Június 2004
Amerika és a többiek

Timothy Garton Ash

Európa-ellenesség Amerikában

Amerika kapcsolata Európával a mélypontra süllyedt. Mi történt?

Az iraki háború kapcsán az amerikai sajtóban igen sok cikk látott napvilágot, amelyek mind az európaiak Amerika-ellenes magatartását taglalták. De ne feledkezzünk meg az Egyesült Államokban lábra kapott  Európa-ellenességről sem. Csak néhány példa:

„Azon politikai rendszerek sorához, amelyek el fognak tűnni a történelmi süllyesztőben, nyugodtan hozzátehetjük az Európai Uniót és a Francia Ötödik Köztársaságot. Csak az a kérdés, hogy milyen csúnyán bomlanak majd fel.” (Mark Steyn, Jewesh World Review, 2002. május 1.) Vagy: „A franciákat éppoly gyakran nevezik »sajtfaló meghunyászkodó majmoknak«, mint ahányszor ők mondják, hogy »szorongassuk meg a zsidókat«. Elnézést, ez egy másik népszerű francia kifejezés.” (Jonah Goldberg, National Review Online, 2002. július 16.) Vagy nézzünk egy másik felfogást: „Akarja tudni, hogy mi a véleményem az európaiakról? – kérdezte egy magas rangú külügyminisztériumi tisztviselő. – Hát az, hogy az elmúlt húsz esztendőben valamennyi nemzetközi kérdésben hibásan gondolkodtak.” Ezeket az idézeteket Martin Walker közölte 2002. november 13-án az UPI-ban. Az ezekhez hasonló vélemények késztettek arra, hogy megvizsgáljam, hogyan változott meg az amerikaiak viselkedése Európával szemben az iraki háború árnyékában. Vizsgálódásaim kiterjedtek Bostonra, New Yorkra, Washingtonra, valamint a nagyon bibliás Kansasra és Missourira. Gyakorlatilag mindenki, akivel a Keleti Parton szóba álltam, azt állította, hogy ma nagyobb ellenszenvvel viszonyulnak Európához és az európaiakhoz, mint a nyolcvanas évek első felében, amikor pedig szintén ellenséges volt a hangulat. Méregbe mártott tollak és gúnyosan elhúzott ajkak szólnak „az európaiakról”, akiket inkább csak röviden „euróknak”, „peenseknek” vagy „Euroweenyknek”* neveznek. Richard Perle, a Védelmi Testület elnöke kijelentette, hogy Európa elvesztette az „erkölcsi iránytűjét”, Franciaország pedig az „erkölcsi tartását”. Ez az ingerültség a Bush-adminisztráció legmagasabb szintjéig terjed. Magas rangú hivatalnokokkal folytatott beszélgetéseim során nemegyszer előfordult, hogy az „európai barátaink” szavak után az következett, hogy „le vannak ejtve”.

Manapság hamar elintézik az európaiakat. Megbízhatatlanok, gyengék, civakodók, álszentek, hamisak, megosztottak, néha antiszemiták, és gyakran Amerika ellenében akarnak békítőként fellépni. Egyszóval ők a „Euroweenyk”. Gerincességük és értékeik felolvadtak a sokféleség, a nemzetekfölöttiség, a világiasság és a posztmodernség langyos maszlagjában. Euróikat borra, nyaralásra és felfújt jóléti államok létrehozására költik, ahelyett hogy a védelmükkel törődnének. A pálya szélén állnak, és gúnyolódnak, miközben az Egyesült Államok elvégzi a nehéz és gyakran piszkos munkát, amellyel biztonságossá teszi számukra a világot. Ezzel ellentétben az amerikaiak erősek, a szabadság elvszerű védelmezői, és megingathatatlanul teljesítik hazafias kötelességüket a világ utolsó, valóban szuverén nemzeti államában.

A Mars–Vénusz vita

Ezen sztereotípiák szexuális megjelenítéséről érdemes volna tanulmányt írni. Míg az Amerika-ellenes európaiak „faragatlan cowboyoknak” nevezik az amerikaiakat, addig az Európa-ellenes amerikaiak „lógó csuklójú buziknak” titulálják az európaiakat. Az amerikai aktív, heteroszexuális hím, az európai nőies, impotens, sőt egyenesen kasztrált. Katonai szempontból az európaiak nem számítanak, hiszen kevesebb mint 20 nagy horderejű szállító repülőgépük van, szemben azzal a több mint 200-zal, amellyel az Egyesült Államok rendelkezik. Egy alkalommal Bostonban tartottam előadást. Az előadásom végén egy idős úr odacsoszogott a mikrofonhoz, és megkérdezte tőlem, hogy „miért hiányzik az európaiakból az  elemi ösztön?” (Rá kellett jönnöm, hogy az „eunuch” szót is „EUnuchnak” parafrazálják.) Még azokban az elemzésekben is megjelenik a szexuális elképzelés, amelyek sokkal kifinomultabb eszközökkel tárgyalják a két kontinens közötti különbségeket. Robert Kagan, a Carnegie Alapítvány a Békéért tagja írja a befolyásos Policy Review-ban: „Az amerikaiak a Marsról származnak, az európaiak a Vénuszról.” A cikk címe „Erő és erőtlenség” (Power and Weakness), és Kagan tulajdonképpen arra a híres könyvre utal, amely férfi és nő kapcsolatát tárgyalja, és amelynek a címe A férfiak a Marsról származnak, a nők a Vénuszról.

Persze az amerikaiak nem minden európait tartanak egyformán rossznak.  Úgy gondolják, hogy az angolok mégiscsak mások, vagyis valamivel jobbak. A konzervatívok gyakran fel is mentik őket az alól a „gyalázat” alól, hogy „európaiak”. A brit konzervatívok, akiknek a gondolkodását még mindig Margaret Thatcher határozza meg, ezzel lelkesen egyetértenek. Tony Blairt, akárcsak korábban Thatcher asszonyt és még előtte Churchillt, úgy emlegetik Washingtonban, mint akik kivételt képeznek a szabály alól.

A franciákat ítélik meg a legszigorúbban – bár az igaz, hogy ők legalább annyit adnak, mint amennyit kapnak. Elképedve tapasztaltam, hogy az angolok kedvenc időtöltése, vagyis a franciák szapulása, milyen nagy népszerűségnek örvend Amerikában. Verlin „Bud” Atkinson, második világháborús veterán így beszélt nekem róluk az Ameristar kaszinóban, Kansas Cityben: „A franciák? Ugyan! Mi kétszer is kihúztuk őket a csávából, ők meg soha semmit sem tettek értünk.” Ennél is furcsább volt az, amit Missouriban és Kansasban hallottam középiskolásoktól és egyetemi hallgatóktól. Szerintük a franciák nem mosakodnak. Az egyik diák megjegyezte, hogy Franciaországban mindig koszosnak érezte magát. „Még úgy is tisztább voltál, mint a francia fiúk”, tette hozzá egy másik.

Két neves amerikai újságíró, Thomas Friedman a New York Timestól és Joe Klein a New Yorkertől egymástól függetlenül azt mondta, hogy bármerre jártak az Egyesült Államokban, mindenhol erőteljes franciaellenes érzelmekkel találkoztak. Bármilyen franciákkal gúnyolódó viccnek garantáltan sikere volt. Jonah Goldberg, a National Review Online bevallottan konzervatív kiadója, aki a tévében is gyakran szerepel, volt az, aki széles körben elterjesztette az előbb már említett, a franciákra vonatkozó „sajtfaló meghunyászkodó majmok” jelzőt, amely különben a Simpson család egyik epizódjában hangzott el először. Goldberg azt is elmondta, hogy amikor 1998-ban először írt franciaellenes cikkeket a National Reviewban, tapasztalnia kellett, hogy „piacuk volt”. „Úgy is mondhatnám, hogy sikk lett a franciákat szidni.”

A megbékélés lehetősége?

Nyilvánvaló, hogy nem célravezető egy kupacba hányni a neokonzervatív polémiákat, a Kansas Cityben élő diákok előítéleteit a franciák fürdőszobai viselkedését illetően, a külügyminisztérium magas rangú tisztviselőjének a megjegyzéseit vagy az adminisztrációban dolgozó különböző rendű és rangú hivatalnokok véleményét azért, hogy aztán az egészre ráragasszuk a címkét: „Európa-ellenes”. Európai író vagyok, nincs szándékomban úgy kezelni az Amerikában megmutatkozó „Európa-ellenességet”, ahogyan egyes amerikai írók viszonyulnak az Európában tapasztalható „Amerika-ellenességhez”. Különbséget kell tennünk az Európai Uniót vagy a jelenlegi európai viselkedést érő jogos, információkra alapozó bírálatok és az Európával meg az európaiakkal szembeni, mélyebben gyökerező, régi keletű ellenséges érzelmek között. Az amerikai íróknak is különbséget kellene tenniük – sajnos ritkán tesznek – a Bush-adminisztrációt érintő jogos, jól informált európai bírálatok és az Amerika-ellenesség vagy a Sharon-kormányt érő európai kritikák és az antiszemitizmus között. Azonban mindkét esetben felmerül az a nehéz kérdés, amely különben a legtöbb nézeteltérés okozója is: hol van a kettő között a határ?

Arra is szükségünk volna, hogy megőrizzük a humorérzékünket. Az európaiak azért nevetnek George W. Bush elnökön, mert időnként nevetséges dolgokat mond (esetleg nem is mond, csak ráfogják). Például: „A franciákkal az a baj, hogy nincs szavuk arra, hogy entrepreneur.”* Az amerikaiak azért nevetnek szívesen a franciákon, mert ennek régi hagyománya van az angolszászok körében, Shakespeare-ig visszamenőleg. Csakhogy ez csapdahelyzet. A konzervatív írók, mint Jonah Goldberg vagy Mark Steyn, időnként alaposan elvetik a sulykot. A kijelentéseik egy része nyilvánvalóan humoros, máskor viszont félig-meddig vagy egészen komolyan is veszik, amit mondanak. Csakhogy hiába tiltakozna bárki is ezek ellen, mert azonnal rávágják: „Hiszen csak tréfáltam!” A humor eszközei a túlzás és a sztereotípiákkal való játék. De vajon ha egy európai író „Pászkafaló meghunyászkodó majmoknak” nevezné „a zsidókat”, ezt ki tartaná jó tréfának? Természetesen nem szabad megfeledkeznünk a kontextusról, vagyis arról, hogy az Egyesült Államokban nem  irtották a franciákat. De azért a humoristák elgondolkozhatnának a dolgon.

Az Európa-ellenesség nem úgy nyilvánul meg, mint az Amerika-ellenesség. Míg az utóbbinak meghatározó eleme az irigységgel keveredő sértettség, addig az előbbiben az ingerültség keveredik a megvetéssel. Az Amerika-ellenesség egyes országokban már-már rögeszmévé válik – nevezetesen Franciaországban, ahogyan Jean-François Revel nemrégen rámutatott. Viszont nagyon távol állunk attól, hogy az Európa-ellenesség Amerika rögeszméjévé váljon. Az igazság az, hogy a legtöbb amerikai enyhén jóindulatú közönnyel gondol Európára, és elképesztően keveset tud róla. Két napon keresztül jöttem-mentem Kansasban, és nagyon sok embernek feltettem a következő kérdést: „Mire gondol, ha azt mondom, Európa?” A legtöbben hosszú hallgatással válaszoltak, néhányan vihogni kezdtek, akik pedig mégis válaszoltak, olyasmiket mondtak, hogy „Hát… azt hiszem, nem sokat vadászhatnak arrafele” (Vernon Masqua, asztalos Mc.Louth-ban);  „Messze van az ide” (Richard Souza, akinek a szülei Franciaországból, illetve Portugáliából jöttek). Jack Weishaar, egy német származású idős farmer hosszú gondolkodás után azt mondta: „Jó messze van, a pocsolya túloldalán.” Nincs az az eldugott falu Andalúziában vagy Ruténföldön, ahol egy földműves vagy egy asztalos ne tudna ennél sokkal-sokkal többet Amerikáról.

Bostonban, New Yorkban és Washingtonban – ezt úgy is hívják, hogy „a Bos-Wash folyosó” – úgy értesültem, hogy a hidegháború végével még azok is elvesztették az érdeklődésüket Európa iránt, akik pedig amúgy jól ismerik. Hiszen Európa sem nem erős szövetséges, sem nem potenciális versenytárs, mint mondjuk Kína. „Öregek otthona!” – mondta egy amerikai ismerősöm, aki mind a középiskoláit, mind pedig egyetemi tanulmányait Angliában végezte. Tucker Carlson konzervatív szakértő a CNN Crossfire című műsorában így nyilatkozott: „Kit érdekel, hogy mit gondolnak Európában? Az  Európai Uniónak az a legfőbb gondja, hogy az angolok kilogrammot használjanak, és ne fontot. Amerikának egyre kevesebb érdeke fűződik ahhoz a földrészhez.”

Egy ízben megkérdeztem egy magas beosztású tisztviselőt, mi lesz, ha az európaiak nem szűnnek meg bírálni az Egyesült Államokat, holott a katonai erejük  messze lemarad mögötte. „Ugyan, mondhatnak, amit akarnak!” – hangzott a válasz.

Én mégis úgy éreztem, hogy ez a közöny valahogy erőltetett is. Beszélgető partnereim láthatóan nagyon igyekeztek meggyőzni arról, hogy mennyire kevéssé törődnek Európával. Vehemens bírálataik is arról tanúskodtak, hogy nagyon is jól ismerték Európát, és csöppet sem hagyta őket hidegen. Számosan közülük Oxfordban vagy Párizsban tanultak, és nem szalasztják el az alkalmat, hogy megemlítsék európai barátaik nevét. Akárcsak azok az európaiak, akik, miközben bírálják az Egyesült Államokat, határozottan elutasítják az Amerika-ellenesség vádját („Ne értsenek félre, én szeretem az országot és a népét”), az amerikaiak is, úgyszólván kivétel nélkül ragaszkodnak ahhoz, hogy ők nem Európa ellen emelik fel a szavukat.

Az Amerika-ellenesség és az Európa-ellenesség a politikai skála két ellenkező végén helyezkedik el. Az európaiak főleg balról támadják Amerikát, míg az amerikaiak jobbról Európát. A legszókimondóbban a neokonzervatív oldalról támadják Európát, és támadásaik során ugyanazt a harcos retorikát használják, amelyet az amerikai liberálisok ellen is bevetnek, ha kell. Amint azt Jonah Goldberg is beismerte nekem, az „európaiak” ürügyül szolgálnak a liberálisok számára. „Tehát Bill Clinton is európai?” – kérdeztem. „Igen. Vagy legalábbis úgy gondolkodik, mint egy európai.”

Vannak arra utaló jelek, hogy a bal-jobb megosztottság jellemzi a népesség magatartását is. 2002 decemberében az Ipsos-Reid közvélemény-kutató csoport, amely rendszeresen felméri az amerikai polgárok véleményét, fölvett a kérdései közé néhány olyat is, amely ennek a tanulmánynak a céljait szolgálta. A megkérdezetteknek négy kérdés közül kellett választaniuk, a kérdések a diplomáciával és a háborúval kapcsolatos ellentétes európai és amerikai megközelítésre vonatkoztak. Míg a demokrata szavazóknak harminc százaléka, a republikánusoknak csak hat százaléka választotta a következő mondatot: „Úgy tűnik, hogy az európaiak előnyben részesítik a diplomáciai megoldásokat a háborúval szemben, és ezt Amerika is eltanulhatná tőlük.”  Viszont a demokratáknak csak tizenhárom százaléka választotta azt, hogy „Az európaiak túlságosan is hajlanak a kompromisszumokra, ahelyett hogy kiállnának a szabadságért, még akkor is, ha ez háborúval jár. Ez nem helyes.” A republikánusoknak ez esetben harmincöt százaléka választotta ezt a mondatot.

A megosztottság még nyilvánvalóbbá vált akkor, amikor két olyan megállapítás között kellett választani, amelyek „az Irakban folyó háború módjára” vonatkoztak. A republikánusok ötvenhárom százaléka, szemben a demokraták harminchárom százalékával, azon a véleményen volt: „Szükséges, hogy az Egyesült Államok ura maradjon a helyzetnek, és ne engedje meg európai szövetségeseinek azt, hogy a mozgásterét korlátozzák.” Viszont a demokraták ötvenöt százaléka, szemben a republikánusok harmincnégy százalékával, úgy gondolta: „Rendkívül fontos volna, hogy az Egyesült Államok szorosabbra fűzze szövetségét az európai országokkal, még akkor is, ha ez korlátozná őt a döntések meghozatalában.”

Talán érdemes volna közelebbről szemügyre venni azt a hipotézist, miszerint a republikánusok a Marsról származnak, a demokraták pedig a Vénuszról.

Egyes konzervatív gondolkodók számára a külügyminisztérium a Vénusz előretolt helyőrsége. William Kristol, Amerika egyik legrégibb neokonzervatív gondolkodója „a megbékélés tengelyéről” beszél, amely „Rijádtól Brüsszelig, a Ködös Mélységig terjed”. Az előbb említett Bos-Wash folyosó mentén számtalanszor beszéltek nekem arról, hogy két csoport vetekszik egymással azért, hogy Bush elnök az iraki kérdésben rájuk hallgasson: az egyik a „Cheney–Rumsfeld csoport”, a másik a „Powell–Blair csoport”. Brit állampolgár némi meglepődéssel veszi tudomásul, hogy miniszterelnöke az amerikai külügyminisztérium befolyásos tagja.

Azért az Atlanti-óceán partján élő európaiak most ne sóhajtsanak fel megkönnyebbülten, mert a külügyminisztériumban még azok is, akik egész életükben liberálisok és Európa hívei voltak, most nem kevés kiábrándultsággal tekintenek rá. Csalódottságukat leginkább az váltotta ki, hogy Európa nem volt képes megakadályozni azt, hogy a „hátsó udvarában” negyedmillió boszniai mohamedánt lemészároljanak. És Európa azóta sem tudta összeszedni magát sem külpolitikai, sem biztonsági téren. Colin Powellnek kellett megoldania azt a vitát, amely Spanyolország és Marokkó között támadt a marokkói partok közelében fekvő lakatlan kis sziget miatt.

„Komolytalanok” – mondta igen lapidárisan George F. Will, amikor együtt reggeliztünk egy washingtoni szállodában. Mármint az európaiak. És ámbár Mr. Will korántsem tartozik a külügyminisztérium liberálisai közé, bizonyára sokan egyetértenének vele. A történelem érdekes fordulatot vett. Mert mit is mondott Charles de Gaulle az amerikaiakról? „Ils ne sont pas sérieux.”

A Nyugat hanyatlása?

Tehát megállapíthatjuk, hogy Amerika csalódottan és ingerülten viszonyul Európához, az egyre növekvő megvetés már-már ellenséges magatartássá fajult, amely szélsőséges megnyilvánulásaival kiérdemli az „Európa-ellenesség” megnevezést. Hogyan történhetett ez?

Máris szolgálhatunk néhány lehetséges magyarázattal, ámbár, ha ezeket közelebbről meg akarnánk vizsgálni, egész könyvet írhatnánk. Itt és most csak utalni fogok néhány dologra, amelyeket érdemes szemügyre venni. Először is: az Egyesült Államokban mindig is létezett egy erős Európa-ellenesség. Michael Kelly, az Atlantic Monthly valamikori szerkesztője egy ízben megjegyezte: „Amerikát Európa ellenszereként teremtették.” George Washington a következő kérdéssel fordult honfitársaihoz Búcsúbeszédében: „Ugyan miért kötnénk sorsunkat Európa bármelyik pontjához is? Miért kockáztatnánk békénket és jómódunkat az európai érdekekért, ambíciókért, vetélkedésekért, szeszélyekért?” A 19. és a 20. században millió és millió amerikai úgy gondolt Európára, mint arra a helyre, ahonnan az emberek elmenekülnek.

Azért Európa minden időkben képes volt elbűvölni Amerikát. Ne feledkezzünk meg például Henry Jamesről, a neves íróról. Az amerikaiakban mindig is élt a vágy: versenyre kelni és fölébe kerekedni különösen két országnak, Angliának és Franciaországnak. Ifjabb Arthur Schlesinger idézett nekem egy régi mondást, amely szerint „amikor meghalnak, az amerikaiak Párizsba mennek”. Thomas Jefferson szerint „minden embernek két hazája van, az igazi és Franciaország”. Hát akkor mikor változott meg az amerikai magatartás Angliával és Franciaországgal szemben? 1940-ben, Franciaország „különös legyőzetésének” évében, amelyet úgy is emlegettek, mint „Anglia legszebb óráját”? Később De Gaulle éppen Amerika ellenében ébresztgette a franciák önbecsülését, míg Churchill igyekezett megerősíteni a „különleges kapcsolatot” a két nemzet között, amelyhez a tulajdon szülei tartoztak. (Ha meg akarjuk érteni Chiracnak és Blairnek az Egyesült Államokkal szembeni magatartását, a fenti két nevet nem tudjuk megkerülni.)

Az elmúlt ötven évben, 1941-től 1991-ig az Egyesült Államok és az európaiak között mind szorosabbra fűződött a barátság, mivel közös volt az ellenségük: előbb a nácizmus, később pedig a szovjet kommunizmus. A geopolitikai „Nyugatnak” ezek voltak a legszebb évei. Azért a hidegháború alatt is voltak feszültebb pillanatok Amerika és Európa viszonyában. Néhány mai sztereotípia már a nyolcvanas évek elején jelentkezett. Nem volt egyetértés a hajózás kérdésében, a Pershing-rakétákat illetően vagy az Egyesült Államoknak a közép-amerikai államokat, illetve Izraelt érintő külpolitikája terén sem. Richard Perle-t, az akkori kemény vonalas politikust „a sötétség hercegének” nevezték.  Egyszóval voltak ellentétek, különösen a Szovjetunió kérdésében, de ezeket az ellentéteket  mindig elsimította az a tény, hogy közös volt az ellenség.

Ez azonban mára megszűnt. Meglehet, hogy tanúi vagyunk annak, amit Owen Harries ausztrál író tíz évvel ezelőtt előre látott és meg is írt Foreign Affairs című cikkében: a „Nyugat” mint geopolitikai tengely elsorvad, mert eltűnt a közös ellenség. A második világháborúnak és a hidegháborúnak Európa volt a fő színtere, a „terrorizmus elleni harcnak” azonban már nem ő a központja. A relatív hatalom szakadéka szélesre tágult. Az Egyesült Államok nem egyszerűen a világ egyedüli szuperhatalma, hanem hiperhatalom, amelynek a katonai kiadásai hamarosan akkorára nőnek majd, amekkora a többi tizenöt, legerősebb országé együttvéve. Az Európai Unió gazdasága erős, gyorsan közelít az Egyesült Államok 10 trillió dolláros gazdaságához, de ezt nem használta fel arra, hogy számottevő katonai hatalomra vagy diplomáciai befolyásra tegyen szert. Különbség van abban a kérdésben, mire kellene felhasználni a hatalmat.

Robert Kagan szerint Európa a „törvények és szabályok, a nemzetek fölötti egyezkedések és együttműködés” kanti világába került, míg az Egyesült Államok megmaradt  Hobbes világában, ahol a nemzetközi célok elérésére még mindig a fegyvereket tekintik a leghatékonyabb eszköznek, még akkor is, ha liberális célokról van szó. Az első kérdés, amely nyilvánvalóan felötlik bennünk, az, hogy valóban így van-e. Azt hiszem, Kagan – aki maga is „karikatúráról” – beszél, túl elnéző Európával szemben, amikor tudatos, koherens megközelítésnek nevezi azt, ami valójában bizonytalan keresgélés és nemzetek közötti különbség. A másik, kevésbé nyilvánvaló kérdés: vajon az európaiak és az amerikaiak szeretnék-e, hogy valóban így legyen? Úgy tűnik, igen. Jó néhányan azok közül, akiknek beleszólásuk van az amerikai politikába, kedvüket lelik abban, hogy ők a Marsról jöttek, értve ezen, természetesen, nem azt, hogy marslakók, hanem azt, hogy harciasak. Hasonlóképpen sokan azok közül, akik az európai politikát alakítják, szívesen tartják magukat és elveiket „vénuszinak”. Kagannak tehát igaza lehet.

Az Európai Unió hamarosan tovább bővül, és ezzel egy időben megjelent az identitás meghatározásának az igénye és egy erős késztetés arra, hogy önmagát az Egyesült Államok ellenében határozza meg. Európa úgy rajzolja meg új arcát, hogy felsorolja, mi mindenben különbözik Amerikától. Az ebben a témában megjelent tanulmányok rémes szakzsargonjában Amerika csak mint a Más szerepel. Ez persze nem tetszik Amerikának. (Kinek tetszene?) A szeptember 11-i terrorista akció után Amerika még inkább kész önmagát harciasnak tekinteni, és még erősebben hisz abban, hogy missziós feladatai vannak a világban.

Stanley Hoffmann volt az, aki felfigyelt arra, hogy mind Franciaország, mind pedig az Egyesült Államok úgy tekint önmagára, mint civilizáló, univerzáló feladatokkal megbízott országra. Csakhogy létezik egy inkább európai, mint csak francia elképzelés a civilizálásról, egy nemzetek fölötti, törvényekre épülő integráció, az „EU-topia”, amely kemény összeütközésbe kerül az amerikai missziós elképzeléseknek  a közelmúltban megfogalmazódott konzervatív változatával. Ezért idézi Jonah Goldberg ingerülten a német Karl Kaisernek azt a megállapítását, hogy „Európa valami olyasmit hozott létre, amit előtte senki: egy békeövezetet, ahol a háborúra semmi lehetőség. És az európaiak hisznek abban, hogy ez a modell a világ más részein is megvalósítható.”

Mindkét fél azt hiszi, hogy az ő példája a  követendőbb. Nemcsak a nemzetközi színtéren, hanem a demokratikus kapitalizmus számos egyéb vonatkozásában is, a szabad piac és a jóléti állam megteremtése, a személyes szabadság és a társadalmi szolidaritás területén is. Mindez arra késztette Charles A. Kupchant, a nemrégen megjelent The End of the American Era (Az amerikai korszak vége) szerzőjét, hogy könyvében sem többet, sem kevesebbet állítson, mint azt, hogy számítani kell az európai és az amerikai civilizáció közötti meghasonlásra. Míg Kagan úgy gondolja, hogy Európa gyenge, és az is marad, Kupchan az Egyesült Államok jövendő nagy riválisát látja benne (Kína helyett). Sok európai örömét lelné ebben a jövendölésben, de az igazság az, hogy az Egyesült Államokban Kupchan meglehetősen egyedül maradt a véleményével.

Azt hiszem, számolni kell egy másik, mélyebben meghúzódó trenddel is az Egyesült Államokban. Már említettem, hogy a 19. században és a 20. század jó részében is Amerika ugyan gyanakvással szemlélt mindent, ami európai volt, mégis ebbe a gyanakvásba jócskán keveredett csodálat és elbűvöltség is. Mondjuk meg úgy, ahogy van, Amerika kulturális téren bizony tele volt kisebbrendűségi komplexussal. Ebből azonban fokozatosan sikerült kigyógyulnia. Ma már, a hidegháború elmúltával és az Egyesült Államoknak ezt követő gyors felemelkedésével az egyeduralkodói szintre, nehéz volna pontosan számba venni, milyen tényezők befolyásolták ezt a „gyógyulást”. Az erős Róma már nem tekintett megilletődötten Görögországra. Nemrégiben egy hajdani amerikai diplomata, aki hosszú időt töltött Európában, a következőket írta nekem: „Amikor a negyvenes években először mentem Európába, és később is, az ötvenes években, Európa fölöttünk állt. Felsőbbrendűsége nem a személyes kapcsolatokban nyilvánult meg, én például soha nem éreztem azt, hogy lenéznének, még olyanok sem, akik amúgy könnyen felvették a vállveregető stílust. Magasabbrendűsége a civilizációjában rejlett.” Ennek mára vége. Amint azt a továbbiakban írta, „Amerikának ma már nem kell szégyenkeznie”.

Nous sommes tous des Américains?

A hidegháborút követő nyolc esztendő során, amíg Bill Clinton személyében a Fehér Házban egy tiszteletbeli európai lakott, ez a trend nem volt annyira nyilvánvaló. 2001-ben azonban beköltözött oda George W. Bush, egy két lábon járó ajándék minden Amerika-ellenes európai karikaturista számára, és magával hozta egyoldalú szemléletmódját és azt a könnyedséget, amellyel jó néhány nemzetközi egyezményt félresöpört. Szeptember 11-e után  háborús időszaknak nyilvánította a mandátuma idejét, és magam is úgy találtam, hogy Washingtonban sokkal erőteljesebben él az az elképzelés, hogy szeptember 11-e óta Amerika háborúban áll, mint bárhol máshol az Egyesült Államok területén, beleértve magát New Yorkot is. A legkitartóbban a Bush-adminisztráció ragaszkodik hozzá. A „terrorizmus elleni háború” felerősítette a republikánus elit körében a Robert Kaplan által „Harcos Politikának” nevezett irányzatot, megfűszerezve jó adag keresztény fundamentalizmussal. Ez teljes mértékben hiányzik az erősen szekularizált Európában. Walter Russel, a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának feje Special Providence című könyvében azt írja, hogy az amerikai külpolitikában feléledt a „jacksoni” irányzat. Az Al Kaida terroristáira úgy tekintenek, mint hajdan a creek indiánokra.   

Akkoriban Amerika körülbelül azzal a kérdéssel fordult Európához, amelyet Charles Krauthammer konzervatív vezércikkíró tett fel nekem: „Együtt vagyunk a lövészárokban vagy sem?” Európa válasza messzehangzó igen volt. A Le Monde azt írta: „Nous sommes tous des Américains.” Csakhogy másfél év múlva Tony Blair volt az egyetlen európai vezető politikus, aki csakugyan bebújt az amerikaiak mellé a lövészárokba. Amerikában sokan úgy érzik, hogy a franciák visszatértek a régi Amerika-ellenes érzelmeikhez, ami pedig Gerhard Schröder német kancellárt illeti, ő egyenesen annak köszönheti, hogy a múlt év szeptemberében újraválasztották, hogy cinikus módon meglovagolta az Amerika-ellenes érzelmeket.

A Közel-Kelet megosztottsága

Hol és mikor fordított hátat egymásnak ismét Európa és Amerika? 2002 elején, az izraeli–palesztin konfliktus  eszkalációja idején. A Közel-Kelet a forrása és a katalizátora mindannak, ami azzal fenyeget, hogy felszítja Európában az Amerika-ellenes és Amerikában az Európa-ellenes érzelmeket, úgy, hogy végül a kettő egymást fogja táplálni. Az európai antiszemitizmus és a Sharon-kormány ezen az alapon való bírálata alkalmat adott az amerikai  konzervatív vezércikkíróknak és politikusoknak arra, hogy méregbe mártott szavakkal bírálják Európát. Egy zsidó liberális kommentátor elmagyarázta nekem, hogy az említett kritikusok jó része nemcsak hogy Izrael-párti, de közülük igen sokan „született Likud-pártiak”. Stanley Hoffmann nemrég azt írta, úgy tűnik, az illetők hisznek abban, hogy „a zsidó államnak és az Egyesült Államoknak azonosak az érdekei”. A Palesztinát pártoló európaiak felháborodtak azon, hogy a Sharon-kormányt érintő bírálataik miatt antiszemitáknak nevezték őket, és egy Egyesült Államok-beli erős „zsidó lobbyról” beszélnek. Ezzel igazolni látszanak az amerikai likuditák legsötétebb gyanúját az európai antiszemitizmust illetően, és a dolog folytatódhat a végtelenségig.

Egy nem zsidó európainak nehéz írnia erről a reménytelen gubancról, amelyben a felek előítéletei kölcsönösen egymást erősítik, mert hamarosan maga sem fogja érteni azt, amit meg akar magyarázni. No és természetesen ezeken kívül a Közel-Keletet illetően ott vannak a valódi szemléletbeli különbségek. Például az európai politika formálói úgy gondolják, hogy az izraeli–palesztin konfliktus tárgyalásos rendezése hosszú távon hatékonyabban segítené elő a „terrorizmus elleni harc” sikerét, mint az Irak elleni háború. A mi szempontunkból fontosabb, hogy míg a kommunizmus ellen vívott hidegháború Közép-Európában közelebb hozta egymáshoz Amerikát és Európát, addig a Közel-Keleten zajló „terrorizmus elleni háború” eltávolítja őket egymástól. A Szovjetunió egyesítette a Nyugatot, a Közel-Kelet megosztja.

Márpedig hideg fejjel megvizsgálva a kérdést, az ember rendkívül ostobának látja ezt a megosztottságot. Európa földrajzilag csak a szomszédban van, ráadásul jelentős és egyre növekvő mohamedán népességgel rendelkezik, tehát sokkal inkább szüksége volna egy békés, gazdag, demokratikus Közel-Keletre, mint az Egyesült Államoknak. Sőt mi több, Washingtonban találkoztam két magas rangú hivatalnokkal, akik maguk is azt vallották, amit egyes amerikai kommentátorok hangoztatnak, hogy a szélesebb értelemben vett Közel-Kelet demokratizálása olyan programmá válhat, amely elősegítené a Nyugat megerősödését. Jelen pillanatban azonban ettől még elég távol állunk.

Most inkább úgy néz ki, hogy az iraki háború inkább kiszélesíti Európa és Amerika között a szakadékot. A Közel-Kelet olyan örvény, amelyben Európa valós vagy képzelt Amerika-ellenessége felszítja az amerikaiak valós vagy képzelt Európa-ellenességét, ami aztán még több ellenérzést vált ki Amerikával szemben, és mindkét esetben tovább súlyosbítja a problémát az a szüntelen vád, hogy tudniillik Európában antiszemita érzelmek uralkodnak. Változás csak akkor következne be, ha az Atlanti-óceán mindkét partján tudatosan törekednének rá, vagy akkor, ha 2005 és 2009 között új adminisztráció jutna uralomra Washingtonban. Közben azonban nagyon sok kárt lehet okozni, és azért ne feledjük, hogy amint már említettem, a jelenlegi elidegenedésnek mélyebbre nyúló történelmi gyökerei vannak.

Azt mondhatnák, hogy az „amerikai Európa-ellenességnek” az olyanfajta megvilágítása, ahogyan ebben az esszémben magam is tettem, csak tovább mélyíti a kölcsönös bizalmatlanságot. Csakhogy az író nem diplomata. Amerika Európa-ellenessége létező valóság, és a hordozói lehetnek az első fecskék, akik egy hosszú, rossz nyarat ígérnek.  

Vallasek Márta fordítása

 

 

*Lefordíthatatlan szójáték, a weeny szó icipicit jelent.

**Lefordíthatatlan szójáték, az entrepreneur szó a franciából került az angol nyelvbe és vállalkozót, vállalkozást jelent.