December 2003
Személyiség és történelem

Egyed Péter

Kisebbségek a liberális és demokratikus deficitben

 

2001-ben jelent meg Salat Levente terjedelmes monográfiája, az Etnopolitika a konfliktustól a méltányosságig. Az autentikus kisebbségi lét normatív alapjai. Hangsúlyozzuk, hogy egy olyan tudományos kísérletről és egyben monografikus feldolgozásról van szó, amely megrajzolja egy jelenség fenomenológiáját, történeti-elméleti feltételrendszerét, valamint egy – a kanadai politológus, Will Kymlicka nevéhez fűződő – ígéretes teoretikus megoldáskísérletet is bemutat korunk európai jogharmonizációs trendvonalainak, valamint vitáinak összefüggésében. Hatalmas, jól rendszerezett szakmai apparátust vonultat fel, mérnöki áttekinthetőséggel és matematikai pontossággal vezeti be invariánsait és változóit, hogy aztán következtetései mellett érvelhessen. De miről is van szó?

Ha a nagy emberjogi dokumentumok megszületését, valamint az 1848–1849-es európai forradalmakat vesszük kiindulópontnak, akkor – persze a dolgokat nagyon leegyszerűsítve – kétségtelennek tűnik, hogy az a politikai rendszer (államformától viszonylag függetlenül), amelyik a leginkább alkalmasnak bizonyult a szabadságnak, az emberi lét filozófiailag fundamentális középpontjának a biztosítására, a liberális demokrácia volt. Helyesebb lenne a többes számot használni, hiszen alapjában véve ez is nemzeti keretekben működik, tehát: liberális demokráciák vannak és igen sokfélék. Az alapvető probléma mindig a demokrácia és liberalizmus ellentéte, azaz az egyenlőség és tömegesség elvének ellentéte a szabadság és individualizmus elvével. (Aki liberális, az ne kacsingasson az egyenlőség elve felé – hangsúlyozta volt Isaiah Berlin.) És mégis, a modernitásban konszolidálódó demokráciák mindig is kénytelenek voltak biztosítani az alapvető szabadságjogokat – amelyeknek a köre azonban egyre bővült. Ez a folyamat napjainkban is tart: a különböző tevékenységi profilokkal szerveződő csoportok, közösségek mindmegannyi emberi jogot konstituálnak maguknak – ez képezvén működésük  legitimációját –, majd azt kérik a társadalomtól, majd az államtól, hogy jogszabályokkal biztosítsa működésük jogszerűségét. Ez az emberi jogoknak egy olyanfajta, elméletileg kellőképpen még nem vizsgált extenziója, amely parttalanná és irrelevánssá teszi az emberi jogokra való rekurzust. Amellett hogy mindig nagyon jó, ha egy társadalomban az emberi jogokról folytatott vita középpontban van (ezt mondja például a nagy olasz jogfilozófus, Norberto Bobbio is), az mégsem jó, ha elvész az emberi jogokról folytatott vitának a tartalma. Azok a társadalmak, amelyekben az ösztönös jogi tudat, jogérzék, jogismeret kellően megalapozott, erős konzervativitással utasítják el az emberi jogi vita ilyen extenzióját. A másik probléma, amelyre ki kell térnünk, az, hogy az európai békerendszerek – a trianoni, majd meg a párizsi – nemzetrészeket változtattak kisebbségekké, nemzetiségekké, anélkül hogy az ezek nemzetközi jogi státusára vonatkozó garanciákat és megfelelő jogi intézményeket létrehozták volna, anélkül, hogy az államalkotó nemzetekhez viszonyítva eleve hátrányos helyzetbe került kisebbségek számára biztosították volna a ponderábiliákat. A nagy probléma tehát az, hogy mind a demokrácia, mind a liberalizmus foglya maradt a nemzeti kereteknek – elméleti horror. Ugyan John Stuart Mill a késő liberalizmus teoretikusaként már hangsúlyozta, hogy a kisebbségek, etnikai és kulturális csoportok, közösségek képviselete számára az államnak biztosítania kell a megfelelő intézményeket, amelyek szóhoz tudnák juttatni őket a többség mellett, és maga is a szüfrazsett-mozgalom élére állt, mindazonáltal ezt a kérdést a modernitás demokráciáiban liberális alapokon nem lehet kezelni. E sorok írójának többször is kifejezett véleménye szerint a közösségi jogok alapvető liberális elvekből nem vezethetők le. (Persze volna egy érdekes megoldás, annak kijelentése alapján, hogy ami megold egy problémát – a közösségek jogi státusát –, az miért ne lenne jó az összes többi egyednek?! A kérdésnek ez az etikai felvetése azonban inkompatibilis a liberális gazdasági doktrínákkal – és ez a nagy probléma –, alapjában véve nem az államrezonnal, hanem az államháztartással. Az elosztási viszonyoknak ugyanis valóban az egyes szükségleteire kell épülniük.) Másrészt – és ez John Stuart Mill kevésbé ismert oldala – ő folyamatosan azt is hangsúlyozta, hogy a hasznossági elv alapján működő társadalom mindig is korlátozni fogja a szabadságot. Tehát a tiszta individuális – persze mindig az erényre alapozott! – szabadság nagyon is idealista természetű. Másrészt – és ez a nagy skót filozófus még kevésbé ismert oldala – végül az amerikai libertarianizmus képviselőinek inkább gyakorlati, mint elméleti munkássága felé fordult. Josiah Warren, Lysander Spooner és Benjamin R.Tucker koncepcióitól várta volna annak megoldását, amire tiszta liberalizmusát már maga is képtelennek tartotta? Nem tudjuk.

A problémáknak ehhez a szisztematikus tömkelegéhez tegyük hozzá azt, hogy még a posztmodern kor, késői vagy második modernitás elméletírói is száz- avagy kétszáz éves forrásokhoz térnek vissza. És azt is jeleznünk kell, hogy még a 20. század végének témánkban nagy teoretikusai (például Isaiah Berlin avagy Ernest Gellner) is azt hangsúlyozták, elméleteik annyira terheltek egyfajta problémarendszerrel, hogy nem lehet üzenetük a 21. század számára.

Innen értsük meg tehát Salat Levente módszerét és problémafelvetését: a régi nagyoknak pusztán a „liberális ismereti minimumára” utal – jelzem azért, hogy ebből a liberális minimumból hiányzik az etikai dimenzió és néhány kulcsszerző (Fr. A. Hayek). (Persze mindenkinek megvannak az elméleti szimpátiái és antipátiái.) Salat Levente elméleti diskurzusát teljes egészében a mai angolszász teoretikus közegben és többnyire analitikus nyelvezetben zajló diszkusszióra építi, ez persze egy lényeges újítás, amellyel gondolom, valóban ki lehet védeni a hagyomány bódító tehertételét. (A hagyományt értelmezni persze mindig szép és nemes dolog, ami aztán annyi is marad, elmarad az alkalmazási dimenzió.) Azt hiszem, hogy a teljes etnopolitikai méretezés vizsgálata zárta ki a kisebbségi kérdés erdélyi szakértőire való hivatkozásokat is, amelyek nyilván egy irányba zárták volna a problematikát.

Az etnikai csoportok valósága konfliktuális valóság, a konfliktusok pedig sokfélék, egyik alapformájuk azonban az állam és egy közösség konfliktusa a hátrányos megkülönböztetés alapján. A szerző idézi a Ted Robert Gurr–Barbara Harff szerzőpáros vizsgálatainak eredményét (1986): „233 olyan számottevő méretű (100 000-nél nagyobb lélekszámú!) etnokulturális csoportot azonosítottak szerte a világban, amelyek hátrányos megkülönböztetésnek voltak kitéve, vagy amelyek ilyen okokra visszavezethetően mobilizáltként, politikailag aktívként voltak számon tarthatók. Ebből 74 Afrikában, 43 Ázsiában, 32 a szovjet tömb országaiban, 31 a Közel-Keleten, 29 Dél-Amerikában, 24 pedig a fejlett nyugati demokráciák országaiban volt fellelhető. A felleltározott csoportok lélekszáma összesen 900 millió főt tett ki, ami nem kevesebb, mint a világ összlakosságának egyhatoda az idő szerint. A Szovjetunió felbomlását követően legalább 10 esetben számon tartott konfliktusok formálisan megoldódtak, a függetlenné vált tagköztársaságokban azonban legalább 30 új konfliktus ütötte fel a fejét. A felmérés készítői az esetek közel nyolcvan százalékában találták úgy, hogy a kontesztáló etnokulturális csoport történelmi gyökerű vagy újabb keletű hátrányos megkülönböztetés körülményei között él …”

A kezeletlen konfliktus alapvető tulajdonsága mindig az eszkaláció. A globalizáció körülményei között – ámbár a szerző a globalizációs terminológiát nem használja – a globális eszkaláció. Logikus tehát, hogy a teoretikus vizsgálat a liberális elméletek megújításának a szükségességét veti fel egyrészt, másrészt pedig az állampolgárság problémájára koncentrál mint olyan alapvető összefüggésre, amely állam és polgár viszonyát olyan módon kell hogy szabályozza, amelybe „mindenki belefér”. „E könyv célja – írja – egy ilyen elméleti próbálkozás bemutatása és kritikai elemzése. Az elmélet, amely a soron következő vizsgálódás és normatív elbírálás tárgyául fog szolgálni, a Kanadában élő és tevékenykedő Will Kimlicka nevéhez fűződik, és a »multikulturális állampolgárság« (multicultural citizenship) vagy »kisebbségi jogok liberális elmélete« (liberal theory of minority rights) megnevezés alatt vált ismertté a szakirodalomban. Kymlicka munkái 1989-cel kezdődően kerültek a nyilvánosság elé, és azóta széles körű nemzetközi polémiát váltottak ki.” A megállapításhoz fűzött lábjegyzetben a szerző Will Kymlicka tudósi pályáját is bemutatja.

Az Etnopolitika… rendkívül precízen, a demonstratio akadémikus szabályai szerint szerkesztett könyv, öt részre tagolt, bibliográfiai Függelék követi. A részeket az általános tematikát összefoglaló fő fejezetek vezetik be, amelyek aztán lépésről lépésre tematizálják a mondanivalót. Egy ilyen bemutatásban nyilván lehetetlen a gondolatok teljes bőségét áttekinteni. Azt a megoldást fogjuk választani, hogy a logikai összefüggések néhány elemét emeljük ki.

A legfontosabb nyilván magának a problémának az exponálása. Így a szerző Kymlickát idézve (ez a nem kevés olvasati* problémát okozó „tapadás” egyik módszerbeli eljárása mindvégig) a következőképpen artikulálja ezt: Kymlicka „megítélése szerint ahhoz, hogy a világ kulturális megosztottságaival eredményesen tudjunk szembenézni, a nemzetközi államközösség szemléletében újabb fordulatra van szükség: annak elismerésére, hogy az egyetemes emberi jogok maradéktalan és egyenlő érvényesüléséhez elengedhetetlen a kollektív jogok körültekintő, szelektív és hely-zetspecifikus igénybevétele”. És a Kymlicka-idézet (forrás): „Meggyőződésem szerint legitim és végső soron elkerülhetetlen, hogy a hagyományos emberi jogokat kisebbségi jogokkal egészítsük ki. Egy többkultúrájú állam esetében az igazságosság átfogó elméletének egyaránt kell tartalmaznia az egyetemes emberi jogokat, amelyeket a csoporttagságtól függetlenül kell az egyének számára biztosítani, és a cso-portspecifikus jogokat vagy kisebbségi kultúrák számára fenntartott »különleges státus« valamilyen formáját.” Hát igen, mondhatnánk, az elméleti társadalomtudományok szent idealizmusa ez. Nem arról van szó, hogy „a nemzetközi államközösség” mindig egy hatalmi konjunktúra függvénye és ennek függvénye a politikai konstelláció, majd egyfajta konszenzuális jogalkotás. Az igazságosságról folytatott vita pedig Platón óta a társadalomról való gondolkodás alapformája, amelyben végső megoldások nem lehetségesek – éppen azért, mert a társadalom evolúciója olyan, hogy mindig lesznek jelenségek, amelyekre az igazságosság-vitát ki kell terjeszteni. Mint minden valóban idealista gondolkodásban viszont veszélyesebbnek tűnnek az olyan praestabilita elvek, amelyek szerint a kisebbségi jogok bármilyen  liberális elméletében az egyéni szabadság, a demokrácia és a társadalmi igazságosság felülbírálhatatlan alapelvei eleve limitatív elvek a kisebbségi jogok vonatkozásában.

A továbbiakban Salat Levente kitér Will Kymlicka azon elképzelésére, amely szerint a konfliktus- és válságkezelés módszerei és alkalmazói sem állottak tiszta fogalmi alapokon. A problematikus fogalmak (amelyek egy része a kompozit fogalmak, teoretikus értelemben kvázifogalmak közé tartozik) a következők: multikulturalitás, (a jogállam etnokulturális semlegesség)e, kollektív jogok(kal kapcsolatos félreértések és rosszhiszemű értelmezések). Mivel Salat Levente hosszabb tanulmányt is szentelt a multikulturalizmus térségünkben  eléggé dicstelen szerepének (Szempontok a multikulturalizmus fogalmának romániai értelmezéséhez. Magyar Kisebbség. VI. évf. 2000.1.19.), itt csak a következő értékelését idézzük: „Nem ritka jelenség ma Közép- és Kelet-Európában, hívja fel a figyelmet Kymlicka, hogy a nemzeti kisebbségek követeléseivel szembehelyezkedők éppen az amerikai modellre hivatkozva indokolják álláspontjukat. [Azt is szükségesnek tartom kiemelni, hogy a szerző szerint két igen kemény folyománya van ennek. E.P.] Ez a hivatkozási alap elesélyteleníti a térség liberális értelmiségieit és politikusait – akiknek az egyéni jogok érvényesítésére szorítkozó diskurzusa képtelen hozzájárulni a hathatós megoldások körvonalazásához –, és kezére játszik a többségi nemzetek nacionalistáinak, akik magabiztosan utasítják el a kisebbségek arra vonatkozó követeléseit, hogy identitásuk hivatalos és intézményes elismerésben részesüljön, a posztetnikus, multikulturális amerikai társadalmat hozván föl meggyőző ellenpéldaként.” Szerintem azonban vannak itt mélyebb okok is: ne legyenek Salat Leventének (sem) illúziói a tekintetben, hogy a térségünkben zajló viták – az utóbbi 14 évben – mennyire állottak elméleti ismereti alapokon. Hogy ki és mennyire ismerte a liberális hagyományt és irodalmat (amely persze nem azonos a liberális individualitás irodalmával). De félek, hogy a többi nagy hagyomány ismertségével is ez a helyzet.

A második kérdéskör sokkal bonyolultabb és nem is elsősorban azért, mert a világon létező nyelvek és kultúrák rendkívüli sokféleségéről egyidejűleg, egyvonzatú politikafilozófiai összefüggésben akár elméletileg is beszélni a lehetetlen ostroma, ha nem nonszensz! Ha a ma történéseinek abszolút idejében egy időben is élek tutszi, hutu, aino stb. embertársaimmal – politikai és kulturális időink szempontjából bizonyára nem élünk egy időben. A teóriának legalábbis ez utóbbi egy időről kellene szólnia. Fogadjuk el tehát, hogy a vita idejében élünk (114. oldal, a kilencvenes évek vitaálláspontjainak  összefoglalása a 185. lábjegyzetben). A legegyszerűbb annak az elfogadása, hogy a liberális jogállam etnokulturális semlegessége – mítosz. (Emellett talán nem is kell olyan bonyolultan érvelni: az állam akármilyen formájában és semmilyen szinten nem személytelen valóság. Preferenciái annak az állami bürokráciának a preferenciáival esnek egybe, amelyik a leginkább képes egy adott terület erőforrásait (a többségi nyelv és kultúra segítségével – ha nem éppen gyarmatosításról van szó) használni, elosztani és újraelosztani – és az állam specifikus céljaira fordítani. (Ez alól csak Hegel Jogfilozófiájának állama kivétel.) Az államot megérteni leginkább annak instrumentális valósága felől lehet. Véleményem szerint ennek az utilitárius logikája minden állami berendezkedéstől függetlenül az, hogy elvi határa van a sokféleség, az etnokulturális diverzitás anyagi igényei teljes lefedésének. Az egyensúlyt elvileg jobban lehet az egyes állampolgár, mint a csoportok között képviselni. Ennek a függvénynek azonban nincs politikai tartalma és életveszélyes és szigorúan tilos politikai értelmű átfogalmazása. Ez gazdasági és államszervezési, adminisztrációs kérdés mégis lényegi kérdés, lényegében attól is függetlenül, hogy a minimális–maximális kontinuumban hol helyezzük el az államot. Ezt a kérdést első ízben a liberális monetáris politikában lehetett elméletileg megjeleníteni. (Egy kissé cinikus megfogalmazásban: mennyit lehetne az éves állami költségvetésben a nagy állami ünnepekre kiutalt költségekből etnokulturális csoportok szükségleteire fordítani? Ezt ma már nagyon pontosan ki lehet számítani.)

Will Kymlicka véleménye szerint a liberális állam dicsérendő spontaneitásával már elmozdult a csoportspecifikus jogok kezelése felé, azzal, hogy a differenciált állampolgárság megannyi formáját bevezette. És vajon – nem is annyira ad absurdum: végül is hány differenciált állampolgárság és ezzel kapcsolatosan hány útlevélfajta lesz lehetséges? Szemünk előtt zajlik egy folyamat, amely drámai erővel exponálja ennek a politikai matematikának a lehetőségi kérdéseit, azaz a normativitást. A differenciált állampolgárság – és ebben a kérdésben Salat Levente idézi Matteo Gianni Kymlickához kapcsolódó mérvadó álláspontját is – azt jelenti, hogy „komplex, bonyolult egységet hozunk létre a különböző és potenciálisan konfliktuális lojalitásokból”. Bibó István képlete annak idején az volt, hogy a kisebbségek biztonságukért cserébe sine die lojalitással „fizetnek”. Csakhogy közben a biztonságnak az a modernitásbeli tartalma is alaposan megváltozott. Végeredményben ismét csak Platónnak és Arisztotelésznek azzal a dilemmájával szembesülünk, hogy mennyi Sokaságot (Sokféleséget, Különféleséget) tűr meg az állam, amely lényege szerint Egység.

Könyvének záró részében Salat Levente tipologikusan két diskurzust érvényesít a demokráciával kapcsolatban: az egyik a fejlett, konszolidált nyugati demokráciákra vonatkozik, amelyek lezártak egy utat: a nemzetek kialakulásának modernitásbeli útját. Ez persze nem azt jelenti, hogy bebizonyosodott volna eme demokráciák abszolút helytállása a soknemzetűség tényével kapcsolatban. Nem, a demokráciák mindig is organikusan gyengének mutatkoznak a sokaság kezelésében. A másik út a szovjet utódállamok útja, amelyek jelenleg abban a helyzetben vannak, hogy kényszerűen erős államot kell újrateremtrniük és életben tartaniuk.

Nagyon fontosnak tartom a szerző által megfogalmazott dilemma alapformáját és a rá adható választ  teljes terjedelmükben idézni:

1. „Az etnokulturális szempontból megosztott országok demokratizálódási folyamatának tehát egyidejűleg két, egymásnak ellentmondó célt kell követnie: egyfelől az államiság és szuverenitás biztosítását (kiépítését) a belső struktúrák (közösségek) összhangján alapuló és a vonatkozó nemzetközi követelményeknek megfelelő belső rend érvényesítése által, másfelől az etnokulturális változatosság intézményes beágyazását a rivalizáló közösségek konkurens nemzetépítési folyamatainak a hivatalos elismerése révén, aminek ugyancsak tekintettel kell lennie a nemzetközileg elfogadott és, mint láttuk, a szuverenitás elvének ellentmondó kisebbségi jogokkal kapcsolatos ajánlásokra. Vajon lehetséges ez?”

2. „Megítélésem szerint az etnopolitikai mobilizációt kiváltó okok mindaddig nem fognak megszűnni, amíg az etnokulturális igazságosság és méltányosság elvei, a kisebbségi jogok liberális elméletében megfogalmazottaknak megfelelően vagy más, esetleg tökéletesített változatban, nem válnak elfogadottá, és nem kerülnek alkalmazásra egy ahhoz fogható nemzetközi konszenzus keretében, amely az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának az elfogadását tette lehetővé. Nem kell túlzottan pesszimistának lennünk ahhoz, hogy felmérjük, milyen esélyei lennének egy hasonló kezdeményezésnek a belátható közeljövőben. Személy szerint meg vagyok győződve azonban afelől, hogy mindaddig, amíg az etnokulturális közösségek közötti tényleges egyenlőséghez való jog – amely, mint láttuk, kiegészíti az egyetemes emberi jogokat, és lehetővé teszi azok maradéktalan érvényesülését az etnokulturális megosztottság körülményei között is – fenntartásokkal van kezelve, illetve egyes népcsoportok morális szempontból önkényesnek nyilvánítható körülmények között élveznek privilégiumokat másokhoz képest, addig a világ stabilitását annak az emberiség számára csöppet sem megtisztelő tényállásnak a tudatos fölvállalására lehet csak alapozni, hogy a liberális és demokratikus jogállam eszméje nemes fikció csupán, és hogy az emberiség nagyobbik részének a politikai, szellemi és kulturális értelemben vett jólétét csak annak az árán lehet biztosítani, ha ugyanezen jogokat megtagadjuk a földkerekség népességének egy nem elhanyagolható kisebbségétől.”

Az emberiség nagyobbik részének jóléte – gondolom – továbbra is erőteljesen politikafüggő. Ilyen értelemben reményre adhat okot, hogy kisebbség és többség viszonya változhat – és akár a Salat Levente által jelzett elméleti és konkrét jogalkotási trendvonalak mentén. Egy régebbi tanulmányom (A kisebbségi jogok mint emberi jogok. In: Az emberi jogok és az európai tradíció. Osiris Kiadó, Bp., 2002.) a bizonyság arra, hogy véleményünk egyezik: mihamarabb ki kell dolgozni és el kell fogadtatni a Kisebbségi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Az alapvetően szkeptikus Salat Levente beállítódásával szemben még azt sem tartom kizártnak, hogy meg fogjuk érni.

Nem fejezhetem be e kiváló politikafilozófiai munka méltatását annak jelzése nélkül, hogy méltatlanul és érdemtelenül kevés nyilvánosságot kapott honi magyar kritikai és sajtófórumainkon. Ilyen gazdagok vagyunk? Ilyen kevesen vagyunk (már, még?) társadalomtudományokban dolgozó, jártas szakemberek, hogy nem sikerült e könyv és problematikája kapcsán egy nyilvános diszkussziót kibontakoztatnunk?