Medicus nihil aliud est quam animi consolatio.
 (Nem egyéb az orvos, mint a lélek vigasza.)

PETRONIUS

Az orvosi szociológia a 20. század végére annyira megerősödött tudománnyá fejlődött, hogy helyet és rangot kér magának a táj struktúrák analízisében, főképen azért, mert az orvostudományra és egészségügyre jellemző sajátos fogalomrendszert fejlesztett ki, mint például a betegszerep és az orvosszerep gyűjtőfogalmait.

A mai orvosi ellátás a hagyományok alapkövein, lépésről lépésre építkezett. Ibn Színá orvosként a betegséget, a tüneteket vagy egy tünetegyüttest gyógyított még. A koszi iskola és főleg a Hippokratésznek tulajdonított gyógyítási alapelvek az orvos-beteg kettősemellé felzárkóztatják a kóros ál1apot mögött meghúzódó szenvedő, az önhibáján kívül segítségre szoruló egyén fogalmát. A görög kultúrában az orvoslás deritualizálódott, és egyben a szerepkör normatív rendeződése vált szükségessé. A híres ókori esküben például megmutatkoznak az orvosi szerep körvonalai, ez elsősorban a beteg emberrel való viszony szabályait írja körül.

Ebben a hármas egységben a kóros állapot az, ami szerepvállalásra kényszeríti a másik két résztvevőt. Amíg az orvos tudatosan, hermetikusan hierarchizált rendszerben készül erre a szerepre, addig a beteg embernek alkalomszerű modellektől kell tanulnia egy új attitűdformát.

Az orvoslás jellege – ezen belül az orvos társadalmi helyzete és viselkedésének normatív szabályozottsága – sokban függ a társadalom fejlettségi szintjétől és attól a kulturális és szokásrendtől, amelyek a civilizálódás előrehaladtával és annak ellenére is megmaradtak. A mai orvos-szerep modellje egy ősi szerephelyzet napjainkig átöröklött viselkedésformájában gyökerezik. A gyógyító ősidők óta élvezi közössége bizalmát, tekintélye volt, amit a keresztény terminológia segítségével karizmának, a tekintély és a hatalom összefonódásaként definiálhatunk.

A romániai társadalom mai helyzete, az előrehaladás igénye ¬szembesülve a felmerülő gazdasági, társadalmi és politikai nehézségekkel -mindinkább érleli a felismerést, hogy évszázados elmaradást nem lehet egykönnyen behozni, vágyainkat nem cserélhet jük fel a valósággal.

Napjaink népegészségügyi koncepciójában az állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás és biztosítottság igénye ötvöződik. A nagyszerű elvek és a megvalósulás diszkrepanciája csalódást kelt, és ez az egészségügyben érzékelhető feszültség egyik forrása.

A kérdéskör komplexitására jellemző az is, hogy a közösségi szintű orvosi ellátás fogalma jóval szélesebb a családi orvos intézményének kereteinél. Nemcsak a családhoz és a körzethez kapcsolódó egészségügyi szolgálatot jelenti, hanem a család és más mikroközösségek, társas kapcsolatok szempontjainak integrálását is az orvostudományba, bárhol történik az ellátás. A mamut kórházi egységek ellenpontozásaként terjed az a felfogás, miszerint az egészségügyi ellátás alapegysége a közösségben élő egyén.

Az orvos-beteg kapcsolat szociokulturális modellje azokra a kérdésekre keres választ, hogyan illeszkedik be a beteg és orvos viselkedése a társadalmi rendbe s a kiosztott vagy vállalt szerepek ellátásába. Az orvos-beteg kapcsolat egyike az általános emberi találkozásoknak. Az egyik fél segítséget kér, a másik segíteni igyekszik. Az orvos eszközei a tekintély, a meggyőzés, a megfelelő beleélő képesség, az empátia,  

Az egyes értelmiségi – így az orvos is – egy foglalkozási csoport értékeinek elsajátításával válik értelmiségivé. Az orvos legfontosabb feladata, hogy a beteget újra egészséges állapotba hozza. Ez határozza meg szerepviselésének négy döntő aspektusát:

1)                  Első a szakmai hozzáértés, aminek intézményes biztosítottsága az orvosi működés társadalmi záloga. Az orvosi szerepviselkedésben ez permanens módon kifejeződik mini a feltétlen bizalom alapkövetelménye.

2) Az érzelmi semlegesség, távolságtartás igen fontos és kényes pontja az orvosi szerepkör ellátásának. Alapvetően ebben az elvárásban tükröződik az objektivitás kiemelése és a szubjektivitás kerülése. Parson szerint, ha az orvos érzelmileg kapcsolódik a beteg dolgaihoz, akkor nem képes megőrizni észleléseinek és döntéseinek objektivitását. Wilson és Bloom szerint az orvos a beteggel nem empatizálhat, csak szimpátiaérzései lehetnek iránta. Külön hangsúlyt kap ez az elvárás a kisebbségi orvos kisebbségi betegévei szembeni magatartási viszonylataiban.

3) Hasonló erővel és specifikummal bír a gyógyítás szerepkörében az univerzalizmus alaptétele. Az orvosnak minden beteget egyformán és elkötelezetten kell kezelnie, függetlenül annak társadalmi rangjától és szociális értékétől. Maximális odafordulást, egyforma gondosságot kell tanúsítania, úgy, hogy a betegeket egyenlőknek tekinti.

4) Megközelítésében tabu jellegű elvárás a funkcionális specificitás. Az orvos kompetenciája csak az egészségre, illetve a betegségre kell hogy korlátozódjék, és nem terjedhet ki a beteg más ügyeire.

Ez a négy alapvető viselkedési posztulátum toleránsabb, emberibb képet nyer azáltal, hogy az orvosi hivatásjelleg és a szerepvállalása, személyisége árnyaltabb kapcsolatrendszerben kénytelen működni. Az orvosi szerephez tartozik az érzelmi támasz nyújtása, a beteg vigasztalása bátorítása.

Világossá válik tehát, hogy az orvosi szerep egy olyan komportamentális status quótállít fel, amely a foglalkozási tevékenységen kívül időn és helyzeten túl is normatív módon befolyásolja a viselkedést. Az orvos esetében ez abban nyilvánul meg, hogy szolgálaton kívül is köteles segíteni, magánemberként is állandóan készenlétben kell állnia, hogy segítsen. A professzionális szerep ily módon nyomot hagy a személyiségében is. A szociológusok az orvosszerepet – különösen a professzionális nyájasságot, az ágyszéli modort (bedside manner) maszkként, levehetetlen, szervült szerepként szokták emlegetni. Ide sorolhatnánk a felfokozott önértékelést és öntudatot, valamint a gyógyító szituáción kívül terjedő magabiztosságot és határozottságot.

A kisebbségi lét viszonylatában ezt a kört érezhetően bővíteni kell és lehet. A szórványban élő magyarok körében a magyar orvos nem egyszerűen gyógyító ismerős. Rá egy közösség megtartó szerepet ruháznak, melyet kötelessége tisztességgel viselni. Az orvos ő, akit a magyar színház előadásain látnak volt vagy leendő betegei, gyermekeit magyar iskolába adja, vasárnap ott van az istentiszteleten vagy szentmisén, aki a többi pályatársaitól eltérően nem emigrál, hanem tanár, ügyvéd és pap társaival együtt vállalja egy magyar ajkú mikroközösség szolgálatát. Olyan kibővített feladatkört is ellát, amely a klasszikus orvosszerep határain túl az elit értelmiségi összes pozitív kvalitásait igényli. Éppen ezért nem véletlen, hogy a kisebbségi és szórványba kényszerült kétmillió magyar vezető egyéniségei között ott találni a politikus orvost, az író orvost vagy a közművelődési életet vezetni tudó orvost. Ezek járulékos, ún. auxiliáris szerepek, melyek megtanulásához tagadhatatlanul szükségesek az orvosi tevékenységhez fontos szellemi értékek, mint az igényes anyanyelvismeret, intelligencia, affektívmobilitás, az átlagot meghaladó műveltségi szint.

A kisebbségi beteg mint vizsgálódásunk másik tárgya már a kezdet kezdetén – mielőtt a klasszikus orvos-beteg viszonyt vennénk górcső alá – feltételez egy specifikus betegviselkedési tényezőt, amely az orvoshoz fordulás előtt hat, illetve amely a beteg eredeti magatartását és beállítódását az orvossal szemben meghatározza. Nem szeretném itt most részletezni a betegviselkedés modelljeit, ami az orvoshoz fordulást illeti, elvégre közismertek Suchman 1965-ös és Mechanic 1978-as gondolatmenetei ebben a témakörben: a betegség fázisaiban, melyek a tünetek megjelenésével kezdődnek, majd áthaladnak a betegszerep felvételén, az orvossal való kapcsolatba lépés és a függőségben levő páciensállapoton egészen a végkifejletig, ami lehet gyógyulás is. Mindegyik fázisban más lelki mechanizmusok uralkodnak, de számunkra legfontosabb a harmadik momentum, az orvossal való kapcsolatba kerülés. ahol dominál az orvosok közötti válogatás természetes reakciója. Ennek a pillanatnak van egy objektív vetülete: a hozzáférhetőség kérdése. A jelenlegi romániai orvoslási rendszerben ez nagymértékben függ a szakorvossűrűségtől, a betegbiztosítástól és még számos adminisztratív tényezőtől.

A betegszerepben az orvoshoz fordulás nagymértékben függ az egyént ért szocializációs hatásoktól. A civilizált társadalmi viszonyok között élők gyermekkoruktól. kezdve megtanulják, mit várhatnak az orvostól, és hogyan kell velük szemben viselkedniük. Megtanulják az orvos-beteg viszony alapsémáját, ami nyilvánvalóan megkönnyíti az orvos kiválasztását, felkeresését és a helyes választás dilemmáját.

Ha ez a szocializáció lemarad vagy hiányos, az első reakció az új szituációban – amit a betegszerep jelent – a félelem és a bizonytalanság. Amíg a fejlett ipari társadalomban bizony orvosi segítséget egyenesen szolgáltatásszerűen vesznek igénybe az emberek ilyen elsősorban a fogorvos –, a hiányos, hézagos egészségügyi kultúrával küszködő társadalmi rétegek nem képesek a reflexszerű elutasítás és félelem szintjén felülemelkedni. Ezen a szinten elemi erővel hatnak olyan lélektani tényezők, mint a beteg bizalma és az orvosi viselkedés hitelessége.

Az egyén akár rezignáltan, akár megdöbbenéssel fogadja nem várt, kiszolgáltatott állapotát, ami őt a betegszerep tanulására és gyakorlására készteti, egy dologban mindenki egyformán cselekszik: előlegezi bizalmát annak, akitől gyógyulást vár. Ebben a pillanatban elemi erővel kerül terítékre a szabad orvosválasztás igénye. Természetes, jogos és magától értetődő igény ez ott, ahol az objektív kritériumok – szakorvos, főorvos, egyetemi tanár – erősen keverednek szubjektív tényezőkkel, melyek közül az egyik az, hogy anyanyelvén köszönjön, beszéljen és magyarázzon betegének az orvos.

Hermetizált, kompakt etnikai közegben ez nem gond, de idegen környezetbe szorult kisebbségek esetében eleven, tragédiákat rejtő és ;\ hordozó igényként jelentkezik, és példák végtelen sora bizonyítja, hogy a gyógyulás és a halál végletei függhetnek ezen elvárástól.

Szellemi erőfeszítéseink, ahogyan ezt az alapkérdést tekintve annyira összetett és megoldási módozatai folytán oly bonyolult témát vitára bocsájtjuk, nem voltak hiábavalóak, ha kényszerűszétszórtságunkban egy szemvillanás erejéig odafigyeltünk. Nagy, égető és őszinte fájdalma e téma napjaink betegeinek éppen úgy, mint gyógyító szándékú tudós napszámosainak.

Biztos, hatásos és főleg gyorsan ható gyógyír hiányában ez a sajgás idült megszokássá kényszerül. Pedig milyen nagy örömmel adtunk volna igazat Senecának, aki így fogalmaz: „LeVis est dolor, qui capere consilium potest. „ (Könnyű a fájdalom, amelyet tanáccsal orvosolni lehet.)