Családregények sikerétől hangos az utóbbi évek magyar irodalmi élete. Bármilyen gyanút elhárítva, nyugodt szívvel állíthatom, hogy nem Esterházy, Nádas Péter, Závada Pál ünneplését, Vámos Miklós népszerűségét irigyeltem meg – egyszerűen az történt, hogy 2002-ben kezembe került Hantos Gyuláné Krompecher Hermin nagyanyám 1893-ban megkezdett naplója, amelyben a budai tanítóképző Kolozsvárra került tizennyolc éves végzettje leírja az evangélikus elemiben és a korabeli „kötőkéken” (házi táncmulatságokban) szerzett élményeit, első szerelmét, a rokoni világot. Tovább kerestem, kutattam szekrényekben, fiókokban családi feljegyzések, levelek után – így kerültem a Szepességbe (a Felvidékre), Bánffyhunyadra, Désre, a budapesti Eötvös-kollégiumba és a szibériai Krasznojarszkba, majd most már a magam útján ismét eljutottam Búzába és Londonba, Alsótömösre és Párizsba, Bukarestbe, Budapestre (az Eötvös-kollégiumba is). E hosszú, száztíz éves utazáshoz elég volt a Kapun belül maradnom, a kolozsvári, Mikes Kelemen utcai családi ház kapuján belül. A megírásra váró regény(ek) szereplőit tehát nem én találtam ki, itt mindenki önmagát jellemzi.

Például a hatvanas évek elején.

Ami a küzdelmeket és a patrónusokat illeti, az 1962-es év meghatározó volt számomra. Mint az irodalmi rovat ifjú – de már három év „régiséggel” („vechime”) rendelkező – szerkesztője, Balogh Edgár kis igazoló cédulájával a zsebemben mehettem Budapestre, rokoni látogatásra egyrészt, de főként közvetlenül ismerkedni a magyar irodalmi élettel, szerkesztőségekkel. A névjegykártya méretű baráti kérést – emlékezetem szerint Illyés Gyulához szólt – nem találom (ami persze természetes – esetleg a most megnyílt budapesti Illyés-archívumban lehetne nyoma –, de ha általánosabb volt a megszólítás, még valamelyik fiókomból előkerülhet); tény azonban, hogy ez a papírdarabka megnyitotta előttem az egykori népi írók ajtaját. Sőt nem csak az írókét. Akkoriban még elég ritka volt az ilyen erdélyi, nem állami jellegű, mégis intézmény-érdekű képviselet, küldetés, bizonyára ezzel is magyarázható a személyi érdemeken messze felüli fogadtatás.

Maradjunk most a leveleknél. Szerencsére többet is találok ebből az 1962. májusi hónapból, illetve az ide visszakapcsolókból. Nagynénémnek Somogyi Béla utcai lakásából írom haza, szüleimnek, a Mikes Kelemen utcába – a családi vonatkozások után részletesen számolva be a szakmai és kulturális programról:

…A tanulmány [Százéves harc »Az ember tragédiájá«-ért] kiegészítését elolvasta Horváth Károly, még néhány apróságot kért, azt is megcsináltam, egy délután s egy teljes nap dolgoztam. Úgy látom, így már tetszik neki. Végtelenül kedves volt, végigvezetett az Eötvös-kollégium könyvtárán is. A kézirat átgépeltetését az Akadémiai Kiadó elvállalta, ezt én intéztem el. Különben kb. 500 forintomba került volna. Remélhetőleg készen lesz addig a gépelés, amíg itt vagyok, és át tudom nézni. Azután még Waldapfelnek kell elolvasnia (a kiadó kéri utolsó lektorként), s az ő véleménye után legjobb esetben az év végén jelenik meg. Az Élet és Irodalomnál a Radnóti-cikk hamarabb, bár az írószövetségi közgyűlés miatt az is késni fog. Viszont láttam kiszedve, és csütörtökön ki is fizetik. Ma Diószegi is kért egy cikket (4–5 flekk) a Kortárs számára a költészetről, fiatalokról. Ezt még jól meg kell rágjam, hogy hogyan csináljam.

Színházak (már csak így írom, statisztikaszerűen, annyi az esemény): pénteken szereztem jegyet Németh László kitűnő új vígjátékának bemutatójára (Utazás), Jenő bácsival mentem. Nagy siker volt, az előadás is maradandó élmény. Németh László is ott volt. (A jegyeket mint külföldi újságíró kaptam. Én intéztem, telefonon, a színház titkárságával.) Ma este a Hamletbe megyek, a Madách Színházba. A tv-ben a Tizenegyedik parancsolatot láttam (Mesterházi), az is igen jó, most szerdán pedig ugyanott Illés Endre Homokóráját adják. A filmekről azt hiszem, írtam, a tv-ben kitűnő angol cirkuszfilm volt.

Holnap megyek Darvashoz az Írószövetségbe, telefonon ma beszéltem vele. (Balogh Edgár levelét nem kapta meg.) Erdei még nem jött haza külföldről, Szabó Imrével (az Akadémia főtitkárhelyettese, jogász) és Haranghyval már megegyeztem kézirat dolgában. Jártam a Világosságnál is, szóval a Korunk-ügyeket sem hanyagolom el. Czinével fogok menni Veres Péterhez, a többi még (öregek) függőben van. Szóval lassan ez is megindul. Diószegi mondja, hogy Fülöp [János] olvasta, amit róla írtam a Kortárs kapcsán, szeretne találkozni velem. (Diószeginek is tetszett a cikk.)

Ez volt hát az első, nagy habzsoló utam (Budapesten), szinte minden szép és jó – akikkel találkozom, mind barátiak, mindenki szeret (a rokonok elsősorban, idősb Sólyom Jenőék és Kántor Antalék házában). Egy félsiker, némi kellemetlenség a levelemben emlegetett Radnóti-cikkhez kapcsolódik, de tulajdonképpen az is jóra fordul. A két világháború közti Korunk és Radnóti Miklós kapcsolatáról írtam az Ésnek, valószínűleg még 1962 januárjában vagy februárjában, erre érkezett a következő válasz Nemes Györgytől, az Élet és Irodalom szerkesztőjétől (1962. február 23.).

Kedves Kántor Elvtárs!

Nagy érdeklődéssel olvastuk „Bizonyítékok egy nyilvánvaló tévedés cáfolatához” című cikkét. Szerkesztőségünk korábbi álláspontja az, hogy a Komlós Aladár cikkével megindult vitához Tolnai Gábor terjedelmes cáfolata és Vértes György rövid közbeszólása után nem közöl más cikket, csupán egy szerkesztőségi zárócikket, melynek szerzője Koczkás Sándor, lapunk rovatvezetője, és amely cikk alighanem lapunk következő számában jelenik meg. Erre azért kényszerülünk, mert a Radnóti-kérdés felvetése szokatlanul élénk és indulatos vihart kavart, és nem célunk sem az indulatok további felkavarása, sem a kérdés kiélezése.

Ezért Dobozy főszerkesztő elvtárssal egyetértésben úgy döntöttünk, hogy Kántor elvtárs cikkét egy későbbi időpontban, mint utólagos kiegészítő hozzászólást, a már lezárt Radnóti-vitához közöljük. Szeretnők, ha megértené álláspontunkat, és úgy véljük, néhány hét múlva is érdekes lesz Kántor elvtárs sok adatot tartalmazó értékes cikkének közlése. Legjobban szeretnénk, ha budapesti tartózkodása idején közölhetnők Kántor elvtárs cikkét, mert egyrészt a cikk végén néhány jelentéktelen változtatást javasolnánk, s ezt nem akarjuk a szerző tudta nélkül végrehajtani, másrészt egyszerűbb lenne a cikk honoráriumának kiutalása is.

Elvtársi üdvözlettel

Nemes György

szerkesztő

Így is történt, ahogy a levélben olvasható. Csakhogy az indulatok újra fellángoltak. Amikor egy májusi éjszakán (fél tíz tájban) hazaértem a Kékgolyó utcába (időközben ugyanis átköltöztem a másik rokon családhoz), Anti bácsi azzal fogadott, hogy azonnal hívjam fel az És-szerkesztő Koczkás Sándort; a mozgósításba bekapcsolták előzetesen Aczél Györgyöt is, s még akkor éjszaka hivatalosak voltunk Radnóti Miklós özvegyéhez. (Kinyomoztatásom hátterében az is meghúzódik, hogy Fifi, azaz Radnótiné a barátnőjétől, Dési Huber Istvánnétól tudta meg, hogy valami közöm lehet Kántor Antalhoz, aki a húszas évek végén festőtársával, Dési Huberrel együtt jött át Erdélyből, Désről Budapestre.) Nekem magyarázkodnom kellett, miért indokoltam a Radnóti-versek elmaradását a Korunkból főként anyagiakkal (a Korunk ugyanis már akkor sem igen tudott fizetni); Méliusz József, Gaál Gábor egykori munkatársa, szerkesztősegédje kijelentésére is hivatkoztam. Nyomósan megkértek, hogy írjak egy kiegészítő cikket az Ésnek. Ennek a megjelenését követte két Méliusz-levél, Bukarestből. Nem fűzök hozzájuk kommentárt (a Méliusszal való kapcsolatomról, konfliktusainkról, „barátkozásunkról” akár könyvet írhatnék), álljon itt a két szöveg, csonkítatlanul:

Kedves Kántor Lajos,

Az „És”-ben olvastam cikkedet a 20-ik számban. Sajnálom, hogy nem fordultál hozzám levéllel – alkalmi beszélgetésünk óta ugyanis foglalkoztam magam is Radnótival, leveleztem is Radnótinéval és, ami abban a pillanatban, amikor futtában beszélgettünk, hirtelen ötlet volt – azóta tisztázódott emlékezetemben. Legalábbis bizonyos vonatkozásokban.

Nem térek ki cikked és válaszcikked egyes nem precíz vagy nem precíz terminológiájú részleteire, mert ezek épp velem kapcsolatosak – a magam dolgainak pedig nem szeretek ügyvédje lenni. Ezért nem polemizálok az „És”-ben sem. Csak annyit – Radnóti tényleg nem volt alkalmazásban kiadónál, de találkozásunk egy kiadó – azt hiszem, Dante – szerkesztőségében történt, ahol Radnóti egy lexikon címszavaihoz való cikkek szerzőjeként dolgozott. Külön szobában fogadott, egyedül, munkára valló íróasztalnál.

Az „És” 22-ik számában Kis Ferenccel polemizálsz. Roppant hálára köteleznél, valamint bármilyen viszontszolgálatra, ha Kis Ferenc cikkét legépeltetnéd számomra és megjelölnéd a megjelenési helyet. A gépelés költségeit természetesen postafordultával megtérítem. Egyébként mindig nagy érdeklődéssel olvasom érdekes írásaidat. Rokonszenvvel üdvözöl:

Méliusz

S.962.6.18.

Címem ezután: M.J. Bucureşti. R.1. Mai. Str. Popa Rusu 16/a.

Kedves Kántor Lajos,

Köszönettel nyugtázom válaszleveledet. Közben Pestről nekem is írtak – bizony kellemetlen helyzetbe hoztál!!

Az egész Radnóti–Korunk-kérdés nagyon komplex. S a katasztrofális hiba, hogy a szenilis Komlóst valójában „bal felől” igazoltad. Ezt azzal tetézted, hogy a Korunkat (magamról nem beszélek) dogmatizmussal vádoltad a pótcikkben.

A hiba forrása, hogy kikapcsoltad a kérdésből a történetiséget. Alkalomadtán pontosabb elemzést bocsátok rendelkezésedre. Hiszen az egész Korunk Radnóti-problémában semmi rejtély, abszolúte világos, csak történelmi összefüggésükben kell az elemek között kapcsolatot tekinteni. Nem vetted számba, hogy 1. Forgács Antal cikke a hitlerizmus uralomra jötte előtt, a szegedi Radnótiról szól 2. A német munkásosztály veresége után a Korunktól eltávolodott, visszahúzódott egész sor pesti író (a magyarországi körülmények miatt), Radnóti rezignál, Babits felszívja Radnótit, Illyést; de ugyanekkor a K. Internacionálé 35-ös – Népfront felé irányító – határozatai még nem hatoltak az irodalomba 3. Kahána megint más periódusban ír Radnótiról.

Továbbá a tőlem idézettek utolsó mondata nem Komlóst igazolja, hanem ellene szól!! Nem ismerted fel a már kielemzett lényeget: Korvinnak és Ujvárinak abszolút igaza volt a „Korunk”-antológia ügyében. Itt a központi kérdés Fejtő diverziója!! A Radnóti-ügy ennek csak mellékterméke, de Radnóti felelősséget vállalt a nevével. Ismered Fejtő előszavát? Radnóti nem haragudott a Korunkra. Ha eljössz, megmutatom 1936. márciusi és novemberi ajánlásait a nekem adott könyveiben. Cikkeimért sem neheztelt.

S miért nem tart Radnóti Fejtővel a Szép Szó idején, hanem a Gondolattal?: mert a Korunk figyelmeztette: Fejtő provokátor és diverzionista. Ma is az, François Fejtő néven Párizsban. „Túl szigorú kritika?” Olvasd el a szemelvényeket Ileana Vrancea: Critica literară marxistă între 1930-1940 c. kötetében. A Korunk egy általános romániai hangot, hangerősséget használt. Használták volna Pesten is, ha nem lóg a kötél a fejük felett.

Cikkedben viszont kitűnő a Radnóti szövegeltérések felfedése. És Kis Ferenc révén bizonyított ténnyé válik, hogy a Korunk-antológia kérdésben a naiv, mozgalmi gyakorlattal nem rendelkező Radnóti jóakaratú volt, s hogy Fejtő csak felhasználta diverziójában. Nézd meg Babits ezidőbeli cikkeiben felfogását a humanizmusról – Molter egy ezidőbeli helikoni cikke is eligazít! – s vesd össze Fejtő előszóbeli szándékaival.

Aztán meg az özvegyeket ne bántsuk! Más a pesti irodalmi-kávéházi vélemény, és más a valóság! Dési Hubernét kis híján öngyilkosságba kergették volna, ha Kállay Gyula bele nem avatkozik. De erről személyesen.

Várlak Bukarestben. Szeretettel üdvözöl:

Méliusz

62.7.25.

P.S. 14 napig távol leszek hazulról. Jó lenne, ha úgy jönnél, hogy eszmecsevegjünk.

M.

További P.S. Van egy 100 oldalas Radnóti-dolgozatom. Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik. Most vázoltam fel egy 20 oldalas írást – veled vita – R. és a Korunk kérdéséről. Más: Ha megvagy a kötettel, szívesen átnézem barátilag, ha segíthetek valamiben, és igényled segítségemet, rendelkezésedre állok. Hiszen köteted is az én ötletem volt. S még egyszer: Te nem Radnótit bántottad, legföljebb annyiban, hogy Komlóst akaratlanul igazoltad (s ebben Radnótinénak igazat adok), de a Korunk intencióit kezelted antidialektikusan, és ezért – ne haragudj a nyílt szóért! – akaratlanul a revizionista Fejtő platformjára csúsztál át, törököt fogtál, de nem „dogmatikust”.

 Sokszor ölel: M. J.

Nem kértem Méliusz segítségét Forrás-kötetem átnézésére. A könyvet, amely 1963-ban jelent meg (Írástól – emberig), Kacsó Sándor előszavazta. Fejtővel pedig, igaz, jóval később, tudatosan egy platformra „csúsztam”.

Visszatérve a családhoz – és az 1962-es évhez –, pillanatnyi lezárásként idézem anyai nagynéném férjének, Dr. Sólyom Jenőnek hozzám írt karácsonyi levelét (a Sólyom család részéről a Kántor családnak küldött újévi jókívánságokkal). Sajátosan kapcsolódik össze benne a Mikes Kelemen 15. a magyar fővárossal, az irodalomtörténet a jelenkorral és a napi ügyekkel. Ez nyilván egy döntően más megközelítése a dolgoknak, mint a (szintén teológusnak tanult) Méliusz Józsefé. Most utólag érzem, hogy – akár az itthoni szülői figyelmeztetések – milyen fontosak voltak ezek az előző nemzedéktől kapott rokoni odafigyelések, mindenekelőtt a magyarság ügyéért folyamatosan aggódó, nagybányai indíttatású festő nagybátyám, Anti bácsi és az 1956 után levéltárosi-filológusi kényszerpályára került Jenő bácsi részéről. Tehát az 1962. december 26-án írt budapesti Sólyom-levél:

Kedves Laji!

A család többi tagja bocsássa meg, hogy csak Neked címezve írom e sorokat. Elsősorban Neked szeretnék válaszolni.

Visszafelé haladva: a dec. 13. lap nyomán telefonon felhívtuk Anti bácsit, ő közölte a könyvek árát, mi meg velük, hogy dió érkezett Tőletek részükre. Az ünnepek után erre járva valamelyikük eljön hozzánk a pénzért és dióért. Anti bácsi nevetett, hogy ilyen csekély összegből gondot csinálsz Magadnak, de dicsért is, velem együtt, hogy rendes vagy.

Azokban a napokban, amelyeken Veress Zoltánék vidéken voltak, telefonált Rózsa Bandi. Reménytelennek mondtam neki, hogy könyvet tudna Neked küldeni általuk. Megadtam pesti címüket, de hogy elment-e oda, vagy sem, nem tudom. Egyszer alkalmilag hozzánk eljön a részére itt levőkért.

December 3-i k. leveledre térve, igen köszönöm fejtegetésedet, nézeteid közlését. Csak bemelegítőül teszek észrevételt: sem a könyvkiadás, sem a könyvelfogyás önmagában még nem mérték sem az irodalmi értékre, sem az olvasók érdeklődésére, ill. igényére. Hirtelen ötlet tőlem, hogy talán csak a XVI sz.-ban és csak az olcsó kiadványokra nézve lehet tudományos kiértékelés nélkül következtetni a kelendőségből a megbecsülésre. De hagyjuk a bizonytalant. Bizonyosnak azt látom, hogy a „realizmus” körül azzal kezdődött a bizonytalankodás, hogy efféle, afféle jelzővel kellett ellátni a megértés érdekében: maga a szó, egymagában megszűnt egy-jelentésű lenni. Vajon nem úgy történt-e, hogy bálvány lett a realizmusból? Kezdetben talán igazán a realisták kerültek be ebbe az irodalomesztétikai skatulyába, de aztán egyfelől kirakták onnan azokat, akik nem feleltek meg egy bizonyos jelzőjű realizmusnak, másfelől be kellett szorítani másokat a rang kedvéért, de ehhez az kellett, hogy addig boncolják őket, amíg elő nem került belőlük valamiféle „realizmus”.

NB. Hasonló válságot él át a mi korunkban a „humanizmus” és a „humanista” kifejezés.

Könnyű persze nekem ilyen megállapításokat tennem, amikor nem problémám, hogyan fejezzem ki magamat efféle dolgokban. Téged azonban sajnállak, hogy mondanivalóidat írótársaiddal egyképpen hozzá kell igazítanod az irodalomesztétikai szótárhoz, és ez bizony nem történelmi szótár, hanem normatív, szabályozó szótár. Kívánom, hogy legyen további fejlődés abban az irányban, amelybe mutatsz: „…de már általában elvetik a realizmus–antirealizmus merev, dogmatikus felosztást”.

Kettőnk beszélgetésében mindenesetre érdekesnek tartom, hogy véded az álmodozást, Te véded, nem én. Úgy látszik, nagyon is jó volt gondolkodnom Krúdy Gyula írásain, mert így magamban is határozottabb lett a fő szempont: az író írjon csalás nélkül, ne hazudja valónak azt, ami álom. Nincs semmi baj, ha az olvasó is tudja: álom az, amit olvas.

Mármost jöhet az a tétel, hogy az álomból előlegezett „való” olvasásából lendítő erő származik. Tőlem ugyan jöhet, de azt kérem, hogy ne fogadtassák el velem a tételt diktatórikusan, hanem hagyják, hogy gondolkozzam rajta dialektikusan és történelmileg és az emberismeret alapján…

Köszönöm, hogy érdeklődéssel olvastad az ITK-ben Berzsenyi-cikkemet. Éppen most karácsonykor elkezdtem írni a másik Berzsenyi-közleményemet, azt, amelyikhez éppen akkortájt találtam adalékot s forrást, amikor nálunk voltál a tavasszal (vagy a nyáron?).

A Könyvszemlében megjelent Hoffgreff-írásom. Sajnos, egy kínos sajtóhibával. Azért kínos, mert nem vehető észre, de éppen ezért azt hihetik, hogy én írtam rosszul. Nagyon kérlek, javítsd ki a hibát abban a példányban, amelyet kezedbe veszel, és főképpen, bár erre csak alkalomadtán kérlek, hívd fel erre Jakó Zsigmond figyelmét. Őt ezzel kapcsolatban külön is szívesen üdvözlöm.

[…] Örülünk, hogy tele vagy munkával, és reménységed is van, hogy lesz látatja. Kívánjuk a Madách-tanulmány végre valahára való megjelenését […]

Szinte folytatása ennek a levélbeli beszélgetésnek – másfél évvel később – a Forrás-kötet (Írástól – emberig) megérkezését visszaigazoló, ugyancsak a Somogyi Béla utcából érkezett levél. A szerető-féltő rokon, a bölcs, sokat tapasztalt pályatárs és a jó olvasó szólal meg benne.

Budapest, 1964. július 14.

Kedves Laji!

A család nevében is köszönöm kedvességedet, amellyel megküldted könyvedet, de külön is köszönöm a belé írt sorokat – hozzám. A filológus szónak van több jelentése, kereshetjük azt az értelmét, amely mindkettőnk törekvésére érvényes. Egyébként én mintegy rákényszerültem arra, hogy olyan tanulmányokat írjak, amelyek filológusnak mutatnak. Én ezeket a tanulmányokat szívesen írom, de szívesebben írnék ezeken kívül másféléket is. Olyanokat, amelyek a múltbeli valóság megismerésére nem csupán a könyvbe rekedt emlékek alapján igyekeznek. Te viszont megírod, hogy az irodalombírálat területéről szívesen kilépnél – olyan művek írására, amelyek aztán mások számára adják az irodalombírálat tárgyát. Azt vélem, így van ez rendjén: egyfelől szívvel csinálni azt, amit csinálhatunk, másfelől törekedni a többre, az élet szélesítésére, a magunk egyre mélyebb nyújtására és a valóság egyre teljesebb ismeretére.

Könyved olvasása közben az az érzésem, hogy feszül Benned a megírhatás korlátja és az indulatokban gazdag élet ábrázolása korlátlanságának a vágya. (Bocsánat a képzavarért!) Gyakran foglalkoztat a kérdés (a kutatásig, végiggondolásig el nem jutva), hogy vajon valamikor is kifejezhette-e magát valaki úgy, hogy nem befolyásolta a korlátok tudata. Nem azt kérdem, „kifejezte-e”. Voltak, akik megtették, de aztán kiderült róluk, hogy fejjel mentek a falnak. A képet folytathatnám, fejleszthetném. Most elég, ha valamit megsejtesz abból, amit kifejezni szeretnék. Mindenképpen azt kívánom Neked, hogy légy képes, légy erős a valóság és igazság szolgálatára, és légy hűséges erre, tudd mindennap újra kezdeni. Az „újrakezdés” is többjelentésű szó, olykor az opportunizmusra utal, a mindenkori korlátok okos tudomásulvételére. Nos, én azt kívánom Neked, hogy Nálad az „újrakezdés” jelentse az önkritika naponként frissülő lendületét, és azt az elszántságot, hogy a valóságot és az igazságot a korábbinál, a megszokottnál, a szabályosnál valósabban és igazabban írod meg ezentúl.

E rész befejezéséül: Többek közt köszönöm e vers megismerhetését:

Zölden fújt le a szél egy levelet.

Boldog levél – holtig reménykedett.

Ennyi az egész vers? Ne értsd félre a kérdést. Éppen nem rövidellem. Ellenkezőleg: ha hosszabb lenne, – akkor lenne kevesebb. Csak biztonságból kérdezem. Amit értelmezéséül írtál [a Horváth Imre költészetét elemző tanulmányban], minden bizonnyal igaz. A költő egy bizonyos szituációban és az önközlésnek egy bizonyos értelmében írta. De erre a versre is igazán illik, hogy a költő többet mondott vele, mint amennyi akkor és „ott” (vagyis az ő helyzetében, viszonylataiban) igaz volt.

Engedd meg, hogy ha ideiglenesen is, de nyugtázzam a család többi tagjainak küldött példányokat is.

A család többi tagjai pedig engedjék el nekem, hogy egyenkénti megszólítással írjak nekik. Meleg üdvözlet Mindnyájatoknak! Külön csak Erzsikét említem, remélem, előbb-utóbb személyesen-látásból is megismerem.

Ölellek

Jenő bátyád

1964 (illetve már 1963 decembere) a magam alapította család elindulásának ideje. A román tengerpartról, Eforiáról negyven éve érkezett, 1963. júliusi képeslap – amelyet „öreg barátom”, azaz a nálam pár hónappal idősebb Lászlóffy Ali küldött – már ennek előhírnöke: egy férfi nézi a tengert, előtte a vaskorláton ülő kisgyerek. A szöveg pedig: „Lajoska, ez a szép szentimentális kép a családapai örömökre buzdítson.”