hatvannyolc emlékére

Dolgozni kell. Dolgozni. Már itt is van az este. Budapest; a város lassan alábbhagy, a fények halálsárgák, mintha egy szakadozott vásznon szűrődnének át. A nyomdába megyek. Behúzni. Az út másfél óráig tart, villamos, földalatti, megint villamos; kezemben a könyv különös táncot lejt, mintha valahol a távolban géppuskazaj hallatszana.

Diákok vagyunk, és dolgozni szeretnénk. A tudatlanság fátyla, amely mindannyiunkat feloldoz, ártatlan következtetéseket tesz lehetővé: a munka pénz, a felnőttség önállóság, a szabadidő szórakozás. Ha a nyomdagépek zakatolása nem eredményes, hagyom, hogy ettől zsibbadjon el a fejem. Ez azonban nem megy olyan könnyedén. Először, egy körültekintő pillantással a helyet próbálom felmérni, érzem, évszázados illúziók munkálnak még bennem. A csarnok hatalmas és rendetlen. A kék szín mindent elönt; tengerkék. Kékek a gépek, a munkásokon az overallok, a futószalagok, kékek a békák, amelyek elszállítják a kész és összerendezett újságokat, még az ügyvezetőnő nyakéke is kék; csak a szeme nem. Ebbe a szembe kapaszkodva próbálok átkelni a kéken. Olyan ez, mintha hitetlenül a tengeren igyekeznék átlábalni. Félek, de végül megtart ez a mennyei koordinátarendszer, és a helyemre érek. Egy asztal vár ott rám. Szembefordulok vele, majd egy-két csuklógyakorlat következik, osztálytermi gimnasztika, ujjperecek ropogtatása, biztató és nevető pillantások jobbról, balról, és már készen is állok a behúzásra.

A behúzás két jól elkülöníthető mozdulatsorból tevődik össze. Az egyik a tulajdonképpeni behúzás, amikor gumiujjas kezekkel, kialakítva egy testre szabott, minimalizált és olajozottan működő mozdulatkombinációt, a mellékletet az újság belsejébe csúsztatod be. A másik az összerázás, ami által az így kész újságokat szabályos rendbe fogod össze. Míg a behúzást a koncentráció, az izmok megfeszített munkája jellemzi, az összerázásban van valami kecses, erotikus jelleg. Ilyenkor ugyanis az ágyék szolgál támasztékul, és mintha flippereznél, vagy ne adj isten, csocsót játszanál, a csípőddel kezdesz finom mozgásba, közben két kezeddel átöleled az újságokat, kiengeded, majd magadhoz vonod őket, és értetlenül figyeled, hogy ezektől a rengésektől, belső kataklizmáktól az újságok szabályos rendbe állnak össze.

Kezdetben persze még hiányzik az erőnek az olyasféle optimizá-lása, amely megadná a mozdulatok harmóniáját. Abba a hibába esel, hogy irányítani próbálod a mozdulataidat, mintegy vezetni a testedet, ám az ott árul el a legjobban, ahol legotthonosabb gesztusaid működtek. Az összerázás is olyan még, mintha egy őszi levélhullásba próbálnál rendet beleképzelni. Ideges melankolikusság. A tervezés itt értelmét veszti, csak az anyag törvénye az, ami érvényesül. Nem te tanulsz, hanem fokozatosan átalakulsz. De ez még csak puszta esztétika. A behúzás az időn mutatja meg legjobban átalakító munkáját, azon az emberi időn, amely végességével, az örökkévalóságtól való távolságában hordozza azt, amit emberin értünk. Ez az, ami most kérdőre van vonva, ez az, ami a munka által nem találja a testre vagy a lélekre támasztható egyensúlyát. Még nem.

A munkában, akár a természetben, van valami, ami rejtőzni szeret. A rengeteg tevés-vevés, csintalankodás, a dolgok ismeretlenségéből kiinduló megszállottság egyszer csak biztos pályára tesz szert; a munka már régóta folyik, de egy adott pillanatban, nem tudni, miért, elárulja saját tehetetlenségét, értelmét vagy értelmetlenségét, teherré válik, és azután már nem lehet mást csinálni, mint megfeszített erővel figyelni, ébernek  lenni, hogy mielőtt ez a teher betemet, megtaláljuk a számunkra való üzenetét, kiépítsük megszólítottságunk értelmét. Nincs annál abszurdabb, mint a munkán munkálkodni, nincs annál lehetetlenebb, mint biztos kézzel irányítani a tehetetlenség és az önrendelkezés héja-nászát. Tudom, ez a boldogtalan tudat csak a feleslegben ismerhet önnön képére. A felhalmozás útjára kell hogy lépjen és csak a pénz átszellemítő, mindenek között közvetítő tulajdonsága révén tudja megalkotni az egyetemesség dimenzióját, amely most már az elkészítés tere és ideje szerint szerveződik újjá. Minél több dologgal rendelkezem, annál inkább vagyok – ez a munka imperatívusza. Lélegzésem üteme, anyagcserém sodra már csak egy olyan természet szemszögéből igazolódhat, amely nevetségessé válik a munka átalakító tempójának a perspektívájából.

Hogy miről ismerszik fel a jó behúzó?

Akár a fanatikus vadászra, aki minden mozgó pont láttán, legyen az állat vagy ember, angyal vagy isten, puskája fekvését ízlelgeti, az irányzékot igazgatja, a jó behúzóra is a fokozott készenlét, az állandó megfeszített figyelem jellemző. Mit tudok most, azonnal behúzni? – mintha folyamatosan sakkban lenne, ezt kérdi magától a jó behúzó. Vagy lehúzni, áthúzni, összehúzni, meghúzni. Az ablakon a rolót, a tűn a cérnát, kabáton a cipzárt? A nyomdában a takarítónőt?

Az újságok tovább repülnek. Persze még nem elég tökéletesen, meg-megtörik a lendület, kiesik a kézből egy példány, lecsúszik a gumiujj. Jut még idő gondolkodni, emlékezni. Hogy mire? Esetleg más kapkodó kezekre, amelyek az újságok helyett az utca macskaköveit feszegették, hogy barikádokat emeljenek, kezekre, amelyek iskolapadokat rongáltak meg, bankárokra, zsarukra, papokra és szociológusokra dobtak Molotov-koktélt. Jut így idő emlékezni azokra a  diákokra, akik minél jobban csinálták a forradalmat, annál inkább szeretkezni szerettek volna.

Emlékezni!

Nem feladat itt az emlékezés, de a munka közbeni figyelem rapszodikussága mintha belülről képezné újra ütemét és irányultságát. És fikcionalitását is. Mikor a történelemmel foglalkozom, mindig valamilyen furcsa frusztráltság, szorongás vesz erőt rajtam. Arra gondolok, hogy ami a múltban történt, már nincsen, végérvényesen elmúlt, visszahozhatatlan, amikor a múltról beszélek, olyan, mintha a semmit vájkálnám kicsorbuló, véres körmökkel. Nem értem, ha a múlt már nem létezik, honnan származhatna számomra való üzenete, mélyebb értelme? De azután azon veszem észre magam, hogy amikor tájékozódni próbálok a múlt romhalmazai fölött, jelszavak, dokumentumok, építmények időtállóbb maradványai között, igényként ébred fel bennem, hogy valósnak gondoljak egy eseményt, egy fordulatot, egy összefüggést; mintha ennek hiányában nem érthetném saját magam. Így szoktam rá hatvannyolcra is.

Hatvannyolcnak nagyon is megfelel a munka közbeni emlékezet töredékessége. Úgy is tudok már csak rágondolni, mint ahogyan a Che Guevara arcképével díszített piros pólómat viselem. Hideg ez a póló nekem, felmelegíteni már csak azok a gyűlölködő pillantások tudják, amelyek régi szimbólumok felélesztgetése révén nyernek maguknak erőt. „Legyetek a lelkiismeret gerillái!”; „A hatalom az utcán van” – a jelszavak fölött elszállt már az idő. A lázadás kiépítette a maga csatornáit, a forradalmak színtere pedig áttevődött az Aula Magna márványkomor sötétjéből a popkoncertek és a focimeccsek harsányabb színvilágába. Apáink tekintélyét sem a múltban elkövetett bűnök – noha nyolcvankilenc jelezhetett volna egy ilyen kataklizmát –, hanem a felpörgetett társadalmi-gazdasági változások rendítették meg. Így lettek kortársaink, barátaink egy olyan korban, amely előtte jár minden tapasztalatnak.

A fiatalok társadalma egy különös paradoxonba beékelődve ismerhet csak magára. Egyrészt előtte húzódnak a jelen sohasem látott magaslatai, a jövőbe befalazott iszonyat különös szüleményei; a génmanipuláció, a folyamatos informatizálódás, a globalizáció debilis gyermekei. Másrészt a történelem is teljes terhével nyomja őket, azáltal, hogy ebben a példátlan korban mindenhez példát társít, azt sugallja: nincs választásotok! Nevezhetjük ezt az ártatlanok konzervativizmusának?

Innen nézve minden múltra irányuló reflexió csak esztétikai lehet. És azt hiszem, már csak ez a különös szépség az, ami beszélteti számomra hatvannyolc eseményeit. Tetszenek a csapzott üstökök, a trapéznadrágot viselő, belőtt Krisztus-figurák, a berlini Szociológiai Intézet előadótermeibe beszoruló fojtogató lelkesültség, szépek a csupasz mellek, a tiltakozás fáklyái, amelyek Theodor W. Adorno hatalmas műveltségével és tudásával szemben a kifordult természet megütköztető erőforrásait idézik. Szép a vörös szín is, a vér vagy a naplemente színe, szép ez a zászlókon, kivert szemeken keresztül megsokszorozódó üdvözlet: „a végsőkig elmegyünk!”

A behúzás tovább gyorsul. A diáklázadás anakronisztikusan szép képei végül feloldódnak a mozdulatok előrerajzolt kecsességébe. Már csak a gyorsulás az, ami valóságos. A mozdulatok tökéletesedésével a végsőnek egy másik képe kezd átütközni az emlékezet filmkockáin. Mintha azáltal, hogy ebbe a munkába fogtam, a megváltásnak egy újabb Bibliáját nyitottam volna fel, és minden gondolat, minden emlék csak relatív tökéletlenségemnek köszönhetően juthatott szóhoz. Most már tudom, a munka érzékelésének kezdeti esztétikáját is a figyelmemnek ez a lassuló és gyorsuló ritmusa szőtte, amely most ábrándként foszlik le egyre pontosabb mozdulataimról. A feladatomat végzem. Az idő az egyetlen ellenségem.

Igen. Idáig azt hittem, az idő hatalmas terhét kétféle módon lehet feloldani: emlékezve és várakozva. A megmunkálás tere és ideje felszabdalja az idő monolitikus tömbjét, kiszakítja belőle a jelen szigetét, amely csak azáltal nem süllyed el, hogy állandó vonatkozást tart fenn múltjával és jövőjével. Azáltal, hogy az elkészült tárgyakban kikristályosodó időkészleteket halmoz fel, a munka humanizál. De létezik más munka is. Olyan munka, amely elveszíti vonatkozását a tárgyával és feloldódik a mozdulatok egymásutániságában. Ez a munka nem az időben vált meg, hanem az időtől. Amikor újságokat húzok be, van egy pont, amikor azt hiszem, szaladok. Énem feloldódik a levegő süvítése és a cipő orrát érintő talaj koordinátáiban. A gravitáció az idő. Még eszembe jut valami: a legyőzött jövő gondolata volt, ami szárnyat adott hatvannyolc diákjainak. De utána már nem gondolok semmire. Gép vagyok. A nyomdában.

Behúzok.