A maga 455 millió lakosával az Európai Unió a világ harmadik legnépesebb „országa” Kína és India után. Az euro-ázsiai kiterjedésű Oroszország miatt azonban Európa és az Európai Unió határai nem esnek egybe. Ha csupán ez utóbbi tényezőt vesszük figyelembe, az Európai Unió határairól folytatott vita olykor mesterkéltnek tűnik. A földrajzi, történelmi, vallási, kulturális, etnikai ismérvekre vagy okokra történő hivatkozás csupán ürügynek látszik, amely – hacsak nem előzi meg elmélyült vita – arra való, hogy kizárják egyik vagy másik jelöltet. Látnivaló: a kérdés összetettebb, mintsem első ránézésre vélhetnénk. Indokolt éppen ezért elölről kezdeni a vizsgálódást.

Egyesek szerint például a Földközi-tenger kategorikus választóvonal, holott térsége az ókor óta európai birodalmak részét alkotta. De Gaulle azt tartotta, hogy Európa az Atlanti-óceántól az Uralig terjed, de megfeledkezett arról, hogy Oroszország területének jelentős része az Uralon túl fekszik. A Kaukázus déli részét az elsők között érte el a kereszténység terjedése. Irán az első olyan keleti ország, amely soha nem hódolt be kifejezetten európai hatalomnak. Nyugaton és Északon az Atlanti-óceán valóban természetes határt alkot, jóllehet nem nehéz olyan brit alattvalót találni, aki az Egyesült Államokat úgy szemléli, mint Európa meghosszabbítását.

Ami a vallási szempontot illeti, elegendő az öt-tíz évvel ezelőtt lezajlott vitákra utalni a balkáni országok kapcsán: mivel ezen országok lakossága ortodox vallású, erőteljesen megőrződtek a bizánci hatások. Ezt egyesek úgy fogták fel, mint ami nem egyeztethető össze a katolikus vagy protestáns Európával. De senki nem vette a fáradságot, hogy megvizsgálja, vajon a ma élő nemzetek között valóban különbséget teremt-e a vallás, és vajon Bulgáriában vagy Romániában erősebb-e a bizantinizmus, mint a több – köztük vallási – alapon megosztott Belgiumban. Sokan úgy vélik, hogy Belgiumban olyan politikai bizantinizmus figyelhető meg, amely a hatvanas évek óta zajló fokozatos és összetett föderalizáció következtében már-már érthetetlen méreteket öltött. Ezzel együtt Belgium az Európai Unió alapító tagja, a két említett balkáni ország pedig nagy valószínűség szerint 2007-2008-ban szintén belép az Unióba, és ez nem is okoz semmiféle megrázkódtatást. Tíz évvel később várhatóan Törökország is csatlakozni fog, noha az a tény, hogy az iszlám országai közé tartozik, ma még furcsa, gyakran alaptalan háborgást vált ki egyesekből. Ugyanez érvényes a többi balkáni államra, valamint a Kaukázustól délre fekvő országokra is. Európai Unió 35 tagországgal: ez sok-e vagy kevés – nehéz megmondani.

Hasonló eredményre jutunk, ha az etnikai, pszeudotörténelmi vagy nyelvi kritériumokat vesszük figyelembe. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a jelenleg 25 országból álló Unióhoz mérten az Egyesült Államok vagy Svájc heterogénebb, ha a kérdéses országok méreteit tekintjük. Ugyanez elmondható a Törökországgal kapcsolatos vitáról is. A közeljövőben talán hasonló kérdéseket vet majd fel Marokkó vagy Izrael belépése. A történelmi-politikai érv sem igen áll meg a lábán. Egyesek szerint azok az országok, amelyek történelmében nem hagyott nyomot sem a reneszánsz, sem a felvilágosodás, kevéssé alkalmasak arra, hogy meghonosítsák az európai demokráciát. Törökországot illetően ez a nézet nem áll, modernizációjának ugyanis éppen az európai értékek meghonosítása volt a célja, és ha csak részlegesen sikerült is ezt megvalósítania, ezzel jóval megelőzött néhány közép- és kelet-európai országot. De maga a nézet sem tartható – elegendő a második világháború befejezése óta Japánban és Indiában működő társadalmi demokráciára gondolnunk.

Valamely természeti, társadalmi, szellemi entitás (ország vagy osztály, hatalom vagy vallás, vállalat, munka, a családi élet, a szórakozás, társaság vagy alapítvány stb.) határai és súlya nem egyszer s mindenkorra adott tények. Inkább úgy jelenik meg előttünk, mint a szemlélet és az akarat, továbbá az érintett személyek vagy csoportok lehetőségeinek függvénye. A továbbiakban ezt a hipotézist igyekszünk alátámasztani.

Sajátos tér/létesülő tér

Vajon amikor az Unió határait és súlyát mérlegeljük, nem kínálkoznának más ismérvek? De igen, ha maga a tér az, amit szem előtt tartunk, illetve az, ami megkülönbözteti egyiket a másiktól. Ez a kérdés két újabb irányba mutat:

1. Mi tesz sajátossá egy adott teret/területet?

Meglévő tulajdonságai-e, vagy eltérései (földrajz, nyelv, társadalmi berendezkedés)?

A természeti adottságok vagy a kollektív képzelet konstruktumai (erőforrások, felszín/kultúra, nemzet)?

A történelem okozta elváltozások vagy az egyenlőtlen fejlődés (hűbériség, kapitalizmus, stratégiák és tétek, multinacionális vállalatok, társadalmi  munkamegosztás, stb.)?

Területi identitás és a térhez fűződő identitás (helyhez kötöttség, területiség, határok, a politikai cselekvés kiterjedése)?

2. Hogyan jön létre egy tér/terület?

Azáltal, hogy megszerzik, vagy azáltal, hogy védelmezik (függetlenségi harc, imperializmus, föderalizmus, diskurzusok, stratégia)?

A létrehozandó állam vagy a tovább terjesztendő felségjog útján (nacionalizmus, vallás, nyelv és kultúra, ideológia, gazdasági érdekek)?

Elfoglalandó köztes tér vagy elhatárolandó birtok formájában (folyók, szorosok, szigetek, történelmi eszmény és emlékezet, „élettér”)?

A továbbiakban mind figyelembe vesszük e feltevéseket. Minden más térhez hasonlóan az Európai Unió területe is egyszerre adottság, gondolat, tét és termék. Helyesen mondja róla Foucher: Európa „egy tér és egy terv találkozásának helye”.

A fogalmi tisztázás érdekében máris le kell szögeznünk, hogy amikor az Európai Unióról beszélünk, számolnunk kell azzal a kockázattal, hogy erő vagy furfang alkalmazásával kívülről szabnak neki határokat. Az egyesülési folyamat viszont maga dönthet arról, hogy milyen határokat kíván a diplomáciai egyeztetés útján kijelölni. Hasonló szándékok és lehetőségek függvényében határozza el azután magának az Uniónak a súlyát (hatását és kiterjedését), melyet más országok persze kétségbe vonhatnak. A határok gyakran kézzelfogható valóságok, miközben a művelet súlya olyan területeket vagy népeket is érinthet, amelyek kívül esnek a szóban forgó határokon.

Vajon az Európai Unió bármeddig bővíthető? Mit mond erről a ratifikálásra váró alkotmány? „Az Unió nyitott minden európai állam előtt, amely tiszteletben tartja értékeit és vállalja azok közös előmozdítását. [...] Az Unió alapja az emberi jogok, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság tisztelete, a kisebbségekhez tartozó személyek jogait is beleértve. Ezek a tagállamok közös értékei egy olyan társadalomban, amelyre jellemző a pluralizmus, a diszkrimináció elutasítása, a tolerancia, az igazságosság, a nők és a férfiak közötti szolidaritás és egyenlőség. [...] Az Unió célja előmozdítani a békét, tulajdon értékeit és népei jólétét. Állampolgárai számára a szabadság, a biztonság és az igazságosság határok nélküli tere, olyan belső piac, ahol a verseny szabadon, beavatkozásmentesen érvényesül.”

Az Európai Unió sohasem határozta meg, mit nevez „európai államnak”, de hogyha szemügyre vesszük, mely államok nyerték el ez idáig a tagságot vagy a megfigyelői státust olyan intézményeiben, amilyen például az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet vagy az Európa Tanács (utóbbiakat *-gal jelöljük), akkor az alábbi képet kapjuk:

– Valamennyi balkáni ország*

– A három dél-kaukázusi ország* (Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia)

– Törökország*

– Fehéroroszország*, Ukrajna*, a Moldovai Köztársaság* és Oroszország*

– Az öt közép-ázsiai ország: Kazahsztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán, Turkménia és Üzbégisztán.

Vajon az európai nemzetek mindegyike szorgalmazza – vezetőivel együtt – az Unióba való belépést? Hogyan vélekednek erről a mostani tagországok? Az Európa Tanács minden tagja elfogadja az Európai Unió alapvető „értékeit”. De hol tart azok tiszteletben tartása? Először is: ezen értékek tiszteletben tartása még azokban az államokban sem problémátlan, amelyek régóta az Unió tagjai. Az újabban felvettek körében ugyanez a helyzet. A jövendő tagállamok némelyikében – ilyenek például a dél-kaukázusi országok – olykor katasztrofális a helyzet.

A békére és biztonságra vonatkozó fentebbi idézetet egészítsük ki azzal, hogy geostratégiai értelemben az Unió „előmozdítja a tagállamok közötti gazdasági, társadalmi és területi összetartozást és szolidaritást. A világ többi részével folytatott kapcsolataiban az Unió kinyilvánítja és képviseli saját értékeit és érdekeit. Hozzájárul Földünkön a béke, a biztonság, a tartós fejlődés, a népek közötti szolidaritás és kölcsönös tisztelet megvalósulásához, a szabad és méltányos kereskedelemhez, a szegénység felszámolásához és az emberi jogok védelméhez, különös tekintettel a gyermekeket megillető jogokra, továbbá a nemzetközi jog szigorú betartására és fejlődésére, beleértve az ENSZ Alapokmányában foglalt elveket.”

„A kül- és biztonságpolitika terén az Unió hatásköre kiterjed a külpolitika minden területére, valamint az Unió biztonságát érintő kérdések egészére, beleértve olyan közös védelmi politika fokozatos kialakítását is, amely elvezethet a közös védelemhez. A tagállamok a lojalitás és a kölcsönös szolidaritás szellemében aktívan, fenntartás nélkül támogatják az Unió közös kül- és biztonságpolitikáját, és tiszteletben tartják e téren kifejtett tevékenységét. Tartózkodnak minden, az Unió érdekeivel ellentétes, vagy hatékony cselekvését esetleg csökkentő akciótól.”

Hogyan kell értelmeznünk a dokumentum e kitételeit?

Funkciók és intézmények

Nem kétséges, hogy az urbanizáció és a társadalmi-gazdasági fejlődés folyamatát Európa kezdeményezte a világban. Gutenbergtől, a könyvnyomtatás feltalálójától a nukleáris energiáig fél évezrede egyidejűleg a technikai és tudományos haladásnak is földrészünk az elindítója. Végül pedig megteremtője egy olyan politikai és társadalmi kultúrának, amely bizonyos tulajdonságai folytán világszerte irigylésre méltónak számít. Sokféleképpen jellemezhető anyagi jóléte nagyszámú bevándorlót vonz évszázadok óta. A fenti – távolról sem kimerítő – megállapításokat figyelembe véve kirajzolódni látok néhány olyan elvet, amelyek alapján konkrétabban lehet tárgyalni arról, melyek is az Unió bővítésének határai. Ilyenek tehát: a nélkülözhetetlen szerkezeti koherencia, a szuverenitás elégséges mérvű védelme, az életfontosságú közrend és az optimális működőképesség. Ezeknek az elveknek a mentén számomra lényegesnek tetsző kérdésekhez jutunk:

1. Egyfelől van-e az Uniónak kellő ereje, hogy koherens terveket és megfelelő intézményi struktúrákat hozzon működésbe jelenlegi és jövendő tagállamai számára, bármennyire eltérőek is azok? E tervek és e struktúrák hiányosságai indokolni látszanak mindazok aggodalmát, akik szerint a folyamatos bővítések folytán az Európa-tervet az a veszély fenyegeti, hogy felhígul, és ami belőle végül megmarad, az pusztán egy szabadkereskedelmi zóna, hacsak újra ki nem nyilvánítja, hogy az Unió több egyszerű gazdaságpolitikánál és liberális gondolatnál. Az európai alkotmány kapcsán kibontakozott vitának szerintem éppen ez volt az alapkérdése. Erre vonatkozik a közös költségvetés plafonálásának elvetése is, ha számolni lehet az Unió politikai fejlődésével. Szintén érinti ezt a nélkülözhetetlen javak fölötti szuverenitás gyakorlásának és az erőforrások optimális kezelésének vagy egyszerűen a kifejezetten európai pénzügyi politika alkalmazásának kérdése. Végül az a kérdés is, hogyan kell a Központi Európai Bank irányítását belefoglalni az Unió gazdaságpolitikájába. Az az állítás, hogy az Uniót lehetetlen irányítani, ha a tagállamok száma 30-ra vagy 35-re emelkedik, nem áll meg a lábán, ha összevetjük azzal, hogy Oroszország 89 autonóm egységből, az Egyesült Államok 51 államból, Kína 31 tartományból áll.1

2. Ami a biztonság kérdését illeti, tartós fennmaradása érdekében képes-e az Unió  szavatolni 1.) határai és szuverenitása védelmét, 2.) területi sérthetetlenségét, 3.) jogos érdekei tiszteletben tartását, 4.) nyersanyag- és energia-szükségletének fedezését? Meg tudja-e teremteni a biztonsága megőrzéséhez szükséges azon eszközöket, amelyek megfelelnek a világban elfoglalt geostratégiai pozíciójának? Olyan eszközökre gondolunk, amelyek körébe beleértendők mind a diplomáciai és a katonai képesség, mind a fejlődés érdekében történő együttműködés vagy a társulási szándékkal kapcsolatos eljárások.2 Ezért is olyan fontos a közös európai védelmi erő, illetve az Európai Unió és a NATO, vagyis Brüsszel és Washington, továbbá az Unió és a harmadik világ kapcsolatáról folyó – sajnos szűk körben mozgó – vita. Az Uniónak sikerült a dollárral szemben létrehoznia az eurót – a független véderő létrehozása hasonló súlyú kihívás, mint ahogy a szolidáris együttműködés politikája is az.

3. Az Uniónak saját területén is meg kell tudnia őrizni a békét, azaz biztosítania kell minden polgára számára a törvényes rendet és az emberi jogokat, mert csak így kerülheti el olyan konfliktusok kirobbanását, amelyek szétvethetik az Uniót. Ezért fel kell lépnie a régiók, a nemzetgazdaságok és a társadalmak egyenlőtlenségei és szintkülönbségei ellen, hogy elháríthassa a konfliktusokat és megőrizze a társadalmi békét. Az Európai Unió jelenlegi tagállamai 1945 óta békében élnek, ami igen jelentős politikai tény. Mindamellett kérdés, vajon igaz-e az állítás, mely szerint az Unió „előmozdítja a tagállamok közötti gazdasági, társadalmi, területi kohéziót és szolidaritást”. A dolgozók életkörülményeit és politikai helyzetét érintő szociális kérdések nyugtalanságra adhatnak okot.

4. Végül az is kérdés, hogy sikerül-e az Uniónak most és a jövőben társadalmi, kulturális, gazdasági stb. tekintetben úgy megszerveznie és működtetnie területét, hogy az minden történelmi sokfélesége,  kulturális és nyelvi sokszínűsége mellett hatékony együttessé váljék.3 Érezhető különbségek mutatkoznak például a) az Alpoktól északra és délre fekvő államok, b) a neolatin, angol-szász és szláv nyelvű országok, c) a rajnai, illetve az angol-amerikai modell követői, d) a katolikus, protestáns vagy muzulmán többségű nemzetek között. Jogosan kelt némelyekben aggodalmat az a tény, hogy a bővítés további folyamata növelni fogja a társadalmi és gazdasági eltéréseket, ebből pedig az következik, hogy a konszenzusos döntéshozatal megnehezedik. Gondot okoz továbbá az angol-amerikai térhódítás is. Mind nehezebb lesz közös európai politikákat kidolgozni és megvalósítani, hacsak be nem vezetik a   lefele és felfele egyaránt alkalmazható szubszidiaritást. De a megalapozott félelmek ellenére a bővítés az eddigiekben nem akadályozta meg a szerkezeti változtatásokat.

E megállapítások alapján elmondható: döntőnek az számít, milyennek látják és milyenné kívánják tenni az Uniót az európaiak, mert lehetséges és kívánatos határait is ezek a tényezők jelölik ki. Az Európai Unió és a NATO között például versengést lehet tapasztalni az Unió határai mentén fekvő országokat illetően, noha ez utóbbi gazdasági és katonai egyezményeket kötött velük. Miként alakul majd ez a rivalitás? Van-e európai stratégia e kérdésben? Kétségtelen, hogy erre az európai biztonság- és védelmi politikának kell a következő években-évtizedekben választ adnia.

Vannak-e még történelmi és kulturális ismérvek?

A hatékony együttesként működtetett Unió nem csupán funkcionális, hanem lényegbevágó kérdés, magát az alapokat és a kijelölendő határokat érinti. Politikai elképzelés és akarat lehetséges-e hovatartozás, azonosság, sajátos lokalizáció nélkül? Ahhoz, hogy tisztázzuk „lényegét” – ha van ilyen és ki is fejezhető –, rá kell kérdeznünk tehát a földrész kulturális gyökereire. Vegyük ismételten szemügyre az Unió alkotmányát, annak is oly sokat vitatott preambulumát.

Az Európai Unió „merít Európa kulturális, vallási, humanista hagyományaiból, amelyek alapján olyan egyetemes értékek jöttek létre, mint az emberi személyiség sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, valamint a demokrácia, az egyenlőség, a szabadság, a jogállamiság”. Európa „az átélt keserű tapasztalatok végeztével most már egységet alkot, és a civilizáció, a haladás, a jólét útján kíván haladni valamennyi lakosa érdekében, a leggyöngébbeket és legnincstelenebbeket is beleértve, a kultúra, a tudás és a társadalmi haladás előtt nyitott földrész kíván maradni, mélyíteni kívánja közélete demokratikus és átlátható jellegét, munkálkodni a béke, az igazság, a szolidaritás érdekében a világban.”

Hogyan kell értenünk e szöveget? Mint tudjuk, először az ókori görögök (Héro-dotosz) beszéltek Európáról. A görög föld és a Földközi-tenger, továbbá Ázsia és Afrika találkozásaként fogták fel. Szent Pál és az apostolok előbb a Közel-Keleten terjesztették a kereszténységet, majd folytatták Ázsia és a Római Birodalom irányában, eljutottak Indiáig és Kínáig. A Római Birodalom kiterjedt a Földközi-tenger térségére, a görög-latin kultúra terjesztésével befolyásolta mind a keleti, mind a nyugati keresztény egyházat. Mindhárom monoteista vallás – a judaizmus, a kereszténység és az iszlám – a Közel-Keleten alakult ki, és Európa társadalmai mind a mai napig merítenek belőlük.

Spanyolország felszabadítását megelőzően a zsidó, a keresztény és a muzulmán kultúra termékeny találkozásának lehetünk tanúi a Földközi-tenger térségében. A keleti és a nyugati egyház közötti fokozatos szakítást Bizánc bukása, a reneszánsz, a törökök előretörése, majd az imperiális Oroszország teszi véglegessé. Ettől kezdve Európa gondolata nem ugyanazt jelenti Rómában, Moszkvában vagy Isztambulban, később a 20. század második felében pedig Brüsszelben. Ez az Európa a sokféleség és az ellentétek találkozási pontja. Azonosságuk és hovatartozásuk szerint eltérő nemzeteket testesít meg – ezeket sikerült az Uniónak mostanáig kibékítenie egymással.

Vitathatatlan, hogy a héber monoteizmus és kételkedés, a görög politikai filozófia és demokrácia, a római állameszme és jog, a keresztény szolidaritás és perszo-nalizmus együttesen fejtette ki lényegi hatását Európa államaira és a vele szomszédos országokra. Ezek az államok továbbra is arra törekszenek, hogy megőrizzék mindezen alapozó tényezők és serkentő erők egyensúlyát. Belőlük nőtt ki a reneszánsz és a felvilágosodás, valamint a kapitalizmus történetét végigkísérő osztályharcok, amelyek elsősorban jellemzőek ezekre az országokra. Vegyük még hozzá az olyan kitérőket, amelyek nem válnak az érintett országok dicsőségére, amilyen a fasizmus, a nácizmus vagy a sztálinizmus – valamennyi a felvilágosodás leszármazottja. A végső eredmény mégis a formális szabadság4 és a reális politikai demokrácia megteremtése, ha az a társadalmi életre korlátozódik is.

Az Amerikai Egyesült Államok – Európa ivadéka – maga is az ókori alapok egyik vagy másik vonatkozását gyarapítja. Olyan társadalmat termelt ki, amelytől idegen a kétség, annál erősebb viszont a közösségi szolidaritást alacsony fokon gyakorló erős individualizmus, a küldetéstudat vallásos provincializmusa, olyan demokrácia, amely kirekeszti a lakosság felét, a magántulajdon abszolutizálása, az ingatag bölcseleti és gyakorlati pragmatizmus. Sokan úgy vélik, hogy a cárok, majd a szovjet hatalom Oroszországa, amely jelenleg ismerkedik a demokráciával, közelebb áll az európai értékekhez, mint az Egyesült Államok.

Mindamellett az egykori gyarmati népek és az iszlám országok úgy látják: Európa nem tudta meggyőzni a világot arról, hogy kövesse értékeit és szellemét, s amikor kiterjesztette hatalmát, akkor az erő és az erőszak eszközével élt, előbb a gyarmatosítás során, utóbb a multinacionális vállalatok és azok nemzetközi intézményei irányította, mediatizált neoklonializmus formájában. Sikerrel járt-e „a demokrácia exportja”? Olykor igen, de csak korlátozott mértékben. Amerika kísérletezik vele, de száz év óta ez mutatkozik meg a közel-keleti történésekben, ahol folyamatosan tartanak a nem nagy erősségű háborús konfliktusok. A demokrácia olyan folyamat, amely a népek egy bizonyos körét érinti.

Az Európai Unió államaiban ma vallott „egyetemes értékek” csak az elmúlt korszakban váltak elfogadottakká. Ne feledjük, hogy a nők csupán a második világháború végeztével kapták meg minden európai országban a szavazati jogot, a demokrácia pedig kiterjed ugyan a politika szférájára, de a gazdaság, a kultúra és a szociális kérdések területén nem ugyanúgy érvényesül. Az „emberi személyiség” fogalmával jelölt individualizmus, ha nem kapcsolódik struktúrába rendező közösséghez, egykönnyen fékje lehet a minimális összetartozást feltételező Európa eszméjének, és nacionalista vagy egyenesen autoritárius mozgásokat idézhet elő.

Az egyén és a közösség nemzeti és a vallási hovatartozása, amely vitathatatlan emberi jog, nem tűnik a szememben a „sokféleségében egységes” Európát akadályozó tényezőnek. Nacionalista, szektás vagy fanatikus kilengése azonban veszélyt jelenthet erre az Európára nézve. Ugyancsak veszélyt rejt magában az individualista és a liberális elnemzetietlenedés. Az árnyalatokat mellőző Amerika-követés szintén kockázatos. Másfelől – mutat rá Habermas – születőben van a „demokratikus európai közvélemény”: 2003. február 13-án európaiak milliói vonultak fel London és Madrid, Róma és Berlin, Párizs és Budapest utcáin, hogy kifejezzék szembenállásukat a Bush-adminisztráció és szövetségesei – köztük európai államok – háborús politikájával.

Európa: helyi vagy világméretű hatalom?

A 21. század elején józan ésszel Nyugat- vagy Közép-Európában senki sem gondolhat arra, hogy nukleáris nagyhatalomként lehetne fellépni Amerikával vagy Orosz-országgal szemben. Az Unió ezért fokozatosan arra törekszik, hogy egyenlő stratégiai távolságot hozzon létre Washington és Moszkva irányában. Azzal együtt is ezt teszi, hogy az első leereszkedően „euroatlanti” szövetségnek nevezi hegemón pozícióját, míg a gyengébbnek bizonyult második a „közös európai házra” hivatkozva próbálja visszaszerezni helyét a nagyhatalmak között.

Az Egyesült Államokkal szembeni autonómia fölöslegessé teszi-e a NATO-t vagy helyreállítja az egyensúlyt az Atlanti-óceán két partja között? Lehet-e a NATO a Brüsszel és Washington közötti párbeszéd fontos – valójában egyedülálló – eszköze? A jelek arra vallanak, hogy máris, de a jövőben még inkább az Unióra nézve az Egyesült Államok nagyobb fenyegetést jelent, mint Oroszország. Ennek magyarázata a geopolitika, a gazdaság, a kultúra és a környezetvédelem terén, mi több, a nemzetközi jog, az emberi értékek és a geopolitikai elgondolások tekintetében egyre növekvő távolságban keresendő. Ha pedig így van, a NATO nélkülözhetetlenné válik a várható konfliktusok kezelése érdekében. Alapokmánya, rendszeres ülésszakai, eljárásrendje mind értékes eleme lehet krízisek kezelésének.

A közös európai kül- és biztonságpolitika felől szemlélve azonban csakis olyan, hatékony és ellenőrizhető politikai és katonai egyenlőség feltételei mellett  lehet a NATO-ba invesztálni, amely az óceán két partját egyformán érinti. Javier Solana joggal hangsúlyozta, hogy „a partnerség kölcsönös tiszteletet feltételez, a költségek méltányos elosztását, az intézkedések közös elemzését és elfogadását”. De volt-e erre valaha példa? Solana így folytatja: „Az egyenleg európai fele csak akkor tud működni, ha az európaiak együttműködnek és megerősítik az Uniót. El kell érnünk azt, hogy közösen cselekedjünk.” Az Európai Uniónak óhatatlanul új egyensúlyt kell kiépítenie mind az Egyesült Államok, mind Oroszország irányában.

Az Unió kibővítése nagymértékben attól az elhatározástól függ, hogy megszüntessék a mostani vagy jövendő tagországok között minden háborús konfliktus csíráját, és „igazságos és tartós” békét teremtsenek. A biztonság szempontjából az európai integráció határtalan, feltéve, hogy perspektívája a béke, és kellő eszközei is vannak a múltbeli megosztottság meghaladására. Vajon a fokozatos európai integráció, az Atlanti-óceán két partja közötti „szívélyes viszony” (entente cordiale), az Unió és Oroszország közötti  tartós szövetség közelebb viszi-e a világ népeit a Kant megálmodta „örök békéhez”? Nem tudom, de azért egy biztos: hátrányára nem válnék.

JEGYZETEK

1. Az öt- vagy tízezer tolmács és fordító működtetésére fordított összeg a 455 millió lakosra számítva természetesen elhanyagolható tétel az Európai Unió költségvetésében. Annak a kulturális sokszínűségnek az ára, amely az Unió pótolhatatlan tőkéje. Akik dramatizálják e tétel összegét, azok valójában egynyelvű uniót akarnak, az az egy nyelv pedig az angol.

2. Például az Unió hozzájárulhat a közel-keleti béke megteremtéséhez oly módon, hogy nyomást gyakorol a palesztin hatóságra és az izraeli kormányra. Az elsőt a segélyek csökkentésével predesztinálhatja, a másodikat a társulási szerződés felfüggesztésével.

3. Lásd erről Jürgen Habermas: Der gespaltene Westen. Kleine Politische Schriften X. Suhrkamp, Frankfurt a. M., 2004.

4. A szabadság és az egyenlőség valójában az egyenlő létfeltételek függvénye, amelyek alapján a szabadság megcélozható. A jövedelmek és a vagyonok közötti, jelenleg növekvő különbség miatt olykor nem látni, hogy a szabadságfeltételek kiegyenlítődnek.