Amikor a Kossuth rádióban megszólalt

a vékony hangú költő, és a Bárány

szenvedő testéről énekelt lányos

elragadtatással, viaszképű heréltek kórusa

töltötte be a házat. Csupa odatartott

másik arc, eltökélt szigorral megszerzett,

könyörtelen üdvösség; iszonyú mind.

Annyi hely sem, hogy külön állj. Vagy

legalább a falhoz tapadva azt hirdesd:

ez egy másik oldal, egy másik mennyország.

Azon a pénteki napon zárult be mögötted

a titkosrendőrség hangtalan kapuja. Eltűntél

a vakító sötétben, még szűzen. A felhőtlen

égen, délidőn koromfekete villám fut el,

keletről nyugatra. Egy keskeny, sötét pánt,

rád csomózva, amint elrángat az elhatározás

és a beleegyezés napsütötte szikláitól. Ha

lesújthatnál valamelyikre, az önkéntes

árulás édes vize fakadna fel a mélyből.

Az egyik arc, a tied. A másik, a tied az is.

És még rettentően sok, egy és egy, a tied mind,

és ismeretlen. Odatartották maguk elé,

semmit sem kérdezve, a végrehajtók szikár

rutinjával. Elég, elég. Kijössz majd onnét.

Jössz, jössz a friss homokkal felszórt járdán.

Közeledsz egyre. Nem hasonlítasz senkire.