Posztkolonializmus és posztkommunizmus: mindkét kifejezés arról beszél, hogy valami után vagyunk. Lejárt a gyarmatbirodalmak kora, és véget ért a kommunizmus világhatalmának korszaka.

Az első terminus évtizedek óta helyet követelt magának a tudományos gondolkodásban és az egyetemi oktatásban: a posztkolonializmus mára önálló tudományos diszciplína, szaktéma és szakirány. Egyebek között azt tanulmányozza, hogy a földrajzi felfedezéseket követően kitágult világban hogyan hódította meg Európa szellemileg is – az irodalomban, a gondolkodásban, a közbeszédben – a távoli népeket és kultúrákat, és milyen tartós nyomokat hagyott ez mindmáig a jelenkor történelmében. És persze kérdés: mi következett a nagy gyarmatbirodalmak megszűnte után? Mennyire folytatódik vagy ismétlődik az egykor katonai erővel létrehozott gyarmati függés más – gazdasági és kulturális – eszközök alkalmazásával?

A globalizálódó világ megértése elképzelhetetlen mindannak ismerete nélkül, ami a e történelmi örökség körébe vág.

A második terminus közelebb áll hozzánk, hiszen saját történelmünk újabb szakaszát jelöli. Ameddig benne éltünk, azt hittük, pontosan tudjuk, mi a kommunizmus. Amikor a rendszer tizenöt évvel ezelőtt összeomlott, azt gondoltuk, hogy ami felváltja, az maga lesz a szabadság. Mára már tudjuk: nem ilyen egyszerű. A történelem hozott anyagból dolgozik. Van, amit azonnal megszüntet, lerombol, eltöröl. És van, aminek évtizedek kellenek, hogy megváltozzék vagy nyoma vesszen.

Az emberek milliói akarnak valamit, és a folyamatok távolról sem csupán az emberi törekvések és számítások szerint alakulnak.

A posztkommunizmust nem tanítják az egyetemeken, pedig megérdemelné. Ismerete nélkül nem értelmezhetőek sem a 20. század hatalmi viszonyai, sem az új évezred dilemmái.

A múlt még nem zárult le, de a jövő már elkezdődött. Mit tartogat Európa  és mindannyiunk számára? Mihez kezdünk emlékeinkkel és a valóság új tényeivel?

Mihez kezdünk mindezek után?

H. A.