December 2003
Személyiség és történelem

M. Kiss Sándor

Ceruzarajz Nagy Imréről

1958. június 16-án kivégezték Magyarország miniszterelnökét, a kommunista politikus Nagy Imrét. Aligha túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az ország lakosságának döntő többsége összeszorult szívvel és összeszorított fogakkal vette tudomásul a megdöbbentő hírt. Nyilvánosan véleményt nem mondhattak, hiszen akkorra már a Kádár-adminisztráció teremtette csend uralta az országot.

A ránk maradt dokumentumokból tudjuk, hogy az ország pártszervezeteiben kötelező feladatként kellett véleményt nyilvánítani a kivégzés tényéről. Néhány bolsevik frazeológiával megfogalmazott hűségnyilatkozat ugyan mindenhol elhangzott, az 1956 októberében megbukott kommunista vezetők többsége megelégedéssel nyugtázta a hírt, de különösebb lelkesedés még ezekből a feltehetően tendenciózusan írt és szerkesztett iratokból sem sugárzik. Az ország lakossága el volt foglalva a maga bújával-bajával, gyászolta halottait, remegett a letartóztatott hozzátartozóért vagy rokonért, illetve óvta magát attól, hogy bárki előtt is ’56-ról beszéljen. A kádári csend sajátosan ötvöződött az egyéni félelemmel vegyes rettegéssel.

Ennek ellenére vagy talán pontosabb a megfogalmazás, ha azt írjuk: emellett az egyszerű ember őrizte magában Nagy Imre emlékét vagy még inkább: Nagy Imre legendáját.

Nagy Imre politikai pályafutásából a magyar társadalom számára tulajdonképpen az 1953 júniusa és 1956 októbere közötti időszak volt igazán fontos. Alig több, mint három év. De ez a három év elegendő volt ahhoz, hogy megszülessen a Nagy Imre-legenda, illetve Nagy Imre-mítosz.

I. Az „új szakasz” miniszterelnöke

A híres beszéd, amely megalapozta Nagy Imre hírnevét, 1953. július 4-én hangzott el a magyar országgyűlésben.1

A történész a mai napig is tapasztalja, hogy a valahai kitelepítettek és internáltak között ennek a beszédnek legendáriuma van. Kétségkívül igaz, hogy július 4-én az országgyűlésben Nagy Imre rendkívül fontos, az ország jövőjét is befolyásoló kijelentéseket tett.

Sztálin halála után már nem lehetett tovább titkolni, hogy a szovjet hódoltságban élő országok, köztük Magyarország is súlyos gazdasági, politikai és morális válságban van. Nagy felismerte, hogy első lépésként a morális válság enyhítésére kell kísérletet tennie.

„A kormányra a múltban elkövetett súlyos hibák helyrehozása, a jogrend megszilárdítása és a törvényesség biztosítása terén is nagy és felelősségteljes feladatok várnak. Államhatalmi szerveink feladata és kötelessége őrködni dolgozó népünk jogainak biztosításán és sérthetetlenségén. Ezekre a szervekre nemcsak az a feladat hárul, hogy biztosítsák a dolgozó nép kötelezettségeinek teljesítését, hanem az is, hogy a haza minden polgára szabadon élhessen törvényben biztosított jogaival.”2

A miniszterelnök 1945-től hol fontosabb, hol kevésbé fontos beosztásokban maga is tagja volt a kommunista nómenklatúrának. Belügyminiszterként, az Adminisztratív Osztály vezetőjeként jól ismerte az erőszakszervezetek erejét és hatékonyságát, tehát tudta, hogy ezek átszervezése nem lesz könnyű feladat.3

Tudhatta tehát azt is, hogy a tervezett szanálási politikában az ÁVH aligha lesz készséges együttműködő partnere.

Érthető tehát, hogy a miniszterelnöki beszéd, amellett hogy meghatározta a jogállamiság lényegét, a fenyegetés motívumait sem mellőzte. Mindemellett a miniszterelnök, engedve kommunista beidegződéseinek, morális, de még inkább politikai engedményeket is tett azoknak, akik az internálásokért felelősek voltak. „Tudjuk azonban, hogy vannak megtévelyedettek, akiket kisebb-nagyobb bűneikért utolért az igazságszolgáltatás keze, vannak, akiken sérelem esett, akiket talán igazságtalanság ért, mert hatóságaink gyakran nem tartották be az alkotmányos szabályokat, amelyek védik az állampolgárok jogait, személyes szabadságát és biztonságát. Maga az internálás intézménye is hozzájárult ahhoz, hogy a törvényességen csorba essék… Mindebből kiindulva a kormány a megbocsátás szellemében, a megnyugvás és a jogos sérelem gyökeres orvoslása érdekében törvényjavaslatot terjeszt az országgyűlés elé, amelynek alapján szabadon kell bocsátani mindazokat, akiknek bűne nem olyan súlyos, hogy szabadlábra helyezésük az állam biztonságát vagy a közbiztonságot veszélyeztetheti. A kormány egyidejűleg megszünteti az internálás intézményét, az internálótáborokat pedig feloszlatja.”4

Egy jogállamban a miniszterelnöki beszédben elhangzott kitételek elegendőek arra, hogy a folyamat zavartalan legyen. Magyarország azonban a tárgyalt időszakban nem jogállam volt, hanem helyette az országban a „szocialista törvényesség” uralkodott.5

Az 1990 óta folyó kutatások alapján ma már azt is tudjuk, hogy az internálás intézményének felszámolása nem jelentett a volt internáltak számára automatikus szabadon bocsátást.6

Nagy Imre miniszterelnöksége idején született meg az a rendelet is, amely a politikai okokból kivégzettek anyakönyvezéséről és holttestük eltemetési módjáról rendelkezett. „Az anyakönyvben azt a körülményt, hogy a halál ítéletvégrehajtás következtében állott be, feljegyezni nem szabad… A kivégzett holttestét hozzátartozóinak kiadni nem lehet.”7

Amint erről egy 1957. július 25-i irat is tanúskodik, az internálótáborból szabadultak letéti tárgyaikat sem kapták hiánytalanul vissza.

„Továbbmenően az ellenforradalmi események során a börtönök iratanyaga nagyobb részben elpusztult: a szabaduló elítéltek az iratanyagot részben megsemmisítették, részben pedig feldúlták. Így tulajdonképpen az elítéltek idézték elő azt az állapotot, mely miatt igényeik alaposságát tisztázni nem lehet.”8

Az irat tehát azt állítja, hogy az 1953 előtt elszedett letéti tárgyakat 1957-ben (!) azért nem lehetett visszaadni, mert ’56-ban megsemmisültek az iratok!

Persze az igazi ok sem titok. „1953-ban felmérést végeztünk és megállapítottuk, hogy csak az eltűnt rabletétekért mintegy 15 millió forint összegű kártérítést kellene fizetnünk. Ez az összeg azóta egyrészt megnőtt, másrészt hozzá kell számítani a házkutatások stb. során jogellenesen elvont vagyontárgyak értékét is, amely összegszerűségére figyelemmel viszont népgazdaságunk jelenlegi helyzetében nem gondolhatunk kielégítésükre.”9

A felsorolt anomáliák fontos összefüggéseket jeleznek Nagy Imre miniszterelnöksége időszakáról. Hiába került egy olyan ember a miniszterelnöki székbe, akiben megvolt a változásokat elérni akaró igény, ha az az apparátus, amely irányítása alá tartozott, ahol tehette, döntéseit elszabotálta. Általánosabb síkra emelve az összefüggést: a miniszterelnököt felmorzsolta a diktatúrát szolgáló apparátusa.

Nagy Imrének tehát fel kellett ismernie, ha valóban fordulatot akar elérni, akár a szocializmus keretein belül is, gyökeresen szakítania kell a diktatórikus gondolkodással, s gyökeres személyi változtatásokat kell végrehajtania az apparátusban. Ez azonban már csak 1956 tanulsága lehetett.

II. „Száműzetésben” – a gondolkodó

1957-ben jelent meg a Forradalmi Tanács kiadásában először Nagy Imre A magyar nép védelmében című tanulmánykötete.

Ezt a kiadást követte 1984-ben a Magyar Füzetek sorozatban az új, bővített és javított kiadás, amelyet Párizsban nyomtak.

Az 1984-es kiadásból tudhatta meg az érdeklődő, hogy Nagy Imre tanulmányait külföldre Kardos László, a NÉKOSZ egykori főtitkára juttatta Göncz Árpád, s mi tegyük hozzá: Regéczy Nagy László segítségével. A kötetből két tanulmány emelkedik ki, amely megmutatja, hogy a megbuktatott miniszterelnök milyen utat tett meg elvi kérdésekben az 1956. október 23-án kitört forradalomig. Az egyik tanulmány A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve és külpolitikánk kérdése, a másik pedig A magyar közélet időszerű erkölcsi-etikai kérdéseiről címet viseli.10

Előre kell bocsátanunk, hogy a tanulmányok mai szemmel nehezen olvashatók, hiszen szerzőjük, önmaga sem szabadulván meg kora marxista frazeológiájától, a nyelv egyenköntösét magára öltve próbálta kifejteni akkor szinte csak rá jellemző „revizionista” nézeteit.

A magyar közélet időszerű erkölcsi-etikai kérdéseiről szóló tanulmány a kötet szerint – s ezt más források is megerősítik – 1953 decemberében született.

Nagy érthető okokból az 1953-as „új szakaszt”, amelyet ő hirtelen fordulatnak nevezett, tette meg a kiindulási alapnak, amely megőrizte az országot attól a válságtól, amelynek előszele az 1953-as júniusi berlini, pilseni és prágai események idején Csepel, Ózd, Diósgyőr és a Viharsarok dolgozóit is megérintette.11 Tehát a saját maga miniszterelnökségét egyértelműen válságkezelésnek minősítette, amelyet – s ezt mi tesszük hozzá – még csak reformként sem értelmezett.

Pedig alapgondolata, figyelembe véve a korabeli felfogást, messze túlmutatott az egyszerű válságkezelésen. „A pártnak társadalmunkban betöltött kiemelkedő szerepéből adódik, hogy ezért a helyzetért a felelősséget a maga teljességében a párt vezetésének kell vállalnia. Azt terheli a kizárólagos felelősség, mert figyelmen kívül hagyva a szocializmus erkölcsi-etikai normáit, elhibázott politikája, valamint megvalósításának helytelen módszerei és eszközei egyre veszélyesebben aláássák a társadalom normális alapjait, azokat az elveket és szabályokat, amelyeknek tiszteletben tartása és megőrzése nélkül modern emberi társadalom nem állhat fenn, és még kevésbé jöhet létre és szilárdulhat meg a szocialista társadalom; azokat az elveket és szabályokat, amelyek a különböző társadalmi rendszerek békés egymás mellett élésének, valamint gazdasági és kulturális versengésének is egyaránt alapját képezik. Ez vezetett a társadalom és a párt életében mind súlyosabban jelentkező erkölcsi-etikai válsághoz, amely az éleződő politikai és gazdasági válsággal párosulva alapjaiban rendíti meg a társadalmat és a pártot egyaránt.”12

Nagy Imre gondolataiban tehát kitapinthatóan jelen van a békés egymás mellett élés gondolata, a társadalommal való béke gondolata – ne a szuronyokra, hanem a népre támaszkodjanak a nép és a szocializmus érdekében, mondja másutt –, ami egyértelmű tagadása az osztályharc élesedése még akkor is érvényesülő politikájának. Más kérdés az, hogy Nagy Imre a „bölcs egypártrendszer” keretei között képzelte el ezt, ami nyilvánvalóan a marxista szűklátás eklatáns példája.

Nagy Imrét és gondolatait, ezek előremutató vonásait nem lehet megérteni, ha szemléletével a polgári szemléletet állítjuk szembe, ha a szocializmus rendszeren belüli megreformálása helyett a polgári átalakulásra törekvést követeljük tőle. Nagy Imre az volt, aki! Kommunista politikus, aki feszegette a szocializmus korlátait, de arra nem jött rá, hogy ez a törekvése a szocializmus összeomlásához vezethet. Ha viszont van bennünk hajlandóság arra, hogy kövessük őt a rendszeren belüli gondolkodás útján, rá kell döbbennünk, hogy fontos gondolatok kimondására volt képes.

„Ma még úgy látszik, hogy az új szakasz politikájához való visszatérés, az ország gazdasági, politikai és kulturális életének a júniusi elvekre való alapozása áthidalhatná a mindjobban érlelődő válságot és megelőzhetné a katasztrófát. De kétséges, hogy vajon holnap ez még hozhat-e megoldást, elegendő-e a júniusi elvekhez visszamenni. A júniusi politika ma még erőteljesen hat, iránta még nagy bizalom nyilvánul meg, és az ország népe, valamint a párt tagsága kitörő örömmel fogadná képviselőivel és a júniusi elv alapján megújhodó kommunista párttal együtt. Félő azonban, hogy ha ez nem következik be, bizalmukat vesztve, a júniusi úttól és a kommunista párttól is elfordulnak a tömegek, és jóval messzebbre kell visszamenni, hogy urai maradhassunk a helyzetnek. A Rákosi-féle párt- és állami vezetés esztelensége, politikai vaksága miatt egyre bizonytalanabb, hol tudunk majd megállni. A pártvezetés jelenlegi elhibázott politikája és embertelen módszerei vezettek oda, hogy ma kétségek és bizonytalanságok mardossák a társadalom legszélesebb rétegeit. Akik nyitott szemmel és nyitott füllel járnak az országban, látják és hallják, hogy a kalandorpolitika mint hajtja kétségbeesésbe a népet, hogy a meghasonlás mint keríti hatalmába a dolgozó tömegeket.”13

Ha az 1956. október 23. és november 4. közötti időszakra tekintünk, szinte kikívánkozik belőlünk, hogy egyrészt Nagy Imre prófétának bizonyult, másrészt a követett politikáját tekintve annak gondolati alapjait itt találjuk meg.

Tegyük hozzá még egyszer: lépéseit a fentebb jelzett gondolati rendszer alapján nem a polgári demokrácia felé mutató politikai pluralizmus bevezetésének az igénye motiválta, hanem egy régi-új technika bevezetésével, felmelegítésével a kommunista primátusság megőrzésének az igénye. Nagy Imre a torzulások okaként a bonapartizmus uralomra jutását jelölte meg. „A bonapartizmus, az egyéni diktatúra és az erőszak alkalmazásának elhatalmasodása az állami és a pártéletben nem valósult meg önmagától. E téren súlyos felelősség terheli a sztálini politikát, amely messzemenően segítséget nyújtott a bonapartista rendszer ellen ható erők felszámolásához, a párton belül és azon kívül is. Ezen segítség nélkül, csupán a maga erejére és befolyására támaszkodva az egyéni diktatúra nem volna lehetséges. A bonapartizmus felülkerekedéséhez a szocializmus demokratikus szövetségeseit kellett megsemmisíteni, az egyéni diktatúra megvalósításához a párt vezető kádereit kellett kiirtani, és a feladatok végrehajtásában az ÁVH-t a hatalom mindenható tényezőjévé kellett tenni. Mindez történelmi tény.”14

A mondat elvileg többet tartalmaz, mint a leírt szöveg. Utal Nagy Imre hatalomfelfogására, a népfrontos koncepcióra, a szövetségesek bevonására stb. Nagy pontosan felismerte, hogy a politikai hatalomnak be kell takarnia a társadalom mind nagyobb hányadát. A párt válsága éppen azt jelenti, hogy rohamosan csökkent a támogatók száma. A hatalmat ilyen körülmények között vagy a terror további fokozásával lehet fenntartani, vagy az alapvetéseket elfogadó szövetségesek bevonásával. Tehát ebben az esetben sem a politikai hatalom megosztásában gondolkodott, hanem az uralkodásnak egy terror nélküli, humánusabb módját ajánlotta.

Másik jelentős írása, amelynek alapvetései meghatározták a forradalom alatti politikáját, A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve és külpolitikánk kérdése címet viseli.15 A tanulmány megírásának dátuma: 1956. január. Az egyik jelentős megállapítása, amelynek mondandója a maga nemében páratlan, így hangzik: „Az államoknak hatalmi tömbökre való oszlása előbb-utóbb fegyveres konfliktusokra vezet. A békés fejlődésnek, a háború elkerülésének egyetlen járható útja éppen ezért nem hatalmi tömbök létrehozása, hanem a tömbök felszámolása. Kis országok számára, mint Magyarország, létkérdés, hogy képesek legyenek helyesen meghatározni helyzetüket az államok közötti viszonyok terén. Az országnak minden eszközzel a béke fenntartása mellett kell kitartania. El kell kerülnie, hogy az ország hatalmi tömbök összecsapásának aktív részese legyen, háborúba keveredjék, hadszíntérré vagy felvonulási területté váljék, és biztosítani kell, hogy mindezekben a kérdésekben a nemzet, szuverén jogainak teljes birtokában, saját maga döntsön.”16

Nagy Imrét mint kommunista politikust természetesen egyértelműen befolyásolta, hogy a haladás útját a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetben látta, s ez a felfogás a semlegesség politikai tartalmát is meghatározta.

Ezt a felfogást lehet – és joggal – Nagy Imre szűklátókörűségével magyarázni, ennek ellenére nézetei alapvetésének haladó vonását és fontosságát – figyelemmel a kor politikai összefüggéseire – elvitatni nem lehet.

Igaz, hogy Nagy a jövő útját a Szovjetunió felé irányuló, balra orientált semlegességben látta, de addig eljutott, és az fontos felismerés volt, hogy az ország számára a hatalmi tömbhöz tartozás nemkívánatos fejlődési út.

III. Az ismételt miniszterelnökség

1956. október 23-án későn este, amikor Nagy Imre még minden funkció nélkül, a tömeg többszöri követelésére elmondta emlékezetes beszédét a Parlament erkélyéről, rádöbbenhetett, hogy igaza lett. Az ’56-os év első kilenc hónapja addig rontotta a helyzetet, hogy az emberek számára már nem volt elegendő ígéret az ’53-as új szakasz politikájának ígérete.

Amikor pedig 24-én kora hajnalban miniszterelnök lett, arra is rá kellett jönnie, hogy egy többszörösen összetett válságot kell megoldania, miközben a főváros utcáin már dörögnek a fegyverek.

Az események három szálon futottak. Az egyik színhely a Pártközpont volt. A parttalan vitát, az ellentmondásos légkört jól ismerjük.17

A szovjet katonai intervenció története is jól ismert előttünk.18

Azt is pontosan rekonstruálni tudjuk, hogy mi történt a főváros utcáin, illetve a magyar vidéken.19

Rainer M. János könyvéből Nagy Imre tevékenységének pontos leírása is rendelkezésünkre áll.20

Sorolhatnánk még azt a könyvtárnyi irodalmat, amely olvasása után okkal-joggal vetődik fel az olvasóban: nincs már titok sem Nagy Imrét, sem ötvenhatot illetően.

Pedig a tengernyi tanulmány után sem oldódott meg megnyugtatóan a talán legfontosabb két kérdés. Ezek közül az egyik: az 1956-os forradalom és szabadságharc jellege, a másik a Nagy Imre forradalom és szabadságharc alatti politikájának elvi motivációi.

Nagy Imre politikai arculatának lényegét tekintve a tanulmányok többsége és a korabeli visszaemlékezések sokasága is hajlik arra, hogy benne a bizonytalankodó politikust, az események után kullogó államférfit lássa. Ha csak az események egymásutánját s Nagy Imre ezekhez való viszonyát vizsgáljuk, úgy tűnik, ez a vélemény megalapozott, szinte megdönthetetlen.

E sorok írója nem osztja ezt a véleményt, s ennek szerzőtársával, Kahler Frigyessel ismételten hangot is adott.21

Nagy Imrének miniszterelnöki kinevezése pillanatában három egymással szorosan összefüggő problémát kellett kezelnie. Pártjának saját baloldalát, az utcán lévő, zömében fegyvertelen tömeget, de az elszórtan már fegyveres csoportokat is, végül a fővárosra törő szovjet csapatokkal való kapcsolat kialakítását.

Az október 23-i tüntetésnek az egyik legfontosabb követelése Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése volt, amely egyben tagadta a Gerő-féle hatalomgyakorlást. Nagy Imre október 24-én sajátos helyzetbe jutott: arra a tömegre kellett volna lövetnie, amelynek valójában miniszterelnöki kinevezését köszönhette. Amennyiben ezt megteszi, akkor az őt hatalomra követelőkkel szemben szövetséget köt Gerőékkel, s egyben e csoport politikai foglyává válik.

Tegyük ehhez hozzá, hogy a hivatalos vélemény szerint Magyarországon ellenforradalmi fegyveres lázadás tört ki, s a szovjet csapatokat e lázadás felszámolására hívták harcba.

Ha megvizsgáljuk, hogy Nagy Imre miként manőverezett a kijárási tilalom és a statárium kihirdetésének lehetőségével, igen érdekes következtetésekre juthatunk, sőt következtethetünk valódi álláspontjára is.22

Nagy Imre folyamatosan akadályozta a kijárási tilalom végrehajtását, ugyanakkor jóváhagyta a statáriumot, de ennek végrehajtására nem került sor. Nagy tehát elvileg elfogadta azt, hogy aki fegyvert fogott, az a népi demokrácia ellen támadt, ugyanakkor a fegyvertelen civil lakossággal szemben – potenciális támogatóival szemben – nem volt hajlandó fellépni.

Nagy és támogatói, illetve a Gerő-csoport között tehát már ekkor kitapintható a különbség. Gerőék szerint szervezett ellenforradalmi lázadás tört ki, amit határozottan fegyveresen kell felszámolni, míg Nagy lényegében – nem utolsósorban támogatói megtartása érdekében, illetve a Gerő-csoporttól való függetlensége megvédése érdekében – a békés megoldásra törekedett. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy Nagy ekkor egyértelmű kisebbségben volt a párt- és állami vezetésen belül.

Ez egy újabb problémára mutat rá, egy olyan problémára, ami már egyszer bukásának egyik oka volt.

A miniszterelnök, éppúgy, mint 1953-ban, egy olyan apparátus élén állt, amelyik nem vállalta vele a politikai azonosulást. Ez komoly feszültséget okozott a Nagy-csoporton belül. Donáth Ferenc és Losonczi Géza elszántan követelte az apparátus megtisztítását, illetve lecserélését, részben a miniszterelnök hitelének megóvása érdekében, részben a valódi hatalomgyakorlás megvalósítása érdekében.

Bár láttuk, hogy a két csoport között a feszültség az első pillanattól kezdve megvolt, Nagy ezt a lépést a szovjet politika támogatása nélkül nem tudta megtenni, illetve nem is tehette meg. S ez az összefüggés vezet el a legfontosabb kérdéshez, a szovjetekhez való viszony kérdéséhez.

Miközben a forradalom, illetve már szabadságharc túllépett a fővároson, illetve kiterjedt vidékre is, Nagynak meg kellett győznie a fővárosban tartózkodó Mikojant és Szuszlovot, hogy mód van a békés kibontakozásra. Mint ezt Ripp Zoltán könyvéből ismerjük, a két felfogás között október 26-án, illetve 27-én tetőződött a küzdelem.23 A hosszan tartó vita, amely az éles kirohanásokat sem mellőzte, végül Nagy győzelmével végződött. Mikojan és Szuszlov elfogadtak, hogy a balosokat el kell távolítani a hatalomból, sőt el kell távolítani az országból is.

Nagy Imre ekkor érezhette, hogy az 1953 óta tartó küzdelme győzelmesen fejeződött be, sőt bírja a szovjet politikai vezetés bizalmát is. Újra előtérbe került, legalábbis politikai elképzeléseit tekintve, a válságkezelés s ennek békés formája, amely a kompromisszumok keresésében mutatkozott meg legpregnánsabban. Ennek világos és egyértelmű megnyilvánulása volt annak deklarálása, hogy Magyarországon nem ellenforradalom van, hanem széles körű népmozgalom.

1956. október 28-án tehát megnyílt Nagy Imre óvatos politikájának következtében a társadalommal való kiegyezés lehetősége.

Visszaemlékezések tanúsítják, hogy Nagy Imre nem volt a többpártrendszer híve, sőt sokkal inkább a népfrontos modellt helyezte előtérbe. Nagy Imre – s ezt tanulmányai bizonyítják – tisztában volt azzal, hogy a hatalomgyakorlásnak a kellemesebbik módja, ha társadalmi támogatást élvez. A miniszterelnök azt is világosan látta, hogy a Rákosi-rendszer támogatottsága folyamatosan csökken, s ha ez hiányzik, akkor fokozódik a terror. Nagy Imre 1955–56-ban egyértelműen a terror ellen foglalt állást, s a népfrontos modellt preferálta. Október 23-a után azonban a népfrontos modell nem működhetett. Viszont azt is látta, hogy a terror fokozódása politikailag elvezethet az 1947-es, rosszabb esetben az 1945-ös modellhez.

A többpártrendszer bevezetése a forradalom és szabadságharc idején tehát nem volt gondolati előzmény nélkül. Amit Nagy megkísérelt, a ’47-es modellig történő hátrálás volt, s épp azért, hogy megakadályozza a visszatérést a ’45-ös modellhez. Aligha lehet tehát azt állítani, hogy az események után kullogott, azt viszont igen, hogy amíg tehette, kivárt, s csak akkor cselekedett, amikor az már elkerülhetetlen volt.

Emlékezhetünk arra is, hogy Nagy gondolatait 1955–56-ban foglalkoztatta a semlegesség kérdése is. Ha a tanulmányt figyelmesen végigolvassuk, rádöbbenhetünk, hogy a megfogalmazott tézisekhez a forradalom és szabadságharc idején is hű maradt. A semlegesség az ő felfogásában azt jelentette, hogy idegen hadsereg nem tartózkodik Magyarország területén. A semlegességi nyilatkozat tehát az ő felfogásában garanciát jelentett a Szovjetunió számára, hogy kivonulásuk esetén az ország területén semmilyen idegen erő nem jelenik meg. Ezért kérte a semlegesség kimondásához mind a négy nagyhatalom garanciáját.

Tanulmánya azt is világossá teszi számunkra, hogy Nagy tudta: abszolút semlegesség nincs. Létezik viszont keletre, illetve nyugatra orientált semlegesség.Ő a keletre orientált semlegesség híve volt, ami egyben azt is jelentette, hogy az országban uralkodó tulajdonviszonyokon változtatni nem kívánt. Magyarország tehát, mint semleges ország, továbbra is a szovjet érdekszférába tartozott volna.

IV. Ki volt Nagy Imre?

Ki volt hát Nagy Imre? Egy magyar kommunista politikus, aki nemhogy forradalmár lett volna, de nem is képviselte a forradalmi átalakulást. Reformelképzeléseit nem azért fogalmazta meg, hogy az országot előrevigye a polgárosodás útján, hanem azért, hogy biztosítsa a szocializmust Magyarországon.

Téved az, aki Nagy Imrétől mást követel, mint amit önmaga vállalt. Ha ez bekövetkezik, könnyű őt elmarasztalni. Csakhogy ez történelmietlen lépés lenne.

Az viszont igaz, hogy elemezve a rákosista szocializmus válságának az okait, értékelhető megoldásokat képzelt el a szocializmus konszolidációja érdekében. S ez az adott összefüggéseket és politikai helyzetet tekintve tiszteletreméltó törekvés volt.

Nagy Imrét és a forradalmárokat tehát nem a nézetazonosság rendeli egymás mellé, hanem az a sors, amit Kádár szánt nekik. A halál, a mártíromság összeköt, mítoszt teremt, s ha elemzünk is, ezt a mítoszt bántani, sérteni nem érdemes s nem értelmes dolog.

Jegyzetek

  1. Nagy Imre: Egy évtized. Válogatott beszédek és írások. Szikra, Bp., 1954. II. kötet 349–377.

  2. Nagy Imre: i. m. 367.

  3. Lásd bővebben az erőszakszervezetekről Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor: Kinek a forradalma? Püski–Kortárs, 1997. 7–65.

  4. Uo. 369–370.

  5. A „szabadító bizottságok” élén olyan tanácselnökök álltak, mint Jónás Béla vagy Olti Vilmos. Jónás Béla 1948 végétől 1949 őszéig a Budapesti Népbíróság tanácsvezetője, majd 1949 októberétől a Budapesti Büntetőtörvényszék tanácsvezetője. 1953-tól a Budapesti Megyei Bíróság megbízott elnöke. A forradalom alatt öngyilkos lett. Olti Vilmos 1945-től kihallgatásokat vezető népügyész. 1948 elején a Budapesti Népbíróság elnöke. 1956 után az 1945–56 közötti politikai tevékenysége miatt még Kádárék sem engedték, hogy bírói tevékenységet folytasson.

Az ügyészek között ott találjuk azt az Alapy Gyulát, aki 1948 júniusától 1956 májusáig a Budapesti Államügyészség vezetője volt. A forradalom alatt a Szovjetunióba menekült. 1956 után az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének munkatársa lett, majd a Villamosipari Trösztnél fejezte be pályafutását.

  6. Lásd bővebben M. Kiss Sándor: Az internálás kérdése Nagy Imre 1953-as parlamenti beszéde után. Magyar Napló, 2003. 6. 46–50.

  7. Az utasítást aláírta Czakó Gábor legfőbb ügyész, Molnár Erik igazságügy-miniszter, Bata István honvédelmi miniszter és Piros László belügyminiszter. Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Szerkesztette Dr. Horváth Ibolya, Dr. Solt Pál. Bp., 1992. IV. kötet 623.

  8. I. m. III. kötet 746.

  9. Uo.

10. Nagy Imre: A magyar nép védelmében. Vitairatok és beszédek, 1955–1956. Magyar Füzetek, Párizs, 1984. 208–244.

11. I. m.: 209.

12. I. m.: 210.

13. I. m. 213.

14. I. m. 214.

15. I. m.: 225–243.

16. I. m. 236.

17. Ötvenhat októbere és a hatalom. A Magyar Dolgozók Pártja vezető testületeinek dokumentumai. 1956. október 24. – október 28.; Ripp Zoltán: A pártvezetés végnapjai. Napvilág Kiadó 1997.

18. Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. 1956-os Intézet. Bp., 1996.

19. Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémiai Kiadó, Bp., 2003., illetve Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor: i. m.

20. Rainer M. János: Nagy Imre 1953–1958. 1956-os Intézet, Bp., 1999.

21. Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor: Mától kezdve lövünk. Kairosz, 2003.

22. Lásd bővebben a statáriumról és a kijárási tilalomról Kahler–M. Kiss: Kinek a forradalma? 44–47.

23. Ripp: i. m.