François Mitterand előszavával

Hogyan haljunk meg?

Olyan világban élünk, amely megrémül és elfordul e kérdéstől. Számos minket megelőző civilizáció szembenézett a halállal. A közösség és minden egyén számára megrajzolták az átmenet útját. Felmagasztosították a lezáruló sorsot, értelmet adtak neki. A halálhoz való viszony talán sohasem volt ilyen szegényes, mint korunk szellemi sivatagában, ahol a létsóvár ember megvilágítani látszik a rejtélyt. Nem tudja, hogy egy pótolhatatlan forrás

kútfőjét apaszt ja el ezzel.

 Ez a könyv lecke az életről. Sokkal erősebb fényt sugároz magából, mint jó néhány bölcseleti tanulmány. Nem is gondolatokat kínál, mint inkább tanúságtételt az emberi tapasztalatok legmélyebbikéről. Ereje a tényekből és ábrázolásuk egyszerűségéből fakad. Ábrázolás, vagyis reprezentáció, megjelenítése annak, ami mindig elrejtőzik a tudat elől: a dolgokon és az időn túlinak, a szorongások és remények feneketlen tárnáinak, a másik szenvedésének, az élet és halál közti örök párbeszédnek. Ezt a párbeszédet „jelenítik meg” e lapok, Marie de Hennezel fáradhatatlan párbeszédét végórájukhoz közeledő betegeivel. Sohasem fogom elfelejteni látogatásomat azon a tünetkezelő osztályon, amely kimeríthetetlen energiáinak akkori színtere volt. Ismertem a tevékenységét, és időnként elbeszélgettem vele róla. Lenyűgözött a szavaiból áradó erő és gyöngédség. Ugyanezt a hatás tették rám az osztályán dolgozó orvosok és ápolónők is. Beszéltek szenvedélyükről, erőfeszítéseikről, Franciaország lemaradásáról, a legyőzendő ellenállásról. Aztán elkísértek a haldoklók ágyához. Mi volt a titka a derűjüknek? Honnan merítették a tekintetükből sugárzó békét? Minden egyes arc örökre bevésődött emlékezetembe.

Danielle arca jut eszembe, talán fiatalsága és némasága miatt. Ez a bénaságra és szótlanságra kárhoztatott asszony már csak szempillarezdülésekkel vagy az utolsó mozgékony ujjával kezelt számítógép képernyőjén volt képes kifejezni magát. És mégis, micsoda szellemi élénkség érződött e mindentől megfosztott lényből, micsoda kíváncsiság a túlvilág iránt, amely felé a vallásos hit segítsége nélkül közeledett! Marie de Hennezelle írja Danielle és szerencsétlen társai utolsó pillanatainak méltóságát. Megható szerénységgel szól a haldoklókat ápolók akaraterejéről is. Megsejteti velünk a másik megismerésének mindennapos élményét, az elkötelezett szeretetet és együttérzést, az eltorzult testek felé tett gyöngéd mozdulatok bátorságát. Megmutatja, hogy nem valamiféle beteges hajlam, hanem éppenséggel az életöröm táplálja választásaikat és cselekedeteiket.

Sokszor beszélgettem vele minderről. Faggattam őt, honnan származik a szorongás feledtetésére, a lélek megbékítésére való képesség, mi a titka a sokaknál haláluk óráján végbemenő mély átalakulásnak.

A legnagyobb magány pillanatában, amikor a test összetörten áll a végtelen peremén, egy másik, nem köznapi mértékkel mérhető idő veszi kezdetét. Ha áll mellettük ekkor valaki, és segít kimondani a kétségbeesést és a fájdalmat, a betegek sokszor néhány nap alatt átlátják, birtokba veszik az életüket, felszínre hozzák az igazságát. Felfedezik az önmagukhoz tartozás szabadságát. Mintha csak, miközben minden lezárul, végre minden kibogozódna a fájdalmak és illúziók kusza egyvelegéből, mely elzárja az önmagukhoz találás útját. Lét és halál rejtélye nem világosodik meg, de teljességgel átélhető lesz számukra.

Talán ez ennek a könyvnek a legszebb tanulsága: lehetséges, hogy a halál segítségével valaki azzá váljék, amivé válni hivatott volt; a halál lehet a szó teljes értelmében a beteljesedés.

Végül is nincsen-e az emberben egy rész örökkévalóság, valami, amit a halál szül meg, hoz valahol máshol napvilágra'? Halálos ágyából a béna Dc1nielle egy utolsó üzenetet juttat el hozzánk: „Nem hiszek sem az igazságos, sem a szerető Istenben. Mindez túl emberi ahhoz, hogy igaz legyen. Micsoda képzelethiány! De azt sem hiszem, hogy leegyszerűsíthetőek volnánk egy halom atomra. Vagyis az anyagon kívül léteznie kell még valaminek, nevezzük tetszés szerint léleknek vagy szellemnek vagy tudatnak. Ennek a valaminek az örökkévalóságában hiszek. Reinkarnáció vagy egy másik világ bejárata... Halálod után meglátod!"

Minden itt van néhány szóban: a szellem uralta test, a bizalom által legyőzött szorongás, a beteljesült sors békéje.

Danielle szavaihoz hasonlóan Marie de Hennezel műve is mélységes emberségről árulkodik.

Hogyan haljunk meg?

Ha van e kérdésre válasz, kevés beszámoló segíti kimondani olyan erővel, mint az, amelyet a kezünkben tartunk.

Úgy rejtegetjük a halált, mintha szégyellni való és piszkos volna. Szörnyűséget, képtelenséget, felesleges és kínos szenvedést látunk benne, elviselhetetlen botrányt, holott a halál életünk csúcspontja, megkoronázása, ami értelmet és súlyt fid neki.

Ám a halál egyszersmind óriási rejtély, hatalmas kérdőjel is, amelyet bensőnk legmélyén hordozunk.

Tudom, hogy meghalok egyszer, bár nem tudom, hogyan, sem azt, hogy mikor. Valahol a lelkem mélyén tudom ezt. Tudom, hogy egyszer el kell majd hagynom az enyéimet, hacsak nem ők hagynak el engem előbb. Paradox módon ez a legmélyebb és legbensőségesebb tudás az, ami közös bennem az összes többi emberi lénnyel. Ezért indít meg a mások halála. Lehetővé teszi számomra, hogy a velejéig hatoljak az egyetlen valódi kérdésnek: mi is életem értelme?

Azok, akiknek megadatik, hogy kísérőjéül szegődjenek valakinek élete utolsó napjaiban, tudják, hogy egy rendkívül bensőséges időbe lépnek be, Halála előtt az illető megpróbál önmaga lényegéről vallani a mellette állóknak. Egy mozdulattal, egy szóval, néha csak egyetlen pillantással megpróbálja elmondani azt, ami igazán fontos, s amit nem mindig volt képes vagy tudott elmondani. A halál, a miránk is váró, a hozzátartozóinkat és barátainkat sújtó halál ösztönöz talán bennünket arra, hogy ne elégedjünk meg a dolgok és az emberek felszínes megismerésével, hanem hatoljunk be a mélyükbe, benső világukba.

Éveken át álltam haldoklók mellett életük utolsó napjaiban, s nem tudok többet magáról a halálról, ám az életbe vetett hitem csak növekedett. Kétségkívül intenzívebben, kifinomultabb tudattal élem át azt, amit megélnem adatott, örömöt és bánatot, de az olyan maguktól értetődő apró hétköznapi dolgokat is, mint a lélegzés vagy a járás. Talán figyelmesebbé váltam a környezetemben élők iránt, megértettem, hogy nem lesznek mindig mellettem, szeretném alaposabban megismerni őket és képességeim szerint hozzájárulni, hogy azzá váljanak, amivé válni hivatottak.

S miután éveket töltöttem „haldoklóknak” nevezett, de az utolsó pillanatig nagyon is „eleven” emberek mellett, elevenebbnek érzem magam, mint valaha. Ezt azoknak köszönhetem, akiknek hitem szerint én voltam a kísérője, de akik a megalázottságban, ahová a szenvedés taszította őket, a vezetőimnek bizonyultak.

Mindannyian szeretnénk átlátni a halálon. Van-e valami a halálon túl? Hová mennek azok, akik elhagynak bennünket? Sokak számára fájdalmas ez a kérdés, olyan, akár az emberiség szívébe szúródott szálka. E kérdés nélkül vajon kidolgoztunk volna-e annyi filozófiát, metafizikai választ, annyi mítoszt? A pszichoanalízis a maga részéről a halál ábrázolhatatlansága mellett döntött.

Elfordult ettől a kérdéstől, s a filozófusokra hagyja, hogy rágódjanak rajta, míg ő maga csak az életben való halállal, vagyis a gyásszal foglalkozik. Vajon nem azért tölt-e el bennünket olyan szorongással a halál, mert kényszerít, hogy felvessük a valódi kérdéseket, melyeket annyiszor eltemettünk, mondván, majd egyszer elővesszük őket, majd ha öregebbek és bölcsebbek leszünk, majd ha lesz rá időnk, hogy az alapvető kérdésekkel foglalkozzunk? A halál közelébe érve sokan rájönnek, hogy a túlvilági tapasztalatokat maga az élet kínálja nekik, itt és most. Hisz nem mindig valamin túl vezet-e bennünket az élet, önmagunkon túl, bizonyosságainkon túl, ítéleteinken túl, önzéseinken és látszatainkon túl? Nem késztet-e bennünket állandó előrenyomulásra és megkérdőjelezésre, a dolgok állandó meghaladására?

Ez a könyv megpróbál felderíteni egy csodát. A halál itt ólálkodik a közelünkben, mindenütt szomorúság és a szenvedés uralkodik, és mégis, van még élet, öröm, sohasem tapasztalt mélységű és intenzitású lelki élet. Egy olyan világban, amely „jó halálnak” a hirtelen; lehetőség szerint öntudatlan, de legalábbis gyors halált tartja, azt, amely a legkevésbé bolygatja meg a 'hátramaradók életét, nem tűnik feleslegesnek számomra e tanúságtétel az élet utolsó pillanatainak az értékességéről, a hihetetlen kiváltságról, melyet ezek tanújának lenni jelenthet. Sőt remélem, hogy hozzájárulok vele a társadalom fejlődéséhez. És ez a társadalom, ahelyett, hogy megtagadná a halált, megtanulja beleötvözni az életbe. Emberibb társadalommá válik, amelyben halandóságunk tudatában jobban tiszteljük az élet értékét.

Remélem, sikerül megéreztetnem az olvasóval, milyen gazdagító lehet jelenlétünk hozzátartozóink életének utolsó pillanatainál. Jómagam is az évek során fedeztem fel ezt a gazdagságot, mely átalakította az életemet. A haldoklás nem holmi képtelen, értelmetlen idő, mint oly gyakran hisszük. Anélkül, hogy csökkenteni kívánnám agyászokkal, lemondásokkal teli út fájdalmát, szeretném megmutatni, hogy a halált megelőző időszak lehet a személyiség beteljesedésének és a környezet átalakulásának az időszaka is. Még nagyon sok dolog megélhető. Egy éteribb, bensőségesebb körben, az emberi kapcsolatok terén. A magatehetetlen ember is tud még szeretni, és érzi, ha szeretik, és nem egy haldoklóból szakadt ki a szívtépő üzenet a halál pillanatában: ne menjetek el süketen és vakon az élet, a szeretet mellett. A szeretett lény életének végső pillanatai alkalmat kínálnak, hogy egy utolsó, minden addiginál messzebb vezető utat tegyünk meg vele. Vajon hányan ragadják meg közülünk ezt az alkalmat?

Ahelyett, hogy szembenéznének a halál közelségének a valóságával, sokan úgy tesznek, mintha nem is ütött volna még az órája. Hazudnak a másiknak, hazudnak maguknak, és ahelyett, hogy a lényeget elmondanák egymásnak, ahelyett, hogy szerető, hálás, megbocsátó szavakat váltanának egymással, ahelyett, hogy egymásra támaszkodva kelnének át e hasonlíthatatlan pillanaton, amit a szeretett lény halála' jelent, egyesítve mindazt a bölcsességet, humort és szeretetet, amellyel csak emberi lény felfegyverkezhet a halállal való szembenézés óráján, ehelyett az életnek ezt az egyedülálló, jelentős pillanatát csend és magány övezi.

Ez a könyv hétéves tapasztalat gyümölcse, melyet egy párizsi tünetkezelő osztályon szereztem, életük lezárására ide érkező haldoklók mellett. Egyszersmind többéves párbeszéd eredménye, melyet szeropozitív, illetve AIDS-es személyekkel folytattam egy fertőző betegségeket kezelő osztályon.

Saját megfigyeléseimből, hozzátartozóim és barátaim gondolataiból építkezett az évek során. Ezúton köszönöm nekik az értékes eszmecseréket. A könyvben szereplő személyek többségének nevét és keresztnevét tapintatból megváltoztattam. Clément doktor kitalált személyiség, alakját azok az orvosok ihlették, akikkel az elmúlt években találkoztam.

Bernard ágyánál állok. Halkan felnyögött, és keze a kezembe simult. „Angyalom”, suttogta hihetetlen gyöngédséggel.

Bernard AIDS-es, és a halálán van, utolsó napjait éli azon a tünetkezelő osztályon, ahol dolgozom. Bernard a barátom. Csak negyvenéves. A betegség elmélyítette vonásait, és lesoványította testét, de az arca megőrizte fiatalságát, szabályos szépségét. Megindít ez a mindenek ellenére megőrződött, oly törékeny, oly sebezhető szépség.

Ahogy megígértük egymásnak, itt vagyok mellette, virrasztok türelemmel és szeretettel- elkísérem őt, ahogy mondják.

Két hete megszakítottam szabadságomat, hogy rövid látogatást tegyek betegágyánál. Erezte, hogy hamarosan meg fog halni, és én is éreztem, hogy haladéktalanul látnom kell őt. Lelkem mélyéről tört fel ez a nyilvánvalóság. Ezért vele töltöttem augusztus l-ét, igaz és meghitt légkörben, mely immár részét képezi a szívem mélyén hordott boldog emlékek kincsestárának.

Most, hogy végleg visszatértem a nyaralásból, és Bernard olyan gyenge, hogy beszélni is alig tud, örülök, hogy hallgattam ösztönömre, és meglátogattam őt, amíg még képes volt szavakkal kifejezni magát. Sokat beszéltünk az életéről, közös barátainkról és a haláláról is, amit kíváncsisággal elegy megkönnyebbüléssel várt. Nekem ajándékozott egy dél-egyiptomi utcán talált antik ezüstkarkötőt, amelyhez végtelenül ragaszkodott, és ezt mondta: „Ideje, hogy kedvenc tárgyaimat odaadjam azoknak, akiket szeretek.”

Nyilvánvalóan azért tudok most különösebb várakozás nélkül, békés szívvel mellette ülni s lelkem rejtekében ízlelni élő jelenléte utolsó pillanatainak hihetetlen ajándékát, mert e látogatásra sor került, s mert végső soron lehetővé tette, hogy elbúcsúzzunk egymástól.

Ám a párbeszéd folytatódik, de egy másik szinten. Nehéz bármit is elmondani e bensőséges és titkos örömről. Hisz kívülről nézve szomorúnak és lehangolónak tűnhet e látszólag kommunikációmentes, lassú, hosszadalmas virrasztás. Minden oly éteri, oly testetlen. És mégis annyira jelenvaló.

Tegnap, például, megfürdettük. Igen, egyórányi jólétet ajándékoztunk ennek a mozdulatlanságtól merev, elgémberedett, csontig soványodott testnek. Egyórányi szeretetet és gyöngédséget. Michele-lel, az ápolónővel és Simone-nal, a segédápolónővel. Milyen végtelen kímélettel vettük körül e testet, mely végre elhagyhatta magát a fürdő melegében! Három szerető asszony, amint egy haldokló testét mosdatja, e mindennél szentebb feladattal foglalatoskodik. Hisz van a test „gondozásának” olyan módja, mely feledteti, hogy a test megrokkant, mert az egész embert burkolja be a gyöngédség. Van olyan módja a haldokló gondozásának, mely lehetővé teszi számára, hogy az utolsó pillanatig eleven léleknek érezhesse magát.

Így lehetséges, hogy Bernard, aki oly kimerültnek, oly távolinak tűnt már, egyszerre mintha hosszú álomból ébredt 'Tolna fel, parányi csókot lehelt a kézfejemre. Micsoda öröm fogott el! Hogyan tölthetett el ilyen örömmel ez az egyetlen mozdulat? Könnyűnek, boldognak, elevennek éreztem magam. Egy parányi csók egy nedves kézre, egy haldokló szeretetének utolsó jele a fürdőben.

„Tudod, a barátság a legfontosabb a számomra” – huszonnégy óra óta ezek Bernard első szavai. Alig hallható szavak, nehezen törnek utat maguknak a bágyadt, alélt testből. Csak később tudom meg, hogy egyszersmind az utolsó szavai.

Éjszaka van. Úgy döntöttem, hogy Bernard mellett maradok. Minden csendes az osztályon. A fiatal és életteli, alacsony, gömbölyded ápolónő egy csésze herbateát hozott. Leült mellém, kedvesen. Mintha azt mondaná: itt vagyok, veled vagyok. Egy pillanatra összeért a fejünk, és éreztem, hogy feltörnek belőlem a könnyek, a jótékony könnyek, melyek megkönnyebbülést hoznak a szívnek. Talán nem is sejtik, milyen jót tesznek azok, akik ily önkéntelen jelét adják együttérzésüknek. Megindítják s akaratlanul is arra késztetik a mellettük lévőt, hogy bízvást adja át magát lelke hullámzásának.

Igen, bánatom van, miért ne ismerném el?

Nézem Bernard-t az éjjelilámpa kissé tompa fényében. A szeme tágra nyílt, de nem lát engem. Nagy, merev szem, melyet szinte ijesztővé tesz arcának soványsága. Vézna mellkasát nehéz, kusza zihálás dagasztja; kezemmel, amilyen óvatosan csak tudom, megpróbálom csillapítani a hevességét.

Szívtépő hörgések szakadnak fel az eltorlaszolódó torokból, s habozok: hívjam-e az ápolónőt, hogy szondával leszívja a légcsőben most már rendszeresen felhalmozódó nyálkát? Kényszerítsem--e rá Bernard-ra ezt az utolsó erőszakos beavatkozást, mely mégis elkerülhetetlen, hanem akarjuk, hogy megfulladjon?

Még sohasem éreztem ily szívfacsaró tehetetlenséget egy kényszerű, fájdalmas technikai művelet láttán. Mit is tehetnék mást, miközben az ápolónő elvégzi a beavatkozást, mint hogy körülvegyem Bemard-t iránta érzett mérhetetlen gyöngédségemmel? S aztán addig masszírozzam, simogassam, míg újra megnyugszik. Gyakran fölteszem Schubert Ave Mariaját, s mindkettőnket beburkol Jessie Norman meleg hangja, melyet Bernard annyira szeret.

Lassan telik az éjszaka, meg-megszakítják az elkerülhetetlen kínzás pillanatai. Bernard készen áll a halálra, tudom, tizennyolc hónapja készülődik rá. Miért ez az agónia?

"Bernard, emlékszem, amikor az ötödiken feküldtél, az első toxikózisoddal. Iszonyúan be voltál gyulladva. Biztosra vetted, hogy egyik napról a másikra meghalsz. Annyira szorongtál, hogy úgy döntöttél, elébe mész a dolgoknak. Emlékszel? Lenyelted a pecsétgyűrűdet, aztán egy szöget, még az ablakon is megpróbáltál kiugrani.”

            Bernard most rám néz. Figyel, és jelzi, hogy folytassam. Mintha szeretné, ha elmesélném neki a történetét.

„Nem akartál élni többé, nem tudtad belátni a jövőt, nem tudtad elképzelni e lassú utat a halál felé. És olyan bűntudatod volt!"

Hosszan beszéltem neked ezekről az átkelésekről az éjszakán, a sivatagon, amikor kétségbe vagyok esve, mert nem látjuk az út végét, nem tudjuk, mi vár ránk. De azt is mondtam neked, hogy túljutunk e szörnyű pillanatokon, s akkor nem is gyanított erőket fedezünk fel magunkban. Emlékszem, azt mondtad: „Gondolod?” Egy hétre el kellett utaznom, s szerettem volna erőt, hitet adni neked, mielőtt magadra hagylak. „Biztos vagyok benne” – feleltem, olyan meggyőződéssel, hogy magam is meglepődtem tőle. Egy héttel később, amikor újra bementem a kórházba, összefutottam a kedves Tirou doktoroddal. Valódi csoda történt, mondta, minden elrendeződött, nagyszerű formában vagy. Berohantam a szobádba. Ragyogó arccal ültél az ágyadon, s magadhoz öleltél. „Élni szeretnék” – mondtad, s én a meghatódottságtól csak annyit tudtam felelni: „Szeretnék segíteni benne neked.”

"Te, Bernard, egyike vagy azoknak, akiktől a legtöbbet tanultam. Néztem, ahogy élsz és küzdesz a betegséggel, és láttam, ahogy átalakulsz. Megmutattad nekem, hogy lehetséges szembenézni a halálunkkal és tovább élni, értelmet adni az életünknek. Emlékszem a napra, amikor eltörtem a karom, és te taxival értem jöttél, hogy elvigyél a csontdoktorodhoz. A váróteremben, két idős hölgy döbbent tekintete előtt a holttestedre vonatkozó kívánságaidról beszéltél nekem. A két hölgy dermedten nézte ezt a kissé sovány, de energiától duzzadó férfit, amint nyugodtan felidézi a halálát és Olaszországnak azt a szeretett csücskét, ahová szeretné, ha hamvait szétszórnák majd, az olajfák alá. Rád néztem. Csupa élet voltál azon a reggelen, és mint valami természetes dologról beszéltél a halálról. Mélységes és bensőséges köszönetet mondtam neked, Bernard, amiért ezeket a gondolatokat megosztod velem. «Tudod, most már mindent elrendeztem, és azt hiszem, mindenkivel megbékéltem, mindegy, hogy tovább élek-e, vagy egyik percről a másikra meghalok» – mondtad. Ez három hónappal ezelőtt volt. Nagy utat tettél meg tizennyolc hónap alatt, attól a naptól fogva, amikor kétségbeesésbe zuhantál, mert megtudtad, hogy AIDS-es vagy.”

Megpróbálom szeretettel összerakosgatni életének minden olyan pillanatát, amelynek tanúja voltam. Érzem, hogy szent művön dolgozom: mintha két aranyszálat szőnék össze, az ő életéét, attól fogva, hogy találkoztam vele, s az enyémét, melyet az utóbbi hónapokban annyira felkavart az övé. Mert nem lehet büntetlenül közeledni valakihez, akit a halál cirógat, s aki tudván ezt, mindent ajándékként él meg, ami történik vele. Mellette tanultam meg köszönetet mondani minden pillanatért, amely megadatik.

Kigöngyölítem haldokló lábai elé kapcsolatunk szövetét. Úgy szeretném elmondani neki, ezekben az utolsó pillanatokban, mennyi része van abban, hogy megváltoztam! * (Halála után, emlékére Jean-Louis Terrangle-lal megalapítottam a Bernard Dutant AIDS és Életerő Egyesületet, amelynek célja hozzásegíteni minden, AIDS-vírus által fertőzött személyt, hogy megtalálja magában a helyzete átéléséhez szükséges erőt.)

Az egyetemi városra néző szobája ablakán át behatolnak a nap első sugarai. Az utolsó napjáé. Bernard este hétkor hal meg. Egy barátja éppen elment, egy barátnője pár perccel később érkezik. Mint annyian, ő is mintha megvárta volna, hogy egyedül legyen, mielőtt kileheli lelkét!

Kilenc óra. A tünetkezelő csapata összegyűlik az irodában a reggeli kávészünetre. Az étlapon rongyoskifli és csokoládéskenyér. Clément doktor hozta őket. Előfordul, hogy reggelenként, a kórházba jövet az ápolónőkre gondol. Némelyikük már reggel hét órától itt van, hogy felügyeljen a betegek ébredésénél. Clément doktor betér a rue Coquilliere-en lévő pékhez. S amikor az illatos süteményekkel megrakodva, széles mosollyal az arcán megérkezik, melegség és jólét fuvallata árad szét az osztályon.

Egyike ez a számos alkalomnak, mely összetoborozza a csapatot, s a munkáját összeforrasztja.

Több éve már, hogy csatlakoztam e csapathoz, az elsőhöz Franciaországban, amely önként vállalkozott utolsó napjaikat élő betegek gondozására és ápolására.

Amikor e döntést hoztam, még nem tudtam, mennyire megváltoztat majd a mások szenvedésének és halálának a közelsége, megtanít másként, tudatosabban, intenzívebben élni. Nem tudtam, hogy a haldoklók fogadására berendezett hely lehet éppen az ellentéte a halál előszobájának, olyan hely, ahol az élet erejének teljében mutatkozik meg. Nem tudtam, hogy itt fedezem majd fel a saját emberségemet, s hogy valamiképpen lemerülök majd az emberi lélek mélyére.

Chantait, az éjszakai ápolónőt is odacsalogatja a forró kávé illata és Clément doktor derűs arca, s úgy dönt, velünk marad még egy kicsit. Munkaideje lejárt, de szeretné megosztani a többiekkel az éjszaka híreit. Az éjjeli virrasztás magányos feladat, ezért aztán ritkán mulaszt el alkalmat, hogy elvegyüljön a nappali műszakosok közt, s kevésbé érezze egyedül magát. A maga hadaró módján elbeszéli az éjszaka történteket. Patricia, a fiatalasszony, aki előző nap érkezett, többször is csöngetett különböző ürügyekkel az éjszaka első felében.

Chantal érezte, hogy szorong. Egy darabig habozott, adjon-e neki nyugtatót, majd ragyogó ötlete támadt. Kerített egy tálcát, leterítette fehér szalvétával, rátett két szép csészét, egy kis virágcsokrot és egy égő gyertyát. Megtöltötte a csészéket gőzölgő, finom verbénateával, s bement Patricia szobájába. Hajnali két óra volt.

Leírja nekünk a fiatal nő meglepett, boldog arcát, a bensőséges ünnepi hangulatot, amit ötletévei teremtett. Kétségtelen, hogy nincs jobb orvosság a szorongó betegnek, mint ha meleg és nyugodt hangulatot teremtenek körülötte. Chantal már régen megértette ezt. Az orvosok mindig csodálkozva állapítják is meg, milyen kevés nyugtatót és szorongás elleni szert kapnak a betegek azokon az éjszakákon, amikor ő van szolgálatban. Igen, szívesebben masszírozza őket, vagy mesél nekik, vagy egész egyszerűen az ágyuk mellé ül, és hallgatja őket. Ezt tette ezen az éjszakán is Patriciával, mondja.

Patriciát még nem ismerjük. Csak annyit tudunk róla, hogy méhrákban szenved, amely egész testére átterjedt, és már nem tud fölkelni. Mint az osztályon fekvő összes beteg, ő is betegségének utolsó szakaszába ért. Mint a többiek, hosszú ideje ő is különféle megerőltető kezeléseken esett át, melyeket azonban bátran elviselt, mert az, élete volt a tét, és mindent meg kellett próbálni, hogy meggyógyuljon. Ám a betegsége tovább fejlődött, és az orvosok úgy vélték, immár nem tudják megakadályozni a térnyerését. Mit lehet még tenni érte?

Rákgyógyász kezelőorvosa valószínűleg bejelentette Pierre-nek, a férjének, hogy lehetőségei végére ért. „Ön szerint, doktor, mennyi ideje van még hátra?” –, kérdezte Pierre elszorult torokkal. Azt a választ kapta, hogy nem lehet pontosan felmérni, mennyi ideig maradhatnak még életben az „orvostudomány által elítélt” betegek. De vajon ha az orvostudomány tehetetlen, akkor már semmit se tehetünk a haldoklókért? Vajon nem eleven emberek-e mind az utolsó pillanatig? A rákgyógyász ekkor azt tanácsolja Pierre-nek, hogy vegye fel a kapcsolatot a Párizsban nemrég létrehozott tünetkezelő osztállyal. Ott majd gondját viselik Patriciának az utolsó pillanatig, ápolják, megakadályozzák a szenvedésben, hozzásegítik, hogy kedve szerint élje le utolsó napjait. És Pierre is meglelheti a szükséges támogatást, hogy felesége mellett álljon ebben az utolsó megpróbáltatásban.

Clément doktor, aki a házaspárt fogadta, megerősíti, hogy Patríciát nem tájékoztatták betegsége kedvezőtlen prognózisról. Azt sem mondták meg neki, mi is pontosan egy „tünetkezelő osztály”. Épphogy csak „szanatóriumról” beszéltek neki. Clément doktor a rá jellemző tapintattal megpróbált puhatolózni, mit gondol Pierre e Patricia körüli csöndes összeesküvésről. Nyilvánvaló, hogy nem hajlandó felborítani: fél, hogy Patricia összeomlik, elveszíti életkedvét, attól fél, hogy megölik, ha megfosztják: őt a reménytől. Nem első alkalommal hallunk ilyen érveket, ami jól mutatja, milyen szorongást ébreszt a halál perspektívája. Hitünk szerint azt védelmezzük, aki meg fog halni; de vajon nem mi magunk védekezünk-e mindenekelőtt? Ki ismeri a haldokló legbenső reakcióit? Vajon gyakran nem becsüljük-e alá képességét a halállal való szembenézésre?

Clément doktor hosszan elbeszélgetett erről Pierre-rel. Először is biztosította őt: senki sem érzi itt felhatalmazva magát az időbeli jóslatokra. Az az idő, amely az „orvostudomány által elítélt” embernek élni még megadatik, az övé. Azt mondhatjuk, hogy olyan titok ez, amelynek senki se tudja a nyitját, legfeljebb, lelke legmélyén, az érintett személy. De azért, mert nem áll hatalmunkban megmondani, mennyi ideig élhet még valaki, még nincs jogunk hamis reményeket táplálni benne a gyógyulását illetően. E tekintetben Clément doktor határozott. Ha Patricia egyértelmű kérdéseket tesz fel neki a betegsége fejlődéséről, meg fogja mondani neki, hogy gyógyító tudománya a végére ért, nincs több orvosi eszköze a meggyógyítására. Nem könnyű egy orvosnak bevallani a tehetetlenségét. Arra képezték, hogy gyógyítson, nem csoda hát, ha szinte ösztönösen kudarcnak érzi a halált. Ennek a gyógyítás szenvedélyétől fűtött orvosnak, az élet szerelmesének, négy gyermek apjának nagy bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy megkérdőjelezze magát, és elfogadja saját korlátait, s ezzel mélyebb dimenziót adjon a mesterségének.

Mint számos orvoskollégáját, őt is sokáig hajtotta az orvosi mindenhatóság mítosza. Tanúja volt az orvostudomány aranyéveinek, melyek hatalmas technológiai fejlődést hoztak, és számos fronton meghátrálásra késztették a halált. Elismeri, hogy óriási hatalom és felelősség birtokosának érezte magát, emberi életeket menthetett meg! Természetesen előfordult, hogy egyes betegei nem gyógyultak meg. Szakorvosról szakorvosra jártak, és rendszerint meghaltak a kórházban. Clément doktor nem szerette ezt. Kudarcot, szomorúságot, bűntudatot érzett. S aztán, egyszer csak meghalt egy hozzátartozója. Sokszor a saját bőrünkön kell érezni valamit, hogy másként lássuk a dolgokat. Belássuk például, hogy ha a betegség ellenség, amely ellen küzdeni kell, a halál nem az. Hisz tehetünk-e valamit ellene? Az élet bizonyos pillanatai talán segítenek megérteni, hogy a halál az élet része, és elkerülhetetlen. Kétféleképpen reagálhatunk: szembenézünk vele, vagy megfutamodunk. Clément doktor választott. Kórházi orvos lett, s e pályaváltoztatás révén közelebb került a halálhoz. De ahelyett, hogy minden eszközzel igyekezett volna életben tartani a testet, inkább arra törekedett, hogy megkönnyebbülést hozzon haldokló betegeinek, ügyeljen kényelmükre, és az utolsó pillanatig mellettük álljon.

Így aztán Pierre egy kicsit megnyugodva távozott e beszélgetés után. Figyelemmel fogják körülvenni Patriciát, tisztelni fogják a hallgatását, de a kérdéseit is. Segítik őt, hogy közelebb jusson az igazsághoz, de csak ha ő is úgy akarja.

Az asztal körül mindenki figyelmesen hallgatta Clément doktor szavait. Az ápolónők értékelik, ha lehetőségük van betegeikről beszélni az orvossal. Nem mindenhol van ez így. Többségükben olyan kórházi osztályokról jönnek, ahol mindenki elszigetelve végzi a munkáját, soha sincs alkalom közösen megbeszélni, mit él át a beteg, még kevésbé, hogy mit érez, hogyan szenved az ápolónő maga. Minden bizonnyal az egymás iránti figyelem hiányzik a legjobban a kórházon belüli emberi kapcsolatokból. Úgy tűnik nekem, hogy itt, ezen az osztályon éppen ennek a figyelemnek köszönhetően vagyunk képesek hordozni a fájdalom óriási súlyát és enyhíteni a betegek magányát.

Elmossuk a csészéket, letöröljük az asztalt. Mindenki készülődik a délelőtti munkához. Clément doktor gyöngéden átöleli a vállamat: „Gyere, Marie, nézzük meg együtt Patriciát!"

"Jó napot, Patricia! Bemutatorl) Marie-t, az osztály pszichológusát, a segítségére lehet, ha szüksége van rá! Úgy hallom, egy kis mulatságban volt része ma éjjel?"

Beszéd közben a doktor leült az ágy mellé. Patricia széles mosollyal köszöntött engem. Megdöbbent a szépsége és a lényéből áradó báj. Van időm megfigyelni őt, miközben elmeséli az orvosnak az éjszaka eseményeit. A gyönyörű fekete haj koronával szegélyezett, sugárzó, életteli eurázsiai arcon nyoma sincs az asszonyt emésztő halálos kórnak. A hajába tűzött fekete orchidea sokat elárul Patricia ápoltságáról vagy inkább arról a vágyáról, hogy bármi történjék is, vonzó maradjon. Eszembe jut, hogyan beszélt róla Pierre Clément doktornak. Mint egy félteni való gyerekasszonyról.

„És miért szorongott úgy az éjszaka? Mi volt a baja?” Clément doktor megfogta Patricia kezét, mintegy jelezve neki, hogy kész beszélni vele róla.

„Sokat töprengek, doktor úr, már egy hónapja nem tudok fölkelni az ágyból, és sehogy se javul az állapotom. Mondja; fogok én még járni?"

Clément doktor egy pillantást küld felém, melyet jól ismerek. Szorongás és bátorság van benne. Tudja, hogy nehéz vállalkozásba kezd, kéri, hogy támogassam a jelenlétemmel. Kicsit közelebb húzódik Patriciához, és a szemébe nézve, gyöngédséggel teli hangon beszél hozzá. Türelmesen végigveszi vele a betegsége történetét. Igen, Patricia tudja, hogy rákja van, tudja, hogy ez a rák elterjedt a szervezetében. Megpróbálták a kemoterápiát, majd a radioterápiát, s most mindezeket a megerőltető kezeléseket leállították, mert már nem hatékonyak. Pihenni hagyják a dolgokat, de a betegség még mindig itt van. Igen, ezért nem tud járni, emiatt a burjánzó, fájdalmas daganat miatt. Igen, már nem tudnak mit tenni állapota javítása érdekében, hacsak nem a fájdalmat enyhíteni.

Igen, a jelenlegi helyzetben járásra nem lehet gondolni.

Kimondta! Lehullott az igazság kicsorbíthatatlan pallosa. A lehető legtapintatosabban, de egyértelműen, cifrázás nélkül. Nincs más választás. Ha továbbra is kerülgetnénk a kását, homályban hagynánk a dolgokat, csak súlyosbítanánk Patricia belső nyugtalanságát. A szorongást, mely éjszakánként elkergeti az álmát, mert Patricia érez valamit, amit nem tud szavakba önteni.

Patricia most heves zokogásban tör ki. Az önellátó képességünkről való lemondás a legkínosabb szenvedések egyike. Clément doktor megrázva ül, de tudja, hogy a sírás egészséges, és Patricia nem takaríthatja meg ezt a fájdalmas tapasztalatot. Közelebb húzódom hozzá, s Patricia szorosan hozzám bújik, mint egy kislány. Zokog: „,Nem akarok meghalni.”

Clément feláll. Atadja nekem a stafétabotot. Ez a csapatmunka egyik előnye.

Miközben kimegy a szobából, átölelem, és lágyan ringatom Patriciát. Lassan ritkul a zokogás, szüneteiben utat törnek a szavak: „Élni akarok, nem akarok meghalni, nem most, nem akarom, hogy Isten elragadjon, mikor még nem állok készen rá.”

"Lesz annyi ideje, amennyire szüksége van, Patricia, az az idő, amit élnie adatik, a magáé. Titok ez, melyet csak maga ismer a lelke legmélyén, és Isten” – mondom neki.

Patricia szemlátomást megkönnyebbült. A gyógyulásról való lemondását, anélkül hogy észrevette volna, elcserélte egy kis élni való időre. Kicsit később pontosan ki is köti, hogy legalább két hónapra van szüksége. Ez a fajta alku nem ritka azoknál a betegeknél, akik érzik, hogy meg fognak halni, de még van hátra némi idejük. Kitűznek maguknak egy dátumot, gyerek esküvőjét, unoka születését, ilyen-olyan ünnepet. Az esetek többségében meg is érik ezt a dátumot, majd lágyan beleomolnak a halál karjaiba.

Miután magára hagytam Patriciát, és biztosítottam őt, hogy számíthat rám, számíthat támogatásomra a nehéz pillanatokban, érzem, szükségem van rá, hogy félrevonuljak egy kícsit. A családok ebédlője melletti kis dohányzó éppen üres. Nyugodt helyez, amelynek falai sok-sok bánatnak voltak már a tanúi. A betegek családtagjai, az ápolók ide menekülnek, ha csöndre és magányra van szükségük, hogy erőre kapjanak, vagy egyszerűen kisírják magukat.

Megrázott ez a találkozás Patriciával. Sohase bukkanunk fel sértetlenül a mások szenvedésének a mélyéről. Hogyan is ne éreznénk személyesen érintve magunkat, csöndes tanúiként e mindennél súlyosabb pillanatnak, amikor az emberi lény megsejti közelgő halálát? Egyszer velem is megtörténik ez. Vajon hogyan fogok reagálni rá?

A kényelmes fotelok egyikében ülve megajándékozom magam e pár percnyi magánnyal, s hagyom, hogy gondolataim szabadon lebegjenek; én így merítek erőt. Patricia könyörgése, nehogy meghaljon, amíg nem áll készen rá, Xavier barátomat juttatja eszembe, aki néhány hete halt meg AIDS-ben. Halála előtt egy évvel, amikor akut tüdőhólyaggyulladással az intenzív osztályon feküdt, azt mondta nekem: „Nem félek a haláltól, de nem akarok meghalni, amíg nem állok készen rá.” Az előtte való éjszaka azt álmodta, hogy el kell utaznia az „újvilágba”, nyilvánvalóan Amerikába, de még nem akarják odaadni neki a jegyét. „Kellő időben meg fogja kapni” – felelték neki. Emlékszem, hogy elámultam, milyen csodálatosan buzdítja őt ez az álom arra, hogy bízzék az időben. „Kellő időben” fog elmenni. Időt kért, hogy felkészüljön a halálra, az élet egy évet adott neki.

Mivel gyakran találkoztam vele ez alatt az egy év alatt, tudom, hogy az anyagi kérdések rendézésén túl a halálra való felkészülés valójában abból áll, hogy minél jobban elmélyítsük az emberekhez fűződő kapcsolatunkat, megtanuljuk kiönteni a szívünket.

Gyakran kérdezik tőlem, mi késztetett arra, hogy ide jöjjek dolgozni, a szenvedés és a halál közelségébe. Úgy látom, hogy gyerekkoromtól fogva két áramlat sodort ide. Az egyik, inkább lelki késztetés a halállal szembeni családi szorongásban született, ez az a válasz nélküli kérdés, mely mindennapos elmélkedésem tárgya, s mindig előbbre visz. A másik pedig az emberi lélek iránti végtelen kíváncsiságom, mely arra indított, hogy pszichológus legyek, felkutassam a pszichoanal1zis, majd a közelmúltban a haptonómia, az érzelmi érintkezés tudományának a területét.

Az élet három dologra tanított meg: először is arra, hogy nem kerülhetem el sem a saját halálomat, sem a hozzátartozóimét. Másodszor, hogy az emberi lény nem egyszerűsíthető le arra, amit látunk vagy látni vélünk belőle. Mindig végtelenül nagyobb és mélyebb, mint ahogy kicsinyes ítéleteink kimondani ¬engedik. S végül, sohasem ölt végleges alakot, mindig fejlődésben, kiteljesedőfélben van, képes a válságokon és az élet megpróbáltatásain keresztül átalakulni.

A háború után, a háborútól megtépázott családban születtem, s a szorongás és a túlzott féltés légkörében nőttem fel. Sohase volt szó nyíltan a halálról, de mindig ott lebegett a fejünk felett, és életünk különféle rítusoknak volt alárendelve, melyek bizonyára azt a célt szolgálták, hogy megvédjenek tőle.

Így például emlékszem, hogy amikor anyai nagyanyámnál nyaraltunk, valamennyi sétánk a temetőben végződött. Szép temető volt, a beaujolais-i szőlővidék közepén. Ott volt eltemetve a nagyapám és a nagyatyám. Tábla jelezte, hogy utóbbi „meghalt Franciaországért” huszonöt éves korában. Mindennap elmentünk hát imádkozni ehhez a sírhoz, súlyos locsoló kannákat cipelve magunkkal, mert a falunak azon a távoli pontján akkoriban még nem volt folyó víz, és a nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy a muskátlik állandóan szépen virágozzanak.

Ez a mindennapos temetői látogatás, melyre szívesen vállalkoztam, mert éreztem, hogy valami ünnepélyes dologról van szó, egész természetesen megtanított arra, hogy életről és halálról elmélkedjem. Térden állva vagy ülve néztem a kis temetőfal fölött húzódó látóhatárt. A temető domboldalban volt, és nagyon messzire el lehetett látni, jóval túl a Saone-on, néha egészen az Alpokig.

Áldott volt a nap, ha a Mont Blanc-t is megpillantottuk. Gondolkoztam, és ezer kérdés vetődött fel bennem, vajon hol van az a fiatal nagybácsi, akit nem is ismertem, s az a négyéves korában meghalt kisfiú, akinek a sírján üldögélve fürkésztem a messzeséget. Mi van a halál után? Egy idő múlva, mivel nem találtam a választ, felálltam, és munkához láttam. Volt a közelben egy elhanyagolt sír, elhatároztam, hogy majd én rendben tartom. Nyilvánvalóan évtizedek óta nem járt már senki imádkozni ennek a fiatal papnak a sírjához, aki szintén huszonöt éves korában halt meg. Sohasem volt rajta virág, a sírkövet körülvevő rács elrozsdásodott. Oltalmamba vettem ezt a sírt, elkezdtem átfesteni, az idő koptatta szürke kőre minden este elhelyeztem kis mezeivirág-csokromat.

Csak most mérem fel, hogy ez a mindennapos rítus mennyire hozzájárult ahhoz, hogy felkészüljek mostani munkámra: hogy leoldjam a tabut a halálról, visszaadjam a halálnak a helyét életünk középpontjában.

Hisz a halállal való meghitt viszony, a róla való elmélkedés a legkevésbé sem tört le vagy tett betegessé, inkább forró életkedvvel és életörömmel, minden iránti kíváncsisággal ajándékozott meg, amiből hatalmas energiát merítettem.

Pedig olykor engem is iszonyatos szorongás emésztett. Később megértettem, hogy mint a szivacs szívtam be szüleim szorongását, akik rettegtek minden elválástól, minden szakítástól. A haláltól való korai szorongásomat attól való félelmem táplálta, nehogy egy nagy bánat okozója legyek.

S aztán, néhány éwel később meghalt a nagyanyám, a következő szavakkal az ajkán: ,,Ó, a fény! Hát igaz volt!” Lelkem mélyén ekkor megértettem, hogy maga a halál nem nagy dolog, bizonyára amolyan átmenet egy titokzatos dimenzióba. Sokkal súlyosabb az elválás fájdalma, és – némelyek számára –a tény, hogy anélkül kell meghalniuk, hogy igazán, minden porcikájukkal éltek volna.

Az élet drága. Nagyon korán megérlelődött hát bennem a gondolat, hogy valamit kezdeni kell vele, be kell tölteni egy feladatot.

És aztán jött az apám halála. Hirtelen, váratlan, kegyetlen halál. Önkezével vetett véget az életének nyolcvankét esztendős korában, a saját fegyverével. Érthetetlen halál, és az is marad. Sohasem fogom megtudni, miért tette. Azt viszont tudom, hogy milyen súlyos és fájdalmas az elválás, ha nem tudtunk elbúcsúzni egymástól. Mindaz, amit az apámnak szerettem volna, de nem volt időm elmondani, a szerető, hálás szavak, mozdulatok, ez a halál, amelyből kizárattam, bizonyára jelentős súllyal estek latba választásomban, amikor néhány évvel később úgy döntöttem, hogy életük végső szakaszába érkező betegek lelki gondozásának szentelem magam.