Június 2004
Amerika és a többiek

Balogh András

Veszélyesebb-e ma a világ, mint a hidegháború korában?

Régi és új biztonságpolitikai kihívások

 

Manapság igen gyakran találkozni azzal a véleménnyel, hogy a világ soha nem volt ennyire bizonytalan, ennyire kiszámíthatatlan, ennyire fenyegető, mint éppen most. Sokan nosztalgiával gondolnak vissza az 1945 és 1990 közötti úgymond kiszámítható és nyugodt világrendre, amelynek fennállásakor rendezni lehetett a legfontosabb konfliktusokat és amely békét, méghozzá soha nem tapasztalt hosszú békét biztosított az egész európai kontinensnek. Ezzel szemben a mai világ konfliktusai már nemcsak a fejlődő világban zajlanak, ahogyan ezt évtizedek óta megszoktuk, hanem kiterjednek Európára is, nevezetesen a Balkánra, Moldvára és a Kaukázus-vidékre. Új államok és új határok jelentek meg, újabb bizonytalanságokat gerjesztve. Ezzel együtt teljesen új, megfoghatatlan és kísérteties veszélyek váltak kézzelfogható valósággá, mint a terrortámadások a Föld különböző részein, a kelet-afrikai Kenyától a kelet-ázsiai Bali-szigetéig nem kímélve a világ egyedül talpon maradt szuperhatalmának legfontosabb gazdasági és politikai szimbólumait sem. 

Mennyire valósak, mennyire pusztítók, mennyire előre nem láthatóak az új kihívások, és tényleg igaz-e az, hogy ma a megszokottól, legalábbis a bipolaritás időszakában megszokottól eltérően egy sokkal veszélyesebb világban élünk? A kérdés megválaszolásához először számba vesszük a bipoláris időszaknak azokat a súlyos fenyegető kihívásait, amelyek megoldódtak, illetve rendeződtek, másodszor felvázoljuk, melyek azok a zavart okozó és megoldásra váró veszélyek, amelyek léteztek 1990 előtt is, de máig megtartották szerepüket, végül, harmadszor, megvizsgáljuk  az új kihívásokat.

A bipoláris időszak fenyegető kihívásai,
amelyekkel ma már nem kell számolni

A Kelet és a Nyugat közötti nukleáris összecsapás veszélye

A világtörténelemről szóló művek tele vannak horrortörténetekkel, azoknak a szörnyűségeknek a leírásával, amelyek véres konfliktusokkal, népirtásokkal, egész országok felégetésével és lerombolásával foglalkoznak. Karthágó romjainak sóval felszórásától a tatárjáráson keresztül az amerikai indiánok majdnem teljes kiirtásáig jól ismert és szörnyűséges fejezetei vannak az emberiség történetének. Mégis, joggal állíthatjuk azt, hogy az ún. bipoláris időszak, vagyis durván az l945 és az 1990 közötti közel félévszázad, jelentette az emberiség számára potenciálisan a legnagyobb veszélyt. Ennek egyik oka az, hogy ekkorra a világ már ténylegesen glo-bálissá vált, nem maradt olyan része, amely közvetlenül ne lett volna bevonva a világgazdaságba és a világpolitikába, ugyanúgy a nagyhatalmi katonapolitikai tervek, doktrínák és műveletek szintén kiterjedtek a világ nagy részére. A másik ok az, hogy megszülettek azok a tömegpusztító eszközök, amelyekkel élhettek egyes hatalmak, a harmadik pedig, hogy a kor meghatározó hatalmai szembenálló, egymást kizáró értékek és érdekek alapján szerveződtek. A globalizá-ciónak, a világ elpusztíthatóságának és az erre irányuló szándékoknak az együttes megléte jelentette tehát azt a különleges veszélyforrást, amely első ízben jelent meg az emberiség történetében. A két szuperhatalom, valamint szövetségesei és vazallusai szembenállása olyan tényleges fenyegetést jelentett, ami miatt a bipoláris kor semmiképpen sem fogható fel a stabilitás és a biztonság aranykorának. Az olyan doktrínák, mint „a keresz-teshadjárat a kommunizmus ellen” vagy „a világforradalom elkerülhetetlensége” összebékíthetetlenek és egymást kizáróak voltak és filozófiai-politikai hátterét képezték egy lehetséges nukleáris háborúnak. A konfliktusok ugyan látható, nyílt fegyveres formájukban Európából kiszorultak, és nyilvánvalóan ez a tény nagyban hozzájárul ahhoz, hogy békésnek látsszék ez a korszak, indokolt azonban emlékezni arra, hogy 1945 és 1990 között egyetlen egy nap nem telt el háború nélkül a glóbuszon. Ezek a háborúk elsősorban Ázsiában, Afrikában és Közép-Amerika egyes térségeiben zajlottak. Minden egyes ilyen háború, bár némelyiknek kifejezetten belső történelmi és regionális összetevői domináltak, közvetlenül kapcsolatban állt a nagyhatalmak érdekeivel és tevékenységével, és azzal fenyegetett, bármennyire is a világ eldugottnak tekintett részében zajlott, akár Etiópiában, akár Afganisztánban, hogy globális és nukleáris fegyverekkel vívott konfrontációhoz vezet. Különösen a korszak elején, a koreai háború idején volt meg a veszélye egy nukleáris összecsapásnak. Az egész korszakot végigkísérte a bizalmatlanság és soha nem lehetett kizárni akár a véletlen „baleseteket”. Az egész rend a kölcsönös elrettentés gondolatkörén alapult. Igaz, a nagyhatalmak között létrejöttek olyan szerződések, amelyek szabályozó rendszereket hoztak létre. A jaltai és potsdami megállapodások kialakították az érdekszféra-elhatárolódás bizonyos kereteit, és tartósnak bizonyuló amerikai–szovjet egyetértés alakult ki a német kérdés kezelésének fontos elemeiről, valamint a nemzetközi szervezetek létrehozásáról és működéséről. A genfi értekezletek lezárták a koreai és indokínai háborúkat, a SALT-megállapodások, az atomcsend– és atomsorompó-egyezmények igyekeztek elhárítani a legrosszabbat. Mindezekkel együtt a korszak állandó bizonytalanságához és alapvető veszélyességéhez nem fér kétség.

Ezek alapján látjuk igazoltnak azt a megállapítást, hogy az emberiséget leginkább fenyegető veszély az eddigi történelem során a második világháborútól a Szovjetunió összeomlásáig tartó kelet–nyugati konfrontáció volt. Ennek a konfrontációnak a megszűnése minőségileg javított a Föld biztonsági helyzetén. Ennek regisztrálása nélkül az új, a mai korszak elemzése lehetetlen. Óriási tévedés lenne elfeledkezni arról, hogy a kelet–nyu-gati konfrontáció, amely közvetlen veszélyt jelentett az emberiség túlélésére, eltorzította a gazdasági és a kulturális kapcsolatokat és megmérgezte az emberek közötti viszonyokat, visszafordíthatatlanul véget ért. Az állandósult kelet-nyugati konfrontáció helyett az észak–atlanti biztonsági rendszer kiterjedése, az európai integráció elmélyülése és bővülése következett be. Mind a NATO, mind az Európai Unió olyan térségekben vetette meg a lábát, amelyek korábban ellenségeik birtokában voltak. A nem olyan régen még, legalábbis politikai és katonai tekintetben, egyenrangúnak tartott Szovjetunió utódállama, az elődjéhez képest expanzív képességekben jelentősen meggyengült Oroszország a Nyugat fő központjaival való kooperációtól sokkal többet vár, mint a számára semmit sem hozó, de kockázatos szembenállástól. 

 

Európa megosztottságának veszélyei

Külön említést érdemel, hogy a bipolaritás időszakának egyik legsúlyosabb, a háttérben állandóan fenyegetést jelentő kérdése Európa megosztottsága volt. Európa megosztottsága szervesen összefügg a bipoláris rendszer egészével. A kor embere nem mindig érezte azt, hogy Európa a bipoláris rendszeren belül a legsúlyosabb konfliktusforrás lehet, hiszen a felszínen,  „béke és nyugalom honolt”, a háborúk távoli dzsungelekben és sivatagokban folytak. Ám nem lehet attól eltekinteni, hogy a két pólusnak, pontosabban a két szuperhatalomnak a fő erői Európában néztek egymással farkasszemet, az esetleges háborús konfliktusnak a legfontosabb célja és terepe éppen az európai kontinens volt. Az európai megosztottságon belül kiemelkedő szerepet a német kérdés nyitottsága jelentett. A világ megszokta évtizedeken keresztül, hogy két Németország van, ám minden valamire való külpolitikai szakértő pontosan tudta, hogy a német kérdés létezik, és csak átmeneti befagyasztására került sor. Európa békéje egy kényes és bizonytalan egyensúlyon alapult. Éppen a német kérdés nyitottsága és rendszertelensége késztette a nagyhatalmakat olyan átmeneti megoldások megtalálására, amelyek ugyan nem feleltek meg sem a demokrácia szabályainak, sem az emberi jogok érvényesülésének, sem a nemzetek önrendelkezési jogának, viszont segítségükkel fenn lehetett tartani azt a stabilitást, amelynek felbomlásától mindenki rettegett. Az európai stabilitás fenntartásának vágya vezetett arra, hogy az ideológiai szempontok ellenére a két szuperhatalom tudomásul vette nemcsak a nemzetközi politikai, hanem egymás érdekszféráján belüli társadalompolitikai státusz quót, vagyis azt, hogy gazdasági szerkezet kialakítása és a politikai berendezkedés meghatározása tekintetében nem a helyi tényezők, ha úgy tetszik: a népek akarata, hanem az illetékes nagyhatalom befolyása, érdekei és közvetlen stratégiai, politikai, gazdasági megfontolásai játszanak döntő szerepet.

A múltban gyökeredző vagy a múltban keletkezett,
de nem rendeződött kihívások

A társadalmakon belüli különbségek

A legszélesebb értelemben vett biztonság szempontjából a társadalmi különbségek megmaradása vagy erősödése állandó veszélyforrás. Megállapítható, hogy a társadalmon belüli különbségek biztonságpolitikai fenyegetésként történő jelentkezése elsősorban az Észak-Amerikán, Európán és Kelet-Ázsián kívüli, vagyis a fejlődőnek nevezett térségben jelentkezik. Ezekben az országokban ugyanis a társadalomban meglévő különbségek, amelyek öröklődtek a múltból, egyáltalában nem csökkentek, hanem sok esetben növekedtek, és tekintettel a rendkívül alacsony életszínvonalra, a megtermelt javak elégtelenségére, igen súlyos következményekhez vezettek. A kicsi vagy elégtelen növekedést mutató gazdaságok, mindenekelőtt az afrikai kontinensen és Dél-Ázsiában, a lakosság hatalmas tömegeit, amelyek a világ össznépességének mintegy felét teszik ki, katasztrofális helyzetbe hozták. Az abszolút szegénység kifejezésre jut az elégtelen egy főre jutó kalóriamennyiségben, a fejlődést elősegítő infrastruktúra gyengeségében, a különféle pusztító betegségek, mindenekelőtt az AIDS terjedésében, a várható alacsony élettartamban, a magas gyermekhalandóságban, az írni, olvasni nem tudók abszolút számának növekedésében, az alacsony szintű szakmai képzésben. A lassan bővülő, vagy stagnáló volumenű termelés a helyenként igen gyorsan növekvő lakosság számára képtelen magasabb szinten biztosítani az alapvető létfeltételeket. Jóllehet a világ biztonságát közvetlenül fenyegető nagy kihívások nem ebből a térségből indultak ki az elmúlt évtizedekben és nem látjuk bizonyítottnak azt, hogy a veszély fő forrásai a közeljövőben innen származnának, az tagadhatatlan, hogy olyan országok, amelyeknek társadalma nem lát perspektívát, a puszta létért küzd, kormányzataitól segítségre nem számíthat, könnyen a teljes széttagolódás, az anarchia irányába csúszhat el. Ez valóban meg is történt olyan országok esetében, mint Afganisztán, vagy a Száhel-övezet számos országa vagy a kelet-afrikai Burundi. Ezekben az országokban a központi hatalom felbomlása együtt járt a hagyományos törzsi, nemzetségi és regionális hadurak felemelkedésével, az állandósult polgárháborúkkal, az akár kezdetleges infrastruktúra felbomlásával. Ezeket az államokat joggal nevezik „kudarcot vallott” államoknak, amelyeknek veszélyessége nemcsak saját állampolgáraikra nézve súlyos, hanem sok tekintetben a világra is, hiszen zavaros állapotaik lehetőséget adnak a nemzetközi terroristák, a kábítószer- és emberkereskedők számára, hogy hídfőállásokat létesítsenek.

 

Indokolt azonban megjegyezni, hogy a társadalmilag leginkább polarizálódott, nyomasztó szegénységgel küszködő társadalomnak és gyenge, rosszul működő államaik nem elsősorban felelősek a nemzetközi terrorizmusért. A terrorista tevékenységben résztvevők többsége nem a legszegényebb államok legszegényebb rétegeiből verbuválódnak. A nemzetközi biztonság szempontjából súlyosabb fenyegetést jelenthetnek az olyan társadalmi csoportok, amelyeket nem egyszerűen a szegénység sújt, hanem a társadalmi kirekesztettség, a jogfosztottság, az igazságtalanság vagy legalábbis ezeknek tudata hat át. Ebben a vonatkozásban megállapítható, hogy a világ és a Közel-Kelet biztonsága számára egyaránt gondot jelentő palesztin kérdés ügyében a bipoláris rendszer megszűnése után semmiféle kézzelfogható előrehaladás nem történt.

 

Az egyes társadalmak közötti különbségek

Globális tekintetben a társadalmon belüli különbségek mellett legalább annyira fontos, vagy még fontosabb az egyes társadalmak közötti különbözőségek megléte, sőt a legtöbb elemző szerint növekedése. Ez alatt azt értjük, hogy a több évtized óta megfigyelhető legsúlyosabb globális probléma, az ún. Észak–Dél közötti egyenlőtlenség fennmaradt.

 

Ezt a megállapításunkat annak ellenére fenntartjuk, hogy közismerten vannak reményt keltő fejlemények az egykori harmadik világban. A két évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest a legnagyobb jelentősége Kína igen nagy mértékű és eddig tartósnak bizonyuló növekedésének van. Az országoknak egy igen jelentős számú és népességű csoportja Kelet- és Délkelet-Ázsiában immár több mint két évtizede végérvényesen kiszakadt az elmaradott és a fejlődő országok általános problémáival kűzdő térség egészéből. Dél-Korea, Tajvan, Malajzia, Szingapúr, Thaiföld és bizonyos mértékig Indonézia elmúlt évtizedekbeli fejlődése vitathatatlanul sikertörténet. Ráadásul az utóbb felsorolt országokban több-kevesebb sikerrel demokratikus irányú átalakulások is végbementek. A legutóbbi, Kelet-Ázsián végigsöprő válság nem vetette vissza az általános fejlődést, amelyet fenntarthatónak lehet nevezni. Vannak reményt keltő tendenciák Közép- és Dél-Amerikában is. Közel egy évtizeden át meglehetősen magas, 4–5 százalékos gazdasági növekedési ütemet produkáltak az indiai szubkontinens országai és több észak-afrikai ország is. Továbbra is jelentős bevétellel rendelkeznek az olaj- és gázexportőr országok. Mindezzel együtt azonban kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy a világ országainak igen jelentős csoportja öröklött hátrányát nem tudta ledolgozni. Ez vonatkozik az említett dél-ázsiai országokra, a közép- és dél-amerikai országok többségére, sőt a szakadék nagyon erőteljes növekedése is megmutatkozik több térségben, elsősorban Fekete-Afrika országaiban. Sajnálatos tény, hogy a nagy külső erőforrásokkal rendelkező olajtermelő országok nagyobbik részében nem mentek végbe a jövőt szolgáló társadalmi és politikai változások és a fenntartható fejlődés feltételei nem jöttek létre. Mindez azt jelenti, hogy globálisan a szegény országok száma lényegesen az elmúlt évtizedben nem csökkent. A fejlődő országok többségében a felzárkózás tendenciái vagy nem elég erősek, vagy pedig könnyen visszafordíthatóak, amint ezt több dél-amerikai országban, köztük Argentínában tapasztalni lehetett.

 

Az Észak–Dél probléma több évtizeddel ezelőtt már tudatosult, rendkívül széles körű elemző munka indult meg és a nemzetközi szervezetek figyelmük tekintélyes részét a szegény országokkal összefüggő globális problémákra fordították. Úgy tűnik azonban, hogy a kelet–nyugati konfliktus megszűnése után olyan típusú bátor kezdeményezések, mint amilyen a 70-es években Willy Brandt-hoz és Olaf Palméhoz fűződtek, a jelenlegi időszakban nem születnek meg, vagy pedig ha létre is jönnek figyelemreméltó  kezdeményezések mint Pérez de Cuellaré, az ENSZ egykori főtitkáráé, jelentős nemzetközi visszhangot, főleg támogatást nem kapnak. A legszegényebb, sem természeti erőforrásokkal, sem stratégiai pozíciókkal nem rendelkező országok lekerültek a politika-csinálók térképéről, ezekkel az országokkal a világpolitika egyszerűen nem kíván foglalkozni. A hutuk és tuszik elkeseredett háborúja olyan népirtásba torkollott, amely több mint egymillió ember halálához vezetett anélkül, hogy a nemzetközi közösség különösebb figyelmet fordított volna az eseményekre. A teljes nyomorba süllyedt és központi államhatalom híján polgárháborúk által sújtott Szomáliába indult nemzetközi segélyprogram-akció botrányba fulladt. Eredmény: ma Szomália a nemzetközi terrorizmus egyik bázisa.

 

A nemzeti és nemzeti kisebbségi kérdések megoldatlansága

A bipolaritás időszakában a felszín alatt ott izzott a nemzeti, nemzeti kisebbségi kérdések megoldatlanságának parazsa, nem utolsósorban Közép- és Kelet-Európában. A kor embere, beleértve a nemzetközi politikai kérdésekkel hivatásosan foglalkozók nagy részét, általában kevés figyelmet fordított ezekre, vagy úgy tekintettek nemzeti érdekekkel, érzésekkel, kultúramegőrzéssel, identitáskereséssel összefüggő problémákra, mint amelyek nem igazán jelentősek a biztonságpolitika számára, és inkább a múlt halványodó árnyékai, mintsem releváns erők a jövő formálása szempontjából. A bipolaritás időszaka politikus nemzedékének nagy része sem Kelet– sem Nyugat-Európában nem érzékelte, hogy erőszakkal létrehozott, erőszakkal fenntartott és a helyi viszonyokkal, a történelmi hagyományokkal, az emóciókkal és érdekekkel nem összeférő állami keretek dominálnak Európa középső és keleti részében. Mindez vonatkozik a Szovjetunióra, Jugoszláviára és Csehszlovákiára. Elfeledkeztek arról, hogy a nemzetközi viszonyok bármilyen megrendülése, mint amilyen a II. világháború volt, azonnal felszínre hozta a nemzeti-nemzetiségi kérdések megoldatlansága miatti feszültségeket. Az a tény, hogy az említett állami entitások felbomlása után kezdődtek véres konfliktusok a posztszovjet és a posztjugoszláv térségben, és egyedül a volt Csehszlovákia területén ment végbe a szétválás békésen, azt a benyomást keltheti, hogy a bipoláris világrend megszűnése, vagyis a Szovjetunió felbomlása, a demokratikus értékek elterjedése és mindenekelőtt az új nemzeti és nemzetiségi törekvések vezettek súlyos konfliktusokhoz. A valóság azonban az, hogy alapvetően a bipolaritás időszakában meglévő, nagyon súlyos, de sokáig erőszakkal szőnyeg alá söpört feszültségek törtek a felszínre. Jogos tehát úgy fogalmazni, hogy az új államok létrejöttével (ez szám szerint 22 államot jelent az említett 3 államalakulatnak a felbomlása után) a meglévő és rendkívüli veszélyekkel jelentő konfliktusok megoldásának egyik, az adott körülmények között leginkább jövőbe mutató formája jött létre.

Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sokan vitatják ezt a megállapítást. Elfogadhatatlannak tartom azt a nézetet, amely szerint nyugat-európaiak, amerikaiak vagy helyi nacionalisták otromba műve volt az új államok létrehozása a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia helyén. Ez egy olyan elkerülhetetlen és szükségszerű folyamat, amely a történelem fő irányának megfelelően alakult ebben a térségben is, vagyis a bipolaritás időszakának súlyos, leplezett feszültségei törtek felszínre. Bármennyire is kényes, bizonytalan  egyensúlyok alakultak ki a Balkánon vagy Kelet-Európa más térségeiben, ez a helyzet a jelenre és a jövőre nézve még mindig kisebb biztonsági kihívást jelent, mintha erőszakkal a nemzeti törekvéseket továbbra is elfojtották volna.

A nemzet és nemzeti kisebbségi kérdések rendezetlensége nem közép- és kelet-európai jelenség. Elgondolkodtató, hogy a gazdaságilag prosperáló és demokratikus Nyugat-Európában sem sikerült megoldást találni az észak-ír, a baszk vagy a korzikai konfliktusokra. Ezeknek azonban viszonylag csekély a nemzetközi biztonsági vonatkozása.

Az Európán kívüli világban ugyancsak tovább élnek a nemzeti, kisebbségi és etnikai feszültségek. A továbbiakban szót ejtünk a legfontosabb globális hatású regionális konfliktusokról, ezek egy része (pl. a palesztin vagy a kasmíri) szorosan összefügg a rendezetlen nemzeti és nemzeti kisebbségi problematikával.

Globális jelentőségű regionális konfliktusok

A bipoláris nemzetközi rendszer időszakában az egyik legszembetűnőbb nemzetközi jelenségként a mindenütt jelenlevő regionális konfliktusokat tekintették. Felértékelésüknek oka az, hogy szinte kivétel nélkül mindegyikük internacionalizálódott, vagyis bármilyen, egyébként nem túl jelentős regionális belső vagy külső konfliktus közvetlenül kapcsolódott a nagyhatalmak szembenállásához. Ez volt az az időszak, amikor a Szahara sivatagában, a Kongó-medence dzsungelei-ben vagy Délkelet-Ázsia mocsaraiban addig ismeretlen és minden tekintetben jelentéktelen törzsi harcosok, ha éppen soron lévő rablóhadjárataikba fogtak,  azonnal a vezető lapok címlapjaira kerültek, mint olyanok, akik „elkötelezett demokraták”, vagy ellenkezőleg, „marxista lázadók”, esetleg „antiimperialista forradalmárok”. A helyi ügyeknek ez a nemzetközi dimenziója összefüggött azzal, hogy a két szuperhatalmi tömörülés egyáltalában nem ismerte el, vagy legalábbis csak kényszerűségből fogadta el, hogy valaki nem tartozik valamelyik blokkhoz, a rivalizálásból kívül maradni akarók területeit „senki földjének” tartotta. A nagyhatalmak véleménye egyértelmű volt: „ha nem mi vagyunk valahol, akkor ők, azaz az ellenfél szerez pozíciókat”. Ez a felfogás a világtörténelemben, persze, nem teljesen új. A19. század végén az Afrika felosztásáért folyó küzdelem hasonló megfontolások miatt folyt, nem pedig a haszon azonnali megszerzésének reményében.

A nagyhatalmak globális méretű vetélkedése eredményezett olyan teóriákat, mint az ún. dominó elmélet, amelynek értelmében az Egyesült Államok az elképesztően hosszú és kilátástalan indokínai háborúba keveredett, vagy a szovjet vezetők újabb és újabb verziójú világforradalmi küldetése, amely a 80-as években Fekete-Afrika gazdaságilag és stratégiailag nem számottevő országai polgárháborúiba való aktív részvételre vezetett és egyben segített eltemetni az enyhülés folyamatát. Ebben a légkörben az egymással szembenálló harmadik világbeli csoportok viszont patrónust kerestek és ezt könnyűszerrel meg is találták valamelyik nagyhatalomban. Az indiai szubkontinensen a feloldhatatlannak tűnő indo-pakisztáni feszültség mindkét hatalmas országot egy-egy nagyhatalom baráti ölelésébe kényszerítette. Ugyanez a jelenség jól megfigyelhető az izraeli–palesztin konfliktus, az irak–iráni háború, az etiópiai– szomáliai összecsapások hosszú történetében.

A bipoláris rendszer felbomlása utáni években a regionális konfliktusok közül szinte egyik sem oldódott meg, de csak egy részük maradt továbbra is globális jelentőségű. Másik részük viszont saját, azaz nemzetközileg jelentéktelen helyére került. (Ez utóbbi kategóriába tartoznak a nagy kelet-afrikai belső háborúk, főleg Ruandában, Burundiban és Kongóban, amelyek közvetlenül nem váltották ki a nagyhatalmak beavatkozását. A Szomálián belül kialakult káosz is elvesztette globális dimenzióját, csak elvetélt és sikertelen külső beavatkozást váltott ki, ám miután a cél túlnyomóan humanitárius volt, minthogy az ország stratégiai és gazdasági vonzereje elenyészett, a nemzetközi erők gyorsan magára hagyták a dezorganizált országot.) A továbbiakban a legsúlyosabb ma is globális jelentőségű regionális konfliktusokat soroljuk fel. 

 

Az arab-izraeli konfliktus

A továbbra is fennmaradó globális jelentőségű regionális konfliktusok közül kiemelkedő szerepet játszik az arab–izraeli. Izrael már négy háborút vívott arab szomszédaival és, jóllehet az elmúlt években Izrael és az egyes arab államok közötti háborúnak a veszélye  nagy mértékben csökkent, a konfliktushelyzet továbbra is fennáll. Nem kétséges, a megoldásra váró kérdések közül a palesztin kérdés áll az első helyen. Kiderült, hogy a térségben jelentős szerepet játszó nagyhatalmak közül ugyan az egyik fő játékos, a Szovjetunió kiesett, ám a Közel-Kelet általános feszültségei ezzel nem csökkentek, a palesztin kérdés nem került közelebb a megoldáshoz. A palesztin kérdés egyáltalában nem izolálható, nem Izrael kizárólagos belügye. Egyébként mind az izraeliek, mind a palesztinok kezdettől fogva a világ különböző hatalmainak és a nemzetközi közvéleménynek a bevonására törekedtek. A szomszédos arab országok, az iszlám világ, az Egyesült Államok, Nyugat-Európa, Oroszország továbbra is érdekeltségét fejezi ki és több-kevesebb állandósággal döntő befolyást igyekszik gyakorolni a térségre. A palesztin kérdés inter-nacionalizálása továbbra is meghatározó tényező marad, aminek nyilvánvaló oka az, hogy ez a terület a Föld egyik stratégiailag legfontosabb helye és az energiahordozók közelsége rendkívül érzékennyé teszik az egész problémát. Mindezt súlyosbítja a tömegpusztító fegyverek jelenléte és az a lehetőség, hogy az egész közel-keleti térség könnyen bevonódhat egy konfliktusba. Az általános feszültségekhez természetesen hozzá tartozik az, hogy a Közel-Kelet országainak többségében az általános modernizációs folyamat lassú, ellentmondásos, vagy kifejezetten elakadt.

Ennek a konfliktusnak a rendezése feltételezi a térségben érdekelt hatalmak közötti együttműködést és a nagyvonalú kompromisszumkészséget az érintett felek részéről. Két fő rendezési elv képzelhető el. Az egyik egy államon belül két nemzet együttélését tételezné fel, a másik viszont az egykori brit mandátum, Palesztina helyén két önálló állam kialakítását tartja elkerülhetetlennek, Izraelét és Palesztináét. Eme második megoldást fogadta el a nemzetközi közösség akkor, amikor az Egyesült Nemzetek Szervezete Izrael államot elismerte. Jelenleg is ennek az álláspontnak a realitását tartja a legtöbb politikai erő és szakértő nagyobbnak. Ez persze csak a legtágabb keret, hiszen nincs megállapodás, sőt annak még körvonala sem, a leendő Palesztina határairól, kikiáltásának időpontjáról, Jeruzsálem esetleges megosztásáról, a menekültek visszatérésének kérdéséről és egy olyan biztonsági rendszerről, amely tényleges biztonságot jelent a térség országai számára. Az utóbbi időben a konfliktusokban közvetlenül érdekeltek a tartós rendezés perspektíváját abban látják, hogy a térség országai megindulnának az európai uniós csatlakozás irányába.

 

A kasmíri kérdés

A másik súlyos, elhúzódó globális jelentőségű regionális konfliktus a kasmíri. Ez India függetlenné válásától kezdődően meglévő, öröklött konfliktus, amely a két dél-ázsiai óriáshatalom között már három háborúhoz vezetett. A jelenlegi helyzet súlyosságát növeli az, hogy mind India mind Pakisztán belépett a nukleáris fegyverrel rendelkező országok sorába.

Az állandósult ellentétek mögött a két ország számára fontos elvek különbözősége is megtalálható. A vallási állam versus sze-kuláris állam, a vallási állam versus nemzeti állam ellentétei mindig is igen nagymértékben befolyásolták a felek gondolkodásmódját. Kasmírnak a stratégiai fontossága is számottevő, de, úgy tűnik, nem ez elsősorban a konfliktus elhúzódásának a fő oka. India nem mondhat le Kasmírról, mert a függetlenné válást előirányzó Mountbatten-terv nemzetközi jogilag is Indiának ítélte az államot, és, ami legalább ennyire fontos indiai részről, hogy ez India egyetlen többségében muszlim állama, ennek elvesztése viszont az ország szekuláris jellegét is aláásná. Pakisztán a nemzeti önrendelkezési elvre hivatkozik, és ezzel összefüggésben arra, hogy Kasmír népét soha nem kérdezték meg, melyik államhoz kíván csatlakozni. Indokolt itt megjegyezni azt, hogy nem nemzeti kérdésről van szó, hiszen a kasmíriakat Pakisztán más nemzetiségéhez tudományos értelemben nemzeti szálak nem kötik.

A vitathatatlanul globális veszélyességű konfliktus rendezésére a nemzetközi feltételek sok tekintetben jobbak, mint a palesztin kérdés esetében. A térségben ugyanis a nagyhatalmaknak nincs olyan különleges érdekük, mint a Közel-Keleten. Mindenki tart egy esetleges nukleáris konfliktustól. Az indo–pakisztáni feszültség ügyében a külső hatalmak mérsékletre intik az indiai szubkontinens két országát. Ennek van visszatartó ereje, csakúgy mint a kölcsönös nukleáris elrettentésnek. Egy lehetséges megállapodás feltehetően tudomásul venné a ma már évtizedek óta létező tűzszüneti vonalat.

 

A 38. szélességi fok

A nemzetközi politikai és jogi szóhasználatban, csakúgy mint a 20. század második felével foglalkozó történelmi irodalomban túlságosan is ismert fogalommá vált a 38. szélességi fok. Ez az a vonal ugyanis, amelynek megváltoztatásáért a hidegháború időszakának legsúlyosabb háborúját vívták 1950 és 1953 között, és amely ma is  megosztja a két Koreát.

A koreai félszigeten ma két állam létezik, amelynek kialakulása sok vonatkozásban eltér a két német államétól és nyilvánvalóan a megoldás is csak különböző lehet. A koreai kérdés a történelem folyamán nagyobb mértékben internacionálódott, mint bármely más konfliktus. Bár szerves része volt a kelet-nyugati ellentéteknek, de az eredetileg szovjetbarátnak indult Észak-Korea legalább két és fél évtizeden keresztül olyan mértékben függetlenítette magát a Szovjetuniótól és Kínától, olyannyira saját fejlődési, (vagy hogy pontosabban kifejezzük: elmaradottsági) modellt alakított ki, olyannyira gazdasági önállóságra rendezkedett be, hogy a bipolaritás megszűnése után képes volt a túlélésre és a Déllel való konfrontáció további folytatására. A konfliktus veszélyességét növeli, hogy Észak-Korea hordozórakétákkal és nukleáris fegyverekkel rendelkezik és politikai vezetése, minden megfigyelő szerint, aki ismeri a helyi viszonyokat, érdekei védelmére elszánt a legsúlyosabb eszközök bevetésére is. A megmerevedett Észak, valamint a dinamikusan fejlődő, és az utóbbi években sikeresen demokratizálódó Dél közötti különbségek és ellentétek belátható időn belül nem szüntethetők meg.

Nagyon sok nemzetközi politikai és biztonságpolitikai szakértőnek az volt a véleménye az Irak elleni háború kitörésekor, hogy Washington jobban tette volna, ha a tényleg nukleáris fegyvereket birtokló  és sokkal elszántabb Észak-Koreára koncentrált nem pedig Irakra. Az amerikai kormányzat,  jóllehet semmiféle szimpátiát nem érez az észak-koreai rendszer iránt és nem bízik békés törekvéseiben, nem fogadta el ennek a megállapításnak a valóságtartalmát. Ennek a magyarázata az, hogy Észak-Korea gazdaságilag jelentéktelen, agresszivitása kizárólag Dél-Koreára korlátozódik (ismert ugyan, hogy rakétatechnikát exportál máshová is, ám ennek a globális biztonsági veszélye korlátozott), Észak-Korea igen súlyos veszteségeket okozó ellenállására számítani lehet, az Észak-Korea elleni nemzetközi akció megszervezése még nehezebb, mint Irak esetében történt, ráadásul tekintettel kell lenni a Kínai Népköztársaságra, amely a status quónak csak lassú változásába egyezik bele. Végül is a koreai konfliktusról megállapítható, hogy potenciálisan ugyan hosszútávon is a globális veszélyek közé tartozik és kevés esély van ennek a veszélynek a csökkentésére, ugyanakkor közvetlen fenyegetést a világ békéjére és biztonságára egyelőre nem jelent. A feszültség oldása sok tekintetben az amerikai-kínai viszony függvénye.

 

A tajvani kérdés

A tajvani kérdéskör a kínai polgárháború és a kelet–nyugati szembenállás együttes terméke. Tajvan nyilvánvalóan csak az Egyesült Államok támogatásával maradhatott fenn. Ám fennmaradt és igen sikeres, dinamikusan növekvő, a legmodernebb technikát alkalmazó gazdasági hatalommá vált. A diplomáciai és politikai bonyodalmakhoz hozzájárul, hogy 1949-től csaknem napjainkig mind a Kínai Népköztársaság, mind a magát Kínai Köztársaságnak nevező Tajvan kizárólag saját hatalmát tekintette legitimnek, vagyis egy Kínában gondolkodott. A Kínai Népköztársaság Tajvant egyszerűen egy szakadár tartománynak tartotta és tartja, míg a hagyományos tajvani vezető réteg (az egykori kuomintangista politikai elit örökösei) viszont a Kínai Népköztársaságot a lázadók kezére jutott illegitim rezsimnek véli. Az elmúlt évtizedben ugyan Tajvanon radikális változás indult meg, az eredeti tajvaniak, vagyis akik nem a szárazföldi Kínából menekültek el, hanem őslakosok, egyre inkább gondolkodnak a sziget teljes önállósításán, ez azonban Peking számára éppenúgy, mint a szigeten befolyásos konzervatívok számára nem elfogadható. Vagyis a Kínai Népköztársaság számára ugyanúgy elfogadhatatlan Tajvan egész Kína feletti uralmára vonatkozó igénye, amely nyilvánvalóan irreális, mint Tajvannak független állammá változtatása, amely ugyan reális, de Kína számára még inkább casus bellit jelent, mint az előző.

A 70-es évek elejétől kezdve a Kínai Népköztársaság és Tajvan közötti viszony más nemzetközi dimenzióba került. Washington ugyanis normalizálta kapcsolatait Pekinggel, azaz a térség ismerői számára is meglepő gyorsasággal teljes fordulatot hajtott végre azzal, hogy elismerte a Kínai Népköztársaságot Kína egyetlen törvényes képviselőjének, ami azt jelentette, hogy a Kínai Népköztársaság foglalhatta el az ENSZ Biztonsági Tanácsában a nagyhatalmak számára biztosított állandó helyet. Mindez drámaian felértékelte a Kínai Népköztársaságot, ám sokak várakozásával ellentétben megoldást a kínai–tajvani viszonyban nem hozott. Az Egyesült Államok a Kínai Népköztársaság elismerésével párhuzamosan továbbra is de facto Tajvan különállását biztosította. A formális diplomáciai kapcsolatokat ugyan megszakította, de rendkívül hatékony gazdasági és biztonságpolitikai együttműködést alakított ki a szigetországgal. A közvetlen ame-rikai–kínai katonai konfrontációnak ezzel a lehetőségei csökkentek, ám korántsem szűntek meg és továbbra is számos nyitott kérdés maradt fenn: 

– Lehet-e hosszú távon Tajvan szuverén ország?

– Csatlakozhat-e Tajvan a Kínai Népköztársasághoz valamilyen formában?

– És ami a nemzetközi biztonság szempontjából a legfontosabb: alkalmaz-e fegyveres erőszakot az új körülmények között a Kínai Népköztársaság?

 

Az elmúlt három évtized alatt kiderült, hogy Nixon elnök 1972-es pekingi látogatása után nemcsak egy rövid ideig tartó átmeneti állapot jött létre, hanem, úgy tűnik, az egész kelet-ázsiai térség szempontjából ez a potenciálisan veszélyes helyzet állandósult. A Kínai Népköztársaság és a szigetország közötti feszültség fennáll továbbra is, a kialakult helyzet bármikor egy amerikai–kínai konfrontációnak oka, vagy ürügye lehet. A tajvani kérdésnek éppen a mindenki által jól ismert kényessége volt eddig az a tényező, amely rendkívüli óvatosságot igényelt mind Washingtontól mind Pekingtől. Mindeddig ez a lehetetlen, állandóan felborulással fenyegető egyensúly fenntarthatónak bizonyult. Nyilvánvalóan a konfliktus alakulása közvetlenül összefügg  a Kínai Népköztársaság és az Amerikai Egyesült Államok viszonyával.

A jelenkor új kihívásai

A nemzetközi terrorizmus

Bár a ma ismert terrorizmushoz hasonló jelenségek több ezer év óta végig kísérik az emberiség történelmét, az elmúlt évek terrorizmusának globális kiterjedése és az egész emberiség túlélése szempontjából megnőtt veszélyessége teljesen új jelenség. Az államoktól, nemzetektől csaknem független, vagy az államok és nemzetek fölött nemzetközi méretekben szerveződő, önálló törvényszerűségek szerint működő terrorizmus napjaink realitásává vált. A leghatékonyabb, legveszélyesebb és legismertebb terrorista szervezetek nem köthetők közvetlenül egy-egy nemzetnek a törekvéseihez, tagjai és bázisai több országra kiterjednek. Az is új vonás, hogy eltérően a bipolaritás időszakának terrorista csoportjaitól, a szervezetek nem kötődnek egy-egy nagyhatalomhoz – még rejtetten vagy hallgatólagosan sem. Leghatékonyabb csoportjai jelentős mértékben a musz-lim országokból verbuválódnak. (Az a tény, hogy ugyan többségükben a tagok muszlim országokból toborzódnak és kifejezetten különböző muszlim sérelmeket vagy legalábbis a muszlimokkal kapcsolatos megaláztatásokat állítják ideológiájuk és harcuk középpontjába, nem jelenti azt, hogy muszlim országok többsége, vagy a hívők többsége bármilyen közvetlen kapcsolatot is fenntartana a terrorista tevékenységgel.) Az új vonásokhoz hozzátartozik az is, hogy fennáll a veszélye annak, hogy a terrorista csoportok különösebb nehézségek nélkül a tömegpusztító fegyverekhez is hozzá tudnak jutni, könnyedén használják mindazokat az eszközöket és lehetőségeket, amelyeket éppen az általuk gyűlölt globalizáció nyújt. 

Az új típusú terrorizmus elleni fellépésnek igen komoly korlátai vannak. Az a tény, hogy az elmúlt évtizedekben a világ vezető hatalmai, csakúgy, mint a NATO, egy másik hatalommal szembeni háborúra készültek fel, egy hagyományos, állami keretekkel, területtel és állami irányítása alatt álló fegyveres erőkkel rendelkező ellenfél legyőzését tartották legfontosabb céljuknak, sok tekintetben kedvezett az új harcmodort, kapcsolatrendszert, technikát és fegyvereket bevezető csoportok számára.

Manapság a nemzetközi közösség előtt nem egyértelműen megválaszolt kérdések tornyosulnak:

– Miért éppen az elmúlt években erősödött meg a terrorizmus?

– Mennyire köthető a terrorizmus az iszlámhoz vagy bizonyos nemzetekhez?

– Vannak-e a terrorizmusnak jól körülhatárolható társadalmi okai?

– Érdemes-e kutatni a szélesebb történelmi-kulturális okait?

– Létezik-e hatékony gyógymód a terrorizmus ellen?

– Összekapcsolódott-e már a terrorizmus a tömegpusztító fegyverek birtoklásával, vagy várható-e ilyen összekapcsolódás?

 

Regionális konfliktusok

A volt Jugoszlávia

A tudományos irodalom, a politikusi megnyilatkozások és a sajtó általában a „balkáni válság” kifejezést használja. Ez a szóhasználat azonban megtévesztő, valószínűleg az elmúlt évszázadok jól ismert balkáni felkeléseivel, háborúival való szerves kapcsolatot kívánja érzékeltetni. Valóban van folyamatosság, indokolt azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a súlyos globális dimenziójú regionális konfliktusok, szerencsére, nem az egész balkáni térségre, hanem csak a volt Jugoszláviára, annak sem minden részére terjednek ki.

A hidegháború egyik paradoxona az volt, hogy még annak logikáját megkérdőjelező, sőt kifejezetten azzal szembenálló országok vagy mozgalmak is a nagyhatalmak közötti szembenállásnak és a közöttük kialakult sajátos egyensúlynak köszönhették létezésüket. Amikor a bipolaritás időszakának visszatartó, fegyelmező ereje megszűnt, Jugoszlávia raison d’etre-je szűnt meg. Az egységes állam meggyengülésével a területén mindig is létezett, de a kívülállók számára kevéssé ismert konfliktusok, amelyeket a jugoszláv állam erőszakkal visszaszorított, azonnal felszínre törtek, jóllehet megnyilvánulási formáik eltértek az elmúlt két évszázadban megismertektől. Jugoszlávia területén egyidejűleg több háború is zajlott a 90-es években, úgymint a szerb–horvát háború, a boszniai háború, amelynek keretén belül több egyidejűleg zajló véres konfliktusra került sor, valamint a koszovói háború, a nagyszerb törekvések és a koszovói különállás hívei között. Különösen veszélyesnek bizonyultak a boszniai és a koszovói háborúk, mindkettőt kizárólag külső beavatkozással, diplomáciai és erőteljes katonai eszközök bevetésével lehetett megállítani. Önmagában az a tény, hogy a fegyveres harcok megszűntek, igen örvendetes, de nagyon nagy hibát követnénk el akkor, ha nem vennénk észre, hogy a fegyveres összecsapások megszűnése nem jelenti a helyzet megnyugtató tisztázását. Boszniával kapcsolatban a következő kérdéseket kell feltennünk:

– Lehetséges-e olyan önálló Boszniát teremteni, amely három közösségnek, a muzulmánoknak, a szerbeknek és a horvátoknak közös állama lehet?

– Felosztható-e etnikai-vallási alapon Bosznia, úgy, hogy életképes egységek jöjjenek létre, és valamennyire is az ott élők által elfogadható határok alakuljanak ki?

– Bosznia léphet-e tartós föderációra Horvátországgal?

– Egy felosztás esetén a szerb területek csatlakozhatnak-e Szerbiához, a horvát lakta területek pedig Horvátországhoz?

Ugyanilyen megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdéseket lehet Koszo-vóval kapcsolatban is feltenni:

– Lehet-e önálló Koszovó államot teremteni, amely életképes és amelyet a nemzetközi közösség és Szerbia elismer?

– El lehet-e képzelni, hogy Koszovó visszatér Szerbiához, széles körű autonómiát élvezve?

– Van-e esély arra, hogy Koszovó Albániához csatlakozik?

Közös vonása a boszniai és koszovói helyzetnek az, hogy a békét csak a nemzetközi erők jelenléte biztosítja, kivonásuk könnyen újra anarchiához vagy háborúhoz vezethetne.  Mindkét területen katasztrófális gazdasági helyzet alakult ki, a nemzetközi segitség nélkül ezen területi egységek túlélése is bizonytalanná válna. Az átmenetiség talán a leginkább jellemző kategória mind Koszovóban, mind Boszniában. Az átmenetiség pedig gyengiti a belső megoldásoknak az esélyét, az átmeneti nyugalom eltereli a nemzetközi erők figyelmét, hamis biztonságérzetet kelt. Egy túl hosszú átmeneti időszak, anélkül, hogy bármiféle világos rendezési perspektiva kibontakozna, nem a kedélyek megnyugtatásához, hanem csak az újabb konfliktus elhalasztásához vezet. A koszovói és boszniai helyzet rendezetlensége tehát nemzetközi kezdeményezést, erőfeszitést és megoldási kísérleteket kíván.

 

A volt Szovjetunió

A 20. századi történelem meghatározó nagy változásai között is előkelő helyet kap a Szovjetunió felbomlása. Tulajdonképpen természetesnek tarthatjuk azt, hogy egy hódítással, erőszakkal létrehozott nagy birodalomban, amilyen a Szovjetunió által örökölt orosz birodalom volt, amely nem tüntette el sem a gazdasági különbségeket, sem az etnikai ellentéteket, a központi hatalom meggyöngülésekor a centrifugális erők azonnal színre lépnek. A Szovjetunió szétesett, 15 tagállama önálló utat kezdett járni. A várakozásoktól eltérően viszonylag kevés fegyveres konfliktust hozott ez a nagy horderejű változás (legalábbis ha a szovjet birodalom szétesését a brit vagy a francia gyarmatok felszabadulási folyamatához hasonlítjuk.) Vannak azonban a volt Szovjetuniónak olyan területei, ahol a megoldatlan helyi problémák túlmutatnak a térség szokásos nehézségein és gondjain és nemzetközi dimenziót kapnak.

Az egyik legaggasztóbb következményeket előrevetítő és permanens konfliktus színhelye a Kaukázus vidéke. Ebben a térségben a csecsen függetlenségi törekvések álltak és állnak a nemzetközi figyelem középpontjában. A csecsen kérdés különleges szerepe abból következik, hogy a csecsen mozgalom kezdettől fogva erőszakos volt, csakúgy mint a Csecsenföld függetlenségét megakadályozó orosz hatóságok reagálása. A nemzetközi fontosságot az adja, hogy kezdettől fogva a Csecsen Köztársaság egyes kaukázusi szomszédjai, Törökország, valamint a világ jelentős hatalmai meglehetősen nagy szimpátiát mutattak a csecsen törekvések iránt és Moszkva érdekeivel szemben ez a konfliktus internacionalizálódott. A globális jelentőség ma némileg csökkent, ma még nem tudni, mennyi időre, azzal, hogy a nemzetközi terrorizmus megerősödése után a csecsenek lényegesen kisebb támogatásban részesülnek, mint néhány évvel ezelőtt.

A Kaukázus vidékének nemcsak a csecsen kérdés a nyitott háborús góca, amely nemzetközi figyelmet kapott és igényelt. Lezáratlannak tekinthető a karabahi probléma, amely Azerbajdzsán és Örményország háborújához vezetett, és a két ország közötti viszonyt máig terheli. A Kaukázus térségében Oroszországnak, Grúziának, Örményországnak egyaránt vannak olyan nemzeti és vallási kisebbségek által lakott területei, amelyek fölött az illető országok tényleges hatalmat nem gyakorolnak.

A posztszovjet térségen belül a Moldvai Köztársaság is küzd olyan problémákkal, amelyek ugyan nem túlzottan ismertek a külvilág számára, de potenciálisan a nemzetközi dimenziójú válságok közé tartoznak. A Moldvai Köztársaságon belül a legsúlyosabb problémát az ún. Transznyisztriai Köztársaság léte jelenti. Gond ez a szovjet múltban gyökeredző állam, amelynek szuverenitását senki nem ismeri el, de a valóságban teljesen önállósodott Moldvától és félő, hogy a mostaninál is jelentősebb fegyver-, ember- és kábítószer- kereskedelem központjává válik.

 

 

A működésképtelen államok

Hagyományosan a nemzetközi biztonságot agresszív és erős államok fenyegették legjobban. Az elmúlt századokban a távoli, kevés erőforrással rendelkező és elmaradott államok semmiféle fenyegetést nem jelentettek a világ fejlett és gazdag részére, ellenkezőleg: ezeket fenyegették ambiciózus szomszédok, vagy gyarmatosító hatalmak.

Mára a helyzet megváltozott. Az erőforrásokban szegény, kaotikus területeket semmiféle kolonialista hatalom nem akarja birtokba venni vagy leigázni. A szervezetlen, szétesett, polgárainak biztonságot nyújtani nem tudó államok azonban meglehetősen veszélyesek lehetnek a világ többi részére. A központi államhatalom erőtlensége és az állandósult regionális, törzsi, vallási konfliktusok ugyanis melegágyát képezik a globális biztonságot fenyegető kihívásoknak, mint a kábítószer termelésnek és kereskedelemnek, terrorista-tevékenységnek, a gazdag országokba irányuló tömeges és szervezetlen migrációnak. Minden földrészen találhatók olyan felbomlott és működésképtelen államok, mint az ázsiai Afganisztán és Burma, az afrikai Szomália és Szudán vagy a dél-amerikai Kolumbia.

Ezeknek a biztonságpolitikai kihívásoknak a súlyossága a nemzetközi közösségben még nem tudatosodott. A működésképtelen államokkal kapcsolatos veszélyek csökkentése jelentős külső segítséget igényelne az élelmiszertermelés növelésében, a gazdasági és oktatási infrastruktúra kiépítésében, a hatékony államszervezet kialakításában. Jelenleg ilyen feladatokat a föld gazdag országai nem vállalnak magukra, érdeklődésük katonai büntető hadjáratokra, a felforgatók elleni kiképzés biztosítására és jelentéktelen hatású humanitárius adományokra korlátozódik.

 

A „haramia-államok”

Az alcímben jelzett szokatlan kategória az amerikai politikai és diplomáciai zsargonból származik és nemzetközi karrierje szeptember 11-ét követően kezdődött. A megnevezés olyan államokat jelöl, amelyek az ENSZ  alapokmányában foglalt elveket nem teszik magukévá, a nemzetközi jog normáit nem tartják be, más államoknak, illetve azok polgárainak biztonságára veszélyt jelentenek, terroristákat ösztönöznek, képeznek, támogatnak, számukra menedéket nyújtanak.

A „haramia-állam” nem jogi terminus. Elsősorban az Egyesült Államok kormányzata használja anélkül, hogy egyértelművé tenné, mely államokra vonatkozik és ellenük milyen nemzeti fellépés indokolt és lehet-
séges.

A terminológiai bizonytalanságok és az általános elfogadás hiánya ellenére is megállapítható, hogy valóban léteznek a szomszédjaik és a világ biztonságát veszélyeztető államok. Csaknem teljes konszenzus alakult ki a Szaddám Husszein irányított Iraknak a katonapolitika e kategóriába sorolása mellett, de meglehetősen megosztottak az egyes államok és a közvélemény abban, hogy mik a célravezető eszközök és módszerek egy veszélyesnek tartott rezsim felszámolására.

Témánk szempontjából az a fontos, egyes államok politikája valós globális fenyegetést jelent. Az „állami terrorizmus” nem kevésbé destabilizáló és emberellenes, mint a valamely államhoz egyértelműen nem kötődő vagy köthető terrorista szervezetek tevékenysége.

Következtetés

Megvizsgálva és összehasonlítva a Szovjetunió szétesése, a Varsói Szerződés  feloszlatása, azaz a bipolárisnak nevezett nemzetközi rendszer megszűnése előtti és utáni biztonsági kihívásokat, arra a következtetésre jutunk, hogy a globális biztonságot fenyegető veszélyek ma kisebbek és a veszélyek forrása, természete is alapvetően más, mint tizenöt évvel ezelőtt.

A hidegháború időszakában az emberi élet gyors és globális elpusztításának technikai lehetőségei megteremtődtek és a szuperhatalmi rivalizálás logikája könnyen vezethetett volna az emberi civilizáció teljes megsemmisüléséhez. A kölcsönös elpusztítás képességének tudatosodása és egy sajátos katonai egyensúly kialakulása lehetővé tette az elhárító mechanizmusok kialakítását és működtetését. Egy kölcsönös elrettentésen alapuló és megváltoztatható egyensúly azonban biztos és tartós garanciát nem nyújthatott. A szuperhatalmi szembenállás legveszélyesebb és legkényesebb terepe Európa volt, itt ugyanis a kialakult status quo lényeges megváltoztatására irányuló lépés azonnal világméretű nukleáris konfrontációhoz vezetett volna.

A hidegháború lezárulásával ez a történelmi összehasonlításban példátlanul veszélyes helyzet megszűnt. Számos régi konfliktus ugyan megmaradt, közöttük a globális dimenziójú regionális konfliktusok, de ezek nem fenyegetnek világméretű nukleáris összecsapással.

Ami az új vagy új típusú biztonságpolitikai kockázatokat illeti, azt a benyomást keltik nemcsak az utca emberében, hanem a politikai döntéshozókban is, hogy ezek bizonytalanabbá teszik az emberi túlélés lehetőségét, mint amilyen eddig volt. 1990 után újból dörögtek a fegyverek Európában, és több európai konfliktus megnyugtató rendezése nem történt meg. Hiba volna azonban elfeledkezni arról, hogy az európai háborúk bizonyos meghatározott területekre koncentrálódtak (a volt Jugoszlávia, a Kaukázus vidéke és Moldva) és a harcoló felek nem tudtak bevonni egymással kibékíthetetlenül szembenálló hatalmakat.

Megjelent a globális méretű terrorizmus. Ma a nemzetközi terrorizmus tűnik a legsúlyosabb kihívásnak, amely vitathatatlanul jelentős mértékben átrendezte az egyes hatalmak biztonságpolitikáját és befolyást gyakorolt egymáshoz való viszonyukra is.  Szükséges azonban realisztikusan értékelni a terrorveszélyt. Kiszámíthatatlansága és kellemetlen következményei ellenére nem képes a  világ elpusztítására, az emberi lét  megsemmisítésére. Eddigi leglátványosabb és legnagyobb nemzetközi hatású megnyilvánulása, az Egyesült Államok ellen intézett támadás nem volt képes megrendíteni az amerikai gazdaság, a társadalmi és politikai intézmények és az irányító központok  működését. Megvan arra a remény, hogy a terrorizmus szervezeteinek, emberi, pénzügyi és politikai forrásainak azonosítása lehetővé teszi az ellene való hatékony és folyamatos fellépést.

Mindez nem jelenti, hogy negligálni lehetne a ma előtérben álló biztonságpolitikai kockázatokat. A megjelölt biztonsági kihívások, akár a múltból öröklődtek, akár újak, állandó tanulmányozást és hatékony összehangolt reagálást követelnek a nemzetközi közösség részéről.