A megszokottság axiómája: hajdanán mindenütt olyan lehetett,

mint nálunk, hisz itthon minden oly természetes.

Friedrich Schlegel: 25. Lyzeum-részlet

A valóság észlelésének folyamatát vizsgálva sztereotípiákba, viselkedésünkben megmerevedett formákba, a mindennapos kommunikációban minduntalan közhelyekbe ütközünk. Felmerül a kérdés, vissza lehet-e vezetni a viselkedés e végtelen lehetőségeit korlátozó alakzatokat néhány közös eredőre? Más szóval: van-e az előítéleteknek egy olyan szabályrendszere, amelynek alapján minden egyedi eset rendszerbe foglalható?

Az előítéletek rendszerezését elsőként Francis Bacon (1561-1626) kísérelte meg idolokról szóló munkájában. A Novum Organum szerint az idolok a természet megismerésével párhuzamosan keletkező téves képzetek. Négy fajtájukat különíti el: idolatribus, az emberi természetre jellemző antropomorf gondolkodás és vágyálmok csalóka képei; idola specus, az egyes személyek egyediségét kifejező idolumok; idola fori, a megismerés eszközeként használatos nyelv torzításai, végül idola theatri, az áthagyományozott metafizika előítéletei.

Bacon szerint előítéleteinket nehezen ismerjük fel, mert: „Az ember bízik abban, hogy érzékei segítségével az őt környező világról közvetlen

és valósághű felismeréseket szerezhet.” A megismerés lehetetlenségét tételező platóni tant Bacon csak az egyedre vonatkoztatja: „Each person has his own private den or cavern, which intercepts and discolours the light of nature.” („Minden egyénnek megvan a természet fényét letompító és eltorzító személyes barlangja.”) legyünk hát bizalmatlanok mindazzal szemben, amire különös örömmel gondolunk.

A valóság észlelésének torzulásai antropomorf beállítottságunkból adódnak. A nem emberivel szembeni értetlenség már a gyermekeknél megfigyelhető. A jelenséget Piaget egocentrizmusnak nevezi, s benne a fejlődés egy bizonyos fokát látja. Az egocentrikus gyerek a világértelmezés egy viszonylag stabil formájával rendelkezik. Ez a befelé forduló nyugalom a középkori világszemlélethez hasonlítható, amelyben nemcsak a Föld jelentette a kozmosz közepét, hanem maga a saját én is. A fejlődés során az újabb, kevésbé kényelmes, de összetettebb világkép csak erős külső ingerek hatására léphet a régi helyébe. Piaget az egocentrikus gondolkodási formák elvesztésének előnyét egy újabb egyensúlyszint elérésében. látja. Az az adottságunk ugyanis, hogy képesek vagyunk átérezni mások helyzetét, megóv a meglepetésektől, stabilabbá, sebezhetetlenebbé tesz. Ugyanúgy, ahogyan a heliocentrikus világkép is jóval több jelenség értelmezésére képes, mint a ptolemaioszi nézőpont.

Piaget tehát az első lépcsőfok hátrányaira is figyelmeztet, bár bizonyos fokú érzelmi egocentrizmus valószínűleg pszichogenetikailag is szükséges és hasznos számunkra. Rogers (1950) a magánbeszédeket, monológokat vizsgálva megfigyelte, hogy a neurotikus egyedek saját magukat jóval szigorúbb mércével mérik, mint kortársaikat, saját magukat „nem részeltetik a hazai pálya előnyében”. Monológjaik általában kritikus hangvételűek, gyakran megállapítják, hogy „ezt egy másik jobban elintézte volna”, vagy „épp velem kellett ennek megtörténnie”, esetleg „ilyen hülye is csak én lehetek”.

Saját álláspontunkat, gondolatainkat, testünket, saját értékrendszerünket kivételes értékként őrizzük életünk során. Nemcsak a kisgyermek tartja ürülékét értékesnek (ahogy ezt a pszichoalanízis bebizonyította), de Poncius Pilátus is büszke volt a názáreti Jézus keresztjére felíratott mondására: Quod scripsi, scripsi.

Sajátságaink előnybe részesítése az ádáz előítéletek szemüvegével nézett idegenek alábecsülésével társul. A jelenség maga mindenekelőtt szociálpszichológiai jellegű, hisz a zsidókat, németeket, katolikusokat, nőket, szocialistákat, úrlovasokat, esetleg gyerekeket gyűlöl ő egyed elsősorban a pszichoterapeutákat érdekli. Ezek az előítéletek csak akkor válnak társadalmi problémává, ha egy csoport, egy közösség vagy egy állam doktrínájává kiáltja ki őket, ha az egocentrikus világkép magától értetődőttsége, illetve magától értetődő volta a csoporton belül automatikusan igazolást nyer, és újratermelődik.

Ha az önigazolás alapmechanizmusai minden egyénnél egyformák, az előítéletek tartalmait a csoportszellem fogalmazza meg. Az előítéletek szociálpszichológiai síkon jönnek létre.

A továbbiakban azt szeretnénk bebizonyítani, hogy az előítéletek és sztereotípiák, az észlelés és szokások formai vetületének kialakulásában az etnocentrizmus játssza a fő szerepet, vagyis azon emberi igényünk, hogy olyan csoportokba szerveződjünk, olyan csoportokhoz tartozzunk, amelyek viselkedésüket az idegenekétől kollektíven elhatárolják, s a végtelen számú lehetőség plaszticitását a csoport által jónak és becsületesnek elfogadott, szilárdan hagyományozódó formulákra szűkítik le.

Az egymástól elkülönülő csoportok megalakulásával egy időben a más csoportokhoz tartozók, az idegenek iránti ellenérzések is megszületnek (Sherif 1965). A kialakulóban levő „kollektív önarckép” legfontosabb összetevője ugyanis a különbözőség hangsúlyozása, felnagyítása és idealizálása. A kollektív magától értetődőséghez az idegen lenézése éppúgy hozzátartozik, mint a „kollektív önarckép” egyoldalúan értékessé stilizálása. Tausch és Tausch (1977.51.) az önmagunkról kialakított kép pszichogenetikai vonatkozásait vizsgálva hangsúlyozzák: „Az önbecsülés nagyon fontos a gyerekek és felnőttek lelki működőképessége, konstruktív személyiségfejlődése és az emberek szociális együttélése szempontjából.”

Ez nemcsak az egyénekre, hanem elsősorban a csoportokra érvényes. Mert a kollektív önbecsülés, úgy tűnik, genetikailag is hamar kialakul. Pszicho genetikai szempontból fontos önbecsülésüket a természeti népek tagjai elsősorban az általuk nagyra becsült együvétartozásból merítik. A csoport nélkül életük értelmetlenné válna.

A csoport léte nélkül az egyednek nincsen identitása. A egyed sajátosságainak, egyediségének jogosultságát és megerősítését elsősorban a vele egyívásúaktól, szűk környezetétől várja. Csoportbeli társainak hasonló beállítottsága „éppoly fontos, mint az élelem, a víz vagy a jóindulatú bólintás” (Kidder és Stewart 1976. 58).

A fölényeskedő önmeghatározás elsősorban nyelví szinten áll az egyed rendelkezésére. Az egészséges gyakran mondogatja: „ezt jól csináltad”, „ez most sikerült”, „ennek aztán megmutattad”. Hasonló verbális támogatásra a csoporterkölcsnek is szüksége van, amit életformájának mérsékelten túlbecsült megfogalmazásával ér el. Ha a csoport előnytelen, neurotikus, kiegyensúlyozatlan, feszültségekkel telített helyzetbe kerül, a pozitív „kollektív önarckép” és az eddig mérsékelten lenézett ellenség képe egyoldalúan eltorzul, polarizálódik. Ilyenkor a kívülállót, a deviánst, a „másként gondolkodót” a csoport bűnbaknak nyilvánítja, s ennek egyetlen feladata az, hogy a csoport összetartást helyreállítsa. Komisz, agresszív előítéletek kialakulásának lehetünk ilyenkor tanúi. Sőt a humorban is túltengenek a soviniszta vonások. A viccek főszereplői az idegenek, a kívülállók: a zsidók, bolondok stb. „A humor azáltal, hogy megerősíti az identitástudatot és összetartozást, erőt ad a veszélyeztetett, az elnyomott csoportok tagjainak az ellenálláshoz.” (Zijderfeld 1976. 187.)

[.. .]

A fiatalabb korcsoportok egocentrizmusát a „Ne bízz senkiben, ki harminc évnél idősebb!” mondás tükrözi a legfrappánsabban. Az idősebbek már nem jöhetnek számításba. Éppúgy kizárják őket, mint a zsidót az előkelő amerikai klubból vagy a más vallásút az áldozásból. A generációk között egyre mélyül a szakadék. Különböző nyelvet beszélnek. Az angol irodalom a jelenséget generation gapnek nevezi. A generációs sovinizmus két formában nyilvánul meg: az ifjúság elnyomásában vagy idealizálásában. A kettő éppúgy összefügg, mint a színesbőrűek vagy a nők elnyomása, illetve idealizálása.

Az ifjúság elnyomása

Az ifjúság iránt a legtöbb kultúra rejtett félelmeket táplál. A pszichoanalitikus Bernfeld (1931) szerint a nevelés a gyermek elleni „férfias ősreakció”, az ölési vágy nélkül nem is létezhetne. Szerinte a nevelés nem más, mint egy sokféle formában szublimált gyilkos vágy. A fiatalokban ugyanis egy, a kultúránkat felszámoló negatív energia feszül.

Ezt a romboló feszültséget Talcott Parsons szerint minden kultúra úgy érzékeli, mintha minden újabb generáció fellépésével vad horda veszélyeztetné létét. Mindenfajta nevelési módszer alapvető célkitűzése ezért az, hogy megkísérelje az ifjúság bizalmát megnyerni saját, uralkodó kultúrája számára, hogy a magukévá téve jövendőbeli használóiként fogadják el ezt.

A nevelési folyamat kellemetlenségére már sokan felfigyeltek; „Akit nem gyötörtek meg, az nincs megnevelve” – tartja egy görög közmondás. „A tanulóévek nem aranyévek” – mondja a német. Nem véletlen, hogy a 18. századi iskolamesteri foglalkozásnak a bot vagy vessző volt a jelképe. Az ütések gyógyító erejében mindenki bízott.

„Sparing the rod spoils the child” (Ha fukarul bánsz a bottal, elrontod a gyereket) -mondták az angolok. A nevelésnek az az értelmezése, mely a szocializációs folyamatot az uralkodó többség egy kisebbségre irányuló, többé-kevésbé kegyetlen elnyomásaként fogja fel, újabb keletű. Foucault (1977. 181.) a gyermekek nevelésének módszereit araboknál alkalmazott diszciplináris műveletekhez hasonlítja. „Némelykor a fegyelem klauzúrát, vagyis egy bizonyos helységnek a környezettől való építészeti elkülönítését, leválasztását igényelte. A monoton diszciplína színhelye pedig őrzésre szorult. Voltak korok, amikor a csavargókat és a nyomorgókat összefogdosták, és bebörtönözték, de voltak ennél sokkal diszkrétebb, alattomosabb és jóval hatékonyabb bebörtönzések is. A kollégiumban a kolostormodell mindenütt győzedelmeskedett; megjelent a bentlakás, amely ha nem is a leggyakoribb, de mindenesetre a legdiktatorikusabb nevelési forma volt...” A rendezett padsorú osztálytermeket és az egyforma nagyságú, könnyen áttekinthető cellákból álló börtönöket ugyanazon elv alapján strukturálták. A klauzúra mellett ugyanis a kiparcellázást is a megosztás és uralkodás technikájaként használták.

„Minden egyén a maga helyén és minden egyes helyen csak egyetlen egyén.” Az iskolai, a katonai és a munkafegyelemnek hasonló céljai vannak: „elkerülni a csoportokba verődést, megakadályozni a kollektív fészekrakási kísérleteket, szétzúzni az áttekinthetetlen pluralitást”. „A cél a bizonytalan megoszlások, az egyének ellenőrizhetetlen megszökéseinek, diffúz kószálásának, haszontalan és veszélyes csoportokba verődésének antidezertációs, antiaglomerációs, csavargásellenes technikával való legyőzése.” Az iskolai fenyítések és a börtönben alkalmazott büntetések hasonló struktúrájúak. „Minden osztályban, minden tanulónak, miden órán ugyanazon a helyen kell ülnie. [...] Minden tanulónak állandó helye van, amit csak az iskolaigazgató beleegyezésével hagyhat el.” (Foucault 1977. 189.) „A cél a jelenlét és a távollét szabályozása és ellenőrzése; az egyedek tartózkodási helyének mindenkori ismerete; a hasznos kommunikációs csatornák kiépítése, illetve a haszontalanok felszámolása; minden pillanatban, minden egyed viselkedésének pontos ellenőrzése, mérlegelése, a büntetések kiosztása és a szolgálatok minőségének kiértékelése.” A 18. században az osztályterem „tanulómasinává” alakult, ami egyúttal meglepetés-, hierarchizáló-, jutalmazó- és büntetőmasina is volt. „Az ifjúság veszélyes kisebbségével szemben a gyanakvás és az ellenőrzés volt az általánosan elfogadott attitűd.” K. Rutschky (1977. 102, 148.) a 19. századi polgári nevelést a gyerekek és fiatalok elleni gonosz előítéletek korszakának nevezi, amelyben a nevelés „véget nem érő beavató szertartásnak, iniciációnak” hatott. „Abban a korszakban, amelyben az egyén fizikai és morális integritása normává vált, a másik lény életébe való beavatkozásnak a létjogosultságát azzal lehetett a legegyszerűbben bizonyítani, ha valamilyen módon megtagadták tőle a normális ember státusát.”

J. Sailer szerint a nevelés „állandó szent háború”. „A nevelő a gyermekben potenciális ellenségét kell hogy lássa, akinek tevékenységét éjjel-nappal pontosan ellenőrizni kell.” A nevelés igazi értelme, írja A. H. Francke 1722-ben, a lelkiismeretes felügyeletben rejlik: „A gyereket állandó, gondos megfigyelés alatt kell tartani, nemcsak az osztályban, hanem az udvaron, az étkező- és a hálótermekben, de még öltözködéskor és tisztálkodáskor is. Egy pillanatra sem szabad egyedül maradnia.”

Ugyanis könnyen megtörténhet, „hogy némelyikük titkos leveket ír, vagy ocsmány könyveket lapozgat”. Ebben a korszakban az előítélet céltáblájául szolgáló gyerek az az állandó ellenség, akinek tulajdonságai sokkal inkább a vadállatokéval, mintsem az emberekével közösek. S ez kísértetiesen hasonlít az előítéletekkel terhes asszony férfiakról kialakított képéhez. A bűnbakok éppúgy kicserélhetők, mint a nyelvi közhelyek. Rutschky (1977) a nevelők szóhasználatát az „állatszelídítők zsargonjához” hasonlítja, azok szerint ugyanis a vadakként kóborló, vérbeli csavargókat csakis a javítóintézetekben „lehet megszelídíteni, emberekké átnevelni”.

E. Trapp 1784-ben hosszú listát készített azokról a gonosztettekről, amelyeket a magukra hagyott fiatalok elkövethetnek: „káromkodnak, vérző orral, tépett ruházatban dulakodnak; puskaporral és más veszélyes anyagokkal kísérleteznek; padokat s asztalokat tesznek tönkre; ablakokat törnek be, kályhákat borítanak fel; egymást szolgáktól és hasonló gyanús személyektől tanult ocsmány mondásokra s dalokra tanítják; közeli kapcsolatban vannak a szolgákkal, akiktől káros és haszontalan dolgokat tanulnak; az utóbbiakra nagy szükségük van, mert állandóan lopnak, s a zsákmányt csak a parókakészítő inasok segítségével tudják értékesíteni vagy elzálogosítani, hogy a pénzt aztán tiltott, haszontalan csemegékre, puskaporra fecsérelhessék, vagy kipróbálhassák a sörrel elegyített bor és a dohány mámorát; kártyáznak és kockáznak, eljátsszák pénzüket és személyes tárgyaikat, kölcsönkérnek, és nem fizetik vissza tartozásaikat, szorgalmasan onanizálnak, egymást tanítják az önfertőzésre, kigúnyolják tanítóik hibáit, s csínyeket követnek el ellenük.” (Rutschky 1977. 153.) J. B. Basedow a 18. század végén a gyerek számára olyan egyszerű ruházatot ajánl, ami „jócskán különbözik” a felnőttekétől. „A gyerek ne üljön a szüleivel egy asztalnál, evőeszközei gyatrább minőségűek legyenek...” „A gyerekek a desszertet kedvelik a legjobban, ezért nagyon keveset kapjanak belőle...” „Nem büntetésként, de hatalmunk hangsúlyozására időnként olyan étkeket és innivalót kapjanak, amit nem szívesen fogyasztanak. Nevelésük szempontjából előnyös, ha néha közönséges, kemény és kényelmetlen körülmények közé kényszeríttetnek.” (Rutschky 1977. 116.)

A szocializáció elnyomó, fájdalmas jellegét több szerző idealizálja. Eduart Sprangert Spinozának az a gondolata zavarja, mely szerint eredetileg minden individuumnak elsődleges célja a világ egészének megismerése kell hogy legyen, mert csak ezáltal fejlődhetnek személyes adottságai optimálisan. A nevelésnek -Spranger szerint -ezzel szemben azt kell tudatosítania, hogy csakis a korlátozás, a lemondás által válhatunk teljes értékű emberekké. Még ígéretes adottságaink egy részét is el kell nyomnunk, mert csakis a szocializálódás tehet a társadalom hasznos tagjává.

A fiatalokat „polgárjoggal nem rendelkező idegen ekként” kezelő szemlélet nyomaira a törvényekben is rábukkanunk: a fiataloknak nincs választójoguk. De a különböző kultúrákban a közéleti tisztségek viselése is mindig életkorhoz kötött. Mecker a fiatalok iránti előítéleteket vizsgálva megállapítja, hogy ezek legtöbbje szociális viselkedésükhöz, érdeklődési körükhöz és külsejükhöz kötődik. „A mi időnkben még kirándultunk. Jól emlékszem cserkész testvéremre. Sokszor én is velük tartottam [...] gitároztak, énekeltünk a tábortűz mellett. Minden valahogy romantikusabb volt, mint ma. Manapság inkább a beat-kocsmákban üldögélnek, ahol ez a bolond zene szól, amire szemérmetlen táncokat járnak (60 éves asszony).”

"Megállnak az utca közepén, s elkezdenek ölelkezni, csókolózni. Régebb mi legalább megvártuk, amíg besötétedett. Aztán még azt is megfigyeltem, hogy ezek állandóan cserélik a partnerüket (60 éves asszony.)” „Ezek még a színházba is farmerben és tarka ingben járnak.” „Nálunk a csarnokban még a járdán is bicikliznek (60 éves férfi).”

Az ifjúság idealizálása

Századunk egyik legnagyobb hatású ideológiája Margaret Meadtől származik, a nők és az ifjúság mítoszának megteremtőjétől. A gyerekek Mead írásaiban a jóság megtestesítői. Szerinte azok a népek, amelyeknél nem találkozunk a gyerekek iránti szeretet egyértelmű jeleivel, nemcsak biológiailag, de lelkileg is zsákutcába kerültek.

Giovinezza! Ifjúság! -lelkendezte a fasiszta Olaszország, a fiatalokat dicsőítve. A német kormány kabinetjében külön minisztérium felel az ifjúságért, a családért és egyészségért. Az ifjúság a különleges, a fiatalság a kívánatos. „Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus” -még az agg fejek is ezt éneklik. Mert öregnek lenni egyet jelent a sír közelségével. A fiatalság vidám, életerős; az öregek merevek és meszesedők.

Az ifjúság idealizálása az ógörög hagyományokból táplálkozik. A mediterrán népek homeoerotikus csodálata ugyanis nemcsak a fiatal gyermekek testét, hanem különleges sajátszerűségeiket, világszemléletüket is idealizálta.

Az ideológia szó megteremtője, Destutt de Tracy, felélesztve a régi elfogultságot újabb értelmezéssel gazdagította: az ifjúságnak mindig igaza van, mert övé a jövő. Ami idős, az hagyományos, tehát előítéletekkel terhes. „Destutt de Tracy az ifjúságban a jövő hordozóját szerette volna látni, hogy ezzel tanainak halhatatlanságot biztosíthasson: «Fiatalok, hozzátok fordulok, csak érettetek írok.»” (Hölzle 1969. 90.)

Az ifjúság jól megfontolt gazdasági érdekből a reklám fétisévé vált: egy fiatalember előreláthatólag élete során több ezer csomag cigarettát fog vásárolni, töméntelen mennyiségű mosóport fog elhasználni, sokkal többet, mint a vég felé közeledő idősebbek.

Fiatalságunkat csak a jól bevált kozmetikák segítségével őrizhetjük meg, de jó, ha van otthon szaunánk is, és rendszeresen vitaminpasztillákat fogyasztunk. Mert nem a ráncos, barátságos öregek arca a mintakép, hanem a sima arcú fiataloké. A színésznők nemcsak arcukat varrat ják fel, de úgyszólván minden testrészüket a fiatalokéhoz igazítja a plasztikai sebészet. Az idősebb urak fiatal női keblek iránti túlzott vonzalmával

Gottfried Benn így gúnyolódik Kaszinó című versében:

Hál! Istennek még jó erőben vagyok.

S ha közeli halálomra spekulálva

nőcske akaszkodna nyakamba!

csakis bögyös jöhet számításba!

kinek keblein bolhát lehet elpattintani.

A negatív attribútumokkal az öregedést leíró tudományos nyelv sem fukarkodik: „őszülésről, kopaszodásról, hajritkulásról”, „a bőr ráncosodásáról”, „a mellek petyhüdtségéről”, „szemölcsösödésről, a testsúly növekedéséről, a megbízhatóság és a gyorsaság, a mozgás, az érzékszervek teljesítményének csökkenéséről” beszél (Stem 1968).

Kucher (1968) a természeti népek öregségről alkotott értékítéleteit vizsgálva ambivalens alapstruktúrákra bukkant: míg az öregkort az ausztráliai őslakók az élet csúcspontjának tartják, addig a dél-afrikai baronga törzs „az öregeket, a szó szoros értelmében nézi”. „A hajlott korúak a gyerekek csúfolódásainak kedvenc céltablái, és gyakran halálra éheztetik őket!” A Harris Company 1975 áprilisában megjelent tanulmányában az ipari társadalmaknak az öregekkel szemben táplált előítéleteit foglalja össze. Egy tizenkilenc éves megkérdezett véleményét az öregedésről velősen így foglalja össze: „Az egészséged elkezd rohamosan romlani, s a környezeted már nem kíváncsi a véleményedre, sőt életed egyetlen más vonatkozására sem.” További jellemző vélemények: „Egyszerűen senki sem veszi már őket számításba"; „A legtöbben betegek, a legkisebb vonzalmat sem érzem irántuk...”

            Hajdú Farkas-Zoltán fordítása

IRODALOM

Bemfeld, S., 1931: Antiautoritare Erziehung und Psychoanalyse. Neu 1975. -Foucault, M., 1977:

Überwachen und Strafen. Frankfurt. -Kidder, L.H. és Steward, V.M., 1976: Vorurteile. WeinheirI1

és Basel. -Kucher, W., 1968: Die Wertung der Lebensalter bei der NaturvöIker. In. Thomae, H.

u. Lehr, U. (kiad.). Altern. -Rogers, C.R” 1950: The significance of self-regarding attitudes and

perceptions. In: Ch. Gordon és K.J. Geiger, 1908: The self in social interaction. New York (Wiléy). -Rutschky, K. (kiad.), 1977: Schwarze Padagogik. Frankfurt. -Sherif, Carolyn, Sherif, M. és

Nebergall, E.R., 1965: Attitude and attitude change. Philadelphia és London. -Stern, E., 1968:

Das Erlebnis des Altems und des Alters. In: Thomae, H. u. Lehr, U. (kiad.), Altern. -Tausch, R.

és A., 1977: Erziehungspsychologie. 5. A. Göttingen. -Zijderfeld, A. C., 1976: Humor und

Gesellschaft. Graz.