Nem volt még ilyen

kudarcos telem.

Fekete havam,

zöld hóemberem.

Tyúkbőrös, hideg

leheletem.

Nem hozom le a padlásról

füstölt kolbászom.

Padlásomon fütyül a szél,

szótlan keresgél-keresgél.

Elfojtott szavak közé be-

dugott, fonnyadt gondolatok.

Üres:    idők,

            árnyék,

            szuszék.

Ha nekem nincs,

legalább néked

adassék: gazdag,

meleg, jó estét.

Belém verték a félelmet.

Apám azért, hogy hű legyek.

Ti, jóakaróim, rúgtatok.

Mert hűtlen vagyok.

Szép a szó, ha kimondjuk.

Miért fojtottátok őket belém?

Most is nyüzsögnek bennem.

Sok kardot lenyeltem.

Üres kútba hulltak szavaim.

Nincs öröm, leégett kanócom.

Szomorúság, sóhaj ostromol.

Árnyak kerülgetnek folyton.

Emlékeket hullatnak

cserepes virágaim.

Zizeg a szürkületben

egy messze szállt sóhaj.

Tétován libeg fenn

egy bánatos levél.

Elért minket a tél

mint gutaütés.

Fázik a nagykabát

ujjaiba fújja melegét

jégcsap díszíti zsebét.

Fogynak emlékeink, mint

a vének. Légüres térben

kóborol a szél.

Kínjában pislákol

egy rozsdás lámpás.

Lángját tápláló olaját

kiszívta mohó kanóca.

Világít mégis kissé

s nem tudja miért

és nem fogja tudni

ellobbantában de ő

mégis ég.