Sümegi György: KÉP–SZÓ. Képzőművészek ’56-ról

Amikor a lehetetlen szükségszerűséggé válik, néha véghez is vihető – mondja Salman Rushdie egyik, világokat és kultúrákat átfogó mitikus nagyregényében.1 A magyar ’56 ez volt: maga a lehetetlen, mégis páratlan heroizmussal véghez vitt szükségszerűség. Ami akkor történt, a fölszabaduló lelkesedések és a régi, lassú, céltalan izzások hirtelen találkozásával, egy egész nemzet közös ihlete volt. Ezt az élményt sem a riadalmak, sem a visszatérő terror félszázados dúlásai nem tudták megkoptatni vagy elfeledtetni. Azoknak a véráldozatát sem, akik nem hősnek születtek, hanem csak magyarnak és reménytelenül szabadnak. Ebben a magunk áldozatos, reménytelen hősi lehetetlenségében mi voltunk a világtörténelem. Mert közben a tulajdon történelmünk is, amin nem búsongtunk, hanem épp csináltuk. „Megkérdeztem ott [a Sztálin-szobor ledöntésénél – Cs. M] egy férfit: »Gondolja, hogy ez a forradalom lesz olyan nagy, mint az 1848-as?« Azt mondta, hogy ő úgy gondolja, már van olyan nagy.”2

Kezdetben „melegarany sárga-barna-piros október volt”, de a tizenegyedik nap táján elkezdett esni az eső. A forradalmat fölidéző emlékezésében Szántó Piroska Ottlik Gézával (Cipivel) és férjével, Vas Istvánnal való beszélgetését írja le, az Eötvös Loránd utca 10-ben, kevéssel a szovjet túlerő győzelme után. „Tudja – mondja Cipi, lekapva, újra felrakva, lekapva, újra felrakva szemüvegét –, ha én ezt megírnám, az volna a címe, hogy »Tizenegy év tizenegy napja«. – Megírja, édes Cipi? Ugye megírja? – Hát… majd. Nem tudom. Meg minek? Úgyse lehet… Nem. A fene se érti majd. Dehogy írom. – Istenem, ha én eljutnék odáig – ezt Pista mondja, csüggedten lógatva a fejét –, akkor én a pénzzel fejezném be. – Baromság, miféle pénzzel? – mordul fel Cipi. – Pénzzel? – Igen, a ládában, az Astoriával szemben, tudod. Ott állt a láda, tele pénzzel, s kezdett rá lassan hullani az eső. És oltogatta a gyertyákat a Ferenciek terén.”3 A Magyar Írók Szövetségének százforintos papírpénzzel majdnem színültig telt nagy bőröndjét a kortársak másfelé is látták, és fölötte ezt olvasták: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának.” Muray Róbert festő és grafikus, aki alig huszonöt évesen a forradalom sok helyszínét maga is végigfényképezte, Sümegi könyvében mondja: „az egésznek a pozitív hangulata és hatása akkor teljesen átsugározta a forradalmat. Tényleg magunkénak, őszintének éreztük. Nagyon szimpatikus volt az, hogy pénzt gyűjtöttek, és nem nyúlt hozzá senki a pénzhez. Egy tiszta lelkületű akció volt.”4

„Ebben a könyvben az írás nem szépirodalom, s a rajzok nem illusztrációk – írta Szántó Piroska 1989-ben, a kényszerűen fiókban rekedt emlékezés és harmincöt darabos, a forradalom pesti pillanatait sűrítő mappája elé. – »Egykorú metszet után«, emlékezem a feliratra régi, kedves történelemkönyveimben. Hát ezek »egykorú metszetek«, csak éppen ecsettel készültek 1956 októberétől december elejéig, az egyre sötétebb őszben, az eső, a kijárási tilalom szomorú estéin. Hat évig el voltak zárva egy üvegdobozban, aztán Vargha Balázsra bíztam őket, hogy ha eljön az ideje, adja ki, vagy csináljon velük azt, amit jónak lát, ha én már nem élnék. Az írás pedig huszonnyolc évvel később, 1984-ben készült.”5

A szöveg ebben az emlékkönyvben: Sümegi György műtörténész ’56-os kép-szó-albumában sem fikció, hanem forrásértékű kor- és művészettörténeti vallomások sorozata, aminthogy a rajzok, festmények, plakátok, szobrok sem csak műmelléklet-illusztrációk. „1956 csodálatos októbere számomra azt jelenti, hogy a gonoszság nem örök életű – vallja Rákosiék diktatúrájáról a szerzőnek Lossonczy Tamás. – […] A megfélemlített, elgyávított, pökhendi bűnbanda az aljas becsapás révén bitorolt hatalmát – a félrevezetett értelmiség egy részének felhasználásával is – önkényuralommá változtatja. Felmagasztal és sárba tipor, kitüntet és agyonlövet. Önkényesen megállapítja, hogy mi a jó, és mi a rossz, mi a szép, és mi a csúnya. […] Az önkényuralom eredménye az országos méretű színlelés. Olyan helyzet ez, amelyben mindenki színlel, sőt hazudik. A legtöbbet önmagának hazudja a kollektív hazudozás köze-pette.”6 Bényi Árpád festő pedig, aki a Szabad Magyarországot! című fametszetű plakátjáért viselt hosszú börtönt, ezt mondja: „A szocializmust nem rosszul csinálták, hanem a szocializmust nem lehet jól csinálni. Ahol osztályharc címén az embereket megosztják, egymás ellen uszítják, az nem vezethet össznépi összefogáshoz. Ahol a munka társadalmában elveszik az alkotómunka becsületét, ahol szembeállítják a szellemi és a fizikai munkát, ahol az egyéni érdekeltség elvét kiiktatják, az csak oda vezet, ahova a szocializmus is vezetett.”7

Kováts Albert festő, művészeti író szerint „A forradalom élménye abban állt […], hogy valami hallatlan könnyűség, valami kifejezhetetlen megkönnyebbülés tölt el. Amit nem lehet másképpen kifejezni, mint hogy a szabadság élményét éled meg. Az ember megy az utcán, és egyszerűen szabad. Akik körülötted vannak, akik korábban gyanakodva, ellenségesen, sunyin jártak körülötted, most mind nyíltan néznek, és mindenki ugyanazt érzi és gondolja, mint te. Ezután kellett megélni a tökéletes visszafordulást, visszahátrálást a diktatúra állapotába.”8

Ezért, hogy ez a különös gyűjtemény a terror, a vergődések, a közös ihlet és a fölszabadító könnyűség megdöbbentő foglalata. Az emberi és művészi kiútkeresések drámai és fölemelő dokumentumgyűjteménye képben és szavakban.

’56-ról ma már majdnem mindent tudunk, szerényebben szólva: sokat. A nyugati (a volt) emigrációban írott java történeti munkák után ma már hazai szerzők jóvoltából is ismerjük a forradalom oknyomozó történetét. Az 1956-os Intézet kiadta a forradalom háromkötetes kézikönyvét,9 Nagy Imréről is megvan már a monográfia,10 és az emlékirodalom is bő termést hozott. Felvidék és Erdély, Délvidék és Kárpátalja magyar közösségének élményét, börtöneit és az őket ért megtorlásokat egyelőre kevéssé ismerjük, de sokat tudhatunk az ’56 után újabb kétszázezernyi magyarral gyarapodott emigrációról és a forradalom európai és tengeren túli recepciójáról. 1990 óta a helytörténeti kutatások is sok mindent tisztáztak a vidéki Magyarország forradalmát illetően. Ismerjük az októbertől decemberig írott rendőrségi jelentéseket,11 az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára sorozatban közli kutatási eredményeit, nem szólva az akadémiai, egyetemi műhelyekről. Elkészült ’56 teljes hadtörténete is,12 azt pedig, hogy a magyar írók milyen szerepet vállaltak és vittek a forradalom előkészítésében és az események során, alapos irodalomtörténeti, sőt irodalompolitika-történeti kutatások is bőven dokumentálták.13 Bár a polcról otthon levehető, megnézhető vizuális anyag sajnos még alig van, a forradalomnak már nemcsak a sajtója, de a hangja is olvasható.14

Ismerjük az 1997-ig elkészült és felállított emlékműveket, táblákat, köveket és kopjafákat is,15 azt azonban, hogy az akkori kortárs képzőművészet „mit végzett”, és mit hagyott ránk, szinte nem is tudjuk. Nem, hiszen az üldöztetés nemcsak az alkotót érte, hanem a művet is. Sümegi György kép-szó-tára azért fontos munka, mert a forradalom teljes körű magyarországi képzőművészeti hagyatékának jellemző, számottevő anyagát kínálja. Amint a szerző ígéri: „E kötet így talán ’56 Kép–Tára kereteinek a kijelölésével a téma monografikus földolgozását is megelőlegezheti.”

Először: a Képek. Sümegi György sorozata a művészek születésének rendjében Szőnyi Istvánnal kezdődik, a Halottvivőkkel. Ez a ceruzarajz még a legfrissebb, bár elbeszélt élmények hatására született ’56 őszén. Lossonczy Tamás, Szalay Lajos, Szántó Piroska, Kazinczy János Antal, Kajári Gyula és a többiek is szinte mind, titokban készült rajzaikkal és festményeikkel, továbbá műtermek mélyén rejtegetett mappáiknak, nagy ívű sorozataiknak egy-egy lapjával szerepelnek. Pleidell János grafikus pedig éppen azzal a linóleumba metszett plakáttal, amelyért háromszor is meghurcolták. Amíg Harasztÿ István a forradalom 1966-ban készült emlékoszlopával és Bors István egy stilizált, bronzból készült Pietával mutatkozik, addig Kő Pál a nevezetes Magyar Messiással, egy röptével a börtönrácsokba beleszakadó, a rácson mégis majdnem átrepülő madár festett fából, rézből és üvegből készített szobrával. Tirnován Ari-Vid három méternél is magasabb tölgyfaszobra, a Forradalmár a máglyán 1964-ben készült.

A sokféle műtárgyfotó: a grafikák, festmények, rajzok és plakátok mellett azonban a budapesti harcok, a körutak, épületek, romok különös hatású fényképei jelentik az igazi meglepetést. Egyikük, Rapaich Richárd Emke kávéháza „a véletlen műve, az akkori közhangulattal teljesen ellentétben a helyszín egy békés, magányos szigetre emlékeztet, a Nagykörút hullámzó embertömegétől körülvéve. Az Emkében ülő kalapos »Robinson« azt a prototípust eleveníti meg, aki utólag megnyugtatóan tud hatni a szemlélőre, azt sugallva, hogy volt remény túlélni a krízishelyzetet, volt, aki ki tudott kapcsolódni abból, félrevonult információgyűjtésre, megóvta magát a szélsőséges befolyásoktól, a legnagyobb konfúzióban, zajban, mozgalmasságban, viselkedésekben és felfogásokban egyaránt. Ma már azt mondom, hogy ezért az egyetlen képért érdemes volt kinn tölteni azokat a napokat az utcákon, járva a várost, mindenütt ott akarva lenni.”16

Másodszor: a Szó. „Élettöredékek, megroggyant sorsok a Rákosi-kori Magyarország mindennapjaiból. Kilőtt-kiégett lakások omladozó falai között ébren álmodás foszlányai a szabadságról. Közben azt jelenítve meg, ami helyette van – ami újfent realitássá válni készül. Ami az egyidejű rapid vázlatok közül túlélte az újabb szomorú emlékű krisztusi kort, kései és csonka maradék. Korfragmentumok. Mintha a célba találó lövedék lepattanó szilánkjai vágódtak volna a festőállványra. Kevés lett közülük később kidolgozott mű előtanulmánya.”17

Mégis kincsásás ez a könyv a magyar ’56 egyik ismerősnek gondolt, de még soha föl nem tárt különös terepén. Vagy éppen kutatás a lemeszelt forradalom díszletei között: Kéri Ádám festőművész 1973-as triptichonjának első képén csak egy piszkosfehér téglafal látható, aztán ugyanez a fal egy géppisztolysorozat golyónyomaival, végül a fal „a lövésnyomokkal és le van meszelve az egész. Ezzel egy folyamatot jeleztem. Ez az utolsó kép a leglényegesebb: az elhazudása, a lemeszelése; a forradalom eltörlése.”18 Mert a forradalom leveretése és a kíméletlen megtorlások után valóban a megtörtént történelem: az igazság kezdetleges, ám kegyetlen levakolása következett. Később a diktatúra már azzal is megelégedett – hisz a rendszer éppen erre épült –, ha a társadalom úgy tett, mintha a vakolat alatt nem volnának golyónyomok. Ezt az alattomos, szürke, veszélyes és lesben álló semmit, ezt a mindent megmérgező közös hazugságot mondták kádári „közmegegyezésnek”.

„Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra meny-nyire egyetlen szótól függött – mondja A szavak csodálatos életéből című előadásában Esterházy Péter. – Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. Illetve mi neveztük annak, pontosabban ki annak nevezte, ki nem, a társadalom mint olyan annak nevezte, de az embereket lehetett eszerint osztályozni. Ellenforradalmat mondott, aki így gondolta, vagy nyíltan behódolt, vagy elege volt már az egészből, és nem gondolt semmit, az nyíltan ellenszegülő forradalmat mondott (ezeket kis túlzással egy kézen meg lehetett számolni, mostanra már több száz Siva kéne). És aztán volt a nyíltan semmilyen, ez volt a Kádár-rendszer nagy leleménye, hogy ezt engedte, sőt támogatta, ennek szava az »56-os események« volt, később kis iróniával (bár hogy hová mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események.”19 Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, Mészöly Miklós és Polcz Alaine is jó előre megbeszélték, hogy „ha valamelyikünket letartóztatják, mit kell mondani. Tudniillik lényeges kérdés volt, hogy forradalom volt-e vagy ellenforradalom. Akkor már erőszakolták az ellenforradalom szót. Mert hiszen eleinte úgy jött vissza Kádár, hogy ő a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány elnöke. Forradalmi; később lett csak a forradalom ellenforradalom. Micsoda szisztematikus átejtés volt. S ahogy láttuk és küzdöttünk ellene, és egyre csúsztunk mélyebbre és mélyebbre.”20

Gönczi Béla grafikus azonban, aki ugyancsak végigfényképezte a forradalmat, sohasem volt hajlandó kimondani a bűvös szót. „Azt az elhatározását, hogy nem mondja ki az elnyomó rendszer kreálta »ellenforradalom« kifejezést – betartotta.” Harasztÿ István, az európai hírű mobilszobrász másféle fogadalmakat tett, és végig meg is tartotta őket. „Két dolgot határoztam el, amikor már elkezdődtek a letartóztatások, és a terror időszaka beindult. Azt mondtam, hogy azt a szót, hogy elvtárs, soha nem fogom kiejteni a számon. És amennyire a tehetségemből, pénzemből telik, minden ruhadarabom feketére fogom cserélni, és mindig fekete színben fogok járni, ameddig az oroszok itt fognak lógni a nyakunkon. […] A MÜM 4-es kispesti intézetében tanítottam, és a párttitkár mellett mondtam, hogy X kartárs. A felesége meg ott állt, és azt mondja: »Mi van, Harasztÿ elvtárs, derogál a férjemnek azt mondani, hogy elvtárs?« Hát, mondom én, nem tudom, hogy hogy van ez, de ha ő ismerné az én elveimet, biztosan nem venné tőlem jó néven, hogy én őt annak nevezzem.”21 Ő volt az, aki a Kádár-rendszer hírhedett kultúrpápáját, Aczél Györgyöt is csak „Aczél úrnak” szólította.

A Sümegi vallomáskönyvében megszólaló negyvenhárom grafikus, festő és szobrász arra felel, hogyan élték át a forradalmat in situ a fővárosban és a vidéki Magyarországon, és hogy miként tört utat belőlük, hogyan öltött formát személyes életüknek és nemzetüknek ez a tragikus, nagy történelmi sorsélménye. Akár azonnal, esténként rajzoltak-festettek, a forradalom nevezetes helyszíneit járva, a reménység ünnepnapjain vagy a Kossuth téri ávós sortűz halottai és a mindennapos utcai temetések látványának hatására, akár a szovjet megszállók elleni háborús önvédelem idején. Vagy később, az emigrációban (Balogh Zoltán, Bércz Jenő, Kéri Ádám, Marosán Gyula, Nagy Éva, Rapaich Richárd, Saáry Éva, Szalay Lajos grafikáiban és fényképein) vagy, mint legtöbbjüknél: az itthoni elnyomatás évtizedeiben. A szemtanú-szövegek és -képek azonban nemcsak a budapesti eseményekről: a műegyetemi és a Bem-szobor előtti kezdetekről, a Kossuth térről, a szobordöntésről, a Rádióról és a Corvin-közről szólnak, hanem például Vác (Kocsis Iván), Eger (Bíró Lajos, Kőhegyi Gyula), Heves (Kő Pál), Kecskemét (Goór Imre), Kiskunfélegyháza (Harasztÿ István), Kunhegyes (Bényi Árpád), Makó (Kocsis Imre) és Kaposvár (Bors István) forradalmi megmozdulásairól is. Kolozsvárról és Erdélyről is sokan hírt adnak.

Sümegi György szövegei tehát kutakodó beszélgetések a helyszínekről, élményekről, emlékekről, illetve egy-egy fontos műről, sorozatokról és azok utóéletéről, néhol levelek, emlékirat- és naplótöredékek felhasználásával – bár „Természetesen minden olyan képző- és fotóművészt, aki 1989 előtt művekkel is reflektált a forradalomra, nem szólaltathattam meg (volt, aki a félelem máig nem engedő szorításában hárította el a válaszadást, volt, aki másért).”22 Hogy a szerző egyszer sem adta föl az „egy művésztől egy alkotást bemutatni” szerkesztési elvét, terjedelmi okokból megértjük, de csak sajnálhatjuk, hogy akár Szalay Lajostól is egyetlen rajzot, Saárytól és Rapaichtól is csak egy-egy különös fényképet látunk. Megszólal azonban két olyan művész is, Jerzy Hofman és Franciszek Starowieyski, akik maguk is kiálltak a magyar forradalom mellett. Starowieyski híres plakátja, a Síró galamb egykor Varsó-szerte hirdette a lengyelek együttérzését.

Sümegi György azt a kérdést is gyakran fölteszi, például Kazinczy János Antal festő-szobrásznak, Marosán Gyula grafikusnak és Papp Oszkár festőnek, de a páratlan dokumentáris-művészi fotográfiákat elkészítő Saárynak és Rapaichnak, Kecskeméti Kálmánnak is, hogy milyen volt a forradalmi napok utcaképe. Milyen vizuális anyagok: plakátok, hirdetmények és feliratok, rajzok és címerek jelentek meg a városban? Nem volt könnyű dolga a fényképezőknek, hiszen „Nagy számban, napi rendszerességgel azért sem készíthettem felvételeket, mert a fotózás akkor nagyon nehéz volt – mondja Saáry Éva. – A szabadságharcosok nem szerettek gépet látni, gyakran elvették és összetörték. Lopva, titokban kellett dolgozni és a halottakra koncentrálni. Ezt a félelmet és haragot a későbbi események igazolták, mert fényképek alapján fogtak el és végeztek ki embereket. A nyugati lapokba november elején már csak fekete csíkkal álcázott portrék kerültek.”23

Az utcakép, az összbenyomás fontosságát, a közös ihlet megtisztító antropomorf terét Karátson Gábor festő-író ismeri föl és határozza meg a legvilágosabban. Azt, hogy az eleven város és „a történések meghatározója, a látvány egységének oka az akkori atmoszféra volt. Az a különös csoda, hogy mindenki a magáénak érezte a forradalmat. Még a luggatott falak is más vizuális élményt adtak, mint a háború idején. Azt szerencsétlenségnek, balsorsnak, förtelemnek éltük meg. Most viszont a hihetetlen heroizmus hatása érződött. Hogy ez a város valamerre, helyes irányba indult el. A vizualitás különös emléke, hogy én, aki a Bauhaus bűvöletében, Olgyai fivér nagybácsikáim szellemében nevelkedtem, nem szerettem Pestet. De ez az érzés akkor elmúlt. Mondhatnám, a véráldozat megszentelte. Még a ronda kapualjak is nagyon szépek lettek, a város élt, együtt lélegzett. Valahogy őszinte volt. Mert talán ez egyszer »nem mentünk haza« a tüntetésről. Hanem éltük tovább a lendületet. Valami szellemi fölény is érvényesült, az áldozatok ellenére.”24 Ugyanezt a heroikus intimitást ragadta meg a Fohász Budapestért soraiban Örkény István is, már november 2-án, az Igazság hasábjain: „Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest! […] A kerek világon, minden térképen és glóbuszon ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest.

Kívánom én is: légy mindörökre olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest; és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest!”25

Amikor azonban már a tizenegyedik naphoz, november negyedikéhez közeledtünk, bizonyossá vált a bukás a friss katonai egységekkel, szervezett hadrendben, mérhetetlen túlerővel közeledő szovjet hadosztályok ellenében. Elképesztő tombolás, szisztematikus pusztítás kezdődött, majd „törekedtem dokumentálni azt a romhalmazt, amit az oroszok maguk után hagytak – mondja Kecskeméti Kálmán festő és grafikus. – Edzett, háborút viselt férfiak állították, hogy az 1945-ös ostrom nem tett akkora kárt pl. a Józsefvárosban, mint az oroszok a forradalom leverésekor. […] Bár igyekeztek minél gyorsabban eltüntetni a romokat, a forradalom nyomait, az ENSZ-ben a magyar ügy állandóan napirenden volt. Hammarskjöld ENSZ-főtitkár is többször jelezte, hogy szeretne ellátogatni Magyarországra, de nem engedték addig, amíg a romokat el nem takarították. Mert elképesztő állapotban volt a főváros. Önmagáért beszélt a látvány, ahogy ezt ilyen módon szétrombolták, sokszor teljesen oktalanul. Hiszen itt arról volt szó, hogyha egy ablakból valaki lőtt egyet, akkor addig lőtték a házat, amíg össze nem omlott. Barbár, értelmetlen rombolás volt.”26 November 4. után pedig, ismét csak sok tízezer „résztvevővel”, a legsötétebb ötvenes évek tompa kegyetlenségét idézve, ámde friss bosszútól hajtva, az „ismerd meg hazád börtöneit” mozgalom is újraindult. Ezért, hogy a szövegeknek ismétlődő, külön témaköre a viszontagságos művészlét a börtönökben, fegyházakban, internálótáborokban, főként Bíró Lajos, Bényi Árpád, Karátson Gábor, Kováts Albert és még többek (Erdélyből Balázs Imre festő és Tirnován Ari-Vid szobrászművész) vallomásaival.

Nem új tematika, nem is új fejezet Erdély, hiszen Budapesttel és a magyar forradalommal együtt élt, lélegzett az erdélyi magyarság is. Amint Balogh Zoltán egykori nyomdász, a Nagyváradról Ulmba szakadt grafikus-illusztrátor mondja, a szülővárosában átélt forradalom számára is „különleges élmény volt, mert az egész család, a rokonság, az ismeretségi kör, az egész általam ismert nagyváradi magyarság kivétel nélkül a forradalomért élt, izgult. Imádkozott a forradalom sikeréért, és nagy boldogság volt, amikor tényleg sikerült.”27 1960 őszétől azonban a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét is utolérte a megtorlás: tagjai sorából 259 diákot és tanárt, iparost és földművest tartóztattak le, akik közül 54 főt, a forradalom napjaiban alig 13–16 éves fiatalkorút és 5 felnőttet ítéltek el 3-tól 25 évig terjedően.28 Sokan közülük a börtönben haltak meg, hasonlóan a Székelyföldön „felgöngyölített” Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete bebörtönzött tagjaihoz.

A Baloghnál idősebb, temesvári születésű, de már Budapesten tanult Kazinczy János Antal is a magyar fővárosban élte át a forradalmat, csakúgy, mint a Bécsbe került Nagy Éva festő-grafikus, aki Kolozsváron Tóth Istvánnak és Szopos Sándornak volt tanítványa 1938–40 között az Unitárius Kollégiumban. Az Erdélyben is máig és méltatlanul ismeretlen Nagy Évának nemcsak tusrajzai, de emlékezésének az 1944-es Erdély történetét fölidéző részletei is méltók a figyelemre. Az erdélyi művészek közül azonban (az albumban nem szereplő Zsögödi Nagy Imre kivételével) Kusztos Endre volt az, aki Budapesten élte át és örökítette meg rajzain a forradalmat. Nagy Imre a régi íróbarátokról: Tamási Áronról, Németh Lászlóról, Illyés Gyuláról és Sinka Istvánról készített arcképrajzokat,29 Kusztosék pedig éppen szabadságra mentek Pestre. „Én múzeumokat akartam látogatni, feleségem Szőnyi Erzsébettel volt kapcsolatban, ő zenei téren akart tájékozódni. […] A tömeggel együtt mentünk, a tömeg sodort magával bennünket is.

Szidták a rendszert. Fölmerült bennem: hogy merik ezt itt csinálni? A tömegből azt mondta valaki: »Hallgattunk eleget!« Nohát mi most jöttünk Erdélyből, s ezen elcsodálkoztunk: itt ezt is lehet.

Hová sodort bennünket a tömeg? Végül is beálltunk a sorba, és a Sztálin-szoborhoz kerültünk, a Felvonulási térre. Akkor már sötét volt. A szobor leemelésével kínlódtak, és hegesztőpisztolyokkal vágták körbe a csizma felső száránál, mert nem tudták kiemelni. Az egész figura vastag vasakba volt beleállítva. 1,5–2 méter lehetett az a rész, ameddig a vasakból kihúzták.

Szikráztak az acélkötelek, ahogyan megfeszültek. Aztán kiemelték – és nagyon erős, hangos zajjal, robajjal ledőlt. Az öntvény rettenetes suppanását még később, álmomban is hallottam. […] Daruk magasodtak, a kötelek hozzá voltak erősítve a szoborhoz, a derekához. A jelenség érdekes, különös volt. Gótikus jelenség, szinte. Megfogott az egész, a fölfelé tartó vonalak, drótok. A méretek, hiszen az ember nem érte föl a csizma szárát sem.”30

Október 23-án Kolozsváron, az Andreescu Képzőművészeti Főiskolán forró hangulatú diákgyűlés zajlott. „A kolozsvári 1956-os diákmozgalmak vagy események végső soron és elsősorban a Képzőművészeti Főiskoláról indultak el, mégpedig éppen a mi, akkor negyedéves évfolyamunk tagjai voltak a szervezők. A kolozsvári diákokat hívtuk össze egy tanácskozásra. Bár ’56-ot éltük, de nem tudtuk, hogy ez milyen fontos történelmi eseménnyé válik. Azt sem tudtuk igazán, hogy Budapesten mi készülődik, és nem is sejtettük természetesen, hogy majd milyen tragédiába fordul a dolog.”31

Az egybegyűltek ötpontos memorandumot fogalmaztak meg az egyetemi autonómiáról. „Egyszer esztétikaórán megkérdeztük a padok között föl-alá sétáló Földes [László]t, hogy mi az egyetemi autonómia, mi az, hogy önszerveződés. Mire ő azt mondta, hogy érdemes és kell foglalkozni. Nagyon érdekes módon Földes ugyanezt és ugyanígy mondta el a katonai törvényszék által megrendezett, majdnem cirkuszinak nevezhető tárgyalásunkon is később. Azt direkt azért csinálták két napig, hogy minél több diákot rettentsenek el, mert mondták, hogy jöjjenek, és hallgassák meg ennek a két banditának [Balázs Imrének és Tirnován Ari-Vidnek – Cs. M] a tárgyalását, és okuljanak, féljenek. A bíró kérdezte: – Ön mit mondott, hogy foglalkozzanak ilyesmivel? Földes válasza: – Igen, én mondtam, hogy foglalkozzanak, ki más foglalkozzon, ők a legilletékesebbek mint egyetemisták. Ezért Földest a főiskolai állásából felfüggesztették, közlési jogát megvonták.”32

A Mátyás-ház nagytermében megtartott gyűlésen több százan tolongtak. „Akkor még nem tudtuk, hogy a mögöttünk lévő téren már katonai teherautók voltak, és arra készültek, hogy úgy, ahogy van, a társaságot elviszik. […] Balázs Imrét kértük fel arra, hogy ő olvassa fel az 5 pontot, legyen ő a gyűlés vezetője, ő nagyon jól beszélt románul. […] Néhány provokációs jellegű bekiabálás, hozzászólás is volt, amit később át lehetett értelmezni. Amikor a többórás gyűlésnek vége volt, és vonultunk kifelé, már sorfal állt a bejárat jobb és bal oldalán, a szekuritáté emberei. […] Már az este elvitték Balázs Imre barátomat.33 Úgy tudom, hogy még ugyanazon az éjszaka Tirnován Arit is, aki Kolozsvárott lakott az édesanyjánál. Ezt másnap reggel tudtuk meg. Amikor kiderült, hogy négy vagy ötüket kihallgatásra bevitte a szekuritáté, akkor néhányan elhatároztuk, hogy fölmegyünk az ifjúsági szervezet központi bizottságához, illetve hát a vezérkarához, amely a Bánffy-palotában székelt. Elmondjuk, hogy mi történt, és kérjük, engedjék szabadon, illetve ne zaklassák a kollégáinkat, mert nem követtek el semmit. Elmondtuk, hogy mi is szervezői voltunk a diáktanácskozásnak, és tisztázni szeretnénk a dolgot. […] A tanácskozóteremben egy hatalmas asztal körül legalább harmincan ültek. Az asztalfőn egy arrogáns ember ült, úgy hívták, Nicolae Ceauşescu. […] Kérdéseket tettek fel, jegyzőkönyveztek, többen kérdeztek az asztal körül ülők. Az asztalfőn ülő ember nem szólt. Csak a végén állt föl, és rikácsoló beszédet tartott, aminek a lényege az volt, most románul mondom a szót: »nu jucaţi cu foc«, »ne játsszatok a tűzzel«.”34

Páll Lajos, akinek 1962-es szabadulása után, ceruzával megrajzolt arcképe Péterfy László munkája, 6 év börtönt kapott, Balázs Imre 7-et, Péterfy Irén [László húga – Cs. M] 8 évet. Az ő 1956. december 12–13-i, katonai törvényszéki ítéleteikkel ez volt a magyar forradalom legelső, a budapesti pereket is megelőző megtorlása. A diákmozgalomhoz Páskándi Géza is csatlakozott, aki azt akarta, hogy „a mi diákotthonainkat ne illegalista román és magyar kommunistákról, hanem magyar történelmi személyiségekről és szellemi emberekről kereszteljék el. A leányotthont például Ocskó Teréz és Elena Pável helyett Zrínyi Ilonáról és Kaffka Margitról… Ma már elismerem: ez bizony – még magyarországi távlatból mérve is – igen nagy, »éretlen« előrefutás volt.” Páskándit 1957-ben ítélte el a Kolozsvári Katonai Bíróság 6 évre.35 A kolozsvári diákok ügyét tehát „Csak később kötötték össze a magyarországi eseményekkel. A húgom is úgy került bele, hogy egyik Budapesten élő, akkor egyetemista unokatestvéremmel levelezett, és a leveleket elkobozták. Mindenáron keresték a kapcsolatot, a közvetlen szálakat Magyarország és Erdély, Kolozsvár és Budapest között. Volt egy prekoncepció, mely szerint a magyarság Romániát is bele akarta sodorni a forradalomba.36 Erre a diákok voltak a legalkalmasabbak.”37

A szamosújvári börtönben, ahová Tirnovánnal együtt zárták, Balázs Imre a bútorgyár műhelyében, „megfeledkezve arról, hogy hol van, a bútorfestékből egy lemezre kezdett festeni egy szentképet, Jézus születését. És a főnök, a gyár igazgatója, egy szadista vadállat: elkapta. Abban a pillanatban óriási tenyereseket kapott széklábbal, azt hittem, hogy széttörött a keze. Betették a sötétzárkába, a bástya rácsos, de üvegtelen helyiségébe takaró nélkül, decemberben.”38 Balázs Imre 1973-as Dózsa-sorozatának ötödik darabja, a Tüzes trón, a könyv talán legmegrendítőbb alkotása is inkább „szentkép”, mintsem „történelmi tabló”.

Balázs eleinte világos képeket festett, kék és a fekete-vörös periódusa után azonban a hetvenes évek első felének „fekete korszaka” következett. „Az Új Életben határoztuk el Sütő Andrással, hogy csinálunk egy szerkesztőségi galériát. S ott, az Új Élet Galériájában volt első egyéni kiállításom, amelynek nagy része a fekete korszakom képeiből állott.

Kántor Lajos kérte, hogy a Korunk Galériában is mutassuk be. Ott szervezett egy beszélgetést a színek szerepe a festészetben témában. Izgalmas volt számomra, hogy mások, kollégák hogyan látják a fekete szerepét. Mert én tökéletesen vissza tudom vezetni a magam szempontjaira, arra, ahogyan beérett ez addigra nálam. 8–10 embert hívtak meg a beszélgetésre, köztük Tóth László festőkollégát. Felmerült ott, hogy a feketén túli fekete hogyan nézhet ki, ami már foghatatlan a szem számára. Bizonyos értelemben megvilágított nekem is egy fontos dolgot. Hogyan jutottam el a feketéhez? Akkor visszafelé kezdtem menni az időben, és föltárult a drámai fogalmazáshoz való alapvető vonzódásom.”39

Balázs emlegetett kolozsvári kiállítása, a Korunk Galéria 29. tárlata 1975. július 19-én nyílt meg, katalógusában Székely János írta: „Ezek az eszményi vagy töredezett arcok, ezek a feketeségbe álomszerűen belemosódó alakok tulajdonképpen egy művészi szubjektum kivetülései; ürügyei a vallomásnak, eszközei az önkifejezésnek. Balázs Imre lírikus festő. Képein nem a szubjektum színezi át az objektív látványt, hanem az objektív mintegy csak hordozza a szubjektívet. Innen stílusának erőteljes egysége, jellegzetessége, összetéveszthetetlensége; innen látásmódjának (sőt színvilágának) tragikus korszerűsége; innen rendkívüli szigora, amely minden külsődleges, tetszetős elemet száműz a képfelületről. Innen minden erénye.”40

A „tragikus korszerűség” mára, lassan másfél évtizeddel Ceauşescu és Kádár után, Honecker, Husák, Andropov és társaik ideje múltával többszörösen átértelmeződött. A fogalom drámai tartalma azonban nekünk magyaroknak mégsem csak a világ örök szenvedésének filozófiai problémáit jelenti, nem csak a korszellem (hogyha van még) és az erkölcs vívódásait, a folytonos tragédiát, emberélet és természet pusztulását. A mi tragikus korszerűségünk: Kéri Ádám még hiányzó, mert eddig még meg nem festett, negyedik „lemeszelt forradalma”. „Mostanában jutott eszembe az, hogy a negyedik variációt is elkészítem, a kép negyedik fázisát. Tudniillik ugyanarról van szó, amikor a három képet egymás mellé teszem és lefényképezem. És a három kép együtt: ez a negyedik fázis. Egy dokumentációja annak, hogy a jelen pillanatban hogy látjuk.”41 Korfragmentum. Ez a magunk tragikus kor-szerűsége.

Hogyan látjuk ma a forradalmat? Amit tudunk, ahogy érzünk, az még nem az átélt és a képben-szóban nekünk maradt történelem, még mindig nem maga az igazság. Mert nehéz úgy emelt fővel tisztelegni az elődök áldozata előtt, nehéz úgy a világban szétszóródott vagy az itthon kettétört életek millióit az utódokban fölidézni, hogy tudunk ugyan a véghezvitt hős lehetetlenről, csak épp már nem hiszünk benne. Elhisszük, hogy „ez volt”, de „mindez ma már csak történelem”. Tudjuk, hogyan történt, csak azt nem érezzük, hogy belőle vagyunk. Szentmihályi Szabó Péter írta az Egy pesti srác dalában, 1996-ban: „Feljöttem én a sírvilágból, / és látom, mindent tönkretettetek. / Vérem most is kőre folyva lángol, / pirul, szégyenkezik helyettetek.” Ez lenne a mai látlelet? Nem. Sümegi György emlékkönyve azért is méltó tisztelgés, mert hű forrásföltárás, mementó és történelem, az igazat mondó fekete-fehér kép és szó. Elégedjünk meg Tamási Áron Magyar fohászával: nincs módunk kitérni a hűség elől.

  JEGYZETEK

  1. Talpa alatt a föld. Ford. Greskovits Endre. Európa Könyvkiadó, Bp., 1999. 233.

  2. Nagy Éva menekült festő. KÉP–SZÓ 46.

  3. Forradalmi szvit 1956. október–december. Corvina Kiadó, Bp., é. n. [1989] 8.

  4. Miért lettem természetfestő? Muray Róbert művei és emlékei. KÉP–SZÓ 102.

  5. Forradalmi szvit 5.

  6. Lossonczy Tamás: 1956. KÉP–SZÓ 16.

  7. Szabad Magyarországot! Bényi Árpád plakátja és börtönévei. Uo. 96.

  8. Kováts Albert: „A börtönben kinyílt előttem a világ”. Uo.164–165.

  9. 1956 kézikönyve. Főszerk. Hegedűs B. András. I. Kronológia. II. Bibliográfia. III. Megtorlás és emlékezés. Bp., 1996.

10. Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I. 1896–1953, II. 1953–1958. 1956-os Intézet, Bp., 1996, 1999.

11. Rendőrségi napi jelentések. 1956. október 23.–december 12. I. Kiadja a Belügyminisztérium és az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete Közalapítványa. Bp., 1996.

12. Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémiai Kiadó, Bp., 2003.

13. Pomogáts Béla: Irodalmunk szabadságharca. Egy esztendő irodalmi élete, 1956. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1989.; Rainer M. János: Az író műhelye. Viták a magyar irodalmi sajtóban 1953–1956. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1999.

14. A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23.–november 9. Századvég Füzetek 3. Főszerk. Gyurgyák János. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása, Bp., 1989.

15. Boros Géza: Emlékművek ’56-nak. 1956-os Intézet, Bp., 1997.

16. Négy nap alatt. Rapaich Richárd fényképei 1956. október végéről. SZÓ–KÉP 183.

17. Gyarmati György: Előszó-töredékek. Uo. 10.

18. A lemeszelt forradalom. Kéri Ádám hármasképe. KÉP–SZÓ 216.

19. Magvető Könyvkiadó, Bp., 2003. 17.

20. Polcz Alaine: Éjjeli lámpa. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996. 45.

21. Harasztÿ István ’56-os oszlopai. KÉP–SZÓ 153.

22. Sümegi György: Megőrzött képek. Uo. 221.

23. Saáry Éva tíz fotója 1956 októberéből. Uo. 86.

24. „A föld megszüli újra, mit öröktől fogva szül.” Karátson Gábor. Uo. 162.

25. Ezerkilencszázötvenhat, te csillag. A forradalom és a szabadságharc olvasókönyve. Szerk. Medvigy Endre, Pomogáts Béla. Püski Kiadó, Bp., 1991. 58–59.

26. Fotózni veszélyes. Kecskeméti Kálmán ’56-os fotói. KÉP–SZÓ 206, 209.

27. Balogh Zoltán: 1956 magyar szabadságharc. Grafikai album, 1981. Uo. 211.

28. P. Sebők Anna: Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, 1956. Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, Bp., 2003. 64–66.

29. Sümegi György nem mellékes megállapítása, hogy az erdélyi magyar képzőművészetben Balázs Imre, Páll Lajos, Péterfy László generációjának portréin „(például Cseh Gusztáv Hatvan főember című portrésorozata és az azóta készültek, vagy Paulovits Lászlónak […] lapjain (s tegyük hozzá: Gergely István plakettjein!) is érzékelni, hogy nagyon fontosak, emblematikusak az arcképek. Hogy ezek a sorsvállalást, a magyar közösséghez való tartozást is kifejezik egyúttal. Önmagukon túlmutatóan az azonos kultúrához kötődés is manifesztálódik bennük.” KÉP–SZÓ 178.

30. Az öntvény rettenetes suppanása. Kusztos Endre 1956-os emlékei. Uo. 57–58.

31. „Ne játsszatok a tűzzel.” Péterfy László kolozsvári emlékei 1956-ról. Uo. 173.

32. A lelkünkben emeltünk mementót. Tirnován Ari-Vid. Uo. 122.

33. A gyűlés másnapján „megjelent négy magas férfi, az egyik azt mondta, hogy beszélgetnünk kellene magával. Mire mondtam, hogy órára vár a Műcsarnokba a mesterem. Nem sejtettem én, hogy rögtön elvisznek. Kimentünk az épületből, és elválasztottak Walter Fricitől, kettő őt, a másik kettő engem kísért. Megindultunk a Tordai úton, s látom, ott áll két fekete Volga. Bevittek, elkezdődött a kihallgatás.” Balázs Imre kolozsvári 1956-ja. Uo. 115.

34. „Ne játsszatok a tűzzel.” Péterfy László kolozsvári emlékei 1956-ról. Uo. 174, 176.

35. P. Sebők Anna: Kolozsvári perek 1956. Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, Bp., 2001. 176–177.

36. A váradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete „Megalakult 1956 októberének végén. Célja a magyar forradalom megsegítése és kiterjesztése Erdélyre. A kommunizmus és az orosz megszállás elleni harc.” Lásd P. Sebők Anna: Szabadságra Vágyó… 64

37. „Ne játsszatok…” KÉP–SZÓ 176.

38. „A lelkünkben emeltünk mementót”. Tirnován Ari-Vid. Uo. 126.

39. Balázs Imre kolozsvári 1956-ja. Uo. 118–119.

40. Találkozások. Korunk Galéria. Szerk. Kántor Lajos. Hely és év nélkül [Kolozsvár, 1997] 22. Balázs szereplője volt még A Forrás költői és grafikusai (1978. márc. 4., a Korunk Galéria 95. tárlata),  a Grafikusok a szülőföldről (1978. márc. 13., 100.), az Arany János halálának és Kodály Zoltán születésének centenáriumára rendezett (1982. dec. 18., 190.), a Madách Imre születésének 160., Az ember tragédiája színházi bemutatójának 100. évfordulóján tartott KORUNK GALÉRIA 200 (1983. jún. 4.) és a Homoródi tájak című (1984. márc. 31., 215.) szerkesztőségi kiállításoknak is, lásd Találkozások 107, 110, 116–118.

41. A lemeszelt forradalom. Kéri Ádám hármasképe. KÉP–SZÓ 217.