Olivia Spiridon: Untersuchungen zur rumäniendeutschen Erzählliteratur der Nachkriegszeit

Olivia Spiridon kötete hiánypótló munka. Elég sokat kellett ugyanis várni egy olyan, az elbeszélő irodalom több évtizedét is átfogó monográfiára, mely a kultúrpolitikai, elméleti aspektusok mellett egyes művek elemzésére is vállalkozik – igen sikeresen. A szerző 1971-ben született Nagyszebenben, ahol német és román szakot végzett, majd ezt követően 1993-ban a passaui egyetem mesterképzőjére iratkozott be. A mesteri fokozatot 1998-ban egy Herta Müllerről szóló dolgozattal nyerte el, jelen kötetével pedig 2002-ben doktori címet szerzett. A könyv címe magyarul: A háborút követő időszak romániai német nyelvű elbeszélő irodalmának vizsgálata.

Ami általában a 20. századi romániai német irodalmat illeti, születtek már egy-egy korszakot, rövidebb periódust átfogó művek, viszont ezek nem annyira rendszerező jellegűek, nem nyújtanak átfogó képet az erdélyi szász és bánsági sváb irodalomról, és nem kimondottan az elbeszélő irodalommal foglalkoznak, legfeljebb csak részben. Megemlíteném mégis például Cristina Tudorică Rumäniendeutsche Literatur (1970–1990) című, 1997-ben a tübingeni Francke Kiadónál megjelent könyvét, amely a 20 oldalas történeti áttekintést követően kitér ugyan a kisebbségi irodalom fogalmának körvonalazására, a cenzúra és diktatúra irodalomra gyakorolt befolyására, a súlypont mégiscsak az Aktionsgruppe Banaton (Bánsági Akciócsoport), annak öt oszlopos tagján (Rolf Bossert, Herta Müller, Richard Wagner, Klaus Hensel, Werner Söllner), illetve műveik bemutatásán van, tehát sokkal szűkebb területet fog át.

Egy másik mű, amelyet a romániai német irodalom témájával kapcsolatban példaként felhoznék, Anneli Ute Gabanyi Partei und Literatur in Rumänien seit 1945 című könyve, mely igen hasznos az 1989 előtti romániai német és általában a kisebbségi, egyáltalán a romániai irodalom vizsgálata szempontjából. Viszont mivel 1975-ben jelent meg a müncheni Oldenburg Kiadónál, csak az 1944–1974 közötti periódus művelődéspolitikáját sikerül bemutatnia – azt viszont igen részletesen. Érezhetően hiányzik azonban az 1974 utáni időszak tárgyalása, ami azért is lényeges, mert ezután megváltoznak az intézkedések, „bekeményítenek” a pártbeliek a másféle kultúrpolitikai megszorításokkal, másrészt pedig sokkal általánosabb jellegű annál, mintsem az egyes irodalmi jelenségek bemutatására vagy a műelemzésre is kitérhetne. A fent említett két könyvet tehát csupán részleteiben, vizsgálódási szempontjai, illetve kultúrpolitikai, irodalompolitikai helyzetelemzése révén lehet a romániai német nyelvű irodalom, azon belül az elbeszélő irodalom bemutatásánál felhasználni.

Ezt teszi Olivia Spiridon is szóban forgó monográfiájában, mely többek között e két könyv kutatási eredményeinek nyomdokain elindulva bontja ki saját elméletét, összegezi az elmúlt évtizedek, évek során megjelent könyvek, tanulmányok, kritikák, sajtóban folytatott párbeszédek eredményeit (ezeket az anyagokat különben könyve végén igen rendszeresen, egyes témák és szerzők szerint csoportosítva vonultatja fel, ami szintén igen hasznos lehet a kutatók számára). Spiridon monográfiájának érdemét pontosan abban látom, hogy a második világháborútól a nyolcvanas évek végéig, a kommunista diktatúra bukásáig, sőt a kilencvenes évek elejének irodalmi fejlődésére is utalva olyan átfogó képet nyújt a romániai német nyelvű irodalomról, mely a kultúrpolitikai háttérrel összefüggésben az elbeszélő irodalomban megmutatkozó tendenciákról is beszámol. Emellett pedig a különböző témák, kifejezési módok, stílusok szerint tárja fel négy-öt évtized irodalmi történéseit úgy, hogy követi az időrendi sorrendben megmutatkozó szempontokat, a pár éves korszakok trendjét, ellenállási formáit, megszólalási módozatait. Példaként pedig egyes (akkor és azóta is jelentősnek számító) szerzők életművét, azon belül pedig egyes műveit hozza fel, ilyenképpen kiegészítve az elméletet az interpretációs gyakorlattal, ami még teljesebbé teszi az áttekintést.

A bevezetőben helyet kap annak tisztázása, amivel a hasonló tematikájú könyvek is indítani szoktak: mit is takar tulajdonképpen a romániai német irodalom fogalma. Ez kiegészül a könyv során bemutatandó diskurzusfogalommal, melyet itt az előszóban Foucault nyomán határoz meg (kijelentések rendezett egybefűzése vagy képződménye). Ez azonban nem a propozíciót, nyelvtani mondatot vagy beszédaktust jelenti, hanem azt, hogy a diskurzusok archívummá állnak össze, mely a történelmi apriorit, azaz egy adott korszakban a kijelentések képződményének összfeltételeit jelöli. Ezt azért fontos tisztázni, mert a könyv jelentős nyomvonalát képezik a különböző koroknak megfelelő diskurzusok, leegyszerűsítve talán azt lehetne mondani, hogy ezekből kiindulva próbálja meg egy adott kor elbeszélő irodalmának beszédmódját, jellegzetességét megfogalmazni. Ilyenképpen tartja a második világháborút követő időszak szocialista realizmusa uralkodó diskurzusának a „meggyőzés diskurzusát” (Überzeugungsdiskurs), a tradicionális erdélyi szász és bánsági sváb elbeszélésben pedig a „helyesbítés diskurzusát” (Berichtigungsdiskurs). A hatvanas évek közepétől kezdődően az „elbizonytalanítás diskurzusa” (Verunsicherungsdiskurs) telepszik rá az irodalomra, majd a nyolcvanas évek végén újra visszatér a „helyesbítés diskurzusa”. Bár helyszűke miatt nem áll módomban a különböző diskurzusformákat részletesen bemutatni, talán a felsorolásból is kitűnik, hogy ezek az adott korszak politikai hatalmával, hatalomformájával szorosan összefüggenek, és lecsapódnak az irodalomban, ezért valóban igen fontos fogódzót nyújthat egy ilyesfajta kategorizálás, illetve korszakolás.

A kultúrpolitikai háttér bemutatásánál az Anneli Ute Gabanyi által használt terminusokkal, metaforákkal él, és az általa alkalmazott felosztást is hűen követi, ilyenképpen beszél Spiridon is „jégkorszakról”, illetve „a felengedés korszakáról” stb.

A második világháborút követő tradicionális erdélyi szász és bánsági sváb elbeszélés kapcsán a következő szerzőkről, illetve azok jelentősebb műveiről ejt szót: Erwin Wittstock, Hans Bergel, Joachim Wittstock. A hatvanas évektől kezdődően a modern elbeszélés válik uralkodóvá, és itt, az elbizonytalanító diskurzussal összefüggésben, az Aktionsgruppe Banat is bemutatkozik. A hetvenes évek közepének cenzúramechanizmusáról folyó fejtegetések igen tanulságosak, ugyanitt esik szó a népies elbeszélés, valamint a „hazafias költemény” lebontásáról. Az intertextuális kapcsolatoknál Georg Scherg, Joachim Wittstock, illetve Franz Hodjak egyes művei szerepelnek, az erdélyi szász vagy bánsági sváb szövegekkel való intertextuális párbeszédnél pedig Adolf Meschendörfer és Adam Müller Guttenbrunn művei. Emellett, ha csak röviden is, de bemutatja a világháborút követő időszak elbeszéléseinek nőalakját, a nyolcvanas évek végi irodalompolitika történéseivel való összefüggésben pedig a totalitárius represszió kapcsán kiemeli Herta Müllert, aki a mai napig a romániai német nyelvű irodalom egyik legkiemelkedőbb és a politikai rendnek írásaival is ellenálló írójának számít.

A monográfia végén, mintegy a teljes munka megkoronázásaként, a Németországba kivándorolt romániai német írókról ejt szót, azok németországi fogadtatásáról, könyvpiacon való szerepléséről, az új térbe és helyzetbe való beilleszkedés nehézségeiről. Az összefoglalóban arról is beszámol, hogy miként alakult a kilencvenes évek irodalma, mivel járt a cenzúra megszűnése, milyen írástechnikai módosulások figyelhetők meg a kivándorolt íróknál, illetve milyen stilisztikai és műfajbeli különbségek tapasztalhatók az 1989 után Romániában maradt, illetve a Németországba áttelepült írók esetében.

Olivia Spiridon könyve nemcsak azok számára lehet hasznos, akik irodalomkritikusként, irodalomtörténészként nyúlnak ehhez a témához, hanem minden olyan, a ‘89 előtti romániai német nyelvű irodalom iránt érdeklődő számára is, aki átfogó képet szeretne kapni a közel öt évtizedes korszak irodalompolitikai történéseiről, az elbeszélő irodalom korszakfüggő módosulásairól, egyáltalán arról a nemrég még virágzó erdélyi szász és bánsági sváb irodalomról, amelyről mostanában sajnos már csak múlt időben beszélhetünk.