(Szemem mögött)

nem lepke száll, csak

az akasztáshoz ígért

kötél foszlánya.

(Jól kiagyaltátok)

még füstölög mint

az alkohol csapdája

a hamis szikra

(Depresszió)

csak ment az utcán

jégverte süket szavai

mind lekaszálva

(Három haiku a megszállottságról)

Bármit tehetsz, le-

sújt az idiotizmus:

„ki innen velük!”

Ne mondd, Uram: kit

asszony szült bűnre, úgyis

utolér minden.

Az ezredvégen

haladás helyett halál –

hóhér vigyáz ránk.

(1980-as évek)

1995. november 4-i napló

Vad és túlzó vagyok? Mert élvezem

hogy van erőm még s kedvem is dugig? –

ha gyenge testem egyszer rád bukik,

nem győzhetek már. Ámde kár ezen

tűnődni, tépelődni ma a ringy-

rongy takarót s ruhákat esztelen

hévvel hajítva félre – meztelen

vagyok s vagy! bárha egy-egy ránc megint,

hogy légvárat ne építsünk. Örök

kegy helyett csak mint gyűrűző körök:

kiégett éjszakák s reggel a vágy

hullámzásában csapott köldököd.

Úgy áztatlak, akár a tört rögöt,

mely termést már nem ad, csak önmagát.

Bélgörcs-ihlet

Csúf kételyekkel bombáz:

egyszer csak jön a rontás.

Tunya sivárság mérgez,

hogy iddogálj és élvezz.

Káposztás húst és melle-

húsát harapni telne

még kedved falánk módra.

Álmod Catullus-óda,

kiaszott éjben ébreszt,

átfödve a sötétet.

Mi vár még rád e fegyház-

lét után? Kórház? egyház

pásztorának szócsokra? –

Ne áhítozz már sokra,

éltél eleget mások

helyett is (nem fog átok);

egyszer szamócaillat

leszel, ha visszahívnak.

(1995. december 24.)

Kancsal órában

Nem féltelek eléggé? Béketűrő

perceken túl, mint csípős régi túró,

nyelved alatt keserítem a nyálad,

én, aki megváltani jöttem lényed.

Kutakodom: két szirmod még nem feslő,

csak szavaid őszintesége foszló;

„ne faggass”, mondd, s arcod elgorombul –

mögötted porszívózott szőnyeg, rend ül

különben, s nem hull alá csalókán

hajad sem, mint a képzeletben szőkén,

amit mérgedben egyszer megjósoltál:

„Olyanra festem, mint az ott, ki sört mér!”

Lehull a lomb, vállam húzza a kétely –

mi tart meg mégis melletted? (A métely?!)

1995(6?)