Június 2004
Amerika és a többiek

Sz. G.

Amerika – és a többiek

Érdekes kommentár jelent meg a lengyel WProst című hetilapban (2004. ápr. 18.) arról, hogy az Egyesült Államok nem volt mindig akkora nagy(hatalom), mint ma, néha igenis Oroszország (na meg „néhány kishal”) tűnt a világ urának, és bizonyos értelemben a franciák, illetve a németek voltak azok, akik a 20. század végén „Oroszországot Amerika karjaiba taszították”. Ráadásul a „románc” annyira tökéletes, mint a vihar (vagy robbanás) előtti feszültség.

Az elemzés a függetlenségi háború magasságából indul, emlékeztetve arra, hogy az oroszok „az északiakat támogatták, hadihajókat küldtek New York-ba és San Franciscóba”. A szerző ezt morális lelkesítésnek nevezi – persze, több volt annál. Ebben a kontextusban hangzott el az akkori amerikai külügyér-államtitkár, William Henry Seward kijelentése, aki szerint Amerikának elsősorban Oroszországban kell bíznia „az európai államok közül”, mivel „Oroszország a javunkat akarja”.

Aztán következett egy-két világ– és hidegháború, majd a nagy átmenet, és máris képben van egy Putyin nevű úriember, akivel az amerikai legfelsőbb vezetés nem igazán tud mit kezdeni. Mint ahogy Oroszországgal sem. Igaz ugyan, hogy a „Gonosz Birodalom” szép lassan átalakult, és Washington egyik legfontosabb partnere Moszkva – mégsem lehet azt mondani, hogy minden rendben volna az orosz térfélen.

A demokrata amerikai jelölt, John Kerry folytatni fogja a Bush-adminisztráció „puha oroszpolitikáját” – mert nem tehet mást. Kerry tanácsadói néha azt nyilatkozzák, hogy Oroszország „közepes jövedelemszintű, normális állam” (és azonnal hozzáteszik: azért még nem kell démonizálni), máskor azt állítják, hogy Putyin birodalmi álmokat dédelget. A jelenlegi amerikai külpolitika legsérülékenyebb pontja azért Oroszország, mert Moszkvával szemben sosem lehet bekeményíteni. Washington részéről a hidegháború utáni legmerészebb lépés az volt, hogy Kelet-Európa (illetve a Baltikum) államait betessékelte a NATO-ba. Újabb, más jellegű izgalmakat okoz az EU-bővítés, hiszen ez már nemcsak politikai jellegű gesztuslépés, mint a NATO-tagság felkínálása, hanem jelentős külpolitikai következményekkel jár(hat).

Amerika nem telepíthet haderőt a Baltikumba, mert Moszkva azonnal visszatérne interkontinentális rakétáival Oroszország európai térfelére. Igen ám, de a három balti államban számottevő orosz kisebbség él, és ők nem kaphatnak helyi állampolgárságot, csak ha sikeresen átesnek a nehéz nyelvvizsgán, és a helybéliek nemzeti kultúráját is kitűnően ismerik (erről ugyancsak szigorú vizsgabizottság ad igazolás). Ilyen körülmények között több százezer orosz hazátlannak számít – immár uniós polgárként. Észt, lett és litván jobboldali politikai körökben olyan vélemény is elhangzik (elég gyakran), hogy az összes oroszt ki kell ebrudalni ezekből az államokból. Amit persze Moszkva nem fog karba tett kézzel nézni. Egy esetleges fegyveres konfliktus esetén mit tehet Washington? A NATO-tagság első napján a Balti-államok légterében megjelentek a nyugati F16-osok, s felváltva látják el a három állam védelmét az angol, a dán és a norvég harci repülőgépek.

A globális amerikai védőernyő alól állandóan kilóg egy-egy makrancoskodó európai (főleg Párizs), és azt mondja: nekünk külön védelmi rendszert kell kidolgoznunk, saját európai haderőt kell létrehoznunk stb. Igen ám, de a francia és a német államférfiak nem igyekeznek megoldani például a Baltikum problémáját (ami immár az EU „belügye”!), hanem azt mondják, találjon megoldást Washington. (Az AEÁ ugyanígy kényszerült megoldást, az ún. Pax Americanát kitalálni és kivitelezni, amikor a Balkánon Európa alaposan leszerepelt.) Ilyen értelemben a franciák és a németek valóban játékszerként vetették az oroszokat az amerikaiak elé. Mi lesz, amikor ez a játékszer elromlik, és a sérült darabok megsebzik Washingtont? Amire minden lehetőség adott. A Bush-kormányzat külpolitikájában a leggyengébb láncszem: Oroszország.

Az első hibákat persze nem Bushék követték el. A Clinton-adminisztráció meglehetősen felelőtlenül pumpálta a segélyeket Moszkva irányába. Zbigniew Brezinski világosan kifejti könyvében (Geostratégiai játék – együtt élni Kínával, Európával és Oroszországgal), hogy Amerika „eltartotta” Oroszországot, ezáltal arra kényszerítette Moszkvát, hogy kénytelen-kelletlen belássa: ő „csak” egy volt birodalom. Janusz Bugajski, a Center for Strategic and International Studies kutatója szerint az amerikaiak csak akkor képesek normálisan tárgyalni az oroszokkal (akkor tartják felnőttnek ezt a nemzetet), ha konkrét érdekük fűződik ahhoz, hogy jóban legyenek.

Első példa erre a függetlenségi háború, amikor Oroszország nyíltan támogatta az északiakat. A legutóbbi példa: a szeptember 11. utáni viszonyrendszer. Amikor is Putyin teljes mellszélességgel kiállt a terrorellenes küzdelem arénájában Amerika mellett (az első sokk után az orosz álláspont érthető módon árnyaltabbá vált, lásd Irán esetét). Nyilván, különös lett volna, ha Putyin szembe megy az árral, és az amerikai alapokról lemondva cinikus-gonosz pózba merevedik. Amit többek között azért sem volt érdeke megtenni, mert a terrorizmussal való leszámolás jelszava alatt legitimálhatta csecsen-földi (magán?)háborúját.

Janusz Bugajski szerint Amerika „túlságosan lazán” kezeli Oroszországot, Washingtonban nem igazán akarnak olyan forgatókönyvben (is) gondolkodni, hogy Moszkva bármikor destabilizálhatja a térséget (Európát), ezáltal pedig az amerikai érdekek is sérülnének. Leon Aron, washingtoni konzervatív politikai elemző (American Enterprise Institute) semmiféle potenciális viharfelhőt nem lát az amerikai–orosz kapcsolatrendszer egén: „Kiváló viszonyunk van Oroszországgal. Nem annyira jó, amilyen Nagy-Britanniával és Lengyelországgal, akik aktívan támogattak bennünket az iraki háborúban, de sokkal jobb ez a kapcsolatrendszer, mint amit Francia- és Németországgal sikerült kialakítanunk.” Keserű pirula tehát Madrid hátraarca, amikor a Párizs–Berlin-tengely felé fordult, „elárulva” az amerikaiakat. Ha az iraki akciót támogató szövetségeseit a mostani iramban veszti el az Egyesült Államok, az is elképzelhető, hogy a washingtoni államvezetés kénytelen lesz még nyugodtabb hangot megütni az oroszokkal szemben.

Európában folyamatosan átrendeződnek az erőviszonyok – és ez jelentős mértékben kihat az amerikai–orosz kapcsolatrendszerre. Az EU egyre inkább szövetségesének tekinti Oroszországot – többek között saját belső, demográfiai válsága miatt (is). Európa északi és nyugati fele kiöregedett, délről viszont az arab államok állandó nyomást gyakorolnak az Unióra (az arab lakosság tizennégy évenként duplázódik). A jobb minőségű import munkaerő, illetve a közelebb álló kulturális eszmepályák miatt Európának inkább az oroszokra, mint az arabokra van szüksége. Ez teljesen más jellegű orosz befolyást alakíthat ki, mint a hidegháború idején, de tény, hogy Oroszország 30–40 év alatt alaposan rányomhatja a bélyegét az EU-ra.

A hidegháború és az arab világ kapcsán kockáztat meg egy meredek kijelentést Madeleine Albright egykori amerikai külügyminiszter, amikor elkeseredve tudomásul veszi: a terrorizmusnak sikerült elérnie azt, amit a kommunizmusnak nem, és már-már visszafordíthatatlanul elszakította az „öreg” Európát legfontosabb partnerétől, Amerikától. Egy dolgot nem vesz figyelembe: a partnerségek, illetve ezek fontossági sorrendje dinamikusan változik. A jelenlegi geostra-tégiai konstrukcióban úgy tűnik, mintha-mintha Brüsszel fontosabbnak tartaná Moszkva stratégiai partnerségét, mintsem hogy az idők végeztéig Washington nagybeteg kezét rázza.

Felesleges tehát azt megsaccolni, hogy meddig tart Amerika zuhanórepülése a világgazdaságban (közvetett módon tehát a világpolitika, a világhatalom színpadján is), illetve, hogy Oroszország milyen gyorsan válik „nagytigrissé”, igazán jelentős játékossá. Washington hivatalos álláspontja ugyanaz, mint amikor megérkeztek az orosz hadihajók New York és San Francisco elé: „Oroszország a javunkat akarja!” Igen ám, de ebben kimondatlanul is ott van, hogy elkezdődött egyfajta rivalizálás az EU és az AEÁ között... Miért is? Moszkva „kegyeinek” az elnyeréséért! Mekkora árat kell majd fizetni? És kinek? Miért is?

2002-ben Putyin bombázni akarta Grúziában a Pankiszi-szorost, azt állítva, hogy ott csecsen terroristák bujkálnak. Washington (és Brüsszel is!) akkor komolyan fontolóra vette, hogy érdemes-e ilyen áron is vállalni a szövetséget Moszkvával. A The Economist az eset kapcsán rendkívül frappáns véleményt fogalmazott meg: „Oroszország megengedi Amerikának, hogy lebombázza az ellenségeit, csakhogy ő is ugyanezt tehesse saját ellenfeleivel.” Ráadásul az amerikai állam hivatalosan nem kíván reagálni a csecsenföldi népirtás ügyére, és ezzel veszélyes precedenst teremt.

Úgy tűnik tehát, hogy semmi sem változtathatja meg a fennálló amerikai–orosz viszonyrendszert. „Kétlem, hogy radikálisan módosulhatna az AEÁ oroszpolitikája. A terroristaellenes koalíció úgy alakulgatott, hogy Washington olyan mértékben kénytelen immár elfogadottnak tekinteni Putyint, hogy e külpolitikai irányvonal módosítása igen-igen veszélyes volna” – vélekedik Howard J. Wiadra, a Georgia University dékánja (Nemzetközi Kapcsolatok Tanszék).

Egyetlen komoly amerikai politikus sem kockáztatna meg oroszellenes jelszavakat a választási kampány során. Stephen Sesta-novich, a washingtoni Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának oroszszakértője többek között beismeri, hogy Amerikának fogalma sincs, milyen hivatalos álláspontot kellene kialakítania Csecsenfölddel kapcsolatban, de arról sincs hivatalos elképzelés (netán félkész stratégia!), hogyan tudná az AEÁ rávenni Moszkvát: mondjon le a nyomásgyakorlásról Beloruszia, Ukrajna, Grúzia és a Moldvai Köztársaság irányában.

Amerikában mindössze néhány halk ejnye-bejnye hangzott el (az is nagyon ritkán), például, amikor 2003-ban Colin Powell államtitkár elfogadhatatlannak nevezte, hogy Putyin lábbal tiporja a demokratikus intézményeket. Fontos partner a terrorizmus elleni háborúban (főleg diplomáciai szinten) Moszkva, de nem elengedhetetlen. Vagy mégis? Az AEÁ nem csaphat az asztalra, többek között éppen kelet-európai és közép-ázsiai érdekei miatt nem. Amerikai bázis működik Tádzsikisztánban és Üzbegisztánban (készül Azerbajdzsánban is), s ez a Baltikumnál is fontosabb övezet. Az amerikai katonai jelenlét Irán, Irak és Pakisztán közvetlen szomszédságában azért mégsem elhanyagolandó tényező Washington számára. Ezért érdemes feláldozni a csecseneket, illetve könnyen szemet lehet hunyni a kisebb szabálysértések fölött. Mert fontosabb az amerikai világpolitikai (és -uralmi?) érdek, mint a felhördülés luxusa. Kit érdekel a grúziai és moldvai emberi jogok orosz lábbal való tiprása? Persze, ez nem teljesen így igaz, hiszen Amerikát épp a grúz elnökválasztás kapcsán azzal vádolják az oroszok, hogy „kinyitották az ernyőjüket” Grúzia felett...

Aztán mondja valaki, hogy szó sincs olajozott kapcsolatokról!