Az 1991 novemberében megszavazott új alkotmány garantálta a magántulajdont, és piacgazdasággal rendelkező államnak deklarálta Romániát. Reformokat hoztak a privatizáció, a földtulajdon terén, a kereskedelem rendszerében, változott a költségvetési menedzsment és a monetáris politika az ország versenyképessége érdekében.1 Ennek ellenére Erdélyben a tervgazdálkodás megszűnése, az agrárium tulajdonszerkezetének gyökeres átalakulása, a rurális régiók új gazdasági struktúrájának kialakulása mellett nem beszélhetünk a modern piacgazdaságra való átmenetről. Még azoknak a falvaknak az esetében is, amelyek lakosságának legnagyobb része 1990 után nem volt az agrárszektorra utalva, hanem modern, a piacgazdasági formákra utaló vállalkozói modellt követett, felvetődik a kérdés, hogy gazdasági mintakövetésük mennyire gyökerezik a posztkommunista törvénykezések bizonytalanságát kihasználó informális gazdasági technikákban.

Az átmenet kérdésességét a téma magyarországi aktualitását vizsgáló nemzetközi szakirodalom terminushasználata is érzékelteti. A Polányi Károly által használt great transformation megnevezés ironikus érték-konnotációkkal rendelkezik.2 A magyar szakirodalomban meghonosodott rendszerváltás vagy rendszerváltoztatás standard fordítása a system change.3 Romániában az 1991 februárjában érvénybe lépő földtörvénnyel az a visszás helyzet állt elő, hogy azoknak a tulajdonosoknak az utódai, akik visszaigényelték szüleik korábbi földjeit, többségükben már városokban éltek. Az Information Pack for Farming in Romania adatai szerint 1997 után a vidéki földek 60 százaléka olyan személyek tulajdonában van, akik urbánus közegben élnek.4

A ’90 utáni gazdálkodói mintákat elemző esettanulmányok közös kicsengése, hogy a szocialista átalakulás az erdélyi falvakban a kulturális, ökológiai és közgazdasági környezet függvényében vagy a kulturális-társadalmi közegtől befolyásolva különböző forgatókönyvek mentén zajlott le. A természeti erőforrás-kiélés, a hagyományos gazdálkodás, a modernizációs paradigmával megjelenő vállalkozói kultúra és a piacgazdálkodás, valamint ezek kombinációjának meglétére több kutatás is rámutatott, és felhívta a figyelmet arra, hogy a gazdasági folyamatok a társadalom új berendezkedéséhez, jelentős mértékű átstrukturálódásához járultak hozzá, amely azonban legtöbbször egyetlen kisrégión belül is egymástól eltérő eredők mentén zajlott. A mintakövetések nagy száma miatt csupán kutatói hipotézisek vannak arra nézve, hogy egy-egy régión belül a stratégiakövetések közös eredője, a gazdálkodói minták milyen modellekhez igazodtak, illetve hogyan illeszkedik mindez a társadalom egy tágabb szerkezetébe, az erdélyi vidék rendszerváltozásának forgatókönyvébe. Azonban az ezt a kérdést vizsgáló hazai kutatások eredményei sem mutathattak túl néhány regionális összefüggésen. Ezek a kutatások az erdélyi falvak általános üzemszervezeti formájaként a kisüzemi gazdaságot jelölték meg. A kisüzemi gazdálkodói forma mellett kutatási eredmények jelezték, hogy a posztkommunista átalakulást követő években a hagyományos gazdálkodási mintákat a családok sikeres életvezetésük megőrzése érdekében helyenként új, a modern piacgazdaság irányába mutató vállalkozásmintákkal kombinálták.

A termelőszövetkezetek és a helyi kollektívek vagyona néhány esetben a társulások tulajdonába vándorolt át, máshol elárverezték őket, vagy kollektív akció keretében egyszerűen széthordták. Ezek megszűnésekor sok esetben fantomárverések révén a társulások vezetőinek tulajdonába kerültek.

Az erdélyi agrárfalvakban a második gazdaságnak nem volt olyan fontossága, mint egyes magyarországi falvakban, éppen ezért a nyolcvanas évekre Romániában a fokozottan agrárszektorhoz kötődő falvakban nem épülhetett ki nagyobb mértékben a második gazdaság, habár ennek fontossága kétségkívül meghatározó volt az agrárlakosság túlélése szempontjából is. Ennek jelentősége feltételezésünk szerint azokon a településeken volt nagyobb, amelyek az agrárszektoron kívül eső árutermeléssel foglalkoztak, és az ellenőrző centrumoktól távol estek. Oláh Sándor ezt annak tulajdonítja, hogy más, szerencsésebb történelmű volt szocialista országokkal szemben Romániában a szocializmus évtizedeiben a mezőgazdaságban végig fennmaradt a nagyüzemi termelés kizárólagos ideológiai és anyagi támogatása.5

A szociálantropológus Andrew Cart-wright szerint Romániában 1989-ben a mezőgazdasági termelésre hasznosított földek 28 százaléka az állami szektorban volt, 65 százalék tartozott a kollektív gazdaságokhoz, a többi pedig  magántulajdonban volt, általában a hegyvidéki falvak esetében, valamint kis méretű háztáji parcellákon.6 A Kis-Küküllő mentén a földek újraelosztása 1990-ben kezdődött és 1991 végére fejeződött be. A magángazdaságok idején fennálló tulajdonviszonyok, valamint a birtokstruktúra kis eltérésekkel ugyan, de lényegében azonos módon reprodukálódott azoknak a falvaknak az esetében, amelyek nem a társas gazdálkodási formát éltették tovább. Az újraelosztás magában hordozta a hatékonyabb mezőgazdasági termelés egyik előfeltételét, a földek tagosításának a lehetőségét. Annak, hogy ez az agrárszakemberek felvilágosító tevékenységének ellenére sem történt meg, mentális okai voltak: a föld visszaszerezhetőségének lehetősége kollektív stresszt eredményezett, sok helyen közösségi eufória kialakulását okozta. A szocialista időszak gazdaságilag teljesen aláásta és megsemmisítette az önellátó paraszti gazdálkodást, a falusi lokális társadalmakban mentális síkon megerősítette a családi kisgazdaság szimbolikus értékét; ennek következtében a rendszerváltoztatás utáni időszakban megfigyelhető volt az individuális gazdálkodás utáni erőteljes nosztalgia.7

A kilencvenes évek elején biztató és látványos gazdasági építkezés valósult meg a legtöbb agrárnépességű faluban. Kb. 1995-től kezdődően a lokális kutatások arra mutatnak rá, hogy az egyes régiókban súlyos agrárjellegű válságállapot lépett fel. Laki László és Bíró A. Zoltán számol be arról, hogy a kilencvenes évek közepétől fokozatosan csökkent a földművelés szerepe Romániában. A vegyszer, a bérelt gépi munka egyre drágább lett, a kis földdarabok nem tették lehetővé a gazdaságos géphasználatot, saját gépek vásárlására nem volt pénz, egyéni mezőgazdasági tevékenységet támogató programok Romániában gyakorlatilag hiányoztak, a banki hitelek megszerzése körülményes és kevesek számára hozzáférhető, a termék értékesítése akadozott.8 Az egyes ágazatokban foglalkoztatottak számának alakulását mutató statisztikák ugyanakkor bizonyítják, hogy Romániában a mezőgazdaságban dolgozók száma 1990-től 2000-ig 15,31 százalékkal nőtt.9

Kedvezőtlen nemzetgazdasági folyamatok az 1995-re kialakult mikrogazdasági válság irányába már a kilencvenes évek elején mutattak, a válság tulajdonképpen ennek a többlépcsős folyamatnak a betetőződését jelentették. A CERT kutatói szerint a legfőbb gondok Románia agrárszerkezetében a következőkből adódtak: 1) adósságproblémák; 2) üzemeltetési problémák; 3) újjászervezési problémák egy olyan jogi környezetben, ahol a kormány intervenciói dominálnak.10

1991 után a román agrárium minden szinten a mezőgazdasági termelékenység visszaesését éli meg, fokozatosan visszazuhan az állatállomány, csökken a gabonatermesztés, megnőnek ugyanakkor a gépesített művelés költségei, a mezőgazdasági termények piacai csak helyi szinten valósulnak meg, stagnál a traktorok és a mezőgazdasági gépek ipara, csökken az agráriumban tevékenykedő szakemberek száma.11 Románia agrárszerkezetének átalakulását vizsgáló angol közgazdászok megállapították, hogy 1990-től az ország pénzügyi rendszerének fejlődése számos akadályba ütközött: a bankok továbbra is az állami tulajdonban lévő veszteséges vállalatokat (SOE) finanszírozták, különösképpen az agrárszektorban.12 Mezoszinten a régiót ekkor éri a második privatizációs szakasz, amely 1995–1996-ban lényegében az egész Kis-Küküllő mentén lezárult, és amely végeredményben teljes sikertelenséggel ment végbe. A privatizálás mindent összevetve nem jelentett mást, mint hogy a működőképes állami gépparkokat, a legnagyobb használati értékű javakat az állami gazdaság alkalmazottai, valamint a nómenklaturista elit „a tűzhöz való közelségét” kihasználva, olykor teljesen ingyen, saját kézre játszotta át. A kisebb értékű használati eszközöket a kollektív gazdaság javaival együtt a falusiak csoportos akció keretében széthordták.

Érdekes, hogy azokban a falvakban, ahol közvetlenül ’90 után a kollektív gazdaság vagyonát átmenekítették a társas gazdaságba, és közös gazdálkodási formát valósítottak meg, ’96 elején ugyancsak áttértek az önálló kisüzemi gazdálkodási formára. A társas gazdaságok felbomlását ezekben a falvakban a kollektív gazdaságok felbomlásához hasonlóan lokális konfliktussorozat kísérte, ami a közös vagyon szétosztásának problémáiból, a privatizáció körüli érdekkonfliktusokból adódott. Ezekben a falvakban a családi gazdaságok fokozott mértékben törekedtek kiadásaik leszorítására, a lehető legteljesebb önfenntartásra való berendezkedésre. Ez a terményspe-cializáció kialakulásának esélyét gyakorlatilag a nullára csökkentette. A korszerű termelési technológiák szempontjából anakronisztikus, költségtöbbletet okozó földbirtokszerkezet újraéledése mellett a mezőgazdasági specializáció teljes hiánya tapasztalható, továbbá a presztízsorientált befektetések elsődlegességének irracionalitása a gazdasági növekedést célzó befektetésekkel szemben.13 Alacsony fokú terményspecializáció csak azokban a falvakban alakulhatott ki, amelyek mentálisan kötődtek egy-egy hagyományos termelési ágazathoz, például a szőlőtermesztés esetében.

Megfigyeléseim szerint a Kis-Küküllő menti agrárfalvakban, mint általában az erdélyi településeken, nagyjából ’95-re történt meg az a váltás, amelynek modelljét a kilencvenes évekre vonatkoztatva a magyar társadalom esetében Laki László vázolta fel.14 Korabeli kutatásokat idézve a szerző bebizonyította, hogy a kilencvenes évek elején egyes társadalmi csoportok, amelyek addig is az első és a második gazdaság kettősségében voltak érintve, úgy gondolták, hogy az első gazdaságbeli bér szerepét pótolják a némileg alacsonyabb összegű munkanélküli járadékkal, majd jövedelempótló támogatással, a felszabaduló munkaerejüket pedig a második gazdasági termelésben hasznosítják. A szerző szerint ennek a technikája az volt, hogy növelték a kisegítő gazdaságukat, pontosabban annak árutermelő kapacitását. Ezek a csoportok azonban nem tudtak alkalmazkodni a kistermelés szervezeti, gazdasági és pénzügyi feltételeihez (tőke, eszközök, piacok, kapcsolatok, szakismeret stb. hiányában). A kistermelést vissza kellett állítaniuk arra a szintre, amelyet meg akartak haladni: a naturális önellátás, esetleg a maradékelvű árutermelés szintjére, még akkor is, ha netán volt néhány hektár földjük. A Kis-Küküllő menti településeken ehhez hasonló jelenség a földhöz való kezdeti ragaszkodás eufóriájában ragadható meg. A földek megművelésére való törekvés, a gépekkel nem rendelkező háztartások esetében is olyan erős volt, hogy súlyos anyagi befektetések mellett is ragaszkodtak hozzá. A kilencvenes évek elején nyilvánvaló első gazdaságbeli munkavállalás bizonytalansága mellett az egyes háztartások a piac lehetőségeit biztos megélhetési alternatívának tartották.

1995 után a román agráriumban számolni kell egy jelentős visszaparasztosodási tendenciával. Szelényi Iván magyarországi viszonylatban a parasztosodókat azokban a városról falura költözött proletárokban látja, akiknek mezőgazdasági tudása, kockázatvállalása alacsony, és a vállalkozói pozíciók megszerzése helyett inkább parasztit érnek el.15 Csite András értelmezésében a parasztosodás a háztartásgazdaság és a reciprocitás jelentőségének megnövekedése a háztartások működése során.16 Kovách Imre az elpa-rasztiatlanítás kapcsán utal a fogalom két jelentéstartalmára: a keleti szerzők a visszapa-rasztosodást az alacsony hatékonyságú termelés és társadalmi alávetettség nem kívánt újraéledéseként, míg az északiak a szabad paraszti állapot állami, EU- és szocialista struktúrák gyámkodása alóli felszabadításaként értékelik.17 Megfigyelésem szerint a visszaparasztosodás kényszerstratégia. Vissza-parasztosodókon azokat a társadalmi csoportokat értem, amelyek a változás után radikális gazdasági stratégiaváltást hajtottak végre, azaz egy korábban huzamos ideig tartó jövedelemszerző foglalkoztatás után legfőbb megélhetési forrásukként az agráriumot választották. A visszaparasztosodó családok stratégiakövetését nem az élet-mintaváltást újjászervező racionalitás, nem az adaptációs képesség, hanem az alternatíva nélküliség határozza meg. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy az e stratégiát követők legnagyobb része állapotát átmeneti állapotként fogja fel.

A kialakult bizonytalan gazdasági viszonyok mellett a gyors akcionálás képessége egy szűk réteget egy-egy faluban a gazdasági erőforrások ellenőrzésének a pozíciójába emelhetett. Ezeknek a gazdasági üzemeknek a legfontosabb stratégiai előnye az infláció gazdasági szerepének a korai felismeréséből adódott: a korán megvásárolt mezőgazdasági gépek használati értékéből, mivel a gazdaságok differenciálódása és fejlődése szempontjából ez volt a legfontosabb tényező. 1995-ig a lokális gazdaságok fellendüléseinek lehetünk tanúi, annak ellenére, hogy a reprivatizáció és újraelosztás után kialakult magángazdaságban modernizációs sikereket csak egy szűk társadalmi csoport valósított meg. A fellendülés szimbolikus és használati értékű (presz-tízs)javak tömeges vásárlásában nyilvánult meg. (Például 1995-ig a családi gazdaságok legnagyobb részében megjelent a parabolaantenna és a hűtőszekrény.) Emellett ebben az időszakban, az eufória hangulatában szinte mindenki megművelte a földjeit.

1995 után súlyos gazdasági távlattalanság alakul ki az egyes közösségekben. Ennek okai között a rurális kisrégiók gazdasági szerkezete egészének megváltozását véljük fontosnak, amihez külső feltételt Románia felemás mezőgazdasági politikája nyújtott. Eddig az időszakig nagyjából mindenütt megtörtént már a reprivatizálás, ugyanakkor megszűntek a ’89 után még működő egyes állami gazdasági egységek is, ami a munkanélküliség növekedéséhez járult hozzá. A lakosság jelentős része korhatár előtt nyugdíjas státusba került, megfigyelhető egyfajta visszaparasztosodás, ami főleg a faluról elszármazott lakosság visszaköltözéséből adódott. Legfőbb jellemzőjük a saját fogyasztásra berendezkedő gazdálkodói magatartás. Ugyanez a kiadásleszorításra, önfenntartásra berendezkedő habitus jellemzi a falu gazdaságainak legnagyobb részét is. Azok a gazdaságok, amelyek nem rendelkeznek komolyabb gépi felszereltséggel, illetve humánerő potenciáljuk is alacsony, földjeik legnagyobb részét az alacsony produktivitással termelő mezőgazdasági nagyvállalkozónak adják bérbe, vagy parlagon hagyják. Csupán a legjobb minőségű réti földeket igyekeznek megművelni a háztájin kívül.

Az önfenntartáson túlmutató, jövedelemszerzésre törekvő gazdasági üzemek legnagyobb része kettős munkavégzési szisztémával rendelkezik (az agráriumon kívüli biztos jövedelemalap, duális szerkezet).

A kívülről jövő modernizációs kísérletek nem érik el a céljukat, adott esetben csak megnehezítik a termelők dolgát. Legtöbb esetben csupán technikai újítások, nincs gazdasági fejlesztő hatásuk. A mezőgazdaság modernizálására törekvő régiós próbálkozások paradoxona, hogy nagy léptékű fejlesztéseket próbálnak véghezvinni ott, ahol a társadalmi fejlődés áramlatai igencsak megkéstek a diktatúra diszkriminatív területpolitika következtében , például a magyar etnikumú falvakban.

A változás után kialakult gazdaságszempontú rétegződés ellenére sem beszélhetünk az eltérő stratégiákkal és orientációs mintákkal működő, más-más gazdaságtípusokba sorolható családi üzemek eltérő fejlődési irányáról. A mára kialakult gazdasági típusok orientációs stratégiáiban nem a birtokolt földterület nagysága a meghatározó, hanem a ’90 utáni racionális üzemszervezés képessége, ennek sikeressége. A gazdasági típusok differenciálódása szintén ennek függvényében történt meg. A lokális társadalmak túlnyomó részére egyfajta stagnáló gazdasági állapot jellemző, egyfajta várakozó vegetálás. Meglátásom szerint bizonyos szempontból gazdasági visszafejlődésről lehet beszélni, amely a jelenlegi feltételek mellett (makrogazdasági tényezők, közgazdasági környezet) a jövőben folytatódni fog.

JEGYZETEK

 1. Carlos Alfredo Rodriguez: Macroeconomic developments in Romania. Kézirat, 1993. (Nyersfordítás tőlem – P.L.)

 2. „Polányi Károly (1944) »nagy átalakulás« terminusát némi iróniával használjuk, hogy ne csak a kapitalizmusra történő átmenetet jellemezzük.” (Nyersfordítás tőlem – P.L.) Chris Hann–Sárkány Mihály: The Great Transformation in Rural Hungary Property, Life Strategies, and Living Standards. In: Chris Han: The Postsocialist Agrarian Question. Property and the Rural Condition. LIT Verlag, Münster, 2003. 118–141.

  3. Uo.

 4. UK agricultural consultancy firm MASDAR, Information Pack for Farming in Romania. Wokingham. December 1997. Idézi Andrew Cartwright: Against ‘Decollectivisation’: Land Reform in Romania, 1990-1992 Perspective. Max Planck Institute for Social Anthropology, Working paper No. 4, 2000. Elérhetőség: http://www. eth.mpg.de (Nyersfordítás tőlem – P.L.)

 5. Oláh Sándor: A székelyföldi agrártermelés társadalmi feltételei 1989 után. In: Falusi Látleletek 1991–2003.  Csíkszereda, 2004. 131.

 6. Cartwriht 2000. (Nyersfordítás tőlem – P.L.)

 7. Lásd Kotics József: Gazdálkodói mentalitás és paraszti polgárosodás. Egy régióvizsgálat tanulságai. In: Mások tekintetében. Miskolc, 2001. 135.

 8. Laki László–Bíró A. Zoltán: A globalizáció peremén. Bp., 2001. 186.

 9. Bernád Ildikó: A munkaerőpiac helyzete. In: Horváth Gyula (szerk.): Székelyföld. Budapest–Pécs. 2003. 134.

10. [Davis and Hare, 1997] idézi Junior R. Davis – Angela Gaburici–Paul G. Hare: What’s Wrong with Romanian Rural Finance? Understanding the Determinants of Private Farmers’ Access to Credit. Centre for Economic Reform and Transformation, Heriot-Watt University, UK, Economic Forecasting Institute, Bucharest, Romania, 1998.  (Nyersfordítás tőlem – P.L.)

11. Vedinaş, Traian: Introducere în sociologia rurală. Iaşi, 2001. 140. (Nyersfordítás tőlem – P.L.)

12. Franz Heidues–Junior R. Davis – Gertrud Schrieder: Agricultural transformation and implications for designing rural financial policies in Romania. University of Hohenheim, Germany; CERT, Heriot-Watt University, UK, 1997. (Nyersfordítás tőlem – P.L.)

13. Oláh Sándor: i.m.. 134.

14. Laki László: A magyar fejlődés sajátszerűségeinek néhány vonása (avagy a polgárosodásból kimaradó társadalmi csoportok). Szociológiai Szemle.1997. 3, 67–91.

15. Szelényit idézi Csite András: Gazdasági rendszerek és társadalmi folyamatok a posztszocialista vidéki átalakulásban. In: Borsos Endre –Csite András–Letenyei László (szerk.): Rendszerváltozás után. Falusi sorsforduló a Kárpát-medencében. Bp., 1999. 172.

16. Uo.

17. Kovách Imre: A magyar vidéki társadalom „elparasztiatlanítása” – európai összehasonlításban. Kézirat.