Kállay Miklós miniszterelnökkel (1942. március 9.–1944. március 19.) a történettudomány mindeddig meglehetős mostohán bánt. Kormányelnöki tevékenységét a legrészletesebben a Magyarország története című sorozat közel harminc évvel ezelőtt megjelent 8. kötete1 tartalmazza, emlékiratát pedig negyven éve Ránki György elemezte.2 Hiába keresünk róla azóta született monografikus feldolgozást vagy jelentős tanulmányt, ilyet nem találunk. A közvéleményben leginkább sztereotípiák élnek róla mind a mai napig. Ő adta elő a „kállai kettőst”, ő volt a „húzódozó csatlós” egyik tipikus alakja, illetve az ő kilátástalan „hintapolitikája” vezetett… Hova is? Nos, az utóbbi kérdésre elsősorban az emlékiratokban találunk válaszvariációkat, és ezek nagy többsége elmarasztaló Kállayra nézve.

Kállay Miklós családja már a középkorban birtokos volt a Nyírségben és a Szilágyságban, máig is álló barokk kastélyukat (némi átalakítással használatban van) a 18. század közepén építtették Kállósemjén községben (nem messze Nyírbátortól), amelynek a lakossága a 20. század harmincas éveiben 4000 fő körül mozgott. A trianoni békeszerződés következtében a Szilágy megyei birtokrészek elvesztek, de a szabolcsiakon – a magyarországi átlagos szinthez képest – kivételesen fejlett gazdálkodást folytattak a kb. 1200 hektáros középbirtokon. Ami Kállay Miklóst illette, a kortársak az egyik legsikeresebb gazdálkodónak tartották.

Felkészülése és életútja a hazai birtokos elit szokásos menetrendjét követte, talán azzal a különbséggel, hogy a hazai jogi kurzuson kívül Genfben, Drezdában és Párizsban is végzett egyetemi tanulmányokat. Szolgabíró, főszolgabíró, majd a Bethlen-kormány idején Szabolcs vármegye főispánja (1921–1929). 1929 őszén államtitkárságot vállalt a Kereskedelemügyi Minisztériumban, ahol elsősorban a külkereskedelmi kapcsolatokkal és mindenekelőtt az agrárexporttal foglalkozott. Bethlen lemondását követően visszavonult birtokára, de 1932 októberében elfogadta Gömbös Gyula felkérését a földművelésügyi tárca vezetésére. Az adott időpontban e lépés nem állt ellentétben azzal a körülménnyel, hogy Kállay továbbra is a Bethlen István által meghatározott és mintegy vezetett konzervatív csoportosuláshoz tartozott, mivel 1932-ben ez a kör is egyetértett Gömbös miniszterelnöki kinevezésével. Ugyanakkor Bethlen szemében Kállay mintegy ellensúly is volt azokkal a Gömbös-követőkkel szemben, akik radikális földreformról beszéltek. A jóváhagyás hátterében viszont elsősorban az állt, hogy Bethlen belátta: az ő korábbi, külkereskedelmi téren a világpiacra viszonylag nyitott, a gazdaság élénkítése szempontjából pedig külföldi kölcsönökre alapozott gazdaságpolitikája a gazdasági világválság körülményei között nem folytatható. A folytatásra Károlyi Gyula által tett kísérlet megbukott. Új koncepcióra volt tehát szükség, új javaslatokkal és új arcokkal. A legfontosabb új arcot Gömbös Gyula jelentette, akinek voltak ajánlatai is. A vezető osztály soraiban viszonylag sokan bizakodtak abban, hogy a kormány által meghirdetett számos reform közül legalább néhány megvalósul.

Közéjük tartozott Kállay is, akinek tudnia kellett viszont, hogy a mezőgazdaság ügyének kezelése nem tartozott ekkoriban a békés foglalkozások körébe. Az agrárszféra egésze évek óta válsággal küzdött, és a világválság az eget teljesen elborította. A gabona és a hús eladhatatlanná vált, más jelentősebb mennyiségű exportcikkel viszont az ország nem rendelkezett. A már 1925 óta mutatkozó agrárválságot az idézte elő, hogy a tengerentúli (amerikai, argentin és kanadai) áru olyan árakkal jelent meg, amilyenekről a hazai termelők legfeljebb álmodozhattak, nem mintha a munkabér lett volna túlságosan magas (ellenkezőleg: az nagyon is alacsony volt), hanem azért, mert a termelés olyan elavult módszerekkel folyt, hogy azonos nagyságú területen Kanadában a sokszorosát állították elő a magyarországi átlagtermésnek. A szomorú alaphelyzetet végzetessé tette, hogy a válság kirobbanása után mind Ausztria, mind Olaszország tetemesen csökkentette magyar bevitelét, Németország pedig – a Bethlen által elért elvi engedmény ellenére – gyakorlatilag nem nyitotta meg a piacát.

Kállay egyik legfontosabb feladata ezért nyilvánvalóan abban állt, hogy piacot találjon, illetve kidolgozzon olyan kereskedelmi feltételeket, amelyek segítségével növelhető a kivitel Olaszországba és Ausztriába, a németek pedig jelentős kontingens átvételére vállalkoznak. Gömbös e téren felmutatott sikerei mögött Kállay (és munkatársai) munkája állt. Hozzáteendő ehhez, hogy anyagi értelemben a siker egy része távolról sem volt akkora, mint amekkorának a kormány feltüntette, illetve – más részében – politikai veszélyt is tartalmazott. Olasz relációban csökkentette a sikert, hogy romlottak az átvételi feltételek, sőt az is, hogy a megjelölt kontingensnek az olaszok csak a felére kötelezték el magukat, a másik felére pedig opciót érvényesítettek, azzal a szándékkal, hogy azt Svájcnak adják tovább. Nyilvánvaló, hogy ezen az üzleten csak az olaszok nyerhettek.  Ami Ausztriát illette, a magyar agrárimport ezt követően sem érte el az 1929-es szintet.

A Németországgal 1933-ban és 1934-ben kötött úgynevezett kereskedelmi pótegyezmények viszont végső elemzésben Hitler ama megfontolásának köszönhették létrejöttüket, amely szerint értelmesebb politika, ha az ország Amerika helyett a szomszédságból szerzi be mezőgazdasági szükségletét, mivel ennek fejében a Duna tájékán eladhatja ipari feleslegét, miközben az USA vámpolitikája miatt az amerikai piacra nem jut be, vagy ha bejut, úgy elveszti a vámon, amit megkeresett a réven. Az új német politika sikeresen működni kezdett Magyarországon kívül Romániában és Jugoszláviában, valamint más árukapcsolással (szén) Lengyelországban is, és e sikernek több következménye volt. Gazdasági szempontból megalapozta az úgynevezett klíring rendszert, amelynek keretében a mezőgazdasági országok – és köztük Magyarország – egyre kiszolgáltatottabbá váltak. A klíring (elvileg azonos volt a barter rendszerrel) áruelszámolást jelentett, egy-egy megállapított periódus végén az egyik vagy a másik oldalon mutatkozó hiány pénzbeli rendezésének követelményével. Minél jobban telt viszont az idő, annál inkább kitűnt, hogy a németek a gabona és hús fejében igyekeznek a bóvlit elsütni ezeken a piacokon, miközben kifizetetlen adósságuk még így is egyre csak halmozódik. Üzleti szempontból tehát egyik megállapodást sem lehetett igazán sikernek elkönyvelni, de hozzá kell tennünk ehhez, hogy az osztrák–olasz–német nyitásnak 1933–1934-ben (egyébként sem előbb, sem ezt követően) nem volt alternatívája. A megelőző nemzetközi agrárrendezési tervek sorra elbuktak, és Nyugat-Európában nem akadt egyetlen ország sem, amely a Duna menti államok termékei iránt akár csak a legcsekélyebb érdeklődést mutatta volna. Néhány jóhiszemű magyar elemző ajánlgatta ugyan a csehszlovák piacot (és az együttműködést Csehszlovákiával), Budapesten azonban – a Trianon okozta traumától eltekintve is – legfeljebb annak örülhettek, hogy a csehek legalább a vámháborút beszüntették, de az ottani agrárlobbi hatásos követeléseivel szemben jelentősebb piacbővüléssel reálisan nem számolhattak.

A nemzetiszocialista német kormánnyal kötött szerződés tartogatott azonban politikai veszedelmet is. Több közgazdász és gazdaságtörténész osztotta és osztja ugyanis azt a nézetet, hogy Hitler valójában e kereskedelmi diplomáciával alapozta meg a szóban lévő államok későbbi politikai támogatásának megszerzését. Ha az ebben kételkedők szempontjait elfogadhatjuk is annyiban, hogy a kereskedelmi kapcsolat nem foglalt magában politikai elkötelezettséget, és az út nem volt egyenes, sőt még feltétlen sem az egyik stádiumból a másikba, annyit mindenesetre el kell ismernünk, hogy gazdaságilag kényszerhelyzetet jelentett, és hogy ennek óhatatlanul voltak következményei a politikai szférára is. A lengyel és a jugoszláv példa megmutatta ugyan, hogy a két tényező összekapcsolódása nem abszolútum, de azt is, hogy a lánc megszakításának horribilis ára lehet.

Mindenesetre mindazért, ami e szerződésekből legalább pillanatnyilag pozitívnak volt mondható, és ami kétségtelenül fellélegzést biztosított a mezőgazdaságban érdekelt minden termelőnek, Gömbös miniszterelnök aratta le a babért, a földművelésügyi miniszter pedig tovább bajlódhatott a mezőgazdaság betegségeinek orvoslásával. Már megelőzően, 1933-ban kibocsátott (14 000/1933 sz.) rendeletével szabályozta a gazdák tartozásainak fizetését, vagyis átütemezte az adósságot, és védettséget biztosított a birtokok elárverezésével szemben. Kezdettől fogva feladatai közé tartozott a földbirtokreform vagy a „földrendezés” ügye, ám éppen a személye volt a garancia arra, hogy e téren a kormány nem fog semmiféle „túlzásba” bocsátkozni. És valóban, néhány nappal a kormány megalakulása után már Gömbös is csak „telepítéspolitikáról” beszélt. Kétségtelen azonban, hogy ezen mást értett a földművelésügyi miniszter, és mást Gömbös. Kállay kényszerbérleti szerződések alapján akart a rendelkezésre álló földalap (mintegy 26 ezer hold) mellett továbbiakat igénybe venni a telepítésre, gondolva elsősorban a bankok tulajdonát képező területekre, az eladósodott birtokokra, amelyek éppen adósságukat rendezhetnék megfelelő földterület átengedésével, továbbá a holtkézi és a katolikus egyházi birtokokra. Gömbös viszont nem bérletről, hanem tulajdonról gondolkodott, amelyet „ellenérték” fejében kellene „arra alkalmas egyének” kezébe juttatni. Alkalmasnak vélte az 500–1000 holdas tulajdonosokat is, ha „vezetői volnának a népnek”, valamint a „vitézeket”,3 főként a nemzetiségi területeken – nyilvánvalóan az övezet „magyarítása” érdekében.

Ebben az időben egyébként a média, a szaksajtó és a rangos folyóiratok a földvitától voltak hangosak. A nagybirtok teljes sérthetetlenségének álláspontját alig védte valaki , a másik oldalon azonban a lehető legtarkább tervek születtek, kezdve azokkal, amelyek a 200, 500 vagy 1000 holdas felső határok mentén akartak új birtokstruktúrát kialakítani, és befejezve az olyan sokkal mérsékeltebb elgondolásokkal, mint amilyet Kállay is képviselt. A kormányon belüli eltérést végül – mint többnyire – kompromisszummal zárták le. A bérlet–tulaj-don vitában Gömbös álláspontja érvényesült, míg az igénybevétel szempontjából ugyanazokat a forrásokat akarták igénybe venni, amelyeket Kállay megjelölt. A végül nagy nehezen megszerkesztett törvénytervezetet (XXVII/1936 sz.), amely távolról sem volt radikális (400 ezer hold igénybevételét tervezte mintegy huszonöt-harminc év alatt), már nem Kállay nyújtotta be, és az országgyűlés csak 1936 júniusában szavazta meg.

Kállay 1935 elején lemondott, mivel feloldhatatlanná vált az ellentét a Bethlen-csoport és Gömbös Gyula között az utóbbi diktatórikus törekvéseinek mind világosabb jelei miatt. Kállay nemcsak hivatalát, de a kormánypártot is elhagyta, és független képviselőként a konzervatív ellenzéket támogatta. 1937-ben Horthy felsőházi taggá nevezte ki, ez év augusztusában pedig az Országos Öntözésügyi Hivatal elnöke lett. Az utóbbi feladat ugyancsak a kedvére volt. Az öntözés kérdésével már miniszter korában is foglalkozott, és annak – Bethlenhez hasonlóan – elkötelezett híve volt. Érthetően, hiszen az Alföldet időről időre szabályosan sújtó szárazság, aszály az ő birtokát is fenyegette. A Hivatalt egy 1937-ben elfogadott törvény létesítette, és 80 millió pengőt biztosított számára az alföldi öntözési rendszer kiépítésére. Kállay e feladat végrehajtásához hozzá is látott, jelentős eredményeket ért el, mi több, elérte, hogy a már öntözéses terület egy részén beinduljon a rizstermesztés. A birtok igazgatása mellett ez volt az egyetlen tevékenysége egészen addig, amíg a kormányzó rá nem beszélte, hogy vállalja el a miniszterelnöki tisztséget.

Emlékirata szerint nehezen hagyta magát rávenni e kockázatos lépésre. Végül mégis beleegyezett, és 1942. március 9-én ő lett a miniszterelnök. Elődjével, Bárdossy Lászlóval a politikai világ konzervatív és baloldali csoportjai már jó ideje elégedetlenek voltak, és véleményüket osztotta a kormányzó is. A Bethlen vezette és a legitimista, illetve – a másik oldalon – a polgári liberális, szociáldemokrata és kisgazda frakciók között alkalmi együttműködésre korábban is sor került (Gömbös miniszterelnökségének második felében, illetve Imrédy Béla megbuktatása kérdésében). Bárdossyval szemben most ugyanezek az erők sorakoztak fel, de Horthy szemében egyelőre csak a konzervatív tiltakozásnak volt súlya. (Ő egyébként nehezményezte azt is, hogy Bárdossy nem támogatta eléggé fia, István kormányzóhelyettessé választását.)

Kállay minden szempontból nehéz helyzetbe került, és ezzel tisztában is volt. Ami a külpolitikai és a katonai kérdéseket illette, megelőzően az országot oly mélyen elkötelezték Németország mellett, hogy ebből a pozícióból meglehetősen reménytelennek tűnt kihátrálni. Márpedig Kállay 1942 márciusában sem hitte már, hogy a Wehrmacht a háborút győztesként fejezheti be. A tengely erőivel ekkor már Nagy-Britannia és a Szovjetunió mellett hadban állt az Egyesült Államok is, és evidens volt, hogy az eredeti, négy-hat hónapig tartó villámháborús tervet nem sikerült végrehajtani a keleti fronton. A Vörös Hadsereget ugyanis a vártnál gyorsabban sikerült mozgósítani, és mind élő erőben, mind felszerelésben messze felülmúlta a német feltevéseket. Ez egyúttal azt jelentette, hogy míg a keleti hadjárat kezdetén a német katonai és politikai vezetés egyáltalán nem erőltette a magyar hadba lépést, a kialakult helyzet miatt most már mind nagyobb magyar katonai kontingens felhasználására tartott igényt. Ez vezetett ahhoz, hogy Bárdossy elkötelezte magát a 2. magyar hadsereg lábra állítására és kiküldésére a frontra. Az új miniszterelnökön múlt, hogy e tervet vitatni kezdi-e vagy sem. Minden jel szerint teljes volt az egyetértés a kormányzó, a miniszterelnök és a vezérkari főnök, Szombathelyi Ferenc között abban, hogy az ígéretet nem szabad bolygatni. A 2. hadsereg kiment a frontra.

Belpolitikai szempontból Kállay több okból is nehéz szituációba került. Problémát jelentett számára, hogy a parlamenti világot öt évvel előbb elhagyta, a kormányzó párt korifeusait nem nagyon ismerte, nem voltak tehát pontos ismeretei arról, hogy honnan várhat támogatást, és merről kell támadásokra felkészülnie. Ezt vélhetően hamar kitanulta, ezzel szemben nem tudott segíteni saját kormányának összetételén. Márpedig emlékirata szerint mindössze négy miniszterben bízhatott meg, míg a többiek elkötelezett németbarátok és radikális jobboldaliak voltak. Mellette csak Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Radocsay László igazságügy-miniszter, Varga József kereskedelem- és közlekedésügyi, valamint Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter állt. Politikai szempontból közülük a belügyminiszter volt a legfontosabb. Valamit javult a helyzet, amikor bevitte a kormányba külügyminiszterként Ghiczy Jenőt, aki az angolszász szövetségesekkel kezdett külföldi tárgyalások szakszerű irányítója lett. A kabinetben tehát nem egyszerűen csak ellenérdekeltek, de olyan emberek is ültek, akik gyakorlatilag a németek kémjeiként tevékenykedtek. Közülük különösen veszedelmes volt Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter és Bartha Károly honvédelmi miniszter.

Az abszurd szituáció azért jöhetett létre, mert Kállay nem akarta Berlint felbosszantani azzal, hogy a közismerten németbarát kormánytagokat kitessékeli a kormányból. A gesztus azonban nem igazán érte el a célját. A német hírszerzés és a politikai világ is meglehetősen tisztában volt Kállay gondolkodásmódjával, és őt kezdetben még csak fenntartással, utóbb azonban már ugyanazzal a megvetéssel és bizalmatlansággal kezelte, mint az egész magyar konzervatív tábort, beleértve ebbe a kormányzót is.  Hitler éppen csak nem lépte át az udvariasság szabályait, amikor 1942 júniusában fogadta a magyar miniszterelnököt, de  érdemi kérdéseket nem tárgyalt meg vele, mi több, szokásától eltérően még csak hosszú politikai-stratégiai fejtegetésekkel sem traktálta.4 Utóbb viszont humorizálva mesélte el az ebédlőasztal mellett a magyar miniszterelnök „két kis kérését”, amely részben arra irányult, hogy elismerjék: Magyarország jelenti a határt Európa és Ázsia (az ortodoxia) között, illetve, hogy a kormányzó-helyettes személyében a magyar csapatok egy háborús hőst ünnepelhessenek. Hitler hozzátette ehhez: „Ezt az ügyet Horthy igencsak jól kifőzte. Ha a fia a német hadseregben kiérdemli a sarkantyúkat, Németország nehezen mondhatna bármit is az ellen, hogy Magyarország őt apja helyetteseként működtesse, és esetleg akár István koronájával is felruházza.”5

Sokkal gyilkosabb szavakat idéz Kállay saját megítéléséről Joseph Goebbels naplójából, amelyeket azonban a legteljesebbnek tartott német naplókiadásban nem lehet megtalálni.6 Mégsem lehet kizárni, hogy korábbi, töredékes kiadások valamelyikében az idézetek szerepeltek, és annál is kevésbé, mert a szöveg tökéletesen megfelel Goebbels stílusának.7 Egy mindenesetre biztosra vehető: a német vezetőket Kállay a németbarát miniszterek kíméletében megnyilvánuló taktikája nem tévesztette meg. Kezdetben tolerálhatónak tartották ugyan a személyét, de nem bíztak meg benne igazán.

A kormány összetételével kapcsolatos taktika nem volt gyümölcsöző belpolitikai szempontból sem, mivel mind a szélsőjobboldalon gyülekező nácibarát pártok, mind a kormánypárt németbarát jobboldala tisztában volt az új miniszterelnök álláspontjával. Már jóval korábban Teleki Pál is annak a meggyőződésének adott hangot, miszerint a nemzetiszocialista diktatúra híveinek és csodálóinak a száma Magyarországon nem tesz ki többet az ország lakosságának 5 százalékánál, és ezt a nézetet Kállay is osztotta. Ez vélhetően alábecsült ráta, de annyi bizonyos, hogy a lakosság nagy tömegei valóban nem támogatták sem a nyilasokat, sem a háborút. (A háborút azonban nem a nyilas párt, hanem a kormány indította és folytatta.) Mindazonáltal hozzátehették volna, hogy a viszonylag kis hányadot kitevő feltétel nélküli németbarátoknak a többsége viszont a közélet legmagasabb köreiben gyülekezett: a hadsereg felső tisztikarában, a parlamentben és magában a kormányban. Ez tette oly nehézzé Kállay vállalkozását. A kormány parlamenti helyzete a jelentős kormánypárti többség ellenére bizonytalanná vált. Olyannyira, hogy Kállay 1942. május elején elnapoltatta a Ház ülését.

Az utólagos bírálók nagy többsége abban marasztalja el Kállayt, hogy külpolitikája nem volt határozott, fegyverszüneti ajánlattal nem kereste meg Moszkvát, és nem vette kellően figyelembe az angolszász tanácsokat. A marxisták és marxizálók ehhez hozzáteszik, hogy előbb ridegen fellépett nemcsak a kommunista, de a szociáldemokrata, valamint a nemzeti ellenzék ellen is, utóbb pedig, midőn e politikán már módosított, még mindig nem fogott össze határozottan a háború befejezését sürgető elemekkel.

Mielőtt e kérdésekbe érdemben belebocsátkoznánk, tekintsük át röviden a bírálatokat. Több bírálat arra vezeti vissza a fent említett hibákat, hogy Kállay valójában elsősorban a hatalomhoz ragaszkodott, és ezért nem tett olyan lépéseket, amelyek a hatalom átmentését veszélyeztetni látszottak. Ha kellő figyelemmel olvassuk Carlile Aymler Macartney előszavát, amelyet a Kállay-emlékirat kiadásához írt, úgy felfedezhetjük, hogy a szerző erényeinek és írása hitelességének elismerése ellenére ezt a nézetet ő is osztotta. Megállapítja, hogy Kállay a „liberális-konzervatív” Bethlen-táborhoz tartozott, e tábort pedig így jellemzi: „Sokan – köztük a szerző [ti. Macartney] is – igen szigorúan bírálták őket; kasztszellemüket; szűk látókörű csökönyösségüket, amellyel görcsösen ragaszkodtak a politikai hatalomhoz; vakságukat bizonyos társadalmi problémák iránt; de az idegent talán leginkább az önteltségük ingerelte, amely annál felháborítóbb volt, hogy őszinte meggyőződésből fakadt: konokul tagadták, hogy uralmuk akár szűkkeblű, akár antiszociális volna; tagadták, hogy a nincsteleneknek (vagy más szinten: a nem magyaroknak) bármi okuk lenne panaszra, vagy hogy egyáltalán valamiért is elégedetlenek.”8 E hangleütés után az elismerő szavak a Bethlen-csoporthoz tartozó Kállay javára valójában nem sokat jelentenek, mert mindenképpen benne marad a görcsös hatalomféltés alapján politizálók táborában. 

Nem állt messze e megítéléstől a Szekfű Gyuláé, aki véleményét jóval korábban fogalmazta meg, mint a brit professzor. A Forradalom után című munkájában e szavak olvashatók: „Volt olyan is, mint Kállay Miklós, aki időnként felismerte a tények parancsát, de legföljebb ha félig engedelmeskedett nekik, mert vagy visszariadt a nagy elhatározásoktól, vagy pedig – s ez nemcsak az ő politikájában lehetett rejtett indítóerő – a jövőért nem akarta kockáztatni a jelent, mely az ő szemében nyugodt, békés, polgári vagy mondjuk, úri életet jelentett.”9 Megkérdezhetnénk ugyan, hogy vajon miféle nyugalmat és békét akart volna Kállay 1942–1943-ban megőrizni, de a mondatnak nem ez az igazi értelme, hanem az „úri élet”, vagyis tulajdonképpen a hatalom fenntartása.

Ez a gondolat a vezérmotívuma azoknak a fejezeteknek is, amelyeket a Magyarország története 8. kötete Kállaynak és kormányának szentel. Kállay szociális átalakításokra vonatkozó kijelentését a szerző (Tilkovszky Lóránt) így interpretálja: „Ezeket a változásokat azonban ők akarták megszabni vagy legalábbis irányítani, hogy a kívánt ponton lefékezhessék és megállíthassák az átalakulást.”10 Röviddel ezt követően az alábbiakat olvassuk (immár Juhász Gyula tollából): „A nyugati hatalmakkal megteremtett kapcsolatok ily módon ismét elsorvadtak. Ami nyugat felé megmaradt, az nem volt több, mint tájékozódás és propaganda, elsősorban Stockholmon keresztül, azzal a céllal, hogy a Horthy-rezsim és Kállay törekvései iránt valamiféle szimpátiát ébresszenek, hogy a rendszer társadalmi és szociális viszonyait megpróbálják szalonképessé tenni.”11 Majd a végső ítélet így hangzik: „A külpolitikai problémák megoldását vagy a lehetőségek rugalmasabb keresését azonban alapjában gátolta, hogy a külpolitika alárendelődött a belpolitikának, a hatalom megtartása igényének… éppen a rendszer fenntartásának az igénye vált olyan erővé, amely szinte odatapasztotta a Horthy-rendszert a fasiszta Németországhoz, bármennyire a Hitler nélküli Európába való átmentés volt is a cél.”12

Az idézett nézetek magasan képzett és a dolgok alakulásával többé vagy kevésbé tisztában lévő személyektől származtak, és egybehangzanak abban, hogy a „kállai-kettős” végeredményben a hatalomféltés miatt bukott el. Nos, próbáljuk meg értelmezni a politika hatalomhoz való viszonyát, vagyis az adott esetben: a hatalom viszonyát a hatalomhoz. Nyilvánvaló, hogy nincs – és soha nem is volt – olyan hatalom, amely ne akarta volna megörökíteni, adott esetben pedig átmenteni önmagát. A magyar rendszer egyik alapkérdése – ahogyan Elias Canetti mondaná – nyilvánvalóan a túlélés volt. Nem is lehetett más. Ezt követően viszont logikusan merül fel két kiegészítő kérdés. Az egyik abban áll, hogy e feladatát a hatalom elég okosan, a realitásoknak megfelelően próbálja-e megoldani, amibe beletartozik, hogy a realitások egyáltalán megengedik-e a megoldást. Erre a kérdésre visszatérünk majd a külpolitikai és a katonai helyzet részletesebb taglalása során. A másik kiegészítő kérdés lényege, hogy vajon képes-e a hatalom olyan új kapcsolatok teremtésére, illetve más, rugalmasságot biztosító lépésekre, amelyek átminősítik annyira, hogy megváltozott körülmények között is ura maradhasson a helyzetnek. Ezzel a problematikával viszont a belső helyzet alakulása során fogunk újra találkozni. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy bár Kállay nyilvánvalóan hatalmi politikus is volt, politikája azonban – véleményem szerint – nem a hatalomféltés miatt bukott el, valamint azt, hogy a hatalom mindenesetre nemcsak önmagára irányul, hanem van tárgya is: az ország (respektíve nemzet, nép, régió stb.), amelyért felelősséget visel, és kivételes eseteket leszámítva ennek a hatalom birtokosai tudatában is vannak.

Ha a hozzáértők úgy nyilatkoztak, miként fentebb láttuk, nem csodálkozhatunk azon, hogy olyan kortársak, akik szakítani akartak a németekkel, Kállay tevékenységéből pedig csupán a külvilágnak szóló és a németek bizalmának megtartását szolgáló nyilatkozatokat ismerték, elkeseredett dühvel támadták a miniszterelnököt. Ezt tette többek között Shvoy Kálmán altábornagy a naplójában. Kállay megszólalásait általában gyengéknek és semmitmondóknak vagy éppen veszélyeseknek vélte, majd így rohant ki: „Kállay felszólalt, és kijelentette, hogy a törvényjavaslat nincs összefüggésben a királykérdéssel. Hazudott… Szégyen és gyalázat, hogy ily emberek állnak az ország élén, akik ily arcátlanul hazudnak.”13A voronyezsi katasztrófáról a miniszterelnök által a Baross-szövetségben elmondottakat Shvoy butaságnak nevezte. „…a háborút miért folytatjuk, s hogy honvédségünk újból harcokra kész – mikor mindenki tudja, hogy széjjel lett verve, s ma már nem harcképes. Vétkes könnyelműség vagy butaság ez” – háborgott a főtiszt.14 Még jobban felháborodott Kállay 1943. augusztus 19-én elmondott beszéde miatt, amelyben – írja – „vállalja mindenért a felelősséget és vezeti tovább az országot azon az úton, mint eddig: német parancsszó szerint… Ezért bűnhődni fog az ország, hacsak idejében el nem kergeti ezt a rendszert és kormányt.”15 Shvoy elkeseredésében és haragjában odáig ment, hogy feltételezte: a németek mindent megkaphattak volna Kállaytól, amit Horthy még 1944 márciusában is megtagadott tőlük.16

Az altábornagy nyilvánvalóan igazságtalan volt, szavai mégis figyelmet érdemelnek, mert mutatják, hogy az alaposan beavatottakat kivéve milyen színben tűnhetett fel a színjáték, amelyet a magyar miniszterelnök előadott. Nem járt sokkal jobban azonban a miniszterelnök néhány olyan munkatársa esetében sem, akik elég közelről ismerték a nem látható tevékenységét. Nézzük először Barcza György véleményét, aki londoni követi pozíciójának kényszerű feladását követően a „hintapolitika” egyik megvalósítója volt annyiban, hogy néhány tárgyalást ő kezdeményezett és folytatott le angolszász megbízottakkal. Kállay politikájáról emlékiratában így nyilatkozik: „Bárdossy a német győzelemre dolgozott, Kállay a kiegyezéses békére. Végeredményben egyikük sem az egyetlen igazi, valószínű, sőt biztos célra: az angolszász–szovjet győzelemre.” Kisvártatva – véli Barcza – a miniszterelnök ezen változtatott, amikor ráeszmélt a német vereség elkerülhetetlenségére, miért is politikájának két korszakáról kell beszélni. „Az első időszakban taktikázott, időt akart nyerni, a másodikban el akart távolodni a németektől és közeledni a túloldalhoz, anélkül azonban, hogy ezen törekvését beszédek és gesztusok és a túloldalhoz való titkos diplomáciai kapcsolatok szövésén kívül pozitív és bátor cselekedetekkel is kimutatta és tényleg meg is valósította volna. Így Kállay működése első és második korszakában is időnyerésre dolgozott, de elfelejtette, hogy az időből kifogyhat, mert az események iramát nem ő szabja meg, hanem a háború. Ebben rejlik politikájának kezdetlegessége és egyéni tragédiája is, mely egyszersmind Magyarország tragédiájává vált.”17

Ebből egyenesen következik, hogy amennyiben Kállay pozitívabb és bátrabb, erőt vehetett volna a háború diktálta iramon, és megmentheti mind magát, mind az országot. Bár Kádár Gyula, a Vezérkari Főnökség II. Osztálya 1942-ben létrehozott „különleges alosztályának”, majd a II. Osztálynak a vezetője barátságosabban nyilatkozik emlékiratában a miniszterelnökről, érdemben azért ő is elmarasztalja. Voltaképpen egész politikáját ítéli el. „A Kállay-féle »hintapolitika« valójában csak a Don után vált céltudatosabbá, de szerencsétlen és eredménytelen játék volt” – olvashatjuk Kádár szövegében. Egy további helyen ez áll: „Tagadhatatlanul józanabb kezd lenni Kállay és a kormányzó. Csak nagyon későn, cselekvés nélkül.”18

Lenne mód további idézetek bemutatására, például a baloldali emigráció háza tájáról, de valószínűleg a fentiek alapján is nyilvánvaló, hogy miért oly nehéz és hálátlan feladat Kállay Miklós politikai arculatának bemutatása. Az idézetekből ugyanis az derül ki, hogy a miniszterelnökkel még azok sem értettek egyet, akik együttműködtek vele. Kádár Gyula érzékelteti ugyan, hogy a maga idején ő is másként látta a helyzetet, és negatív véleménye inkább csak utólag, az eredmény ismeretében alakult ki, a közvéleményben azonban mégis csak a negatívumok sokasága hagyott nyomot. Kivételt képezett Horthy Miklós, aki emlékiratában csakúgy, mint Kállay miniszterelnöksége idején százszázalékosan kiállt Kállay mellett, amin azonban nem nagyon lehet csodálkozni, hiszen a miniszterelnök politikája egyúttal az ő politikája volt. Ennek lényegét Horthy így adja vissza: „Köztem és közte hallgatólagos egyetértés állt fenn abban a tekintetben, hogy Kállaynak – anélkül, hogy engem minden egyes részletről tájékoztatnia kellene – szabad keze legyen az angolszász hatalmak felé, baráti kapcsolatok előkészítésére; természetesen a Hitler Németországával fennálló viszonyunk látszatra fenntartása és annak a szempontnak figyelembevételével, hogy eljárásunkból a Szovjet hasznot ne húzhasson. Ez igen kényes, felette nehéz feladat volt, és később kiderült, hogy Rooseveltnek Sztálin iránt követett politikája miatt megoldhatatlannak bizonyult.”19 Nos, az itt leírt feladat nemcsak kényes volt, de alighanem tökéletesen megoldhatatlan – függetlenül attól, hogy ki ült az amerikai elnöki székben.

Az idézett szerzők többnyire egyetértenek abban, hogy Kállay politikájában változás mutatkozott 1943 elején. Van, aki úgy véli, hogy ez elkezdődött már a szövetségesek észak-afrikai partraszállását követően, mások inkább a doni-sztálingrádi katasztrófához kötik a fordulatot. Maga Kállay azonban tevékenységét igyekszik egyenes vonalba rendezni, és emlékiratában nem tud semmilyen törésről. Programját eleve úgy állította össze – írja emlékiratában –, hogy az minden pártpolitikától mentesen az ország függetlenségének és önállóságának helyreállítását szolgálja. „A németekkel szemben – részletezi a programot – óvatos, de következetesen magyar politikát fogunk folytatni, a lehető legerősebb szellemi és erkölcsi ellenállást fejtve ki; gazdaságilag is csak annyi engedményt teszünk, amennyi elkerülhetetlenül szükséges. Mindemellett vigyázni fogunk, nehogy kiprovokáljuk Magyarország német megszállását, mert az – ha ellenállunk, ha nem – a végünket jelentené, s elpusztulna és odaveszne minden, amit építettünk és megőriztünk hosszú történelmünk során: alkotmányunk, polgári jogrendünk, függetlenségünk, szellemi, anyagi javaink.”20

Nagyon is elképzelhető, hogy Horthy és Kállay valóban egyetértett már 1942 elején a mindkettejük által utólag felhozott szempontokkal, de ugyanakkor nem kétséges, hogy a szempontok megvalósítása vagy azok közelítése egészen más paraméterek között indult el, mint ahogyan 1942 végén, 1943 elején folytatódott. Kétségtelenül igazuk van azoknak – Barcza Györgytől Ránki Györgyig, Juhász Gyuláig és Kádár Gyuláig –, akik úgy vélik, hogy Kállay miniszterelnök tevékenységében két, eléggé jól elhatárolható szakaszt lehet kimutatni. Ezt a nézetet Ránki fejti ki a legrészletesebben. Hangsúlyozza, hogy kinevezésekor – ellentétben a Kállay-féle beállítással – a németeknek nem volt kifejezett kifogásuk személye ellen, apolitikus, de a tengelyhez hű egyéniségnek tartották, majd részletezi politikájának azokat az elemeit, amelyek e feltevést jogossá tették. Ilyen volt a bemutatkozó beszéde, a kormány összeállítása, majd két szélsőjobboldali személlyel történő újabb megterhelése (Antal István és Lukács Béla), valamint a kormány által irányított sajtó gyalázkodása a szövetséges hatalmakkal szemben. Betetézte mindezt azzal, hogy miután az USA jelezte (április 7-én): nem veszi tudomásul a németek által kikényszerített magyar hadüzenetet, Kállay kormánya ezt elutasította. Ráadásul ekkor még Kállay volt a külügyminiszter is.

Az 1942-es politikáról Ránki így összegzi véleményét: „Kállay természetesen nem tartozott Hitler magyarországi táborába: tartott a németektől, óvatosabb politikát akart folytatni, mint elődje. De 1942-ben [kiemelve az eredetiben] – egyetértésben a magyar uralkodó körökkel – németbarát politikát folytatott; bízott abban, hogy a nácizmus diadalmaskodik a Szovjetunió fölött, s a németek döntő befolyással bírnak majd Délkelet-Európában. Külpolitikája ebben a szellemben fogant, s a Sztálingrád utáni külpolitikájának antedatálása és kezdeti törekvéseivel való azonosítása egyike az emigrációs irodalom szándékos torzításainak.”21 Ránkival ma is egyet lehet érteni abban, hogy az 1942-es és az 1943-as politika egybemosása legalábbis csúsztatás, amely nem fedi a valóságot, ám a tétel kifejtése túlságosan merev, és a valóságnak nem felel meg, amit a „németbarát külpolitika” fogalmilag kifejez. Elfogadhatóbb az a szövegezés e különbségtételre nézve, amellyel Barcza György szolgál. Nézetének magvát már idéztük, de kiegészítésként álljon itt az 1942-es politikai helyzetre vonatkozóan néhány mondat. „Kállay akkor még – írja Barcza – maga is hitt, ha nem is a németek feltétlen végső, teljes győzelmében, de legalábbis abban, hogy előbb-utóbb valami megegyezésféle béke fog létrejönni. Mint a legtöbbeknek nálunk, neki sem volt fogalma az angolszász világ kimeríthetetlen erejéről, csak Európa térképét nézte és nem a világtérképet; és a két oldal esélyeit legalábbis egyenlőnek ítélte meg.”22

Ez elég jól közelíti a valóságot, azt, hogy a kettős megoldási lehetőséget véve alapul Kállay ekkoriban valóban Janus-arcú külpolitikába kezdett, ám Barczának sincs mindenben igaza. Ha ugyanis valaki 1942 tavaszán jóslásokba akart bocsátkozni a háború kimenetelét illetően, annak nem volt elegendő a világtérkép vizsgálata, hanem a potenciálok szakszerű elemzéséig kellett eljutnia. Katonai szempontból tényként kellett ugyan megállapítani, hogy a német villámháború elmaradt, illetve hogy az Amerikai Egyesült Államok hadviselő lett, ám a német–japán katonai fölény egyelőre minden fronton megkérdőjelezetlen volt. A Wehrmacht éppen nekigyürkőzött 1942-re kidolgozott, átalakított stratégiai tervének megvalósításához, Észak-Afrikában az Erwin Rommel vezette Afrikakorps bravúrjait még a szövetségesek is megcsodálták, és egyelőre úgy tűnt, hogy a japánokat a Csendes-óceán térségében senki sem tudja feltartóztatni. Ha Kállay ekkoriban a „két oldal esélyeit legalábbis egyenlőnek” vélte, úgy valószínűleg nemcsak a világtérképet nézegette, de még a küzdő felek gazdasági potenciáljával is megpróbált számolni.23

Mindenesetre tény, hogy Kállay ebben az időben kétesélyesnek ítélte meg a helyzetet, és ehhez igazította a lépteit. Ezt egyébként emlékiratában bizonyos mértékig el is ismeri, amikor kifejti, hogy a függetlenség helyreállítása akkor is fontos, ha a németek győznek, és akkor is, ha elvesztik a háborút.24 Eltérés a korábbiakhoz képest mindössze abban mutatkozott, hogy a németbarátság hangsúlyozása mellett többször szólt a magyar szempontról, a magyar politika „öncélúságáról”,25vagyis független érdekeiről, és Hitlerrel szemben nem jelenített meg magyar területi vágyakat, amelyek miatt a németek újabb követelményekkel léphetnének fel. A Hitlerrel folytatott beszélgetése során hangsúlyozta a magyarországi zsidók különlegesen fontos gazdasági szerepét, majd sorra elengedte a füle mellett az 1942 második felében érkező sugallatokat a sárga csillag bevezetésére és a zsidók gettóba tömörítésére, hogy végül elutasítsa az októberi hivatalos német felkérést 300 ezer magyar zsidó átadására állítólagos munkavégzés céljából. A magyar válasz leszögezte, hogy gazdasági szempontból Magyarországnak is szüksége van a munkaerőre, és ezért nem áll módjában a kért munkaerőről lemondani. Miként próbált a kormány mégis a németek kedvében járni a zsidókérdésben, a következőkben látni fogjuk.

Totális kiszolgálásról és megingathatatlan hűségről tehát már nem volt szó, de egyelőre gyökeres szemléletváltásról sem. Alátámasztja ezt mindaz, ami 1942 folyamán a belpolitikában történt. Ebben az időben a nyilasok történetesen nem sok gondot okoztak, mivel soraik alaposan megritkultak, a vezetést pedig szerfelett elbátortalanította a Vasgárda sorsa. 1941 januárjában ugyanis a németek a lázadó gárdistákat magukra hagyták, feláldozták Antonescu kedvéért, és az általuk kimenekített gárdista vezetőket koncentrációs táborban tartották. Szálasi és barátai nem akartak hasonló sorsra jutni. A nyilas mozgalom tehát megfigyelést igényelt ugyan, de nem volt szükség fellépésre vele szemben.

Annál keményebben lépett fel viszont a kormány és elsősorban a belügyminisztérium a baloldal, valamint a már ekkor mélyen németellenes, a nemzeti érdekek mellett érvelő értelmiségiek ellen. Már megalakult a Kállay-kormány, amikor a Magyar Történelmi Emlékbizottság többezres tömeg jelenlétében megrendezte március 15-i tüntetését, illetve kiadta a Petőfi útján c. tanulmánykötetet, amelyben neves, egytől egyig a németbarát politikával szemben álló személyek szólaltak meg. Április 2-án a rendőrség letartóztatta a Bizottság elnökségének több tagját, így Bálint György költőt és publicistát, Cserépfalvi Imre könyvkiadót és Kovács Imre parasztpolitikust. Szekfű Gyulát, aki az elnöki tisztet betöltötte, megkímélték. Ezt követően az Emlékbizottság beszüntette tevékenységét, holott e szervezetben a kormány – egyeztetések alapján – akár szövetségest is találhatott volna.

Bolsevikellenességét bizonyítandó a rendőrség valóságos keresztes háborút kezdett a baloldal ellen. Mindenekelőtt a kommunistákat vették célba, de nem kímélték a szociáldemokráciát sem, mondván, hogy a két tábor között szoros kapcsolatok vannak, ami részben, de csak részben igaz is volt. Az ifjúsági csoportok ugyanis valóban összekeveredtek, ám a hajsza elsősorban nem ezen a vonalon folyt. A hadjárat mintegy négyszáz szakszervezeti és szociáldemokrata pártvezető bevonultatásával és a fronton végzendő munkaszolgálatra rendelésével kezdődött, majd tömeges letartóztatásokkal folytatódott. Kommunisták tucatjait zárták börtönbe, Schönherz Zoltánt halálra ítélték és kivégezték, Rózsa Ferencet kihallgatás közben agyonverték. A terror megrémítette a szociáldemokrata vezetőket, akik vállalták, hogy nyilvánosan elhatárolódnak a kommunistáktól. A németellenes baloldal kétségtelenül megrendült és meggyengült, holott – egyeztetések alapján – a szociáldemokrácia akár szövetséges is lehetett volna.

Kállay és kormánya – miközben a zsidókra vonatkozó német kéréséket és javaslatokat rendre elhárította – mégis bizonyítani akarta alapvetően zsidóellenes beállítódását, még ha az a németekével nem is azonos. Ő egyébként azt írja, hogy a kormánypárt vezetőivel való első találkozása alkalmával kifejezetten követelték tőle, hogy tegyen új zsidóellenes intézkedéseket, amitől a tanácskozáson részt vevő, befolyásos urak függővé tették támogatásukat, illetve toleranciájukat. Kállay hajlandó volt gazdasági jellegű engedményt tenni, de – tette volna ehhez hozzá – „semmi olyant nem teszek, ami állampolgári jogaikban, szabadságukban és emberi méltóságukban sértené őket”.26 Ebből a kompromisszumból született meg a zsidó földbirtokok kisajátítására vonatkozó törvény (XV/1942). E törvénnyel kapcsolatban a miniszterelnök több érvvel is mentegeti magát. Részben azzal, hogy a kisajátítás lehetősége már korábban fennállt, és most csak annyi történt, hogy azt kötelezővé tették, továbbá azzal, hogy a földbirtokreform mindenképpen elkerülhetetlen volt, nem történt tehát nagy sérelem, ha a kisajátítás éppen a zsidókkal kezdődött, és végül azzal is, hogy a tervezetet a zsidó vezetők maguk is elfogadták. Ezzel az okfejtéssel ugyan könnyű lenne vitatkozni, de nem nagyon érdemes, mivel a kormány által hozott zsidóellenes rendelkezések közül ez volt a legjelentéktelenebb a zsidóság szempontjából.

A zsidó vezetők vélhetően viszonylag könnyen belenyugodhattak a jog- és tulajdon elleni újabb támadásba, mert maguk is tudták, hogy ez a törvény egzisztenciális értelemben csak keveseket érint komolyan. Ritka volt ugyanis az olyan zsidó, aki kizárólag vagy túlnyomórészt a földbirtokból élt mint tulajdonos. A zsidó kisgazda fehér hollónak számított, és aki földet vásárolt, az elsősorban egy kastély birtoklása érdekében presztízsszempontokat követve tette ezt, vagy azért, hogy legyen egy vidéki rezidenciája a hétvégekre és szünidőkre. A már sokkal gyakoribb zsidó bérlő viszont nem volt tulajdonos. Ezért ez a törvény nem volt olyan súlyos, mint elődei vagy azok a továbbiak, amelyeket a kormány még ugyanebben az évben megszavaztatott, és amelyekről viszont Kállay nem szól emlékiratában.

Az első hatályon kívül helyezte az 1867. évi XVII törvénycikket, amely a zsidó vallást a bevett vallásoknak járó kedvezményekkel felruházta, és visszaminősítette elismert vallássá (XVII/1942 sz.). Azt hihetnénk, hogy az elismertség nem jelent hátrányt a „bevett” vallásokkal szemben, de a valóság ennek ellentmond. A bevett vallások ugyanis kedvezményeket élveztek a vagyonszerzés terén, az egyházi adót számukra közigazgatási úton egyszerűen behajtották, nagy önállóságot élveztek szervezeteikben és fegyelmi eljárásaikban, és papjaik állami fizetéskiegészítésben részesültek. A zsidó felekezet most mindezt elvesztette, és a veszteség nyilvánvalóan nemcsak az egyházi hierarchiát, de az egész gyülekezetet érte. Ráadásul erre a törvényre azt sem lehetett ráfogni, hogy nem sértette a zsidók tömegeinek mintegy hetvenöt éven át elismert „állampolgári jogait, szabadságát és emberi méltóságát”.

Még kevésbé volt e követelmény érvényesíthető az új munkaszolgálatos-törvényre (XIV/1942 sz.). Az 1941-es rendezés még csak azt mondta ki, hogy a katonai szolgálatra behívott zsidó férfiaknak fegyvertelenül, munka teljesítésével kell eleget tenniük hazafias kötelezettségüknek, most viszont a munkaszolgálatot kiterjesztették minden zsidó férfira tizennyolc és negyvennyolc éves korhatárok között. Munkaszolgálatra tehát a katonai szolgálati kötelezettségtől függetlenül bárkit, bármikor be lehetett hívni. A frontra vezényelt „muszosok” sorsáról többek között Nagy Vilmos honvédelmi miniszter adott memoárjában lesújtó képet.27 Ha a viszonyokat némileg megjavította is (és utóda, Csatay Lajos nem rontott rajta), magán a rendszeren a miniszter nem tudott változtatni. Férfiak ezrei haltak meg a Donnál (vagy menekülés közben) úgy, hogy sosem volt fegyver a kezükben.

Mindenesetre megállapítható, hogy 1942 vége felé befejeződtek mind a rendőri razziák és letartóztatások, mind a zsidóellenes törvénykezés. (1944 elején a kommunistákkal szemben majd újrakezdődtek.) A belpolitikai váltás egybeesett a Kállay által meghatározott külpolitika ama szakaszával, amelyet Barcza a tapogatózás és kapcsolatfelvétel kezdetének tekint. Ő is, Juhász is úgy látja, hogy magának az úgynevezett „hintapolitikának” is két szakasza volt: az előbb említett tájékozódási, illetve a már érdemi tárgyalási szakasz, amely utóbbi 1943 tavaszán kezdődött, és szeptemberig tartott. A kezdő pillanatot mindketten az angolszász szövetségesek északnyugat-afrikai partraszállásában (1942. november 8.) jelölik meg,28 ami kétségtelenül elgondolkodtató esemény volt. Hozzá lehet azonban tenni ehhez, hogy megelőzően (június elején) Midwaynél az amerikai légi-tengeri erő már első győzelmét könyvelhette el a japánok fölött, valamint hogy a doni térségben elkezdődött a szovjet ellentámadás. A mérleg 1942 második felében megbillent.

Elkezdődött a „hintapolitika” első szakasza: a tájékozódó, puhatolózó kapcsolatfelvételek ideje. Ezt önmagában véve nehéz helyteleníteni, mivel a tárgyalást, ha valóban arról van szó, minden esetben meg szokta előzni a tájékozódás. Az igazi baj nem ebben, hanem abban állt, hogy e tájékozódást dilettáns módon és eszközökkel próbálták megvalósítani. Ennek a hátterében ott állt, hogy Kállay megtartotta a külügyi tárcát, amihez nyilvánvalóan nem értett, és még kevesebb ismerete lehetett a titkos hírszerzés és a hírcsere kialakult módszertanáról. Az ilyesfajta tevékenység (kémkedés, felderítés, titkos kapcsolat létesítése) rejtélyességét ekkoriban már csak átjárhatósága múlta felül. Hírt csak attól lehetett szerezni, akinek volt, és ezért cserében adni is kellett valamit. A jó hírszerzők és más titkos ügynökök azért lehettek eredményesek, mert kitanulták, hogy kihez érdemes, szabad, lehet fordulniuk, és hogy kit mennyi általuk továbbított anyaggal érdemes (szabad, kell stb.) kiszolgálniuk. Ezen belül a magyar esetben speciálisan azt kellett (volna) tudni, hogy miként juthatnak el a szövetségesek egyik vagy másik autentikus (a németeket legfeljebb „etető”, de nem kiszolgáló) ügynökéhez. Ezt tudhatta egy jól felkészült diplomata vagy kiképzett hírszerző, egy dilettáns azonban nem.

A „tapogatózásra” elinduló magyar megbízottak között tisztességes és magasan kvalifikált személyiségeket minden nehézség nélkül lehet találni, a „titkosügynök” feladatára alkalmasat azonban egyet sem. Útnak indult Frey András, kiváló újságíró, Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biokémikus, Mészáros Gyula, akit professzorként tartottak számon, de volt más foglalkozása is, valamint Radvánszky Antal báró, magas rangú banktisztviselő. Közülük Radvánszkynak volt a legnagyobb szerencséje, akit azonban vélhetően nem Kállay bízott meg a feladattal, mivel emlékiratában még csak meg sem említi. Radvánszky Genfben egyenesen felkereshette Royal Tylert, régi ismerősét, aki elvezette őt az amerikai titkosszolgálat vezetőjéhez, Allan Dulleshez. Az ő megbízatásáról így a németek értelemszerűen nem értesültek. Tylert viszont Radvánszky Budapestről ismerte, méghozzá szakmai alapon, mivel ő évekig a Magyar Nemzeti Bank mellé rendelve tevékenykedett, előbb mint ellenőrző megbízott, utóbb inkább mint tanácsadó. E kapcsolatfelvétel alapján el is kezdődött egy eléggé vontatott és amerikai részről alapjában negatív, elutasító jellegű eszmecsere.

Szent-Györgyi, Frey és Mészáros tevékenységét viszont a német hírszerzés felderítette, és ezek az „esetek” ott szerepeltek azon a listán, amelyet 1943 áprilisában Hitler lobogtatott, hogy Horthyt rászorítsa a kormánycserére.29 Megjegyzendő, hogy Frey Andrást nem a miniszterelnök, hanem Ullein-Revitzky Antal, a külügyminisztérium sajtóosztályának a vezetője küldte útjára, Szent-Györgyi pedig a németellenes ellenzék megbízatását bírta, és bár utazása előtt a miniszterelnök fogadta, tőle nem volt meghatalmazása. Kivel állt kapcsolatban Mészáros Gyula, azt egyelőre senki sem tudja, de Kállayval biztosan nem, mivel ő állítása szerint nem is ismerte. Ezek után még az is kérdéses, hogy Kállaynak egyáltalán milyen szerepe volt a kezdeti „tapogatózásokban”.

Szent-Györgyi és Frey esetében nem lehet megállapítani, hogy pontosan mi történt, de a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy mindketten kapcsolatba léptek olyan személlyel (vagy többel), aki kettős ügynöki mivoltában továbbadta mindkét oldalon, amit tőlük megtudott. Mészáros Gyula esete azonban ennél valószínűleg sötétebb. Kétségtelen, hogy évekig előadója volt az ankarai egyetemnek, és jó turkológus hírében állt. A magyar közvélemény azonban aligha felejtette el, hogy a professzornak voltak kalandor hajlamai, amennyiben a húszas évek elején ő volt a szokolhamisítás fővádlottja, és a magyar kormány csak jelentős anyagi áldozatok árán tudta kihúzni a börtönből. (Ausztriában tartóztatták le.) Arról viszont a közvélemény már nem, a hivatali szervek viszont annál inkább tudtak, hogy 1926-ban a frankhamisítási botrány kellős középen a magyar rendőrség tette fel a vonatra Mészárost, hogy egy időre eltűnjön Ankarában a francia nyomozók szeme elől. Nos, nem lehet tudni, hogy e kétes hírnevű emberre ki bízhatta rá (ha egyáltalán volt ilyen) az ország sorsát.

Jellemző tünetként érdemes megemlíteni, hogy a fentiekkel szemben nem jutottak a németek tudomására azok a tárgyalások, amelyeket a diplomáciában jártas és ezért a megfelelő szálakat jól ismerő emberek vezettek, és akiknek a tevékenységét Kállay valóban helyeselte és elindította. Ilyenek voltak azok, amelyeket márciustól kezdve Szegedy-Maszák Aladár, a külügyminisztérium politikai osztályának helyettes vezetője Stockholmban, illetve Barcza György, volt londoni követ Svájcban folytatott – mindkét esetben angol megbízottakkal. E lépésekről tehát Kállay már tudott, és a felhatalmazást is ő adta.

Bár készülődések zajlottak más vonalakon és más irányokba is, de lényegében véve itt, vagyis tulajdonképpen sehol sem tartottak a dolgok, amikor Hitler látogatásra invitálta a magyar kormányzót. A fentiek alapján el lehet hinni, hogy Horthy igazat mondott, amikor teljes meglepetésének adott hangot, mivel a Hitler által feltálalt ügyeket aligha ismerhette. Sőt még akkor is közel járt a valósághoz, amikor ezekért a miniszterelnök felelősségét elvitatta. Mindenesetre Horthy magával hozta Budapestre a németek által összeállított bűnlajstromot, és egyébként is tájékoztatta Kállayt a botrányos klessheimi „tárgyalásról”.30 Az események menete pedig  ezen a ponton vett igencsak érdekes fordulatot. A Hitler által megfenyegetett és bukásra ítélt miniszterelnök éppen ekkor látott neki igazán, hogy az addigi laikus tapogatózásokat komoly tárgyalásokkal váltsa fel. Gondolhatnánk, hogy a gyakran gyávasággal vádolt miniszterelnök – bírva egyébként továbbra is Horthy bizalmát – mégiscsak bátor ember volt, de sajnos felmerül a gyanú, hogy ez a naivak bátorsága volt. A magyar úri társadalomban ugyanis alig akadt ember, aki el tudta volna képzelni, hogy egy szövetséges, még akkor is, ha Hitler Adolfnak hívják, rátámadjon a társára. Tudjuk, hogy ez alól Horthy sem volt kivétel, és valószínűleg Kállay sem. Vélhetően ezért nem is merült fel ekkor Budapesten, hogy az előbb vagy utóbb várható német retorzióra az ország – így vagy úgy – felkészüljön.

A fordulatra viszont kétségtelenül megvolt minden ok. Bekövetkezett a keleti fronton a 2. magyar hadsereg katasztrófája, ami a 6. német, a 8. olasz hadsereg és egy jelentős román egység pusztulásával együtt egyértelműen jelezte, hogy ezt a háborút a németek nem nyerhetik meg. A kudarcok másutt is szaporodtak. 1943 kora tavaszán már világos volt, hogy az afrikai frontot fel kell adni, és a végjátszma májusban tényleg bekövetkezett. A Salamon-szigetek mentén 1942 végén az amerikaiak javára lezárult gyilkos mérkőzést követően 1943-ban a Csendes-óceán térségében egyértelműen az amerikaiak oldalára billent a mérleg. Ha Magyarországon akadtak is a konzervatív középmezőnyben emberek, akik még hittek valamilyen kompromisszumos végkifejletben, a német győzelmet már csak a szélsőjobboldal ebben személyesen is érdekelt képviselői profetizálták.

Kállay Miklós ebben az időben elhárított néhány német követelést, és többfelé is próbálkozott olyan kapcsolatépítéssel, amelyről azt gondolhatta, hogy a valamivel távolabbi jövőben az ország hasznára lehet. A vezérkari főnök és a honvédelmi miniszter álláspontjával szemben keresztülvitte, hogy a kormány nemet mondjon arra a német javaslatra, hogy a magyar honvédség két-három hadosztállyal vegyen részt Szerbia megszállásában. Kállay ekkortájt a szövetségesek megjelenésére számított a Balkánon, és ezért semmiképpen sem látta megengedhetőnek, hogy a magyar katonák ott megszállókként kerüljenek velük szembe. Ezzel szemben felvette a kapcsolatot a Jugoszláviában tevékenykedő monarchista partizánmozgalom vezetőjével, Drazsa Mihajloviccsal, akit ez idő szerint az angolszász szövetségesek is támogattak. Igyekezett egyúttal csökkenteni az ódiumot, amely a magyar kormányra a keleti német hadműveletekben való részvétel és különösképpen a partizánháború miatt hárult. Egyes nacionalista (ukrán) partizáncsoportokkal helyi megállapodások születtek egymás kölcsönös kíméletére. A kormány szerény külföldi propagandájában viszont mind nagyobb hangsúlyt kaptak a következő elemek: Magyarország kizárólag a Szovjetunió ellen harcol, és nem tekinti ellenségnek az angolszász hatalmakat; a Magyarországra menekült zsidók, lengyelek, szökött francia és brit hadifoglyok ebben az országban teljes biztonságot élveznek. Valamivel később bekerült a szótárba a tény, hogy a magyar légtéren áthaladó szövetséges légi kötelékeket a légelhárítás nem támadja, ami természetesen eminens magyar érdek is volt, mivel ez kímélte meg az országot 1944 tavaszáig a bombázásoktól.

A legfontosabbnak 1943 tavaszán Kállay római vizitje ígérkezett. Miután az olasz hadsereg a vereségek sorozatát szenvedte el Afrikában, a Balkánon és a keleti fronton, 1943 tavaszára Olaszország drámai helyzetbe került. Amikor a magyar miniszterelnök április 3-án betoppant Rómába, a katonai szakértők tisztában voltak vele, hogy az afrikai végjátszma már elkezdődött, Afrika északi partjaitól pedig csak egy kőhajításra van Szicília és az olasz csizma sarka. E helyzet alapján Kállay – csakúgy, mint valamivel korábban Antonescu – óvatos együttműködést ajánlott fel Mussolininak (esetleg Finnországot is megnyerve ennek) egy tengelyen belüli egyeztetett, önálló politika kialakítására. Hosszú óvatoskodást követően Kállay – emlékirata szerint – kimondta látogatása fő célját. „Nyíltan megmondom, folytattam – áll a szövegben –, hogy én ki akarom vonni nemzetemet a háborúból, és visszavezetni a nem hadviselő státusba. Ehhez kérem az ő segítségét.”31A Ducénél azonban süket fülekre talált; Mussolini kereken kijelentette, hogy különbékéről szó sem lehet.

Ezt követően Kállay leír egy különös jelenetet. A király, III. Viktor Emánuel ebédet adott a tiszteletére, mikor is Kállay a király jobb oldalán, tőle jobbra pedig Vittorio Ambrosio vezérkari főnök ült. „Inkább az utóbbival beszélgettem – írja Kállay. – Pár ismerkedő mondat után kifejtette, hogy Olaszország már elvesztette a háborút, és hogy hamarosan Németország is el fogja veszteni.”32 Kállay, esetleges spicliktől félve, nem ment bele a témába, hanem meghívta a vezérkari főnököt Budapestre. Ambrosio vélekedésében számunkra nincs semmi meglepő, ugyanis iratok tömege bizonyítja, hogy valóban ez volt a meggyőződése. Olyannyira, hogy mindent megtett Mussolini átállítása érdekében, majd miután ez nem vezetett eredményre, döntő szerepet játszott a megbuktatásában. Meglepetést sokkal inkább Kállay okoz. Ha elmondta, amit emlékirata szerint elmondott Mussolininak, akkor Ambrosio szavaitól nem megijednie kellett volna, hanem tárgyalási alapot üdvözölni benne. Elvileg ennek megfelelhetett a budapesti meghívás, de semmi jele annak, hogy akár személy szerint a miniszterelnök, akár bárki más a legcsekélyebb erőfeszítést is tette volna annak érdekében, hogy az olasz vezérkarral valóban kapcsolat létesüljön. Márpedig ha Kállay dél felől várta a szövetségeseket, akkor az olasz reláció és az esetleges együttműködés, amire Kállay javaslatot tett, és amit Ambrosio mintegy nyugtázott, nagyon is felértékelődött. Függetlenül attól, hogy a kapcsolatfelvétel milyen következményekkel járhatott, ami utólag is kiszámíthatatlan, ez mindenesetre egy kihagyott, elnézett alkalom volt a nagyobb mozgástér teremtése szempontjából.

1943 nyarán Kállay, a kormányzó, konzervatív barátaik és a magyar értelmiség színe-java abban a hiszemben alakítgatta, szőtte a jövőre vonatkozó terveit, hogy Magyarországra az angolszász szövetségesek érkeznek meg elsőként, vagy – legrosszabb esetben – ők is megjelennek, mire a Vörös Hadsereg idáig elküzdi magát. E remény áthatotta az 1943 augusztusában Balatonszárszón rendezett értelmiségi konferenciát is, ahol a felszólalók nagy többsége optimista jövőképet vázolt a független, szabad, demokratikus Magyarországról.33 Érdemes megjegyezni, hogy a kormány rugalmasabbá válásának megfelelően a napokig tartó rendezvény nem váltott ki retorziót, jóllehet ott a mintegy hatszáz, nagy többségében ismerten németellenes részvevő között bőven voltak szélsőbaloldaliak is. Ez a körülmény jelezte, hogy a kormány a belpolitikában módosított korábbi vonalán.

Ugyanezen a feltevésen, vagyis a nyugati szövetségesek magyarországi megjelenésén alapult, hogy a most már komolyan folytatott tárgyalások (jórészt Ghiczy Jenő külügyminiszter közbejöttével) kizárólag az amerikaiakra és az angolokra koncentrálódtak. Ezek részleteit és az amerikai–angol eltéréseket, valamint a Vezérkar II. Osztályának a bekapcsolódását e törekvésekbe itt mellőzzük.34

A legfontosabb kérdés e tárgyalásokkal kapcsolatban az, hogy vajon a kormány ekkor kizárólag hatalom vezérelte lépéseket tett-e, vagy törekvésének volt reális alapja. Minden jel arra mutat, hogy volt ilyen reális alap. Fennállt ez az alap abban a brit stratégiai elgondolásban, hogy Németországot a kontinens „lágy részein” lenne hasznos támadni, amibe bele lehetett érteni Dél-Franciaországot, Olaszországot és a Balkánt. E stratégia létezését alátámasztotta a tény, hogy az afrikai hadszíntér felszámolását követően az angol–amerikai csapatok Szicíliában, majd Dél-Olaszországban szálltak partra, és előrenyomultak egészen Nápolyig. Ekkor pedig nem lehetett tudni, hogy ezen a vonalon viszont hosszú időre le is ragadnak. Vélhetően ez volt az alapja annak is, hogy az angolok 1943 nyarán megértőbbnek mutatkoztak a magyar ajánlatokkal szemben, mint az amerikaiak. Ha viszont az utóbbiaknak voltak is fenntartásaik London elgondolásával kapcsolatban, egyeztetésre és másfajta stratégia elfogadására egyelőre nem került sor.

Ebben a helyzetben nem nagyon lehet csodálkozni azon, hogy a magyar kormány nem igyekezett Moszkvával felvenni a kapcsolatokat, mi több, minduntalan hangsúlyozta, hogy ez nem is áll a szándékában. Budapesten mit sem tudtak arról, hogy a brit elképzelés változóban van. 1943. augusztus 14. és 24. között Roosevelt és Churchill Québecben tárgyalt a háború további kívánatos irányáról, és már ekkor egyezségre jutottak abban, hogy a Földközi-tenger medencéjében Olaszország kiválását követően nem hajtanak végre újabb akciót, hanem ehelyett előkészítik az inváziót Franciaországban, amelyet 1944 májusában véltek elkezdhetőnek. Igazság szerint Churchill emlékiratában már annyira egyértelműnek tünteti fel a további szövetségesi teendőket, hogy e konferenciával kapcsolatban a „déli” terveket meg sem említi.35 Ezzel a megállapodással alighanem kapcsolatban állt, hogy miután a szövetségesek megvetették a lábukat Olaszországban, és elérték a fegyverszünet aláírását,36 ezen a fronton a továbbiakban nem kezdeményeztek akciót. A szövetségesek álldogálása a Nápoly alatti frontvonalon minden bizonnyal csalódást váltott ki Budapesten, de a támadás leállását egy ideig még magyarázni lehetett átmeneti katonai nehézségekkel.

Mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a magyar kormány éppen e kritikus időszakban jutott hozzá az első előzetes fegyverszüneti jellegű megállapodáshoz. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Québec ellenére ez éppen az olaszországi eseményekkel állt kapcsolatban. 1943 tavaszán és nyarán a kormány Madrid kivételével minden semleges fővárosban tett lépéseket a szövetségesek ottani képviselői felé, és e lépések hatása végül is összegződött. Az eddig említetteken kívül részt vett a misszióban Ullein-Revitzky Antal mint a stockholmi követség vezetője (megkésve, mert csak szeptemberben került erre a posztra), Újváry Dezső isztambuli főkonzul, Bakách-Bessenyey György berni követ, Wodianer Andor lisszaboni követ.

Miután 1943 július végén Kádár Gyula lett a Vezérkar II. Osztályának a vezetője, Kállay és Ghiczy külügyminiszter kiterjedt akcióján kívül az Osztály is lépéseket tett, amelyek ugyan részben fiaskóhoz vezettek, másrészt azonban azt eredményezték, hogy az amerikaiak rendszeres titkos kapcsolatot létesítettek Budapesttel, illetve 1944 márciusában két magas rangú tisztet küldtek a magyar fővárosba. Hátszegi (Hatz) Ottó szófiai, majd ankarai katonai attasé több ízben is tárgyalt amerikai ügynökökkel, és kapott is tőlük egy amerikai feltételjegyzéket, amely a miniszterelnököt kétségbe ejtette, mert rosszabb volt, mint amit az angolok prezentáltak. Ezzel szemben ő hozhatta haza a rádióadót, amely a továbbiakban szolgálta a közvetlen amerikai–magyar hírszerzői kapcsolatot. A problémát viszont az jelentette, hogy Hátszegi részlegesen tájékoztatta ankarai német kollégáját a tárgyalásokról, és ezt Berlinben felhasználhatták. 37

A magyar szempontból kielégítőnek mutatkozó eredményt a külügyminisztérium érte el azzal, hogy kiküldte Isztambulba a minisztérium sajtóreferensét, Veress Lászlót. Ő a konzul, Újváry közvetítésével lépett kapcsolatba Sterndale-Bennett ottani brit követségi főtanácsossal (augusztus 17-én), és közölte vele a magyar megadási szándékot, mihelyt az angolszász szövetségesek elérik az országhatárt. A québeci konferencia ekkor már zajlott, annak döntései azonban egyelőre nem befolyásolták a brit részvevőket abban, hogy a magyar kapitulációs készséget tudomásul vegyék, és erről egyeztetéseket kezdeményezzenek. Ennek köszönhetően a brit kormány a szövetségesek nevében szeptember 9-én Veress kezébe juttatta az előzetes feltételeket, amelyeket a magyar kormány elfogadott.

A feltételek elfogadhatók, ámde legfőbb követelményeikben teljesíthetetlenek voltak. Az egyezményt csak akkor lehetett nyilvánosságra hozni, amikor a szövetségesek elérik a magyar határokat, és – mint tudjuk – sosem érték el. Egyéb vonatkozásban „adott pillanatról”, illetve „alkalmas pillanatról” esik szó, és e kifejezések ugyancsak a szövetségesek megjelenését vagy közelségét fejezték ki. A magyarok számára megfogalmazott kötelezettségek részben e pillanathoz, illetve helyzethez kötődtek. Más részük teljesítését viszont a szövetségesek ettől függetlenül elvárták. Az utóbbiak egy részének a magyar kormány megfelelt, más részének azonban nem. Teljesítette a kormány azt a kívánságot, hogy a légtéren átengedje a szövetséges repülőket, és amennyire tudta, csökkentette a szállításokat a németek számára. A keleti fronton még kinn lévő jelentéktelen erőket ugyan nem vonta vissza, de új katonai kötelezettséget nem vállalt. Az előírt rendszeres rádióösszeköttetés működésbe lépett. A kormány rendelkezésére bocsátott adót Veress László hozta haza, és a külügyminisztérium működtette. Ennek az adónak a segítségével egyeztették 1944 márciusában két ejtőernyős amerikai tiszt leszállását.

Volt azonban a szövegnek egy pontja, az ötödik, amelynek a magyar vezetés kétségtelenül nem tett eleget. Így hangzik: „Magyarország kötelezi magát, hogy szembeszáll minden lehetséges német kísérlettel országának elfoglalására. E célból a magyar hadvezetőséget újjá kell szervezni, hogy a magyar hadsereg képes legyen elszakadni a németektől és megtámadni őket.”38 Kállay emlékiratának legkülönösebb sajátossága, hogy e kötelezettséggel a továbbiakban egyáltalán nem foglalkozik. Mi több, az 1943 szeptemberéig tartó tárgyalások kérdése után pontot tesz minden általa taglalt esemény végére, és semmit sem mond arról, hogy a német megszállásig hátralévő mintegy öt hónap alatt ő maga, a hadvezetés és a kormány egyáltalán mivel foglalkozott.

1943-ban és 1944 elején a kormány – a kommunisták kivételével – megértőbb politikát folytatott az ellenzékkel szemben, mint megelőzően, a zsidókérdést nem bolygatta, és hozott néhány szociális intézkedést is. A szociáldemokraták most viszonylag szabadon mozoghattak, és együttműködés jött létre köztük és a Kisgazdapárt, valamint a nemrégiben alakult Parasztszövetség között. Bajcsy-Zsilinszky Endre és Tildy Zoltán közös memoranduma az 1942. januári újvidéki mészárlás ügyében oda vezetett, hogy a vonatkozó, egyszer már lezárt aktákat újra felnyitották, és a bűnös tiszteket bíróság elé állították.39 Mindez – a már említett szárszói összejövetel tolerálása mellett – arra vallott, hogy a Kállay-kormány ebben az időszakban belpolitikai tekintetben is igyekezett az országot a nyugati hatalmak által elfogadható állapotba hozni. 

Ha mi is pontot teszünk – legalábbis átmenetileg – a Kállay-kormány tevékenységének 1943 szeptemberéig tartó szakasza után, úgy azt mondhatjuk, hogy ez a politika az év tavaszától kezdve nem volt „hintapolitika”, hanem teljesen egyértelmű és következetes cselekvéssorozat az angolszász hatalmakkal kötendő fegyverszünet elérésére és ezen a módon a hadviselés beszüntetésére. Feltételként ott állt, hogy az ő csapataik érik el elsőként (vagy kizárólag) az ország területét. Ha valaki ebben az időszakban a bátorságot és a nagyobb cselekvőképességet kéri számon Kállayn, úgy csak arra gondolhat, hogy legalább ilyen eréllyel kellett volna Moszkva felé fordulnia, és a fegyverszünetet a Vörös Hadsereg vonatkozásában (is) elérnie. Kállay ezt nem tette, és tudjuk, hiszen maga sem tagadja, hogy minden erejével küzdött a Vörös Hadsereg megjelenése ellen. Ennek nyilvánvalóan megvoltak mind a racionális, mind az érzelmi és ideológiai okai. Az utóbbiak a politikában többnyire felesleges és hátrányos ballasztot szoktak jelenteni, és a magyar esetben sem jelentettek egyebet. Ezzel szemben 1943 nyarán és kora őszén még nem tartalmaztak politikai hibát. Az eddig kifejtettek mellett megemlítendő e vonatkozásban, hogy a Vörös Hadsereg szeptember-októberben még valahol a Dnyeper térségében, vagyis Budapesttől kb. 1000 kilométerre küzdött a németekkel, és a későbbi román kiugrás ellenére még több mint egy évre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a magyar fővárost. Ez annyit jelentett, hogy ha a magyar kormány történetesen teljesen előítélet-mentes is, és felveszi a kapcsolatot Moszkvával, a háborúból való kilépésének esélyét, a kilépés gyakorlati lehetőségét semmivel sem hozza közelebb. Egy ilyen akciónak tehát csak politikai gesztus értéke lehetett, és ilyesmire – elvileg csakúgy, mint gyakorlatilag – még volt idő.

A helyzet azonban hamarosan megváltozott politikai értelemben, és kisvártatva átalakult katonai téren is. Kétségtelen, hogy ha valaha, úgy éppen 1943 végén, 1944 elején lett volna mit tennie a magyar kormánynak. Az eddigi taktika gyökeres átértékelésre szorult, és az új szituáció gyors, új intézkedéseket kívánt. A szövetségesek 1943. november végén, december elején Teheránban tartották első olyan konferenciájukat, amelyen mindhárom szövetséges a legfelsőbb szinten volt képviselve. A „három nagy” – Churchill, Roosevelt és Sztálin – pedig végleg döntött az észak-franciaországi partraszállás mellett, és ha nem is szóltak arról, hogy ehhez képest az olasz front másodlagos, a balkáni pedig szóba sem jöhet, azzal azért mindenki tisztában volt, hogy a szövetségesek nem fognak egyszerre több fronton számottevő erőkkel megjelenni. Mivel a szövetséges diplomaták rendszeresen érintkeztek a semleges országok képviselőivel, az utóbbiak pedig – miként a már tárgyaltakból következik – a magyarokkal, a teheráni döntések híre elég gyorsan eljutott Budapestre is.

Ezen nagyon is el kellett volna gondolkodni, mivel a korábbi politika alapját képező (a maga idején egyáltalán nem irreális) feltevés aktualitását vesztette. Eljött az ideje, hogy a fegyverszünet ügyét a harmadik szövetségessel, a Szovjetunióval legalább fontolóra vegyék. Annál is inkább, mert az év vége felé a Vörös Hadsereg már Kijevben volt, és 1944 elején előrehozott nagy offenzívát indított Ukrajna még hátralévő részeinek birtokba vétele érdekében. Kállay azonban nem tett lépést ebben az irányban, noha ekkor már mind a britek, mind az amerikaiak erre biztatták. És jó okuk volt rá, hiszen ők tudták a legjobban, hogy a magyarok nem tudják megadni magukat az amerikai–angol erőknek, mivel ilyen erők nem is jelennek meg a térségben.

Ezzel kapcsolatban többen beszélnek arról, hogy Kelet-Európát és benne Magyarországot a nyugati szövetségesek feláldozták Sztálinnak, és néhányan ezért Roosevelt  Sztálinba vetett bizalmát vagy egyenesen rosszhiszeműségét vélik felelősnek. Igazság szerint az amerikaiak és az angolok nemcsak 1943-ban, de még 1945-ben sem nélkülözhették a szovjet katonai potenciált és segítséget, és bár nagy erők felett rendelkeztek, cselekvőképességük mégsem volt korlátlan. Választaniuk kellett masszív beavatkozásuk színterét, valamint egyúttal azt illetően, hogy hol fizetik meg a szovjet erőfeszítések árát, és ki kellett kalkulálniuk, hogy ők maguk mivel járnak a legjobban. 1943 vége felé, a sorsdöntő kurszki csatát követően evidens volt, hogy hamarosan lépniük kell, hacsak nem akarják végignézni, amint a Vörös Hadsereg egyedül végez a Wehrmachttal és szövetségeseivel. Latba kellett vetni a katonai szempontokat is, amelyek a balkáni partraszállást (infrastruktúra hiánya, nehezen leküzdhető terep) egyáltalán nem tették kívánatossá. Mivel olasz haderő ekkor már egyáltalán nem jelent meg a hadszíntereken (egy gyenge tengeri flottilla kivételével), az olasz kérdés önmagában véve érdektelenné vált. Sőt Olaszország maga is leértékelődött, ami tükröződött abban is, hogy valójában Hitler is csak az Appenninek vonalát akarta védelmezni, amit viszont az amerikai és angol katonák nem nagyon akartak harcokban meghódítani. Ugyanakkor fennállt a veszély, hogy míg a nyugati szövetségesek a hegyekkel küszködnek azért, hogy eljussanak Kelet-Európába, addig a Vörös Hadsereg egyedül menetel Nyugat felé. Választani kellett tehát, és nem lehetett mást választani, mint Nyugat-Európát, azzal a szándékkal, hogy amikor az oroszok kitűzik Berlinben a vörös lobogót, nem messze tőle ott lengjen az amerikai és az angol zászló is. Ez történt, azzal együtt, hogy a Szovjetunió valóban nagy befolyási övezetet kapott határaitól Nyugat felé, ott tehát, ahol ez geográfiai szempontból is logikus volt. 

Mindezt végig lehetett gondolni Budapesten is, és az adottságokból következtetésekre kellett volna jutni. Az említett moszkvai nyitás mellett arról is érdemes volt elgondolkodni, hogy milyen katonai lépéseket kell tenni, lévén, hogy a németek számára a magyar utánpótlási vonal mind fontosabbá vált. Ha valaha, most fel lehetett tételezni, hogy a németek mindent meg fognak tenni, beleértve az ország megszállását is, annak érdekében, hogy a magyar anyagi erőket, a katonai objektumokat, valamint a közlekedési hálózatot kedvük szerint igénybe vehessék. A német tervezőasztalon el is készült 1943 szeptemberében Magyarország megszállásának terve (Margaréta 1.), és úgyszólván a lehetetlenséggel határos, hogy néhány, kiváló német kapcsolatokkal rendelkező magyar tiszt erről ne szerzett volna értesülést.40 Úgy tűnik, hogy a kormány viszont nem tudott róla. Mindenesetre 1943 őszén a tervezett támadás elmaradt, vélhetően azért, mert a Wehrmachtnak egyéb problémái mellett éppen Olaszországban akadt dolga. Az olasz fegyverszünet publikálása (szeptember 8.) után a Wehrmacht megindult, és megszállta Észak-Olaszországot. Fel lehet vetni a kérdést, hogy vajon mi történik akkor, ha – mint Vittorio Ambrosio sugalmazta – ebben az időben működik valamilyen magyar–olasz vezérkari együttműködés.

Észak-Olaszország megszállása mindenesetre önmagában is eléggé figyelmeztető volt egy olyan kormány számára, amely ugyanazzal próbálkozott, mint ami kiváltotta Észak-Olaszország német megszállását. Ettől kezdve a magyar hadsereg átszervezése és az esetleges ellenállásra való felkészítése aktualitássá vált, teljesen függetlenül attól, hogy ez a követelmény szerepelt az előzetes szövetséges fegyverszüneti feltételek között is. Lehetséges azonban, hogy a magyar politikai vezetők ebből az eseményből éppen az ellenkező következtetést vonták le. Azt, hogy a német megszállás elkerülése érdekében még óvatosabbaknak kell lenniük. Tény, hogy a hadsereg átszervezése megkezdődött. Kiindulópontját azonban nem az képezte, hogy a hadsereg ellen tudjon állni az országot esetleg megtámadó németeknek, hanem az, hogy fel tudja tartóztatni az oroszokat. Ezen a címen akarta Kállay hazahívni a keleti fronton megszálló feladatokat teljesítő, mintegy nyolcvanezer főből álló kilenc hadosztályt is. Ezt a vezérkari főnök a németeknél nem tudta elérni, ezzel szemben megoldotta, hogy a mozgósított 1. hadsereget felvonultatta a Kárpátokban. Kállay, ebben egyetértve Szombathelyivel, úgy okoskodott, hogy amennyiben a Vörös Hadsereg vezetői azt tapasztalják, hogy a magyarok védekezésre rendezkedtek be, úgy nem éri meg nekik, hogy a Kárpátok nehezen járható hegységével kísérletezzenek, hanem könnyebb utat választanak ahhoz, hogy mielőbb Németországba érjenek.41 További kalkuláció volt, hogy ebben az esetben a németek számára sem lesz olyan fontos a magyar útvonal, hogy katonailag fellépjenek a biztosítása érdekében, végül pedig egy ilyen helyzet még arra is esélyt kínál, hogy idejében megérkezzenek a nyugati szövetségesek.

Mindez azonban kétségbeesett spekuláció volt csupán, miközben semmi sem történt arra az esetre, ha a honvédségnek a németekkel kellene szembenéznie. Spekuláció volt, mert semmi sem jogosított fel olyan feltevésre, miszerint az oroszok készek lennének a legfontosabb, Bécs és München felé vezető vonalakat egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Továbbá azért is, mert a németek szempontjából viszont Magyarországon át vezetett a legfontosabb út a keleti front és a Balkán irányába. A katonai körökben szintén hangoztatott feltevésről, hogy ti. a magyarok feltartóztathatják az oroszokat a Kárpátok vonalán, akiket az egyesült német–olasz–ro-mán–szlovák–magyar erők addig nem voltak képesek megállítani, nem nagyon érdemes beszélni.

Nem lehet megmondani, hogy vajon maga Kállay Miklós elhitte-e a fent ismertetett koncepció életképességét. Úgy tűnik, hogy az egyesek szerint az egész kormányzatára érvényesnek vélt „sodródás”, amit 1943 java részére tagadásba vettünk, ennek az évnek a végétől kezdve valóban jellemzővé vált. A kormány nem kezdeményezett újabb tárgyalást, mivel azt az amerikai és az angol nyilatkozatok szellemében is csak Moszkvában tehette volna, ettől pedig számos okból irtózott. A vonakodásnak nagy valószínűség szerint ekkor sem kizárólag ideológiai és hatalompolitikai okai voltak. Vélhető, hogy Karl Mannerheim finn főparancsnoknak semmivel sem volt jobb véleménye, sem jobb emléke a bolsevizmusról, mint Horthy Miklósnak vagy Kállay Miklósnak. Mannerheim mégis már 1943 őszén követelte a fegyverszünet megkötését a Szovjetunióval, amit egy évvel később valóban el is ért. Neki azonban hajszálnyi esélye sem volt más megoldásra, és még abban is joggal reménykedhetett, hogy a német hadsereg ennek útjába nem fog jelentős akadályt gördíteni, mivel a finn frontvonal  katonai értelemben már sehová sem vezetett. Ebben igaza is lett.

A magyar húzódozásnak vélhetően az volt az egyik és talán a legkeményebb magja, hogy a szovjet nyitás, amely katonai kapcsolatfelvételt még mindig nem eredményezhetett, feltétlenül maga után vonná a fronton lévő magyar alakulatok azonnali visszavonásának a követelését, ez pedig teljesítés esetén a német támadást. Márpedig a kormány, amely az angolszász megszállásra játszott, és mindenáron el akarta kerülni a Vörös Hadsereg megjelenését, ugyanennyire félt egy esetleges német megszállástól is. A hazai konzervatív körök pedig még mindig azt hitték, hogy a német partner ilyesmire nem vetemedik, hacsak nem provokálják. Az olasz esetet is a provokáció kategóriájába sorolták. A provokálást tehát mindenképpen el akarták kerülni. A játszma ezért továbbra is időnyerésre ment, és a magyar vezető politikusoknak fogalmuk sem volt róla, hogy Berlinben úgy döntöttek: nincs több idő. 

Így azután a hadsereg megfelelő átszervezésére és felkészülésére eleve nem volt esély. Más kérdés, hogy vajon mi történt, történhetett volna akkor, ha a politikai vezetés és azon belül elsősorban a kormányzó és a miniszterelnök a felkészülés mellett dönt az esetleges (a valóságban: várható) német támadással szemben. Vajon az történik-e, amit Szombathelyi vezérkari főnök 1943 augusztusában fejtett ki Bajcsy-Zsilinszkyvel vitázva, hogy ti. a hadsereg dolga a harc, azt viszont, hogy legyen-e háború vagy sem, a politikusok dolga eldönteni? (Bajcsy-Zsilinszky feljegyzésében: „És én, ismétlem, mint a vezérkar főnöke, csak a harcot, csak a harcot képviselhettem és képviselhetem. Én nem spekulálok, spekuláljanak a politikusok, hogy most így, holnap úgy.”42) Megjegyezhető, hogy ha Szombathelyi szerint a katonának nem dolga, hogy politikai döntéseket hozzon, amiben egyébként teljesen igaza volt, e véleményt nem osztotta a tisztikar magas rangú tagjainak tetemes része. Ők ugyanis masszívan politizáltak, és hallani sem akartak arról, hogy Magyarország hátat fordítson a „nagy” szövetségesnek.

Vagy talán Kádár Gyulának volt inkább igaza, aki kereken tagadta a magyar történészek ellenében, hogy 1944. március 18–19-én a honvédsereg képes lett volna az ellenállásra? Hajdú véleménye szerint a magyar hadsereg létszámban, fegyverzettségben, szervezeti szempontból és parancsnoki állománya java részét tekintve szellemileg sem volt alkalmas az ellenállásra. Ennek ellenére szerinte sokat lehetett volna tenni a támadás elhárítására, mert ha a németek felkészülést látnak az ellenállásra, kétszer is meggondolják, hogy veszélyeztessék-e hátsó vonalaikat. A részleges siker feltétele tehát szerinte a felkészülés volt.  „A hadseregre támaszkodó ellenállásra csak gondos, idejekorán végrehajtott előkészületek után lehetett volna számítani – írja… Sokat lehetett volna tehát a megszállás elhárítására tenni – , de nem március 19-én reggel, hanem jóval előbb.”43

Kádár azonban mindehhez hozzáteszi, hogy amennyiben a támadás mégis bekövetkezik, sikerre még felkészülés esetén sem lehetett számítani, mivel a németek potenciálisan fölényben voltak, és ráadásul mozgósíthattak szlovák és román alakulatokat is Magyarország ellen. Ez annyit jelent, hogy a magyar miniszterelnök 1944. március 19-én már teljesen tehetetlen volt. Ezen egyébként az sem változtatott volna egy hajszálnyit sem, ha – figyelmen kívül hagyva minden ellenszenvet – tárgyalni kezd szovjet megbízottakkal. A Vörös Hadsereg 1944. március derekán ugyanis még nem érte el a Dnyeszter folyót. Mindent összevéve: 1944. március 18-a és 19-e már nem a miniszterelnök napjai voltak. Ekkor a döntés Horthy Miklós kezébe került.

Kállay a német megszállást követően még huszonhárom évet élt, és kereken nyolcvanéves korában halt meg New Yorkban. Ennek az életszakasznak első néhány hónapjáról még viszonylag tájékozva vagyunk, azután az információk elapadnak, és Kállay alakja végül eltűnik az amerikai nagyvárosban. A németek bevonulása után először a török követségen kapott menedéket, de a nyilas hatalomátvétel után német követelésre elhagyja a menhelyet. Először Sopronkőhidára viszik, azután Mauthausen és Dachau tábora következik. Május 4-én itt találtak rá az amerikai hadsereg katonái. Nehéz megmondani, hogy valójában meddig is volt ellenőrzés alatt. Az amerikaiak rendkívül előzékenyen, többedmagával Veronába, azután Nápolyba vitték. Az amerikaiak többször kihallgatták, és közölték, hogy szerepét ugyan tisztázták, de mégis amerikai őrizetben tartják. Háborús bűnösként egyetlen állam sem akarta felelősségre vonni. Jó ideig mégsem engedték szabadon, hanem sokadmagával Capri szigetére irányították, ahol nem volt ugyan hivatalosan internálva, de lakóhelyét – előbb egy luxushotelt, azután egy kisebb szállodát – nem hagyhatta el messzire. Itt érte a hír felesége haláláról, de arról is, hogy két fia viszont túlélte a háborút. Egy szép napon az amerikaiak közölték, hogy mindenki mehet isten hírével, ahová csak akar. Kállay évek múltán költözött át az USA-ba, ahol első dolga volt, hogy megírja emlékiratát, amelyet 1954-ben ki is adtak. Érthető módon kapcsolatba került a háború utáni magyar emigráció egyes tagjaival, de nem állítható, hogy különösebben aktív tevékenységet fejtett volna ki. Hamvait 1993 tavaszán hazahozták. „Rehabilitálásra” nem szorult, mivel senki sem ítélte el. Szándékát azonban rehabilitálhatjuk.

A Kállay-emlékirat magyar kiadásához írt tanulmányát Borhi László azzal a megállapítással zárja le, hogy Kállay kiugrási politikája őszinte szándékból fakadt. A fennálló politikai konstellációban azonban – teszi ehhez hozzá – „az utolsó három hónapot kivéve – az ország súlyos veszélyeztetése nélkül nem folytathatott volna gyökeresen más politikát. Kísérlete eleve kudarcra volt ítélve. Szándéka és próbálkozásai így is megérdemlik az utókor elismerését.”44 Valóban így van. Kállay politikája nem a hatalomféltés és nem is a „hintázás” vagy a bizonytalanság, gyávaság stb. miatt bukott el, hanem azért, mert az ő elgondolása – egy idő múlva – kívül rekedt a megegyezésen alapuló nagyhatalmi koncepción. Hangsúlyozandó viszont „az utolsó három hónap”, amelyet minden eddigi ismeretünk szerint valóban a tehetetlenség, a sodródás és a felkészületlenség jellemzett. Kállay láthatóan volt annyira „ideologikus”, hogy az utolsó lépést, a németekkel szembeni önvédelem megszervezését és azt, hogy a kezét, mint Benes tette, kinyújtsa Moszkva felé, nem akarta és nem tudta megtenni. Belpolitikai téren lassan már készülgetett a nyitásra, de a bolsevizmus továbbra sem volt az ő világával összeegyeztethető.

Ebben a drámában pedig csak az ő világa roppanhatott össze. Macartney így zárja a Kállay-emlékirathoz írt előszavát: „E mű minden olvasójának azonban legalább azt éreznie kell, hogy a próbálkozásért, ha sikertelen volt is, csak tiszteletet érdemelnek azok, akik vállalták. Kállay Miklós világa, ha elpusztult is, nemesen pusztult el.”45 E sorokkal is csak egyet lehet érteni, annál is inkább, mert egy olyan szerző írta le, aki egyúttal messzemenően elítélte a magyar konzervatív csoport korábban tanúsított szűkkeblűségét és szűk látókörét. Horthy Miklós, Kállay Miklós, Bethlen István és a legtöbben azok közül, akik a tiszteletet megérdemlik, mert biztonságukat kockáztatva támogatták és elősegítették Kállay politikáját, 1943-ban nem lettek demokraták és még kevésbé szovjetbarátok. Ezzel szemben hajlottak nemcsak az angolszász hatalmakkal való megegyezésre, de értékrendjük bizonyos mérvű akceptálására is.

A történelmet nem lehet újraírni, és mint valószínűsítettük, Nagy-Britanniának és az Amerikai Egyesült Államoknak aligha volt más választása, mint amelyet de facto választott. Ma viszont már kétségtelen, hogy a körülmények kényszerítő hatása alatt hozott döntés barátot (Lengyelország, Csehszlovákia) és ellenséget (Németország keleti része, Magyarország, Románia, Bulgária) egyformán szovjet igába hajtott Kelet-Európában, mintegy négy évtizedre két szemben álló féltekére bontotta fel Európát, és még a Szovjetuniónak is csak átmeneti territoriális hatalmi bővülést biztosított. Mindezért a felelősség azonban első helyen kétségtelenül nem a teheráni döntéshozókat terheli, akik csak az adott, a kialakult helyzetet elemezhették, hanem a háború addigi egész menetét, amely e helyzetet létrehozta. Ezért viszont Hitler Adolf és az ő támogatói voltak felelősök, akikből bőven akadt Magyarországon is.

Jegyzetek

 1. Magyarország története 1918–1919; 1919–1945. 8. köt. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. – Ezt követően a mű több kiadást megélt, változatlan szöveggel. Itt az 1984-es kiadást használom.

 2. Ránki György: Emlékiratok és valóság Magyarország második világháborús szerepéről. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1964.

 3. Egyesek a „vitézi telkek” további alakítását ellenezték, mert szerintük a „vitézség” mint kritérium elavult, mivel a háborúhoz képest már új generáció szükségleteiről volt szó.

 4. A beszélgetésről hivatalos jegyzőkönyv nem található. A továbbiakban hivatkozott Hitler-féle, asztal melletti beszámoló és Kállay feljegyzése között a legcsekélyebb kapcsolat sem áll fenn. Az utóbbi szerint a román kérdésben Kállay csupán semlegességet kért, a kormányzóhelyettes kérdése pedig egyáltalán nem jelenik meg ebben a szövegben. Kállay emlékiratából egyébként az derül ki, hogy a személyes fogadás alig lehetett több egy fél óránál, és azt követően Hitler láthatóan meg is feledkezett látogatójáról. – Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam. 1942–1944. Európa-História, Bp., 1991. 115–119.

 5. Henry Picker: Hitlers Tischgesprache im Führerhauptquartier. Wilhelm Goldmann Verlag, Németország, 1981. 358–359. – Az Adolf Hitler Asztali beszélgetések. Monológok a vezéri főhadiszálláson 1941–1944. Ármádia Kiadó, Bp., é. n. című, Heinrich Heim feljegyzésein alapuló kötet nem tartalmaz feljegyzést 1942. március 11/12. és augusztus 1. között, ezért ott a hivatkozott rész nem található.

 6. Ralf Georg Reuth (hsg.): Joseph Goebbels Tagebücher. 1–5., Piper, München–Zürich, 1992. – Magától értetődik, hogy a magyar kiadású Goebbels Napló (Dunakönyv Kiadó, Bp., 1994), amely a Reuth által jegyzett német köteteken alapul, a Kállay által idézetteket szintén nem tartalmazza.

 7. Eszerint Kállayt régen ismerik németellenességéről, a fiatal Horthy „cégéres zsidóbarát”, a miniszterelnök pedig „cégéres disznó”. – Kállay: Magyarország miniszterelnöke… 56.

 8. Kállay: Magyarország miniszterelnöke…14.

 9 Szekfű Gyula: Forradalom után. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1983. 51. – A mű 1944-ben született.

10. Magyarország története… 8. 1096.

11. Uo. 1098.

12. Uo. 1122. 

13. Shvoy Kálmán: Titkos naplója és emlékirata 1918–1945. Kossuth Könyvkiadó, Bp, 1983. 249. – A téma a légi szerencsétlenség következtében elhunyt Horthy István kormányzóhelyettes kegyeleti emlékével állt kapcsolatban.

14. Uo. 154.

15. Uo. 266.

16. Uo. 285.

17. Barcza György: Diplomataemlékeim 1911–1945. 2. Európa–História, Bp., 1994. 61–62.

18. Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. 1–2. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978. 2. köt.  499. és 527.

19. Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa-História, Bp., 1990. 268–269.

20. Kállay: Magyarország miniszterelnöke… 45.

21. Ránki: Emlékiratok… 169–170.

22. Barcza: Diplomataemlékeim…60.

23. A kompromisszumos kimenetel tételét egyébként a vezérkar már 1941 szeptemberében felállította, és Kállay (Horthyval együtt) vélhetően ehhez (is) igazodott 1942 elején.

24. Kállay: Magyarország miniszterelnöke… 45.

25. A szó ugyanaz, mint amelyet Gömbös Gyula előszeretettel használt, de míg korábban a nyugati pénzügyi kapcsolatok felszámolását, ezúttal a szoros német kapcsolatok lazítását foglalta magába.

26. Kállay: Magyarország miniszterelnöke… 95.

27. Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők 1938–1945. Átdolgozott, második kiadás, Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1986. – Nagy Vilmost egyébként a kormányfő az elszánt németbarát Bartha Károlyt leváltva vitte be 1942. szeptember 24-én a kormányba, többek között azért is, hogy a munkaszolgálatosok Bartha idején elharapózott méltatlan, embertelen kezelésén változtasson. L. 99–100, 125–127.

28. Magyarország története… 8. 1087., valamint Barcza: Diplomataemlékeim…67–68.

29. A német „vádirat” bő kivonatát közli Kállay: Magyarország miniszterelnöke…1.  207–208.

30. Ennek német jegyzőkönyvét közli Ránki György: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939–1944. Hitler Adolf tárgyalásai kelet-európai államférfiakkal. 1–2. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1983. 2. köt. 67–106.

31. Kállay: Magyarország miniszterelnöke… 1. 180.

32. Uo. 193.

33. Szárszó 1943. Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1983.

34. A tárgyalásokról kimerítően ír Juhász Gyula Magyar–brit tárgyalások 1943-ban című munkájában. (Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1978).

35. Winston S. Churchill: A második világháború. 1–2. Európa Könyvkiadó, Bp., 1999. 2. köt. 247-től.

36. Szeptember 3-án írták alá a szöveget, amelyet utóbb „rövid” fegyverszünetnek neveztek. Utóbb kibővítették, és szeptember 8-án az amerikaiak a „hosszú” szöveget publikálták.

37. Kádár Gyula szerint a tájékoztatás részleges volt, felettes utasításról vagy felhatalmazásról, továbbá a rádióadóról Hátszegi nem beszélt, és még kevésbé arról, hogy Budapest első rádióüzenetében közölte további tárgyalási készségét. Kádár lehetségesnek tartja, hogy Hátszegi csupán leplezni akart, és hozzáteszi: „Konspirációs tevékenységet nem lehet leplező eszközök nélkül folytatni. A játék olyan, hogy egyes akciók után tág tere van a megítélés változatainak.” Kádár: A Ludovikától… 602–616. Idézet: 616.

38. Kállay: Magyarország miniszterelnöke… 2. köt. 130.

39. Ismert, hogy a főbűnösök – Feketehalmy-Czeidner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérőrnagy, Deák László ezredes és Zöldy Márton csendőrszázados – Németországba szöktek, ami aligha sikerülhetett volna magyar katonai közreműködés nélkül

40. A német forrásokból eredő hírek útja Budapestre változatos volt. Egyes esetekben a kormány kapott hivatalos tájékoztatást (Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia), máskor a készülő német lépésről semmilyen híre nem volt, és azt legfeljebb sejtette (Anschluss), megint máskor, és így a keleti hadjárat esetében, hivatalos értesítés híján is jó előre pontosan tudta, hogy a támadás a Szovjetunió ellen hamarosan bekövetkezik. A titkolt hírek többnyire informális csatornákon, katonatiszti kapcsolatok révén érkeztek – vagy éppenséggel nem érkeztek meg oda, ahol azokról a leginkább tudni kellett volna.

41. Kállay: Magyarország miniszterelnöke… 2. köt. 70.

42. Tilkovszky Lóránt: Bajcsy-Zsilinszky: írások tőle és róla. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1986. 137.

43. Kádár: A Ludovikától… 2. köt. 664–665.

44. Kállay: Magyarország miniszterelnöke…. 2. köt. 303.

45. Uo. 1. köt. 32.

Nincs olyan perc, amikor nehezemre esne az LK-ra gondolni. Amikor ne találnék valamilyen összefüggésre, amellyel a jelenembe idézhetem.