vagy ahol művészet és tudomány újra találkoznak

A 90-es évek kulturális rendezvényeiben újabb szellemtörténeti fordulat jut kifejezésre? Együttesük ugyanis arra ösztönöz, hogy egy tágan értelmezett antropológiai keretben újragondoljuk művészet és tudomány kapcsolatát-közeledését. Jól példázzák ezt a Darwin und Darwinismus című kiállítás képeil \"agya Deutsche Hygiene-Museum törekvései. Ez utóbbi korszerű Musée de l'Homme-ként értelmezi tevékenységét, de a kortárs környezet formálását is tükrözi, betegségek feltárását követi, civilizáció okozta károkat is bemutat, és nem utolsósorban a kortárs differenciált, egyben nagyon is szétzilált személyiség-értelmezés művészi megformálását kiállításokkal mutatja be; a szászországi Körperbilder, Menschenbilder (testábrázolások, emberképek) című kiállítás a háború utáni változásokat mutatta be.

Távolabb: a párizsi Grand Galerie des Muséum d'Histoire Natureile újranyitása. A nézőt az esztétikai meggyőzés eszközeivel vonják be az evolúció és a bioszféra veszélyeztetésének drámájába, a rendezésért René Allio díszlettervező és forgatókönyvíró a felelős. Ugyanakkor olyan kiállításokról kell beszélnünk, amelyek a modem kor természetképét vázolják fel szakértői hozzáállás és tudománynépszerűsítés között. Hannoverben, Karlsruhéban és Salzburgban a Die Erfindung der Natur (A természet feltalálása) című tárlat a szürrealizmus szellemében született.2 Elan vital- das Auge des Eros (Életerő -Erósz szeme) volt a címe 1994-ben a felújított müncheni Művészetek Háza újranyitására rendezett műsornak. Vasszilij Kandinszkij, Joan Miró, Hans Arp, Alexander Calder és Klee munkacsoportjainak esetében követhető, ahogyan az avantgárd első, háború előtti, dühödten elméletellenes, tudománynak alárendelt és gépimádó korszakát egy második, inkább biomorf és „természet” jeligéjű követte, amely 1945 után is folytatódott.

E rendezvények egyidejűségét értékelhetnők a mai fenyegetettség állapotában ökológiai divatként vagy természet utáni sóvárgásként, ha nem volna a kínálatnak fin-de-siecle visszapillantások mellett kritikai és ismeretkereső jellege is, amint azt a párizsi L'ame au corps (Test és lélek) és a bécsi Die Blumen des Bösen (A gonosz virágai) című tárlatok tanúsítják és a velencei biennálé, amely 1995-ben centenáriumát ünnepli. Az Identité/Alterité (Azonosság/Másság) cím arra utal, hogy művek összehasonlításával akarják kiemelni, milyen kisugárzása volt a tudománynak és technikának a személyazonossági fénykép/ antropometria bevezetése és a mai, tetszés szerint klónozható másolatának használata között.

Némely mozzanat tehát egy magát kiépítő fordulatra utal, olyan diszciplínák ismételt átfedésére, amelyek csaknem megváltoztathatatlanul elkülönültek-távolodtak egymástól. A tudomány lépéseit – nem beszélhetünk mindig előrelépésekről – alig követhetjük már könyvekben vagy kutatók életrajzaiban. Az eredményekkel a gyorsuló elágazás olyan szakkódokat eredményez, amelyek megfejtését ritkán várhatjuk el átlagosan képzett emberektől. Csak olyan elme, mint az etnológus Claude Lévi-Strauss képes még az egészet áttekinteni és saját belátása szerint használni. Sokkal inkább a képek azok, amik az utolsó kétezer évben előtérbe helyezték a tudomány előrelépését. Nem mintha kizárólag az ikonográfiai reakcióban ragadhatnánk meg annak hatását. Nem, úgy tűnik, a kép az, ami dokumentáris segédfunkcióján túl sokáig a kutatás ösztönzője volt, mintha képekben, szóképekben gondolkodtunk volna. Egyaránt érvényes ez Alexander von Humboldtra és Charles Darwinra, Wilhelm Helmholtzra – és természetesen SigmUI'ld Freudra, akit egyértelműen a képek uraltak, kisebb archeológiai leletek, a gradivai dombormű, Böcklin Toteninselje és természetesen Ingrés Oidipus és a sfinxe. A diderot-i Encyclopédie illusztrációitól mint képszövegektől Rudolf Steiner előadásait kísérő táblarajzaiig és Joseph Beuys hőenergia-installációiig mindvégig meghatározónak bizonyult a törekvés, hogy a természettudományos alkalmazásokat ne képletekben bámultassák az emberekkel, hanem mint képleltárt tartalékolják.

Képekben gondolkodni – Goethe és Rudolf Steiner

Ma a kutatás maga is különböző vezérfonalakat látszik követni. Amíg matematikusok és káoszkutatók kérdéseik aleatorikáját illetően az esztétika játékos karakteréhez vonzódnak, a géntechnológusok, agybiológusok és sejtkutatók araszoló előrehaladása alapjában véve újra a felvilágosodás homme-machine-jához vezet, javítóműhelyek és pótalkatrész-raktárok körül tágítván köreit. Az emberkép ilyen mechanizmusokra való leegyszerűsítése aztán elviselhetetlen következményekkel jár. Közvetve reagált rá a Goethe und die Kunst (Goethe és a művészet) című kiállítás, melyet a frankfurti Schirn Kunsthalléban rendeztek, és amelynek legizgalmasabb része nem véletlenül Goethe természettudományos érdeklődését és eredményeit mutatta be.3 Felfogásában az egyik út a művészethez a tudományon át vezetett. A Weimari Fejedelemség bányászatban és talajvizsgálatokban illetékes költője kora legképzettebb geológusa lett, aki olvasni tudott a rétegekben és üledékekben. Howard újabb felhőtipológiája nyomán az égi spektákulumot is szakértő szemmel követte, és nagyra értékelvén mindkét szféra művészi ábrázolásait, rajzaiban maga is mélyen átélte az égi és földi folyamatokat. Persze a fejlődésnek számára földtörténetileg lassúnak és morfológiailag átláthatónak kellett lennie, eruptív, hirtelen hullámok nélkülinek és e nézetéhez a francia forradalom elijesztő politikai párhuzamot is kínált. Goethe még a földkéreg születésének „neptunuszi” elvét, a vízből való születés gondolatát tartotta helyesnek. Azt már rég haladónak számító forrásként fogadták el, így a vulkánkitörések képei, melyek esetében geológiai megfigyelések, zsáner jelleg és fekete romantika ötvöződtek, a korabeli festészet bravúros darabjai közé tartoztak; például Piero Fabris, Pierre-Henri de Valenciennes, Philipp Hackert, Joseph Wright of Derby, John Robert Cozens és Michael Wutky művészetében. [...]

            Hogy művészet és tudománya goethei idők után külön utakon haladtak, azt Rudolf Steiner a pozitivista éra bűnének tartotta. Minden bizonnyal ez az alapja, hogy az, egészre vonatkozó szemlélet: az antropozófia felé fordulásban változik.

"A művészet olyan titkos természetű törvények megnyilvánulása, amelyek nélküle sohasem nyilatkoznának meg” – fogalmazta meg Steiner Goethétől átvett tételét, amint Weimarban 1882-től újra kiadta annak természettudományi írásait, gyümölcsözővé tette jelene és saját ,maga számára. „Nem élhetünk továbbra is gondolatokban. El kell kezdenünk képekben gondolkodni, hogy megérthessük a természetet” – következtet. Előadásait magyarázó vázlatokkal igyekezett szemléletessé tenni, később táblákra, majd azokra kifeszített fekete papírcsíkokra rajzolt, ezekből több mint ezer fennmaradt. 4 Szavait nyilak, színes vonalak, grafikonok és koordináták képszerűsítik a szellemi és fizikai erő, fény és árnyék, hideg és meleg pólusok játékával. Mindez emelte Steiner demonstrációinak színvonalát, azok aktualitása meghatározónak is bizonyult a korabeli természettudomány számára. Ennek megfelelően változott az akkori esztétikai elvárásoknak szubjektív szférája is, melyből a 20. század művészete erős gyökerekkel táplálkozik.

Goethe és Steiner magatartását cselekvő részvételként azonosíthatjuk; [...] és amint azt a Darwin und Darwinismus című tárlat tanúsította az érdeklődök körében őrületes sikernek örvendett. A befogadó személyesen érintettnek érezhette magát. Feltalálók és felfedezők léptek elő hősökké, sőt profán szentekké. Amit tettek vagy hirdettek, a népszerű újságok fametszőit éppúgy megmozgatta, mint a karikaturistákat, festőket és fényképészeket. Mi sem fejezi ki jobban a magát determinista mód a kiválasztódás és hanyatlás láncában tudó kor életérzését, mint egy festmény: jegesmedve a havas pusztában a megfeneklett hajó roncsa előtt: a biológiailag alkalmasabb túlél vagy az örök visszatérés? [...]

A fenti múzeumi rendezvények után úgy tűnik, a tudománytörténet, amelyhez a művészet is tartozik, a történelmet látszik magába oldani. Tárgyuk és diskurzusuk vitákat kavar, de eltávolodásukban válik felismerhetővé, hogy valójában egymásra vannak utalva. Nyilvánvalóan a beszélő képek korszakába léptünk, amely megérthető ugyan, de semmiképp sem egyértelmű. Csak a művészeti alkotások többdimenziósak úgy, hogy korszerű formában a tudomány eredményeit mindig megelőzni látszanak, és ösztönzik a kutatót, hogy újra generalistának tekintse magát, eredményeket kapcsoljon

Józsa István fordítása

       JEGYZETEK

1.                    Bodo Michael. Jürgen Riess (szerk.): Darwin und Darwinismus. Eine Ausstellung zur Kultur- und Naturgeschichte. Berlin-Akademie, 1994.

2.                    Die Erfindung der Natur. Max Ernst, Paul Klee, Wols und das surreale Universum. Freiburg: Rombach, 1994.

3.                    Sabine Schulze (szerk).: Goethe ind die Kunst. Hatje, 1994.

4.                    Rudolf Stein: Tafalerzichungen, Entwürfe, Architektur. Ostflidern: edition tertium 1994.