Tudom, furcsa eljárás, mégis rákényszerülök: a csíkszeredai (Pal-las-Akadémia) kiadású Műterem-sorozat legújabb, Gergely István kolozsvári szobrászművészt bemutató kötetében Banner Zoltán idézi 1976-ban leírt véleményemet az akkor még mindössze harminckét éves alkotóról – s én most visszaveszem a mondatot. Gondolom, már csak azért is megtehetem, mert maga Gergely hívta fel rá a figyelmemet. Hát akkor megismétlem, huszonhét év múltán: Gergely István „hieroglifái” alapján tanulságos meséket lehetne írni régmúlt és mégis a mába visszahangzó hangulatokról, ünnepekről, magáról a Történelemről, sőt az időről. Igen, vállalom – Gergely István ugyanis nem hagyta cserben kritikusait, sőt (mint Banner továbbfűzi a gondolatmenetet) a pályanyitó filozofikus kompozíciók után az „Arcképes Ház” plakettjei egészen más képi formában és mégis következetesen tovább faggatják az időt, kiteljesítik a Történelmet.

A hetvenes években elindított és a kilencvenesekben, majd az új ezred elején szépen gyarapodó Gergely-féle panteonban gyakran járok, noha nem egyenesen oda indulok: világi és egyházi intézmények belső tereiben sokfelé sorakoznak patinázott gipszplakettjei, fejedelmeket (Bethlen Gábort, Báthory Istvánt), egyházi személyiségeket (Kálvin Jánost, Károli Gáspárt, Kájoni Jánost, Boga Alajost), tudósokat (Apáczait, Bolyai Farkast, Kőrösi Csomát, Brassait), írókat (Arany Jánostól Benedek Elekig és Bánffy Miklósig) idézve emlékezetünkbe. A névsor persze jóval gazdagabb – a szobánk faláról állandóan rám néző Re-ményik Sándort és Kelemen Lajost például nem is említettem. Pedig különösen a történész portréja személyes ifjúkori élményekre emlékeztet, ebben az esetben tehát ellenőrizni tudom az ábrázolás hitelességét. Mert hogy Gergely István sosem akarja a kifejezés érdekében elrajzolni az arcot, a (fényképen, pontosnak mondott egyéb képi dokumentumok által) megőrzött külső meghatározó az ő számára – s az esetek többségében a belső is kivetül a cizellált rajzolatra.

Gergely István (legalábbis nálunk, otthon), akaratlanul, állandó versenyben van kiváló erdélyi portrékészítőkkel – a tőlünk elszármazott Barcsayval, Mohy Sándorral, a nagyszüleimet megfestett Kántor Antallal, Gy. Szabó Bélával (aki Reményik mellett Szabédit is nekem ajándékozta, fametszetben), Nagy Alberttel (a terrakottába örökített Móricz Zsigmond- és Szabó Dezső-arcmás alkotójával), Balázs Péterrel (Nagy Lászlót rajzolta meg, kiválóan), Tirnován Viddel (egy nem kevésbé telitalálatú színes Nagy László-deszka megálmodójával) – és persze Cseh Gusztávval; a hatvan rézbe karcolt „főember” közül többen (így Petőfi, Bartók, Kós Károly) mindig szem előtt vannak. Szóval nagy és nemes a verseny (mások is szót kaphatnának benne Tőrös Gáborral az élen – a kisebb méretű plakettek szerzőit nem is tudnám mind felsorolni). Gergely Istvánnak szerencsére van kitartása, ő mindig új arcokkal áll elő, igazi meglepetéseket is szerez. Legutóbb Kalotaszeg nagyasszonyát, Gyarmathy Zsigánét mintázta meg. A teljes Gergely-féle panteon egyszerre nyilván nem látható (legfeljebb most, könyvi reprodukcióban), hiszen ehhez Alsócsernátontól Nagyváradig, Bod (a szeredai könyv szerint: Both!) Pétertől Lorántffy Zsuzsannáig kellene zarándokolnunk. Különben megéri – amellett, hogy az ábrázoltak messzemenően megérdemlik; a jelenkori erdélyi magyar szobrászat kiemelkedő alkotását, a Lorántffy-szobrot éppenséggel látnia kellene mindenkinek.