A presztízscsoportok és „az eszmék piaca”

A filozófiai tudás szociológiája – amint azt Sorin Adam Matei könyve, a Dilema veche 23-24/2004. nagyszabású, júniusi és júliusi ankétjának (De ce se ceartă intelectualii) ötletét adó Boierii minţii (Compania, Buc., 2004) kitűnően példázhatná – nemegyszer a detektívregényeknél is izgalmasabb műfajnak bizonyul: néha még a szabadkőműves „szakirodalomból” ismerős összeesküvés-elmélet, máskor féltve őrzött kulturális kulisszatitkok megszellőztetése, sőt akár egy kis kávéházi pletyka is belefér. Alátámasztásképpen: S. A. M. kötetének bojár-tézise értelmében (ki tudja, nincs-e igaza?) az elméletek és eszmék honi szabadpiacára bizonyos sztárentellektüelekből és a romániai szellemi élet jelenleg divatos parkett-táncosaiból verbuválódott presztízscsoportok gyakorolnak nyomást – saját kulturális monopóliumuk megőrzésének és megszilárdításának érdekében. Hazánkban emiatt továbbra sem képződik meg valódi, liberális szabadversenyen alapuló kulturális piac, hiszen a szövegek termelőinek a piaci siker – ugyebár mi más – által végrehajtandó „természetes” szelekcióját az említett értelmiségi klánok titkos „előválogatási” szertartásai, személyes preferenciái helyettesítik. A „profi” értelmiségi által olyannyira áhított siker valójában tehát nem nyilvánosan és átláthatóan a piacgazdaság csalhatatlan mechanizmusai által kijelzett valódi kulturális értékeket, hanem ha egy kissé megkaparjuk, inkább ezen presztízscsoportok körmönfont marketingstratégiáinak, píárjának és háttérintézkedéseinek eredményességét takarja. 

Vajon csak savanyú a szőlő? Vagy tényleg jelen volna a romániai szellemi életben ez a bizonyos földalatti harc a presztízscsoportok „bojárjai” között az „eszmék szabadpiacának” meghódítása érdekében? Mennyiben vetíthetők rá ezek a bizonyos értelmiségi csoportosulások a klasszikus bal–jobb politikai tengelyre? Létezik-e, s ha igen, melyik volna a domináns csoport? – szegezi neki a Dilemában Simona Sora a provokatív kérdést a román szellemi élet mintegy két tucat válogatott képviselőjének, köztük Gabriel Liiceanuval és Horia-Roman Patapievici-csel, akik, mint a mitikus hírű Noica mester körül szerveződő „păltinişi iskola”, közelebbről pedig az annak szellemi örökségét (ha Mateinek hinni lehet) tőkésítő Pleşu–Liiceanu–Patapievici triász tagjai, mi tagadás, egy kissé találva is érzik magukat.

Előbb Liiceanu húzza rá Andrei Pleşuhoz (többek között a Dilema alapító igazgatója) intézett baráti levelében (Muşcând silueta unui mort) a régebbi közös ellenségre, Adrian Marinóra a vizes lepedőt, aki, habár még a kilencvenes évek elején elsőnek kezdeményezett vitákat Noica állítólagos „kollaboracio-nalizmusáról”, mi több, nem átallotta Pleşu könyvét, a Despre îngeri-t annak díjazása után pár nappal, a Noica-iskola abszolutista, totalitárius, metafizikai és etnicista reminiszcenciáiról értekezve, a rivális Observator culturalban lehúzni – a tényállást már-már az érthetetlenségig bonyolító, ám szimptomatikus adalék, hogy az ASPRO-díjat odaítélő zsűri elnöke éppenséggel ő maga volt –, megfeledkezni látszik saját kétkulacsos politikájáról, bizonyos könyvajánlásokról és levelekről, melyekben a Hermeneutica lui Mircea Eliade című kötetének 1980-as megjelenése kapcsán egyrészt a „nagy” Noica, másrészt pedig a mindenható kultúrtitkár, Dumitru Popescu elvtárs (akkori becenevén csak „Popescu-Dumnezeu”) pártfogásába ajánlja magát. Majd Pleşu és Liiceanu közös barátja, H.-R. Patapievici veszi fel a Sorin Matei által odadobott kesztyűt, részletesen kifejtvén (Critica ideologică şi idealul socialist de cultură), hogy az vagy csupán vadregényes konspiracionalista képzelődés, vagy egyszerűen a rivális presztízscsoport alattomos támadása lehet, mely a nyugati baloldaltól ellesett, „leleplező” és megbélyegző ideológiakritika mintájára előbb ellenfélt fabrikál, hogy azután saját tehetetlenségét, frusztrációit és ressentiment-ját – mint Scheler mondaná – leplezve önnön parazita létjogosultságát igazolhassa. Metakritikájából baljós hobbesi kép kezd kibontakozni, melyen a honi, gerilláknál zordonabb lelkű írástudó értelmiségiek egymásnak farkasai, és bármely ésszerűen ellenőrizhető kommunikatív vita voltaképpen csak non-intellektuális manőverezés mindenkinek mindenki más ellen folytatott háborújában.

Más beállításban, a fair play kedvéért, itt volna tehát ez a bizonyos, a másik félt „misztikus”, „teológiai”, „etnicista”, „nemzetontológus” és „elitista” stigmák segítségével lejáratni igyekvő, önmagát posztmodern, liberális, kozmopolita, pluralista, toleráns és evilági jelzőkkel címkéző csoportosulás (hogy a homéroszi szépségű seregleírást az ankét kapcsán szintén felszólaló Ion Bogdan Lefter által főszerkesztett Observator culturalból, Marino egyik szövegéből kölcsönözzük), mely a kétségtelenül konzervatívabb „păltinişiekkel” szemben a román kultúra centralizálása ellen – mint Matei könyvében is – emel szót, és a szabad verseny kialakítására törekedne.

Íme a dilemma.

Anélkül hogy a mások portája előtt söprögetnénk, két-három tisztázó jellegű (bár kissé talán felszínes és túláltalánosító) megjegyzés, mely különben az ankét szövegeiből is leszűrhető, a kialakult hidegháborús patthelyzet lehetséges okairól feltétlenül idekívánkozik.

A jelenlegi román értelmiség körében uralkodónak látszik egy olyan kulturális szemléletmód – és persze nem valamiféle „néplélekről” vagy nemzetkarakterológiáról van itt szó –, mely mindenekelőtt (Gheorghe Crăciun leírása szerint „Homo irritabilis”) a metafizikára, a vallásra, a szimbólumra és a miszticizmusra, transzcendenciára, poetizáló hajlamra és a történetiségből való menekülésre helyezi a hangsúlyt. Ebből a tradicionalista, vallásos és a két világháború közötti értékek nosztalgiájával (Vitalie Ciobanu: Integrarea „româno-română”) sűrített közegből – Liviu Papadima elmondása alapján (Premiul întâi, fără coroniţă) – rendszerint karizmatikus allűrökkel bíró, leginkább szuggesztív meggyőző erejükre hagyatkozó értelmiségiek kerülnek ki (úgy tűnik, jelenleg ez az igazi, természetesen bukaresti elit, az Observator cultural körül csoportosuló „posztmodernek” ellenelitjével szemben), akik, nagyjából mint Platón filozófuskirályai, legfeljebb csak kénytelen-kelletlen, az ihletett vátesz elnéző szakrális fölényével ereszkednek le a szemlélődés magasságaiból a res publica szintjére. A román értelmiség modernizációs deficitje világosan tetten érhető a jelenlegi teoretikus gondolkodás liberális szekularizálásának ezen megkésettségében, passzívan misztikus-kontemplatív hajlandóságában: a mai hazai közéletben – Ciprian Mihali megállapítása (Scuza exerci-ţiului democratic) – az ateizmus gyanúja majdhogynem a legsúlyosabb vád, mely bizony sárga lapot vagy akár kiállítást is vonhat maga után (mint Locke írja 1689-es Epistola de tolerantiájában, ahol a kívánt liberális elválasztás egyébként már régóta meg is történt, mindenki iránt türelmet kell gyakorolnunk, kivéve talán az ateistákat, „akik előtt ugyanis nem szilárd és szent a hűség, a szerződés és eskü”, és esetleg a jezsuitákat, akik maguk sem toleránsak). Márpedig a gondolkodás legalább bizonyos fokú laicizálása, a világi racionalitás felvállalása nélkül sem az általában vett, sem pedig, a fortiori, a szellemi értékek piacának liberalizálása nem valósulhat meg.

Másodsorban, ez a bizonyos hivatalosított „miszticizmus” – nagyjából az Avram Iancu tér mellett elhaladó buszon keresztet vető nyugdíjas néni etatista emlékeinek megfeleltethetően – erős paternalista hajlandósággal társul: a karizmatikus értelmiségi elvárt szerepköre nálunk a törzsi varázslóra vagy gurura hajaz. Liviu Papadima hozzászólása: a nyolcvanas évek kulturális professzionalizmust szorgalmazó nemzedéke ezzel a noicai örökséggel, az orákulum-imidzsét tápláló értelmiségivel kénytelen szembesülni. Vitáik azonban rendszerint – mint a Dilema-ankét egyes kiszólásai során is – félresiklanak. Tipologizálva (Andrei Cornea: Războaie „drepte” şi „nedrepte” ale intelectualului modern): mivelhogy ez a bizonyos „kétéltű” lény (egyszerre szakértő és szellemi vezető, guru), a román értelmiségi óhatatlanul enged a kísértésnek, és szakmai hozzáértését, „episztemikus tekintélyét” rendszerint hamisított deontikus autoritás kialakítása érdekében aknázza ki, háromféle polémialehetőség körvonalazódik. Míg az „episztemikus”, szakmai vita a felek tényleges kompetenciájának teljesen legitim, mi több, szükséges ütköztetése (és ezzel a fajta vitával tulajdonképpen az ankét összes résztvevője sietve egyetért), a „deontikus” vita, melynek során általános sámáni tekintélyük kiterjesztésére törekednek – esetleg megkérdőjelezvén a szakmunkás-értelmiségi tényleges episztemikus tekintélyét is –, már nem az. Kétfajta elfogadható, egészséges vitalehetőség maradna tehát (ha az ünnepélyes, legtöbbször széles körben mediatizált párbajoktól eltekintünk), az „episztemikus” és a „demisztifikáló” – ahol az utóbbi a kuruzslónak a szakorvos általi leleplezését idézi: a karizmatikus értelmiségi deontikus természetű tekintélye az episztemikus-kritikai kompetencia kijózanító hűvösségének hatására (persze ideális, azazhogy laboratóriumi körülmények között) szertefoszlik.

Végül a miszticizmus és a paternalizmus mellett – ugyanakkor azok egyenes folyományaként, hiszen egyfajta, bár kölcsönkönyvtári, ám lehetőleg minél átfogóbb szellemi tekintély kialakítására törekszik – a racionális vita lehetőségeit gátló, alighanem legszembetűnőbb (ha nem is a legfontosabb) tényező a kulturális értékek ornamentalizálása, vagyis az egyetemes sznobizmus, mely által viselője sem különösebben szebbé, sem csúnyábbá nem lesz. (Pontosabban úgy viszonyul az intellektuális hitelességhez, mint a puszta retorika a filozófiához Szókratész szerint a Gorgiaszban: vagyis ahogyan a testedzés és az orvoslás tudománya a kozmetikához és a cukrászathoz – látszat és valóság, eidolon és eidosz. Korollárium: gyermekzsűri előtt az egészséges étrendet javasló orvost a cukrásszal szemben leszavazzák.) A közvetlen és elodázhatatlan felhasználhatóságot megtestesítő fogalmi eszköz a díszítőelemmel szemben jelenleg sokkalta kisebb példányszámban adható el.

Összegezve: az „eszmék piaca” monopolizálását érintő kérdéseken túlmenően, hogy ez a bizonyos kultúrkör (néhány kivételtől eltekintve) jelenleg aligha exportképes, jelentős mértékben a konkurencia és a rivalizálás, a szellemi élet mindenkori agonális jellegének – melyben egy ifjú klasszika-filológus a tizenkilencedik század második felében a klasszikus görög kultúra teljesítőképességének titkát vélte felismerni (Nietzsche: Homer’s Wettkampf. Vorrede zu einem ungeschriebenen Buch. 1872) – bizonyos torzulásaiból, rosszul értelmezett presztízs- és kivételességigényéből fakad. (Dilema veche, 2004. 23-24.)