Komikum? Tragikum? Mindkettő? A válaszadás csak módszer kérdése? Bencsik János rajzai előtt a befogadó e két pólus között ingázik, keres, melyik is az az esztétikai minőség, amely...

A téma még azonosítható – emberi testek –, de a grafikák művészi közlésének alapvető csíráit tekintve nem az ábrázolás a döntő, hanem a kifejezés. Bencsik János távolságot tart témájával szemben, inkább csak visszautal arra – hova vezet az elvonatkoztatásnak ez az útja? A visszautalásban ráismerünk a bohóc alakjára, aki a kitaszítottságnak a megtestesítője – a komikus hőssel a néző nem azonosul-, a bohóc pedig az így értelmezendő komikum képviselője. Az avantgárd Picasso Harlequinjével kezdett így beszélni a 20. század emberéről. A bohóc különböző pózokban .,– mégis, az első érzés, amely a képek láttán megdöbbent, egyfajta drámaiság; nem az az első látásra, már a szemhez szólóan sokkoló, hanem a finom, légies vonalrajz intellektuális töltete az. Komikum tehát? Tragikum? Fehér bohóc? Vörös bohóc? Kvázi humorizálás ez, de amint azt Fellini mondja Bohócok című filmjében, a bohóc a cirkusz hőskorában megrázó gondolatokat mondott el az életről, ma viszont, ma, amikor már csak nevettet, produkciója egyszerű szórakoztatássá degradálódott. A Bencsik-rajzok központi alakjának nem sok köze van a nevettetéshez, a komikum keretei között való helykeresés csak kiindulópont volt. A továbbiakban különböző emberi magatartásformákat látunk, emberalakokat tárgyi, illetve bármely konkrét környezet nélkül, milyen Bencsik János embere? Bohóc, produkció nélkül... Magány töredékek. A közös emberi magatartás magára az emberi viszonyokra való reflexió következménye, antropomorfizáló képszerűsítése a viszonyokhoz való viszonynak. A megváltoztathatatlanságuk tudata. Az a pillanat, amikor az ember már csak vigyorog. Az ismeretlen, az azonosíthatatlan, a behelyettesíthető, az esetleges. A távoli. Az idegen.

Metaforikus alakokban tehát az emberi viszonyokról- melyeknek csak egyik felét látjuk a képekben, a részt, már amennyire az minimálisan .szükséges, az helyettesíti az egészet. A másik fél? A befogadó. Az ábrázolt alakok elvont térben lebegnek, nem is akarnak valamely konkrét, külső teret idézni – helyet végképp nem –, hiszen egyfajta emberkeresésen a hangsúly.

Kusza vonalháló, folyamatos a változás, ezzel együtt a vívódás, a keresés, és közben mindvégig a szárnyalás vágya. Mialatt a kisördög. Felnő.

Megszenvedett keresés ez a vonalháló, ez teszi a rajzokat mint szellemi teljesítményt hitelessé. Cirkuszi, katonás pózok – „manierato”, „manieroso” – kimódoltak, a produkcióhoz, persze, közben nem tudjuk, mi is lenne az. Semmi. Egy mozdulat és a nagy produkció hiánya. Véletlen bohócok. Kiszolgáltatottak. És az ég válaszára várnak.