Június 2004
Amerika és a többiek

Pusztai Péter

A dobkályha emlékezik

Ezzel a címmel jelent meg először a Korunkban egy kis rajzom, ezelőtt harmincöt évvel. Egy szegényes dobkályha, fölötte halak úszkáltak a levegőben. Most én emlékezem. Fölöttem úszkálnak az emlékek, a kifogott és elúszott halaim.

Fiatalon beleszippantasz a levegőbe, szétnézel, mi a teendőd ebben a világban. A minták már megszülettek régebben, csak össze kell raknod őket úgy, ahogy még nem rakta senki össze előtted. Ebben a kollázs-montázs világban, miután minden „találóan” összeállt, azt mondod erre, hogy ez vagyok én, így alakította alkotásaimat a történelem.

Furcsa módon a szabadság hiánya növelte munkáink értékét, mert „termékeinket” garantálta a cenzúra, tehetségünk nem volt magántulajdon – s szinte azt mondhatni, hogy a műveink a közös alkotás eredményei voltak. Apróbb-cseprőbb stíluskihágások vitézségnek számítottak, s mindenki örült neki, még azok is, akik tiltották. Alig döglöttek meg a diktatúrák, máris megjelent a világháló s vele együtt az új cenzor, más néven a moderátor, s egy újfata titkárnő, akiből grafikus lett. Nem emésztette a kételkedés és a profi  mámora. Eltűnt a betűmetsző, a fotográfus mestersége, mert ugye itt a technológia legújabb giccse: a telefon, amivel lehet írni és fényképezni.

Most itt állok, mint a legyőzött a komédiában, kissé meghűlve, pudikusan beszélve magammal (franciául): mi vagyunk az a generáció, amely még emlékezik a festék szagára, de a számítógép minden pixelét becsüli. A jövőben a magamfajta dobkályáit sok megabájtos memóriával szerelik majd fel, amire az érzelmek letölthetők lesznek. Csak igény legyen rá.