Az előzményekről, röviden

Az erdélyi agráriumban megjelenő problémák nagy hányada nem mai keletű: a ma jelentkező szervezeti, technológiai és mentális hiányosságoknak általában megvan akár a történelmi előképük, akár a történelmi gyökerük. A 18. században, a század végén kialakuló, majd rögzülő globális munkaelosztás Európa keleti régióira, így Erdélyre is – bár ez utóbbinak jelentős területei sosem voltak alkalmasak kiemelkedő mezőgazdasági termelésre, főként nem növénytermesztésre – a mezőgazdasági nyersanyagtermelés feladatát osztotta, jelentősebb ipari termelés és kereskedelmi tevékenység nélkül. Csetri Elek meglátása szerint az utak hiánya, pontosabban a nehezen járható hegyi utak miatt és a vízi szállítás, a hajózható folyók hiánya következtében Erdélynek állati erővel szállítható, a mezőgazdaságból származó könnyebb termékekre kellett szakosodnia.1 Mindezek mellett a mezőgazdasági termelés maga is sok szempontból elmaradt a nyugat-európaitól, így jellemző módon állami reformokra volt szükség a parlagoló rendszer felszámolásához és a háromfordulós, istállózást feltételező és az istállótrágyát használó mezőgazdasági termelés bevezetéséhez. A kései fejlődés és a mezőgazdaság megkésett modernizációja tradicionális szemléletmód fennmaradásához járult hozzá: a kisüzemi gazdálkodás, a piacelvű gazdálkodásmód hiánya, az önellátás, vegyes termékszerkezet, a család mint termelőegység és fogyasztási egység egybeesése stb.

A mezőgazdaságra mindezen nagyobb léptékű, történelmi gyökerű jelenségek mellett leginkább a közelmúlt történései, az urbanizáció, az erőltetett iparosítás hatottak, hisz ezek a folyamatok az állam kezében összpontosuló tőke erőszakos növelésének és az erőforrások központi átirányításának, átcsoportosításának időszakával esnek egybe. Miközben az államosítást követően beindult a falusi háztartások, gazdaságok szövetkezetbe szervezése, az iparosodó városok egyre nagyobb emberi erőforrásigénnyel léptek fel, és ezt az igényt a falvakból kiáramló lakosság elégítette ki, amelyből elsőgenerációs városlakó, nagyon nagy hányadában pedig paraszt-munkás, a kétlaki életmódot vállaló proletár lett.

Mind a mezőgazdaság modernizációja, mind az urbanizáció és indusztrializáció felemás volt tehát: a tényleges termelési kapacitás nem volt elegendő a jelentkező szükségletek kielégítésére, ezért kialakult – és a lehetőségekhez mérten virágzott – az informális gazdaság, valamint a mezőgazdaság esetében a háztáji növénytermesztés és állattenyésztés, amivel a hiánygazdálkodás űrjeit lehetett kitölteni. A centralizált gazdaságpolitika és erőforrás-ellenőrzés nem tette lehetővé a nagyüzemi termelés bizonyos ágazatainak kisüzemekbe való kiszervezését, az integrált együttműködést, ugyanakkor a fokozott állami ellenőrzés miatt nem alakulhatott ki a háztájizás nyomán intenzív árutermelés.2 Következésképp a Magyarországon a rendszerváltás egyik lényegi tényezőjeként kezelt polgári, vállalkozói minták sem jelentek meg, így a változásokat követő időket életképes és korszerű minták hiánya jellemezte, amivel óhatatlanul együtt járt egyfajta visszarendeződés, és ez évekre visszavetette a mezőgazdaságban dolgozókat.

A fentiekben vázolt kérdések a változások után problémákként jelentkeztek: a globális munkaelosztás trendjei a továbbiakban sem változtak, az erőltetett urbanizáció csődöt mondott, ugyanis az alacsony hatásfokú és piacok nélkül maradt ipari szektor összeomlott, és az innen kiáramló munkaerő egy kényszerstratégia részeként a mezőgazdaságba áramlott vissza.3 Egy felmérés szerint például 1990-ben a teljes foglalkoztatottak száma 10,8 millió volt, ebből 3 millió dolgozott a mezőgazdaságban, ezzel szemben a kilencvenes évek végén az összes foglalkoztatott száma 8,6 millió, ebből 3,5 millió mezőgazdasági munkás.4 A gazdaságok pedig sok tekintetben visszatértek a kollektivizálás előtti állapotokhoz, ami leginkább azért problémás, mert az akkori erdélyi mezőgazdaság helyzete sem volt teljességgel korszerű – és akkor még igen finoman fogalmaztunk. Noha ez a folyamat nem jelent teljes visszafordulást, összetevői közt egyaránt találunk technikai és mentális visszarendeződésre utaló elemeket,5 ez pedig az öröklött erőforrások kérdésköréhez vezet el bennünket, vagyis annak vizsgálatához, hogy mivel, hol és hogyan gazdálkodnak az emberek.

Az erőforrások kérdése

Úgy vélem, az öröklött erőforrások az általam alkalmazott hármas tagolásban meghatározó szerepűnek tekinthetők az átalakulás és a stratégiakeresés folyamataiban, ennek okán pedig a stabilizációs erővonalak, a követett stratégiák kialakulásában is, hisz külső erőforrások bevonására a makrogazdasági feltételek, például az előnytelen hitelkonstrukciók következtében alig nyílott, nyílik lehetőség, ezért a családi gazdaságok alapvetően a szövetkezetek feloszlatása után rendelkezésre álló tőkékkel gazdálkodhattak. Ezek az erőforrások munkahipotézisként három nagy, az anyagi, a természeti-környezeti és a mentális örökség köré szerveződő csoportba sorolhatók, természetesen úgy, hogy sok esetben a különböző területek egybemosódhatnak.

1. Az anyagi erőforrások kérdéskörén elsősorban azt az eszköztechnikát értem, amely a rendszerváltáskor a gazdaságok rendelkezésére állt, ugyanis a földek visszaszolgáltatásának egyik sarkalatos pontja épp a gépek hiánya és ennek nyomán a gépállomások egy ideig megőrzött egyeduralma volt. A gépek hiányára három válasz létezett: a gépi munkaerőigény emberivel való pótlása kaláka vagy napszámos típusú munkák keretében. Ezt kísérhette az eszköztechnikában való visszalépés és az állati vontatású gépek elkészítése, beszerzése és használata, amely egyértelműen a termelékenységre volt kedvezőtlen hatással. A gazdaságok szükséges gépekkel való felszerelése jelentette volna a harmadik és ténylegesen életképes megoldást, azonban erre a pénztőke hiányában – ami megint csak központi kérdése az anyagi erőforrások vizsgálatának – csak kevés gazdaság, közösség volt képes. Ez leginkább a megfelelő természetföldrajzi adottságokkal rendelkező, ezért specializációra képes és a piacra lépés lehetőségét egyaránt biztosító mikrorégiókra jellemző, ahol két-három év termésének az árából elindíthatták a tőkeerőt mutató és a további felhalmozást lehetővé tevő gépesítési folyamatokat. Így ma azzal kell szembenéznünk, hogy Erdélyben találni magas fokon gépesített gazdaságokat, ahol szinte minden munkafolyamatot gépekkel végeznek, ugyanakkor megtalálhatók a hagyományos eszköztechnikát felvonultató gazdaságok is, ahol a más tulajdonú gépek igénybevétele a kiadások egyik legnagyobb tételét jelenti. A mezőgazdaságban tapasztalt alacsony termelékenység és a magas, egyre növekvő művelési költségek következtében sok háztartás nem mezőgazdasági tevékenységből eredő jövedelmeit is a mezőgazdaságba forgatja be, ezáltal újratermelve a veszteséges mezőgazdaságot.

2. Ha a természeti-környezeti erőforrások fogalmát nagyon leszűkített értelemben használjuk, két főbb kérdést tehetünk fel: milyenek a földek, és hol helyezkednek el. Ezt a kérdéscsoportot az anyagi erőforrásoktól leginkább azért érdemes elkülönítve vizsgálni, mivel – bár nálunk a földek abszolút értékének meghatározása nem történt meg – a mezőgazdaságban dolgozók igencsak jól ismerik és kiemelten fontosnak tartják szűkebb és tágabb környezetük földjeinek értékét, amelyet esetenként a termőképesség, a megközelíthetőség, a vadkárok elleni védettség, a tágabb környezetben való elhelyezés (vá-ros–falu, centrum–periféria) stb. összetevőinek fényében határoznak meg. Így eleve jobb esélyekkel indul az a település, ahol a föld nagy része magas termőképességű, a domborzati viszonyokat vizsgálva is alkalmas monokultúrás termesztésre, védett a vadkárok ellen, valamint a regionális munkamegosztás és a piaci kapcsolatok lehetővé teszik a termények értékesítését. Ezzel szemben találjuk azokat a leginkább dombvidéki kistelepüléseket, apró falvakat, ahol sem a domborzati viszonyok, sem a felaprózott földek jellemezte birtokszerkezet nem teszi lehetővé a specializálódást, a vadkárok és kedvezőtlen demográfiai viszonyok következtében a határ beszűkül, és a terményeknek nem alakul ki felvevőpiaca, következésképp a felhalmozás és a fejlődés is – ha van egyáltalán – igen lassú.

3. Noha e hármas tagolású kérdéscsoportban utolsóként tárgyaljuk, fontosságához nem fér kétség: a mentális erőforrások szűkös volta egyaránt sújtja a fejlődő falvakat és a visszamaradt, depressziós kistelepüléseket. Meglátásom szerint a monokultúrás termesztést folytató és gépesített gazdaságok is ezzel a tudásbeli problémával küzdenek, amikor például a bevált – és nem mellékesen a földek kifáradásával együtt járó – nagy mennyiségű kemikália használatát feltételező szalmásgabona–burgonya vetésforgót alkalmazzák.

A téeszek felszámolását és a földek visszaszolgáltatását követő eufória és a túlfűtött várakozás – mint hamarosan kiderül – alaptalan volt, hisz sem az anyagi feltételek nem álltak rendelkezésre a sikeres gazdálkodáshoz, sem az „ott adják vissza a földemet, ahol az apámé volt” jellegű elvárások mintájára szerveződő tradicionális gazdaságvezetési módok nem voltak alkalmasak hosszú távú stratégiák kiépítésére. Ebben a tradicionális, végső soron a kollektivizálást megelőző időkre jellemző szemléletben gyökerezik az önállóság célul tűzése a vegyes termékszerkezeten és a kiadások csökkentésén keresztül. A szocialista tervgazdálkodás mezőgazdaságban mutatkozó hatásainak tulajdonítható a tagosításokkal szembeni merev elzárkózás és az új társulási formák elutasítása, holott elemzések rámutattak arra, hogy a leginkább jellemző, öt hektár alatti birtoknagyság nem elegendő a profitorientált modernizációhoz, ahhoz legkevesebb tíz hektárra lenne szükség.6 Következésképp a törpebirtokokon vagy a közepes nagyságú gazdaságokban sok esetben hagyományos mintákat követő gazdálkodás folyik, a mezőgazdaság esetében – egy-két kivételtől eltekintve, amilyen a gyergyószentmiklósi Agrocaritas, az illye-falvi LAM alapítvány – nem beszélhetünk szisztematikus tudásbevitelről. Mindezek fényében kérdéses, hogy a hagyományos keretekből kilépő kisüzemek mintakövetései milyen erővonalak mentén szerveződnek,7 és hogy képesek lesznek-e olyan hosszú távú stratégiai elképzelések gyakorlatba ültetésére, amelyek nemcsak a helyi, hanem a regionális, illetve a globális piacokra való belépés lehetőségét is biztosítják. Ehhez ugyanis a belső keretfeltételeket tekintve nemcsak nagy, összefüggő és jó elhelyezkedésű földekre és gépekre, hanem az egyelőre igen megfoghatatlan vállalkozói tudatra, a kockázatvállalási hajlandóságra, a munkaerő-gazdálkodás racionalizálására – mint a tudásbevitel eredményére – külső feltételként pedig hatékony agrárpolitikára, kedvezményes hitelekre és piacteremtésre van szükség, hogy csak néhányat említsünk.

Piacok, kapcsolatok, informalitás

Az említett tényezők – tradicionalitás, modernizációs hiányok – és összetevőik (vegyes termékszerkezet, önellátásra való törekvés, felaprózódott birtokok stb.) mellett sem lehet azt állítani, hogy a falusi gazdaságok teljességükben merevek, nem tudnak válaszokat megfogalmazni a gazdasági szerkezetekben magasabb szinteken bekövetkezett változásokra, és nem figyelnek a piacokra. A hullámzó, pontosabban az igen rövid ciklusokban egymást váltó konjunkturális feltételek következtében a kisüzemi gazdálkodási formák mondhatni kényszerítve vannak bizonyos fokú rugalmas magatartásra: a sertés felvásárlási ára például a kilencvenes évek végén a gazdák értékelése szerint is kedvező volt, azonban egy-két év leforgása alatt nemhogy megállapodott volna, hanem visszaesett, ezért a Nyikó mentén például sokan felhagytak az eladásra szánt sertések tartásával. „Vót üdő, amikor megérte. Ezelőtt két–három évvel ötven-hatvanba adtuk el a disznót. Most örvendhet, aki harmincötbe eladja.” 8

Ennek következtében a kockázati tényezők, a befektetési szükségletek és a hosszú megtérülés arányait tekintve amúgy is igen tőkeigényes mezőgazdaság hátrányos helyzetbe kerül: találkoztunk olyan gazdával, aki a kis sertéskonjunktúra idején disznóhizlaldát indított be, majd a sertés felvásárlási árának visszaesése után, még mielőtt a befektetése megtérült volna, kénytelen volt gazdaságát átalakítani. A rugalmasság ez esetben szűkítő jellegű: ha a költségmegtérülés még kisüzemi szempontok szerint sem kedvező – olyan körülmények között, amikor nincs könyvelés, a befektetett tőkéket (például saját termények, saját munkaerő) nem mind számolják –, akkor a kérdéses ágazatot hajlamosak a minimálisra, az önfenntartó gazdaságban mutatkozó szükségletek szintjére csökkenteni. Természetesen ez igen megnehezítheti egy-egy háztartás pénzgazdálkodását: olyan közösségekben, ahol a pótlási alapok mellett magas ceremoniális költségekkel kell számolni, az évente leadott egy-két sertés komoly segítséget jelenthetett az alapok előteremtésében.

A rugalmas válaszok megfogalmazására nagyobb esély volt azokban az önmagukat és gazdálkodásukat nem feltétlenül az öröklött minták mentén megszervező és magasabb tudástőkével gazdálkodó háztartásokban, amelyek kapcsolataikat is kihasználva kerestek kiaknázható erőforrásokat. A bővítő jellegű rugalmasság sok esetben azt jelenti, hogy nem mezőgazdasági vagy csak érintőlegesen mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelmekre tesznek szert, amit viszont nagyon sokszor visszaforgatnak a mezőgazdaságba. Az informalitás fontossága a nem mezőgazdasági tevékenységekben és a mezőgazdasági termékek értékesítésében egyaránt megmutatkozik: koncessziót szerezni a patakmederben található kavics kitermelésére és ezzel beszállítójává válni a helyi útjavítást végző cégnek éppolyan fontos lehet, mint információt szerezni arról, melyik régió piacán mennyibe kerül a malac, vagy meghallani, hogy egy olasz üzletember lóhizlaldát fog beindítani a szomszéd faluban, amihez sok szálastakarmányra lesz szüksége. Noha kétségtelen: ezek a lehetőségek ideig-óráig képesek biztosítani egy-egy kisrégió néhány háztartásának prosperitását, hosszú távú és széles körű megoldást nem jelentenek: az útjavítást elvégzik – ha elvégzik –, a malac ára mindenhol zuhanni kezd, az olasz bezárja a lóhizlaldát, és megint új források után kell nézni.

Uniós zárógondolatok a tejszubvenció kapcsán

A fentiekben csak érintettünk néhány, az agráriummal kapcsolatos problémát, ezeket – terjedelmi okokból is – korántsem merítettük ki. Legújabb problémája a mezőgazdaságnak, ezen belül is a kisüzemeknek az uniós nyomásra hozott állami rendelkezések nyomán beindult standardizáció. Például az egy liter tejért adott felvásárlási összeg két részből áll össze: egy részt ad a felvásárló, a tejgyár, egy másik rész az állam által vállalt támogatás, vagyis szubvenció, ami a növendékmarha leadásakor is jár. Egy 2002-ben hozott rendelet értelmében9 ezt a szubvenciót csak azok a gazdák kaphatják meg, akik beállnak a szarvasmarhatartók egyesületébe, teheneiknek fülszámot vásárolnak. Ezzel szemben a gazdáknak azt kellett tapasztalniuk, hogy a rendelet betartásában az állam nem következetes, és azok is megkapják a támogatást, akik nincsenek benne az egyesületben, így óhatatlanul megkérdőjeleződött a szabályozási kísérletek hitele.

Az uniós várakozásoknak ez az egyik hozadéka. A másik – amit egyelőre csak így lehet megfogalmazni – egy kontúrok nélküli, de nem alaptalan félelem. Azt nagyjából minden gazda sejti, hogy a mezőgazdaságnak gyökeresen át kell alakulnia, a módozatokról azonban nincsenek elképzeléseik, felkészülni rá pénz és tudástőke hiányában, valamint a birtokszerkezet és birtoknagyság miatt nem tudnak. Megint csak a tejgazdálkodásból vett példával: egy két-három tehenet tartó gazdaság ebből a művelési ágból havonta öt-hét millió lejes jövedelemre tesz szert, ami csak akkor szép összeg, ha nem vesszük figyelembe, hogy esetleg ez az egyetlen rendszeres havi jövedelme, és a családban négyen-öten vannak. Mindezekkel együtt a tejért kapott pénz a kiadáscsökkentő magatartást is kalkulálva nem lebecsülendő, azonban semmiképp nem elég ahhoz, hogy a szóban forgó gazda uniós normák szerint rendezze be gazdaságát, azaz új istállót építsen a falun kívül, fejőgépeket szerezzen be, és hűtőházat üzemeltessen – e feltételek biztosítása nélkül pedig a tejgyárak nem vásárolják fel a tejet.

Ilyen körülmények között érthető a mindezek tudatában levő gazdák félelme, akiknek most még nem marad más, mint az adott körülményekhez a lehetőségekhez mérten igazodni, vagyis jobbára kényszerstratégiák mentén megszervezni gazdálkodásukat.

Jegyzetek

l. Csetri Elek: Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás 1800-ig. Kv., 1999. 5.

2. Oláh Sándor: A székelyföldi agrártermelés társadalmi feltételei 1989 után. In: Falusi látleletek, 2004. 131.

3. Például a kilencvenes évek végén a bányavidékeken kialakult feszültségek levezetésére a kormány részéről olyan tervek láttak napvilágot, hogy a fölösleges munkaerőt a falvakban telepítenék le, házhoz és földhöz juttatva a volt bányászokat

4. Bernád Ilona: A munkaerőpiac helyzete. In: Horváth Gyula (szerk.): Székelyföld. A Kárpát-medence régiói 1. 2003. 134.

5. Szabó Á. Töhötöm: Közösség és intézmény. Stratégiák a lónai hagyományos gazdálkodásban. Kv., 2002. 29.

6. Albert Ferenc: Falu és modernizáció. Erdélyi Múzeum LXII 2000. 3–4. 170.

7. Vö. Peti Lehel e számban olvasható írását.

8. Saját gyűjtés, 2004. január.

9. A 111/2002-es rendelet, amely az addigi gyakorlatot megváltoztatva kimondja, hogy a tejtermelői státus egyik ismérve az egyesülethez való tartozás.

*A dolgozatban körüljárt kérdésekről több beszélgetést folytattam különböző társadalomtudo-mányi szakterületeken tevékenykedő kutatókkal. Köszönetképpen hadd soroljam fel néhány beszélgetőtársamat: Benda Gyula, Gagyi József, Kiss Dénes, Oláh Sándor, Peti Lehel.