első azokat a rendelkezéseket, törvényeket gyűjtötte össze, amelyeket a helyi hatóságok elszabotáltak, a második egy 19 pontos lista, amelyre viszont kormányszinten tettek ígéretet a január 17-i megállapodásban; a harmadikban az e megállapodással ellentétes intézkedéseket gyűjtötték össze; a negyedik a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépés utáni sérelmeket tartalmazta.

1939. augusztus 17-én, a sinaiai magyar-román gazdasági tárgyalások idején újabb határincidens történt Gesztnél. Román verzió szerint tíz magyar járőr megsértette a román határt, és román részen megtámadott két embert. Az egyiket lelőtték, a másik megsebesült. A jelentés megállapítja, hogy május óta ez a 15. ilyen típusú incidens. A magyar katonai ügyész vizsgálata után kiderült, hogy három román határőr tévedt magyar területre (almát szedtek), és ők támadtak a lefegyverző magyar járőrre. A román fél kénytelen volt elfogadni a vizsgálat eredményét.

Vörnle attasé a vezérkari főnöknek és a honvédelmi miniszternek szóló jelentésében számolt be arról, hogy szeptember 24-én Rasic jugoszláv követ felkereste, és azt a kérdést tette fel, hogy nem lenne-e célszerű, ha Magyarország és Románia kölcsönösen csökkentenék a határon lévő katonai alakulatok létszámát. Egyben felajánlotta a jugoszláv kormány közreműködését. Szeptember 28-án Rasic közölte, hogy Gafencu elfogadta a csökkentésre vonatkozó javaslatot, és a román kormány hajlandó a felemelt létszámú csapattesteknél a már megkezdett elbocsátásokat az állomány 30-35 százalékára fokozatosan végrehajtani. Magyar részről kijelentették: a szabadságolások mértékét 30-ról 50 százalékra növelték.

Az 1939. szeptember 29-én megkötött német–orosz „barátsági és határegyezmény” – a Molotov-Ribbentrop-paktum – napirendre tűzte a besszarábiai és bukovinai kérdést. Románia tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunió előbb vagy utóbb javasolja a román-szovjet határ módosítását, és legtöbben már akkor remélték: ha lemondanak ezekről a részekről, akkor elnyerik a szovjetek támogatását a más irányból, azaz Bulgária és Magyarország részéről jelentkező igényekkel szemben.

Sztójay berlini követ hasonló információval rendelkezett. Egyik bizalmi embere a Románia és Szovjetország közötti tárgyalásokról értesítette. Gafencu november 29-i, a román parlament külügyi bizottsága előtt mondott beszédében – amelyben megindokolta a lengyel menekültek befogadását, és kiállt a román-szovjet békés kapcsolatok mellett – a Duna-medence jövőjévei kapcsolatban a következőket jelentette ki: „mert egy olyan állam helyébe, amely kisebbségekből volt összetéve, amelyben az uralkodó nemzet maga is kisebbség volt, olyan nemzeti államokat teremtett – köztük Magyarországot –, amelyek életképesek, és teljesíteni tudják a békés rend fenntartására irányuló hivatásukat. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy Magyarország Jugoszláviával szemben felismerte ezt az igazságot, s reméljük, hogy Romániával szemben is el fogja ismerni. Bármilyen legyen is, ez a természetes rend, nem lehet többet változtatni rajta. A trianoni békeszerződés által ütött sebeket nem lehet a nemzetiségi elv és a nemzeti államok lerombolásával meggyógyítani, hanem csak ezeknek az államoknak együttműködésével, amelyeknek közös célja, hogy megerősítsék független nemzeti létüket. Maguknak a kisebbségeknek is békés szerepet kell betölteniük, amelyet nem szabad, hogy külső bujtogatás megzavarjon.”

December 11-én Bárdossy előtt Gafencu megerősítette: „Magyarország a Szent lstván-i birodalomról álmodozik, ami azt jelenti, hogy Erdély egész területére igényt formál. Románia azonban lemond Besszarábiáról, lemond Dobrudzsáról, de Erdélyt, amely a román nép bölcsője, nem hagyja: ezt a területét, ha kell, legutolsó csepp véréig megvédi.”

A bukaresti magyar katonai attasé tudni vélte, hogy Argetoianu miniszterelnök novemberi bukásában külpolitikai koncepciója játszott nagy szerepet. Argetoianu abból kiindulva, hogy Románia nem képes három arcvonalon szembeszállni szomszédai területi igényeivel, hajlandónak mutatkozott egy olyan kompromisszumos megoldásra, hogy részben kielégíti azok területi igényeit, a szovjetek számára Kelet-Besszarábia, Bulgária számára Dél-Dobrudzsa, Magyarország számára a határ menti zárt magyar lakosságú területek átadásával. Argetoianu jó benyomást tett a magyar követre. Egy korábbi, otkóber 3-i látogatása alkalmával a miniszterelnök felvetette a német és a szláv „tenger” között a magyar és a román nép összefogását, és emlékeztetett: ha Oroszország előretör, annak meglesznek a következményei az összes közép-európai országra nézve.

Argetoianu bukása után a király Tatarescut bízta meg kormányalakítással, aki kormányprogramjában ígéretet tett a kisebbségi törvény elkészítésére és elfogadására. Egyúttal felkérte a kisebbségek vezetőit az együttműködésre. Bánffy Miklós 1940. január 6-i keltezésű emlékiratban foglalta össze a kormány és az MNK egyezménye óta eltelt idő kisebbségi politikáját. Először az eredményeket vette számba. 1) A Magyar Népközösség szervezeteinek kialakulása elé nem gördítettek akadályt. 2) A felekezeti tanítókat államsegélyben részesítették. 3) Mintegy 80 000 személy állampolgársági ügyét rendezték. 4) Elismerték a Királyhágó melléki református püspökséget. Bánffy azonban szükségesnek látta hangsúlyozni, hogy „a Kormánynak fenti jóakaratú rendelkezései és intézkedései ellenére is a magyar kisebbség helyzete nem javult, sőt bizonyos tekintetben súlyosbodott...” Ezután a „legégetőbb” panaszok felsorolása következett. 1) Több ezer magyar köztisztviselőt bocsátottak el a román nyelv nem tudásának ürügyével, nyugdíj nélkül. 2) A magyarok nyugdíjaztatási ügye több hónapot vesz Igénybe, és a nyugdíj komoly hányadát tartja vissza a nyugdíjpénztár. 3) Folytatódott a magyar köztisztviselők áthelyezése Erdélyből. 4) A hivatalokban a magyarlakta vidékeken számarányukhoz viszonyítva nem megfelelő mértékben vannak képviselve. 5) Már húsz tanuló esetében (a hatvan fővel szemben) indíthassanak anyanyelvű osztályokat. A középiskolákban a diákok vizsgázhassanak az iskola nyelvén. Szűnjön meg a felekezeti iskolák hátrányos megkülönböztetése. 6) A nemzetnevelésügyi minisztérium nyugdíjazta a hatvan évet betöltött tanárokat, de évek óta nem ír ki vizsgát új tanárok számára. Így nagy tanerőhiánnyal küzdenek a magyar iskolák. 7) A középiskolai tanárok is kapjanak államsegélyt. 8) A református és unitárius papok úgyszintén. 9) Rendezzék a katolikus intézmények és a román állam közötti vitás ügyeket. 10) Vonják vissza a nemzeti munkavédelemről szóló törvényt, amely megakadályozza a magyar tisztviselők és munkások alkalmazását. 11) A kisebbségi iparosok is kapjanak iparengedélyt és mesterkönyvet. 12) A mezőgazdasági munka-, kereskedelmi és ipari kamarákba magyar tagokat is vegyenek fel. 13) Legyen szabad a magyar nyelvhasználat a közéletben, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Vegyék le a magyar nyelv használatát tiltó táblákat. 14) Biztosítsák magyar polgármesterek és alpolgármesterek kinevezését. 15) Büntessék meg azokat a hatósági embereket, akik visszaéléseket követtek el. 16) Engedélyezzék az MNK üléseit. 17) Rendezzék a Csíki Magánjavak ügyét.

Egy korábbi emlékirat a magyar kisebbségeknek a közigazgatási ágazatokban való részvételre tett javaslatát tartalmazza. A községekben a három választott tagból a magyar lakosság községbeli számarányának megfelelően biztosíttatik: a) egy hely, ha a magyarság számaránya eléri a 30 százalékot, két hely, ha a magyarság számaránya eléri a 60 százalékot, három hely, ha a magyarság számaránya eléri a 90 százalékot; b) városokban, amelyek nem megyei székhelyek, az öt választott tagból egy-egy hely minden elért 20 százalék után; c) városokban, amelyek megyei székhelyek, a hét helyből egy-egy hely minden elért 15 százalék után; d) törvényhatósági joggal felruházott városokban a 12 helyből egy-egy hely minden elért 10 százalék után.

A tartományi tanácsokban a magyar kisebbség számára a következő helyek

biztosíttatnak:

a) Bucegi tartományban húsz helyből három, éspedig: kettő Háromszék és egy hely Brassó megyében; b) Maros tartományban 18 helyből hét., éspedig: két-két hely Csík és Udvarhely megyében és egy-egy hely Maros, Kis-Küküllő és Torda megyében; c) Szamos tartományban a 14 helyből négy, azaz egy-egy hely Kolozs, Szilágy, Bihar és Szatmár megyében; d) Temes tartományban a tíz helyből kettő, éspedig: egy-egy hely Temes és Arad megyében.

A kisebbségi statútum 17 százaléka úgy értelmeztetik és alkalmaztatik, hogy a községekben és városokban, ahol a magyar kisebbség számaránya eléri a 60 százalékot, a polgármester magyar legyen; ott pedig, ahol a magyarság számaránya 30 százalékot ér el, az alpolgármester legyen magyar. Szintén egy korábbi dokumentum a Kisebbségi Minisztérium nyolchónapos tevékenysége alatti vallás- és közoktatással kapcsolatos eredményeket sorol fel 43 pontban. Ebből kiderül, hogy 795 magyar nyelvű felekezeti iskola működött, 258 állami iskola, vagy tagozat, ebből 78+ 108 működését kérésre engedélyezték, s a hatvan éven felüli tanárok nyugdíjaztatását leállították.

A két forrás – Bánffyé és a Kisebbségi Minisztériumé – sok ellentmondást tartalmaz. Más jelentések még kiegészítik azzal, hogy a kultúrzóna intézménye továbbra is létezik, vagy hogy a Csíki Magánjavak ügyének rendezése is várat magára; a nyelvvizsga le nem tétele miatti elbocsájtások sem szűntek meg. Mivel Tătărescu olyan nyilatkozatot akart kicsikarni az erdélyi magyarok vezetőitől, amellyel a külföld felé igazolni tudja, hogy elégedettek a kisebbségi politikával, 1940 első hónapjaiban újabb engedményeket tett. Így elismerték az evangélikus szuperintendenciát, kártalanították a dévai csángó telepeseket. Március 14-én a magyar parlamenti csoport kimutatást készített a Kisebbségi Minisztériumnak. Ebben 28 olyan ügyet soroltak fel, amelyet rendeztek, és 29 olyat, amelyben még nem született döntés. Az elintézést nyert ügyekre hivatkozott a miniszter, „Dragomir kisebbségi miniszter 1940. április 18-i parlamenti beszédében, annak bizonyítására, hogy a kisebbségi politika Romániában 1920 óta annyira liberális volt, amilyenre Európában csak kevés országban volt példa [...] némely téren még a románlakta vidékeken a román elem hátrányára.” Összehasonlítva: a németekkel könnyebben sikerült együttmunkálkodni – jelentette ki –, míg „a magyar kisebbség vezetői figyelmen kívül hagyva az események erejét, feljogosítva érezték magukat, hogy ismételten panaszkodjanak azért a lassúságért, amellyel fontosabb sérelmei az orvoslás felé haladtak”. Ennek ellenére – folytatta Dragomir -"A magyar kisebbség vezetői – követve az előző vezetőség példáját nagyon is tudatában voltak annak, hogy elismervén végleges elhelyezkedésüket az új Románia határai között, le is kellett vonniok e helyzetből az összes következményeket, hogy így biztosíthassák etnikai létüket és szabad fejlődésüket mint a békés, normális együttműködés feltételeit az államalkotó néppel, melyhez most már hozzáfűzi őket a közös sors.”

Az év nyarán jelentős belpolitikai változások történtek Romániában: a király június 21-i rendelettörvényével átalakította a Frontot a „Nemzet Pártjá"-vá, amelybe a magyarság már nem lépett be. A német sikerek a hadszíntereken a hazai németbarát politikai körök előretörését vonták maguk után. Június 26-án pedig Molotov ultimátuma 24 órát adott Romániának, hogy Besszarábiából és Észak-Bukovinából kivonuljon. Románia kénytelen volt eleget tenni az ultimátumnak. Július 29-én általános mozgósítást rendeltek el- ezzel párhuzamosan július végére fejezte be a magyar haderő felvonulását a román határon –, és a kormány élére a németbarát Gigurtu került. Ő és Manoilescu külügyminiszter két héttel Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter Hitlernél tett látogatása után, július 26-án érkezett Berchtesgadenbe, onnan Rómába. Hazatérve jelentette be a sajtónak Manoilescu, hogy Magyarország revíziós igényeit lakosságcserével szándékozik Románia megoldani, illetve kielégíteni, ami „bizonyos csekély területi változtatással” jár együtt. Ezt az álláspontot képviselte Románia részéről a Pop Valér vezette delegáció az augusztus 16-án megkezdett magyar-román tárgyalásokon Turnu-Severinben. A Hóry András vezette küldöttség augusztus 26-án hazatért Budapestre. Négy nappal később, augusztus 30-án Bécsben, amikor a Belvedere palotában 2 óra 50 perckor felolvasták a nagyhatalmi döntést, miszerint Kolozsvár is visszatér Magyarországhoz, Manoilescu ájultan esett össze.