Sipos Gábor a Kiss András Források és értelmezések címet viselő könyvének értékelőjében megfogalmazott biztatása és reménye nem ment veszendőbe, mert valóban, a kötet korántsem tartalmazta a szerző teljes életművét. Széles körű érdeklődésének, szakszerű és kitartó gyűjtő, rendszerező és elemző munkájának köszönhetően egy egész sor újabb jog-, hivatal-, város és társadalomtörténettel foglalkozó tanulmány született. Azután sor került „a munkapad sarkába félretett darabok előszedésére”, melyekből a boszorkányság és paráznaság újszerű vizsgálatán keresztül a társadalom életében néhány meghatározó problémára rávilágító munka kerekedett ki. Mindezek folytatásaként e termékeny kutatói pályához szervesen kapcsolódik a nemrég megjelent tanulmánykötet, melyben a szerző új kutatási eredményeit fogalmazta meg.

Kiss András, a kolozsvári állami levéltár nyugalmazott főlevéltárosa nem szorul különösebb bemutatásra. Kelemen Lajos „legtörvényesebb örökösének” szerény, halk személyisége ismerős nemcsak a kutatók, hanem a szélesebb olvasóközönség soraiban is. Aligha találni olyan Erdély és főként Kolozsvár múltja iránt érdeklődőt, aki végtelen segítőkészségét és párját ritkító tudását az évek során ne vette volna igénybe.

A kötet témakörökre bontott fejezeteinek sorát a levéltárról általában, hazai működő vagy tevékenységüket szüneteltetni kényszerült levéltárainkról, állományaiknak sorsáról és ezen intézmények szolgálatában álló jeles személyiségekről értekező írások nyitják meg. Közérthető nyelvezettel taglalja a levéltár szó jelentéseit, tisztázza az archivisz-tikai kifejezések (levéltár–irattár, levéltá-ros–irattáros, fond, levéltári gyűjtemény) pontos értelmét, a levéltárak és a bennük őrzött iratfajták kialakulásának és fejlődésének adja rövid, lényegre törő történetét. Az első világháború utáni hatalomváltás, valamint a kommunista hatalomátvétel utáni időszak levéltári jogrendjét, a különböző városi, megyei, közintézményi, felekezeti levéltárak fejlődését bemutató vázlatait a szerző élettapasztalatából fakadó adatgazdagság teszi értékesebbé. A kolozsvári és a Szatmár vármegyei levéltári anyagnak az Állami Levéltárban őrzött iratai iránti  tudományos érdeklődés felkeltését és a kutatók felvilágosítását szolgálják az állagok vázlatos bemutatására, kutathatóságára, a felmerülő kutatási nehézségek elkerülési módozataira vonatkozó tájékoztatásai. Röviden számba veszi a különböző hatóságok, köz- és magánintézmények, felekezetek, családok és egyes személyek levéltári őrizetbe került iratait (bankok, egykori felső- és középfokú tanintézetek, Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára, Kemény, Barcsay, Csathó családok). Kitér Szatmár vármegye, Szatmárnémeti és Felsőbánya városok, a Vécsey család, valamint a Kemény család csombordi levéltárának anyagára is. Mindezek bemutatása közben érdemeikért jogosan emel ki olyan szakmabeli elődöket, mint Schemberger Ferenc, a Szatmár vármegyei levéltár 18. századi rendezője vagy Kis Mihály jegyző és Óvári Mihály, Szatmárnémeti város levéltárának Mária Terézia-kori céltudatos szervezői. A múlt jeles személyiségei mellett a 20. századi erdélyi levéltárügy olyan kiemelkedő alakjai, mint Kelemen Lajos, Entz Géza, Szabó T. Attila vagy Jakó Zsigmond kapnak helyet. Külön tanulmányt szentel az Erdélyi Múzeum-Egyesület megszüntetése utáni időszakban jogosan és találóan a múzeumi tudományosság eszmei átörökítőjének nevezett Jakó Zsigmond személyiségének és a levéltár szolgálatában kifejtett tevékenységének.

Mint az erdélyi jog- és intézménytörténet legilletékesebb szakembere külön fejezetben foglalkozik a 16–18. századi erdélyi jog- és kormányzattörténet néhány kérdésével. A Báthory Zsigmond által az ország elöljáróin  elkövetett bűncselekmények kapcsán kerül terítékre a ius ligatum („béklyóba veretett törvény”, „a rabságban avagy kötélben tartott igazság”) jogtalan alkalmazásának és hatálytalanítására tett sikertelen kísérleteknek a bemutatása. Éles politikai helyzetfelmérő képességet tanúsítva ismeri fel a törvénytelenség és az igazságtalanság elburjánzásában a társadalmi romlás csíráit. E 17. századi helyzet kapcsán tett megállapításainak a jelenkori Kelet- és Közép-Európa megoldatlan problémáival, jogtiprásaival való párhuzamba állítása során rávilágít e beteg társadalmak égető problémáira. Ezek megoldásának kulcsát elsősorban a jól képzett és független bírósági intézmény, valamint a politikai bölcsesség uralmában látja.

Adatok egy válság tüneteihez (1657. június-július) című tanulmányában értékes kiegészítésekkel szolgál a Partiumba 1657 júniusában betört lengyel hadak által okozott országos felfordulás megvilágításához. A közölt források (utasítások, jelentések, levelek, tudósítások) kiválóan szemléltetik a különböző önkormányzati, közösségi, családi levéltárakban lappangó helyi, magánjellegű tudósítások jelentőségét. A kevésbé merev, életesebb stílusú, a formai szabályokat gyakran mellőző iratokból a korabeli társadalmi hangulat, a nagy események helyi lecsapódása, lényegében a közvélemény üzenete olvasható ki.

Aranyosszéki adalékok Erdély jogtörténetéhez cím alatt a szerző meg is fogalmazza ilyenszerű kutatásainak célját, miszerint „a jogtörténet nem szorítkozhat – az egykori szemléletnek megfelelően – csupán az általános jellegű jogtételek vizsgálatára, hanem elsőrendű feladata a történeti források kevésbé ismert jogi konkrétumainak, jogeseteinek, egyszóval magának a jogalkalmazásnak a felkutatása a történeti valóság megismerése érdekében”. Ennek megfelelően több ara-nyosszéki esetet tárgyal II. Rákóczi György idejében a tatárok által rabságba hurcolt férfiak asszonyai ellen indított paráznasági perek ítéleteiben alkalmazott méltányosságról. Számba veszi azt az 1713-as politikai jellegű perfelvételt is, melyben a székelykocsárdi bírót idézik perbe a Thorotzkay család egyik tagját ért sérelemért, akit a bíró – az általános kegyelem előírásainak ellenére – sértő szavakkal illetett a falut a Rákóczi-szabadságharc idején a család részéről ért szenvedésekért. Külön tanulmányban, tekintélyes mennyiségű példával alátámasztva követi nyomon a tolvajkiáltás jelentésének és funkciójának változását és törvény általi szabályozásának folyamatát az aranyosszéki joggyakorlatban.

Nem mulasztotta el beválogatni kötetébe kedves városa, Kolozsvár múltjának, a városi élet számos vetületének megvilágítását célzó írásait. Nyomon követi azt a nem teljesen súrlódásmentes utat, melynek során a városi önkormányzat a 16. század második felére kialakította a zavartalan működését biztosító, mindenki által elfogadott szabályait. Kiemelt figyelmet szentel az 1458-as „uniónak” és a folyamatot vallási téren kiegészítő 1568-as királyi ítéletnek. A különböző rendeltetésű városi könyvek keletkezésének, fejlődésének folyamatáról, ismérveiről és a hasonló rendeltetésű kiadványok (királyi könyvek, hiteleshelyi vagy vármegyei proto-kollumok, regisztrumok) sorában elfoglalt helyéről is találunk eligazítást. A 16. században felfektetett ilyen jellegű kolozsvári kiadványok közül a Liber civitatisnak és a Diósy Gergely jegyző által megindított Liber decre-tának közli részletes leírását. Hasonlóan jár el a városi számadáskönyvek sorozatán belül terjedelmes csoportot alkotó adókönyvek esetében is. Elvégzett vizsgálatai jelentős mértékben könnyítik és meggyorsítják az érdeklődők ezen iratokban való eligazodását. Segítségükkel fel is vázolja a város jól tagolt településrendszerének két alapegységét, a fertályt és a tizedet és ezen egységek keretén belül a polgári önkormányzatot megtestesítő személyek – fertálykapitány, tizedes – tevékenységét. A bemutatott városi kiadványokat létrehozó 16. századi kolozsvári nótáriusok közül joggal emeli ki a „hazáját” és „respublikáját” (városát) hűen szolgáló Diósy Gergely személyiségét, a város levéltárának első rendezőjét, kinek 1592-ben összeállított magyar nyelvű levéltári mutatóját szöveghű átiratban ajánlja az érdeklődők figyelmébe.

Az említett jegyzőkönyvek gazdag adatanyagának felhasználásával szolgál új ismérvekkel a 16. század második felében is hatékonyan működő Debrecen és Kolozsvár közötti, főként kereskedelmi kapcsolatokról. Csupán kiegészítésképpen következzen két másik adatsor, melyek szintén a két város polgárai között fennálló kereskedelmi kapcsolatok változatosságát szemléltetik. 1591-ben Kolozsvár város bírái és esküdt polgárai kötél általi halálra ítéltek két városi szolgalegényt több különböző vásáron elkövetett lopásaikért. Egy tanú vallomása szerint az egyik vádlott saját maga dicsekedte, „hogi eo effele dolgokert Cassan, Debreczenbennis fogűa volt” [KvTJk II/8. 136–139.]. Egy 1593-as tanúvallomás szerint pedig a Debrecenből szekéren Daróci Pál kolozsvári lakosnak fuvarozott posztószállítmány kibontásakor kiderült, hogy „alat az derekaba huzon ket vegh karasia eozue rothadot”[KvTJk II/8. 381] .

Külön tanulmány foglalkozik a kolozsvári cigányság 16–19. századi letelepülésével, szálláshelyeivel, belső szervezetével, foglalkozásaival, felhíva a figyelmet e népcsoport történetének a 16. századtól egyre sűrűbben jelentkező forrásaira.

A tudatlanságból, félreértésekből, a történelem eseményeinek elferdített értelmezéséből fakadó tévhitek helyreigazításának szándékával készült a Mátyás király és ªtefan cel Mare között fennálló hűbéri viszonyt ecsetelő írása. Éles hangnemben vázolja a 15. századi Európában szigorúan érvényben levő uralkodói hierarchiát, melynek jegyében a kolozsvári Mátyás-szobrot „az akkori Európához tartozás szimbólumának”, nem nemzeti önérzetet sértő ábrázolásnak tekinti. Függelékben újraközli a moldvai vajda és Mátyás között fennálló hűbéri viszonyt megerősítő 1475-ös oklevelet, mely 1913-as, manapság már alig hozzáférhető közlése után kiszorult a későbbi nagy oklevélkorpuszokból. Szintén hasonló meggondolások késztették a szerzőt a Külső Torda (ma Avram Iancu) utcában pár éve tűz martalékává vált, „hóhér házá”-hoz fűződő hiedelmek eloszlatását szolgáló munka megírására. Kitér ugyanakkor azokra a buktatókra (és bukásokra) is, melyek a kolozsvári történeti források értelmezésében kevésbé jártas, azokat nem a megfelelő és szükséges kritikával közelítő „történészeket” tévedésbe ejthetik (és ejtették is).

A polgárok respublikája (Kolozsvár) fejezet végszavaként, Herepei János a házson-gárdi temető sírköveit feldolgozó munkájának értékelése kapcsán feltérképezi a 19–20. századi kolozsvári helytörténetírás panteonját. A Kolozsvár háromkötetes történeti monográfiáját megíró Jakab Elekkel kezdődően a számadás- és törvénykezési jegyzőkönyvek első alapos átkutatója, Ko-máromy Andoron, a páratlan memóriával és forrásismerettel rendelkező Kelemen Lajoson, a kiváló művészettörténész Balogh Jolánon keresztül Herepei Jánosig veszi számba munkásságukat. A számkivetett, így forrásaitól elzárt Herepei kötetének hiányosságait saját forrásokkal pótolja.

A szerző érdeklődése az eddig bemutatott vizsgálatain kívül a népi hitvilág, pontosabban a boszorkányság területére is kiterjed. Saját vallomása szerint nem a néprajztudományi kutatások eddigi vizsgálataiba és eredményeibe kíván kontárkodni, hanem ezek kiegészítéseként a jelenségek jog- és társadalomtörténeti hátterét szeretné minél jobban megvilágítani. Vázolja a boszorkányperek kutatásának járható útjait, majd ezeknek megfelelően foglalkozik több 17–18. századi Szatmár vármegyei boszorkányper anyagával. Külön kiemeli a „füst alól sza-latt” háromszéki asszony, Csutak Zsuzsanna esetét. Megkísérli Keomiwes Prisca perének bemutatása kapcsán az 1565-ös kolozsvári boszorkányperek lehetséges kiváltó okainak azonosítását is. Aranyosszék 18. századi törvénykezési anyaga boszorkányperekre vonatkozó részeinek tüzetesebb vizsgálata során pedig nyomon követi a védelem prokurátorainak (ügyvédjeinek) azon szemléletváltását, mely a század második felére a boszorkányság, egyúttal a boszorkányperek törvényen kívül helyezését eredményezte.

Külön fejezetbe kerültek az olyan rövidebb munkák, melyek elsődleges célja a különböző tematikus gyűjteményekből kimaradt, nem megfelelő helyen „lappangó” források közzététele. Így említ Szatmár vármegye levéltárából egy 1366-ban és egy 1425-ben keletkezett középkori oklevelet, valamint két kiadatlan országgyűlési emléket Beszterce város levéltárából. Hasonló szándékkal ismerteti Bethlen Gábor Kolozsvár városához intézett parancsleveleinek építkezési adatokat tartalmazó darabjait.

Az újraéledt Erdélyi Múzeum-Egyesü-letről szóló írások annak a korábban megfogalmazott szükségszerűségnek próbálnak eleget tenni, hogy minél jobban fényt derítsenek az egyesület második világháborút követő zaklatott éveinek történéseire. Majd feltérképezi az erdélyi magyarság többi 19. század végi–20. század eleji intézményének (EMKE, EMGE, EKE) közéletben betöltött szerepét, a kommunista hatalom alatti és azt követő sorsának alakulását.

Élőkről és holtakról cím alatt a szerző megemlékezik születésének századik évfordulóján a nagy kutatóelőd, Herepei János személyiségéről és életpályájáról, köszönti és méltatja Jakó Zsigmond és az akkor még életben levő Pataki József és Imreh István munkásságát majd emléket állít a nyelv- és néprajztudós Nagy Jenő, a kiváló jogász Demény Pál, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár egyik lelkes szerkesztője, Vámszer Márta és a jeles régész Ferenczi István elhunyt pályatársaknak.

A kötet Könyvről könyvre című zárófejezetében foglaltak áttanulmányozása során tapasztalhatjuk, hogy könyvrecenziói a művek valóságos kiegészítő tanulmányai. Amellett, hogy jól megragadják a mondanivalót, és pontosan megjelölik a mű helyét a kutatásban, érdekes észrevételekkel, kiegészítésekkel vannak teletűzdelve. Szemléletesek ilyen téren az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II kötetének, az Új Erdélyi Múzeum I. évfolyama 1–2. füzetének, a Régi Magyar Levéltár oklevélsorozat első, Középkori Okleveleink (1541-ig) című gyűjteményének, valamint Szabó György Kolozsvári deportáltak az Urálban című emlékezései megjelenése kapcsán írt értékelői.

Minden írásnak megvan a maga jól kigondolt helye a kötetben, szervesen összekapcsolódva illeszkednek be a különböző tematikus fejezetekbe. A szerző széles skálájú kutatásaival számos új utat nyit, további elmélyülésre, részletesebb vizsgálatra szoruló kutatási irányt jelöl meg. Az írások tartalmi változtatások nélkül kerülnek újrakiadásra, csupán néhány megváltozott körülményre találunk utalást. Említésre méltó a kiadó véghezvitt szándéka ezen tanulmányok egy kötetben való megjelentetését illetően. Ezáltal néhány nehezebben hozzáférhető helyen megjelent írás is könnyen eljuthat a remélhetően minél szélesebb körű érdeklődő közönséghez. A közelebbről mutatóval kiegészített változat pedig még inkább megkönnyíti majd a benne tárolt adatok felhasználását. Rövidítés- és irodalomjegyzékét a Kiss 1992 utalás feloldásával egészíteném ki: Kiss András: Kolozsvári helytörténetírás Jakab Elektől Herepei Jánosig. A beszélő kövek. = EM LIV(1992). 1–4. füzet. 173–182.

A címbeni minősítés (Más források – más értelmezések) csupán a korábbi kötet anyagától való témabeli különbözőség kifejezője, az elvégzett munka minősége, tartalma ugyanolyan kifogástalan. A szerző tudományos tevékenységéről elmondható, hogy számos új ismerettel gazdagította Kolozsvár helytörténetírását, eredményeivel lényegesen hozzájárult múltjáról alkotott ismereteink gazdagításához. A tudomány szolgálatában végzett tevékenységéért így Kiss Andrást is kiemelt hely illeti meg nagynevű elődei és pályatársai sorában.