Ruxandra Cesereanu: Imaginarul violent al românilor

Egy vallomással kell kezdenem. A könyv elolvasása után döbbenten kérdezgettem magamtól: nekem kell írnom erről, valóban az én tisztem ezt megtenni? Hiszen nekem csak az olvasmányaim alapján van némi képem mind a századfordulós, mind a szocialista, majd kommunista és utána a posztkommunista időszakok románságáról, a hatalmi törekvésekről s azok politikájáról. Az utóbbi időszak testközelben van ugyan, de ez kevés mind visszaigazolásra, mind pedig szélesebb körű véleményalkotásra. Vannak azonban, akik saját bőrükön tapasztalták meg mindezt, akik, amióta csak az eszüket tudják, közöttük vagy közvetlenül mellettük élnek, s persze az egymást követő néphülyítő rezsimek uralma alatt. Nekik bizonyára mást jelent ez a könyv, akár a „végre-valaki” érzetéig elmenően.

Van némi divatja mostanában (EU-hatásra) a nagy vallomásoknak, kebelre öleléseknek, eljött a nagy szembenézések és a múlttal való leszámolások ideje, a toleranciáé, a multikul-turalitás fontosságáé, az egymásmellettiség elfogadásáé stb. A kirakatpolitikák mostanság erre építenek. Ruxandra Cesereanu Imaginarul violent al românilor című könyve azonban a maga kíméletlen módján nem erről szól, hanem a szinte tabunak számító (negatív) nemzeti ismérvek felmutatásáról és azok vonatkozásrendszeréről.

Merthogy Ruxandra Cesereanu valami olyasmit mond, amit valamiképpen mindenki tud, vagy legalábbis tudni vél, bevallva-bevallatlan, csakhogy ő ki is mondja, a tényfeltárás kíméletlenségével. Kiemelve ebből a „közös tudásból” s kielemezve. Kórjelenségről van szó? Nem, százados mentális „berendezkedésről” vagy hagyományozódásról a román diszkurzív erőszak égisze alatt (Mihai Eminescuval kezdődik a könyv).

„Lehet, ha be tudtam volna vonni vizsgálódásaim körébe több reprezentatív szerzőt vagy lapot/újságot, még több esettanulmányt írhattam volna, de ami engem érdekelt, az a különböző korok és egymást váltó tollforgatók által megmutatkozó román mentalitás átvilágítása volt egy (szubjektív) válogatás, olyan korok és mentalitások alapján, amelyeket a temperamentumok uraltak oly különböző, vagy éppen ellenkezőleg, hasonló módon” – vallja ő maga. A szerzői vallomás, túl a kimondás „mámorán”, de ugyanakkor érezhető keserűségén is, felelősségérzetét sem hallgatja el témája iránt, azazhogy: nem ítélőbíró szeretne lenni, még csak nem is kioktató vagy intő jótündér, csupán néhány képet villant fel a román képzelet és mentalitás erőszakosságának „történetéből”. „Megérteni akarja saját népét és semmi többet.” Merthogy a tét nem kicsi, a mindenkori önismeret, maga a szembenézés lehetősége.

Talán érdemes idemásolnom a fülszövegként kiemelt részletet: „A bevezető esszé, amely a román mentalitás feltérképezését terjeszti elő az erőszakos képzeletvilág vonatkozásában, minket, románokat illetően egy kulcsszerzőtől indul, Mihai Eminescutól és a Timpulnál kifejtett publicisztikájától, majd azon fenyegető levelek elemzésével ér véget, amelyeket Ana Blandianához, a posztkommunista korszakban politikai súllyal bíró személyiséghez intéztek. E két pólus között közelíthető meg két másik kulcsszerző erőszakos nyelvi imágója a román pszichét illetően – a Caragiaéé és Arghezié. A panoráma aztán kiterjed néhány, a két világháború közötti szélsőjobb lap és újság esettanulmányaira, majd a második világháború kezdetétől a kommunista Scânteiara (1944– 1950), az Adevărulra, a posztkommunista Azi-ra és Dimineaţára, a fonák kegyelem évében, 1990-ben, de a România Maréra is. Ebből az egyvelegből nem hiányoznak a pamfletlapok sem, az Academia Caţavencu és testvérlapja, a Plai cu boi, amelyek szokatlanul gúnyos hangnemben kezdik ki a nemzeti hibákat. A könyv nem útmutató kíván lenni, hanem a csoportkép. Nézzük akár szabad szemmel, akár nagyítóval vagy lornyonnal, ez a fénykép folyton visszaidézi az örökösen izgató kérdést: kik vagyunk mi, románok, s hogy tudunk ilyenek lenni, amilyenek vagyunk?”

A könyv felvezető tanulmánya a román mentalitás egyik specifikus jellemzőjeként az erőszakos nyelvhasználatot kilenc regiszterben különíti el. Ezek a következők:

1) Embertelen. A vádlott lefokozása, de testi megalázása is. Kapcsolódó szavak: megsemmisíteni, söpredék, fogyatékos stb.

2) Higienizáló. Mindig kerül egy fekély, egy üszök, egy fertőzés, amelyet meg kell tisztítani, fertőtleníteni, hogy a társadalom helyrejöjjön (legalábbis elméletileg).

3) Szabálysértő. A román mentalitás esetében – propagandisztikusan manipulálva vagy sem – mindig a szélsőjobb a vád, az oka az egésznek legalább 1945-től számítva 2000-ig.

4) Vad/(állati). Az ellenfél „állatiasítása”. Kapcsolódó szavak: féreg, patkány, tetű, poloska, marha, disznó stb.

5) Vallásos. Ez lehet büntető, deszakra-lizált és sátánisztikus. Azért működőképes, mert van egy uralkodó államvallás (az ortodox), amelyet a hatalom jól hasznosít propagandisztikus céljaira ideológiai, hagyományőrző és hazafias címszavak alatt. Így válhatnak egyesek eretnekekké, kiátkozottakká stb. Néha a fekete misék is vita tárgyát képezik.

6) Romlott és ürülékes. Az ellenfél abszolút módon való megsemmisítése, székletté nyílvánítása.

7) Szexuális és kéjsóvár. A legerőszakosabb, mert semmibe veszi a legintimebb tabukat is. Például nemi szervekkel való ragadványnevesítés.

8) Gyászos. A szemtől szembeni testi támadás regisztere, a cél az ellenfél totális megsemmisítése.

9) Xenofób és rasszista. A jövevények okolása mindenért. A román antiszemitizmus ilyen vagy olyan álarc mögött mindig jelen volt a történelem folyamán, nemcsak a két világháború között, hanem előtte és utána is. A kommunizmusban a Nyugat-ellenesség vagy Ceauşescu megalomániás nacionalizmusa, a posztkommunizmusban pedig a magyar- és cigányellenesség.

Ruxandra Cesereanu tehát elsődlegesen lingvisztikai szempontból közelít a román mentalitás kérdésköréhez, az agresszív, vagy olykor trágárnak is mondható nyelvhasználat felől. A tanulmányokban vizsgált szerzők és lapok mindenikére persze nem jellemző minden itt felsorolt regiszter. Így például Eminescu számít Ruxandra Cesereanu szerint agresszív ultrakonzervatívnak, nacionalistának és xenofóbnak, Caragiale már inkább közelít a higienizáló regiszterhez, a pamfletíró Arghezi pedig a szabálysértőhöz, valamint az „állatiasító” jellemzőhöz, de ugyanakkor a higienizálóhoz is.

A két világháború közötti, majd az utánuk következő lapok/újságok oldalain már szinte mindegyik regiszter megjelenik más és más, olykor nagyon szélsőséges formát öltve, ahogy egymást szidják, gyalázzák, bemocskolják írók, tollforgatók, szerkesztők, kiadók stb. „A legagresszívebb nyelvű lap a termékeny posztkommunista Romániában” a România Mare, amelynek „két író éllovasa Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor (mindkettő a Ceauşescu-rezsim tartóoszlopa és profitálója volt).” A két híres-hírhedt pamfletlap, az Academia Caţavencu és a Plai cu boi pedig tudvalevőleg igen szívesen alkalmazza a szexualitás bármiféle megjeleníthető formáit gúnyirataihoz, ahogyan az „a politika egy kurva” egymástól átvett mottóból is könnyen kiolvasható.

Számomra mégiscsak a legmegdöbbentőbb az Ana Blandianának címzett fenyegetőző és bemocskoló levelek ismertetése és elemzése, amely „sokatmondó példa a román posztkommunista nyelvi agresszióra”, amelyben komplex-usok és gátlások robbantak ki az elit értelmiséggel kapcsolatban. Hiszen úgy, mint Ana Blandiana, mások is kaptak hasonló üzeneteket, akiket nemkívánatosnak tartott a neokommu-nista hatalom, az akkori, Ion Iliescu által létrehozott Nemzeti Megmentési Front.

Ezen tanulmányok után következik négy politikai(lag kreált) mítosz felsorolása és azok elemzése, amelyeket Raoul Girardet: Politikai mítoszok és mitológiák (Mituri şi mitologii politice. Institutul European, Iaşi, 1997.) című könyve nyomán a román mentalitásban is teljesen megtalált és leképezett szerzőnk. Az Összeesküvés mítosza a félelemre és az Idegen figurájára épül, a Megmentő mítosza egy apa keresését vagy a valódi helyettesítését eleveníti fel. Az Aranykor mítosza a biztos gyermekkor és a paradicsom képére épül rá, míg az Egység mítosza a modern ember elidegenedésére reflektál. És mindebbe természetesen behelyettesíti a 20. századi román (politikai) kulcsszereplőket.

Az utolsó fejezet „egy keserű történetet”: az öt bányászjárás esettanulmányait tartalmazza külön-külön, a három 1990-est, az 1991-es szeptemberit és az 1999-es januárit, amelyek „a testvérgyilkosságot jelenítik meg mind pszichológiai, mind fizikai szinten a posztkommunista Romániában”. A szerző nagyon alaposan járja körül mind az előzményeket, mind a fejleményeket és következményeket, még nagyon sok mindenre ki lehetne térni, de ezekre már szinte kivétel nélkül „emlékszünk”, még alig csengtek le a különböző médiumokban.

Nos, olvasni-, csodálkozni- vagy elgondolkodnivaló van itt bőven. Ha összerakjuk a sok kis képkockát, elég pontos (ha nem is teljesen „reprezentatív”) képet kapunk az elmúlt egy évszázad román mentalitása erőszakosságának kérdéséről. Tömény könyvvel van dolgunk, és itt most nemcsak a feldolgozott információk mennyiségére gondolok (mert azokat összegyűjteni sem lebecsülendő munka), hanem egy bizonyos probléma gyökerében való megragadására és kiterjesztésére. Mert a mentalitás kérdése nemcsak arról szól, hogy honnan jövünk, de arról is, hogy hol tartunk. A könyv tehát mintha egy jobb sorsra érdemes Romániáról is szólna.

Ruxandra Cesereanu könyve azonban – a szerző bevallása szerint – csak „néhány” képgyűjtemény s egy abból kirajzolódó lingvisztikai, szocio- és kultúrpolitikai mentális (tér)kép a román nép bizonyos dolgokhoz való viszonyulásairól s azok nyelvi leképezéséről; a mintából nem maradnak ki bizonyos reprezentatív személyek sem.

Az esszékönyv a maga négyszáz oldalával sokféle olvasatot kínál, közelíthetünk hozzá akár a szociolingvisztika, akár az irodalom vagy a sajtótörténet felől. De akár pusztán a kíváncsiság felől is olvasható a „tények” olykor megdöbbentő volta. Mert ez a könyv elsősorban szembenézésre késztet. Nemcsak a román olvasót, de mindenkit, aki kezébe veszi. Mert valamiképpen mégis mindnyájan benne vagyunk a sztoriban. Attól is, hogy áttételesen vagy testközelben minket is érint, és attól is, hogy példát mutat hasonló szembenézésekhez. Talán ettől is időszerű ez a könyv.

*Editura Humanitas, Buc., 2003.