November 2003
Kurdok: múlt - jelen - média

Hajós József

Gibbon Kolozsvárt

 

1. (Találkozás a témával) – Július 20-án, eléggé szürkének induló hétköznapon ünnepi hangulatba hozott egy igen érdekes, színes újságcikk. Szerinte a legnagyobb amerikai könyvtár központi olvasótermében álló tizenhat szobor közül az egyik „a történész Gibsoné”, akiről a hatalmas British Encyclopaedia „sem tud semmit”. A Gibbon név második b-jének ilyetén s-sé válása gyermeteg (de nem éppen vagy csak pediáterre tartozó) örömöt váltott ki bennem. Haszonörömöt. Végre egy hasznos kutatói feladat! Tudatosításáért a legőszintébb hála jár az említett cikk szerzőjének.

2. (Némi onomasztikum) – Habár a történész Gibbon igenis – persze nagyon távoli – rokona a gibbon majomnak, az őket megnevező két szó a homonímia ellenére sem rokon. A görögösen hylobatosnak, ’fáramászó-nak’ mondott gibbon angolul szintén gibn-nek ejtett neve hindusztáni eredetű, míg a Gibbon családnév a germán Gilberthez tartozik, ennek becealakja. (A majomnév Buffon-nál 1750-ben bukkan fel.)

3. (Néhány életrajzi adat) – Edward Gibbonről (1737–1794) a Közhasznú Esme-retek Tára (1833) szinte egy oldalt ír, a Pallas Nagy Lexikona (1894) pedig jó fél hasábnyit. Az utóbbi megemlíti többek közt azt, hogy Oxfordban (is) tanult, Olaszországban három évig (?) tanulmányozta a klasszikus ókor műremekeit, több ízben volt parlamenti tag, sokat élt Lausanne-ban, és tizennyolc évig dolgozott fő művén, melyből Hegyesi Kálmán készített kivonatot.

4. (Művei Kolozsvárt) – Kissé behatóbban csak hatalmas történeti munkájával és első megjelent kötetével foglalkozunk itt. Az időrend okán az utóbbival kezdjük.

4.1. Scájcban Gibbon tökéletesen megtanult franciául, s így nem csoda, hogy első kötete francia nyelven készült, éspedig Essai sur l’étude de la littérature címmel (1761). „A birodalmak története – olvassuk az elején – az emberek nyomoráról szól. A tudományok története az emberek nagyságának és boldogságának a története.” Gassendi szerinte „a legjobb filozófus a tudósok közt és a legjobb tudós a filozófusok közt”. (Ezt az értékelést a forrás megadása nélkül veszi át Bayle-től, ennek igencsak felmagasztalt főművéből, ahol így hangzik: „Philosopoho-rum literatissimus, literatorum maxime Philosophus”. Vö. Könyvesház, 1992/1. 19.) A filozófiai szellem – írja Gibbon – az a képesség, hogy egyszerű eszmékig emelkedjünk, megtaláljuk az első elveket, és összekapcsoljuk őket” (lásd német fordítás, 62. 1.). „A tudományok nem a fényűzés leányai, hanem ezekkel együtt az ipar szüli őket”; és az erkölcsöket ugyanolyan mértékben rontja meg a fényűzés, amilyenben „megszelídítik őket a tudományok” (uo. 108).

Érdekes, hogy az angol szerző idézett nagyesszéje két évvel hamarabb jelent meg németül, mint angolul. A J. J. Eschenburg adta átültetés 1795-ben hagyta el a halberstadti nyomdát. Kolozsvári példánya a C 85555 jelzetű kolligátumban található. Eléje van kötve a Religion, eine Angelegenheit des Menschen című, a szerző – J. J. Spalding – neve nélkül, 1797-ben kiadott mű; és utána kötve szerepel J. H. Lambert hátrahagyott írásainak 1794-es „kivonata”. Lambert az egyetemes nyelv gondolata kapcsán Kalmár Györggyel is levelezett; és megsejtett valamit a nemeuklideszi geometriából (vö. Igazság, 1977. okt. 2.).

Gibbon számos művének hétkötetes kiadásában (Bázel, 1796–97) megvan a szóban forgó esszének a francia és az angol változata is, továbbá egy csomó emlékirat, levél, naplójegyzet stb. Ez a Miscellaneous Works címmel ellátott válogatás két példányban található Kolozsvárt. Az egyiket 1903-ban ajándékozta az Egyetemi Könyvtárnak a filozófus Pauler Ákos, aki apjától örökölte. (Pauler Gyula jeles történész volt és természetes Gibbonnek, a gibboni „compositio”-nak nagy tisztelője.)

4.2. (Gibbon fő műve Kolozsvárt) – A The History of the Decline and Fall of the Roman Empire (A római birodalom hanyatlásának és bukásának története) című opus bőségesen „van jelen” kincses városunkban. Alábbi adatainkat főként időrend szerint csoportosítottuk.

4.2.1. A legrégibb kiadású Kolozsvárt meglévő Gibbon-szöveg a fő mű Attilát bemutató részének 1787-es, lüneburgi kiadású német verziója. (Az U 56226 jelzetű példányt 1814-ben vásárolta Hamar István, utána az 1799-ben született Nagyajtai Kovács Istváné. – Egy példányt még 1797-ben ajándékozott az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságnak Ferenczi Ferenc kézdivásárhe-lyi református pap.) Az előszóban A. H. W. v. Walterstern dicséri az angol tudós szorgalmát, tájékozottságát, szórakoztató és prag-matikus előadásmódját. Nem kell túlságosan meglepődni a magyar személynevek pontatlan jelzésén: Nicolaus (ti. Olahus), Thevvocz, Otrokosci (az angol szövegben is Otrokosci áll Otrokocsi helyett).

4.2.2. Vegyük röviden számba az eredeti angol textus Kolozsváron is hozzáférhető kiadásait.

4.2.2.1. A tizenkét kötetes bázeli, 1789-es kiadásból egy teljes példányt hagyott ránk Benigni, az első 6 kötetet meg a piarista kollégium szerezte be. Szintén 1789-es, de londoni kiadású a Protestáns Teológián őrzött rövidített változat (poss. György János).

4.3.2.2. Ugyancsak a Protestáns Teológia könyvtárában van meg az 1820-as, lipcsei „új kiadás” első kötete. Az 1829-es lipcsei „new edition” teljes, tizenkét kötetes példányát a kolozsvári Ferenc-rendi zárda hagyta ránk.

4.2.2.3. Az 1839-es londoni edíció kezünkben járt példányának a címlapján bélyegző tudatja a possessort: Timotheu Ci-pariu.

4.2.2.4. H. H. Milman gondozta az 1840-es párizsi, nyolckötetes kiadást, amelyből két példány van Kolozsvárt. Milman felhasználta a francia fordítás Guizot adta jegyzeteit, valamint a Wenck-féle német jegyzeteket, és elpanaszolja, hogy nem látta az olasz tolmácsolást.

4.2.2.5. A philadelphiai, 1871-es kiadás egyik példányát hajdan a kolozsvári Szociológiai Szeminárium birtokolta. – Az 1888-as rövidített londoni verziónak a Filológiai Karra került példányát nem sikerült megnéznünk.

4.2.2.6. A 20. század elején megjelent kiadások közül itt csak a hatkötetes Metheun-félét említjük (London, 1905–6). (Sajnos hiányzik az 1910-béli, amely a román válogatásnak az alapja.)

4.2.2.7. Az 1952-es, kétkötetes kiadás (Chicago, London, Toronto, Geneva) „A nyugati világ nagy könyvei” sorozatban kapott helyet. A 2. kötet 338. lapján szól a ma-gyar–finn nyelvrokonságról – a pétervári Fischerre is hivatkozva.

4.2.2.8. Gibbon fő művének és két más írásának 1963-as, washingtoni kiadásához Hugh R. Trevor-Roper készített bevezetőt. Az oxfordi professzor szerint Gibbon „a felvilágosodás legnagyobb történésze” (XII old.) E kötet mutatója meglepően pontatlan.

4.2.2.9. A fő mű hatkötetes, legújabb kiadásához (London, 1993–1994) írt nagy bevezetőben Trevor-Roper „az első modern európai történésznek” mondja Gibbont.

4.2.3. Térjünk át Gibbon-szövegek Kolozsvárt is föllelhető német fordításaira (az 1787 utániakra, mert az 1787-esről már szóltunk).

4.2.3.1. A fő mű első teljes fordításából (Bécs, 1790–92) három hiánytalan példányunk van (poss. B. Ladis. Banffi; Johann Graf Mailáth; Coll. Ref. S.Patak.). Az utolsó, 14. kötethez kapcsolt általános mutatóból, amely a pusztakamarási Kemény Gyulának is megvolt, kiderül, hogy a fordító – C.W. v. Riemberg – királyi porosz szolgálatban levő kapitány. (Az első kiadás Magdeburgban, 1788–92-ben jelent meg. Bohatta szerint Berlinben, 1790-ben nyomták a Günther Carl Friedrich Seidel adta fordítást, Wei-marban, 1796-ban pedig a C.V. Bottiger-féle, kommentált kivonatot.) Az előszóban Riemberg kijelenti: legkomolyabb igyekezete volt, hogy a lehető leghívebben tolmácsolja „az eredetinek a rövidségét, a nyomatékát (Nachdruck) és a szellemét”. A magyarokkal az LV fejezet foglalkozik behatóbban. Ők – olvasható itt – „a tudományok (angolul: letters) bevezetése óta hazafias mohó kutatásvágy (Forschgier, curiosity) erős és dicséretes hajlamával vizsgálták saját régi történetüket”. „Az a két nemzeti írójuk, akiktől a legtöbb támogatást kaptam: Pray György (Dissertationes... 1775) és Katona István (Historia critica... 1778–1781)”. Az utóbbi „a maga tanultsága (learning), ítéletalkotása és világossága révén megérdemli a bíráló hajlamú történetíró nevet” (XI kötet, 140.). A magyar nyelv „közeli és világos rokonságot mutat a finnek nyelvjárásaival” (143.). A székelyek „talán Attila hunjainak a maradványai”; „a határok megvédésével voltak megbízva” (159.). Az ottomán birodalom növekedéséről és hanyatlásáról szóló munkát „Demetrius Kantimir moldvai fejedelem latin kéziratából fordították angolra (London, 1734. fol.). A szerző a keleti történetben meglepő hibákat (strange blunders) vétett, de jártas volt a törökök nyelve, történetkönyvei és intézményei terén” (XIII kötet, 95.). Az első kötethez csatolt térképen Riemberg az „Apulum. Alba Iulia”-hoz beírta: Karlsburg.

4.2.3.2. A konzervatív és polihisztor Johann Sporschilnak köszönhető átültetés három kiadásából is akad Kolozsvárott példány. Mindhárom kiadás Lipcsében, Wi-gandnál jelent meg. Az első 1837-ben. Ez egyetlen kötetből áll. Példányunk címlapján Homoródszentmártoni Gedő József 1842-ben készült bélyegzője piroslik. A W. Youngman adta életrajzi vázlatról Sporschil megjegyzi: „részint azon az álszent hangon fogalmazódott, amely oly sok angol író sajnálatos hibája” (VI old.). Másrészt Young-man amaz állítását, miszerint Gibbon egész életével a halhatatlanság hitét látszik aláaknázni, Sporschill azzal veri vissza, hogy az angol történész nagy opusában egyetlen olyan helyet se talált, „amely bár távolról is a lélek halhatatlanságát valló hit szándékos aláásását tartalmazná” (XXXV has.).

A sporschili verzió további kiadásai tizenkét kötetesek. A második, 1844-es kiadásból egy példányunk van (C 89976), a negyedik, 1862-es kiadásból pedig kettő, mindkettő az Akadémiai Könyvtár református állagában (az R 111043 jelzetű „Gyulai Pál hagyatéka”). A 2. kiadástól kezdve a címben „des Verfallens und Unterganges” helyébe „des allmälligen Sinkens und endlichen Untergangs” került.

4.2.3.3. Gibbon remekének az 1934-es német kiadása a fordító – éspedig Sporschil! – neve nélkül, számos képpel hagyta el W. Hamburger bécsi nyomdáját. A címlap „rövidítetlen szövegkiadás”-t ígér, az „új” verzió azonban a mű 71 fejezetéből csak az első 24-es adja, és teljesen híján van a tudományos apparátusnak (a mindössze két apró lábjegyzet ui. nem vehető ilyesminek, sőt: a 12. lapon árválkodó jegyzet inkább a berlini Aretz kiadónak csinál reklámot, e kiadó megnevezésével utalva egy könyvre). Az 1934-es „változat” rövidítő címe – Der Untergang des römischen Weltreiches – Spengler Unter-gang des Abendlandesét juttathatta akkori értelmiségiek eszébe, amelyben Szerb Antal „az újabb német irodalom legnagyobb alkotását” látta.

4.2.4. Szintén Bécsben nyomtatták (az oly érdekes családnevű Haykul Antal műhelyében) az első magyarul kiadott Gibbon-szöveget. Az ilyenformán – nyelvi köntöse nyomán – úttörőnek mondható magyar szöveg a Kedveskedő című folyóirat első, 1824-es kötetének a 81–84. lapjain található – „mutatvány” gyanánt. (A kolozsvári példányok közül az egyik a Gyulai Lajosé volt, egy másik pedig Sebes Pál torockói rektoré, a legérdekesebb – a H. 72 jelzetű – meg a Zeyk Jánosé. Az uttóbiban Zeykfalvi idősb Zeyk János „Teleki Sámuel árnyékához” című verse elé van kötve a folyóirat két kiadójának, vagyis a mérai születésű Pánczél Dánielnek és a fordítóként is aktív Igaz Sámuelnek erre a versre is vonatkozó, a „poetai lélekkel bíró” auktorhoz tintával írt levele.) A négybekezdésnyi „mutatvány” előtt ez a bevezetés áll: „A’ mi Tacitus a’ Római, az a’ mi időnkben Gibbon az Ánglus sőt majdnem minden Európai Történetirók között. A’ Római Birodalom Történeteiről irott remek munkájának 15d részéből közöltetnek itt némelly rendei, mellyekben, az első Keresztyéneknek bálványozástól való irtózásokat akarván rajzolni, igy ir szóról szóra.” A fordítás valójában nem épp szó szerinti, ám sokkal hívebb, mint az, ami Hegyessy fordításának az idevágó, 176. lapján szerepel.

„Az angol eredetiből átdolgozta Hegyessy Kálmán” – olvasható Gibbon fő műve mindmáig legtöbbet adó magyar átültetésének a címlapján (Pest, 1868–9). Az Életképekben 1848-ban őrnagyként közlő Hegyessy két kötetben nyújtja a History első 38 fejezetének a kivonatát. Idézünk az I. kötet bevezetőjéből: „Gibbon mint történész kétségtelenül első sorban áll; és általában el van ismerve, hogy e nemben – tekintve kutatásainak mélységét s értesültségének pontosságát – minden egyéb művet fölülhalad, és e tekintetben örökké megbecsülhetetlen olvasmány lesz” (XVIII–XIX. old.). Hegyessy szerint „a magyar őstörténelmet egyetlen hazai műben sem találjuk oly pontosan s biztossággal tárgyalva, mint a jelen munkában” (XXI Az utószóban fordítónk így ír a nagy műről: „óhajtanám, hogy az – úgy, mint Angliában – iskolai tantárgyat képezne; mint amely célra magam is e munkát leginkább készítettem” (II k. 335.).

Kevesebbet, mint Hegyessy, de valamivel jobban fordított Gibbontől Bozóky Alajos, aki 1871-től volt a nagyváradi jogakadémia tanára, 1879-től igazgatója. Igazgatósága utolsó esztendejében, 1913-ban jelent meg tőle Budapesten, Konstantinápoly eleste 1453-ban címmel, Gibbon fő műve 68. fejezetének a magyarítása. (A kezünkben járt példányok közül az egyik „Dr. György Lajos könyve” volt.) Bozóky említi „Hegyesy” kivonatát, valamint a Sporschil-féle fordítás 4. kiadását, amit azért jegyzünk itt meg, mert – ennek tőle jelzett címe nyomán – biztosra vesszük, hogy ez volt saját átültetésének az alapja. Érdekes, hogy tud a Wenck–Schrei-ter–Beck-féle fordításról is (Lipcse, 1805– 7), de fontosabb előszavának ez a mondata: „Az ebből a műből kisugárzó mély tudományosság, éleseszűség, kritikai szellem, méltóság, világosság, áttekinthetőség és élénkség igazán párját ritkítja.” Helyszűke miatt csak három dolgot emelünk ki a könyvecskéből. a) A 22. lapon szóba jön egy Urbán nevű „ágyúöntő, dán vagy magyar ember, aki görög szolgálatban majdnem éhen halt, átpártolt a muzulmánokhoz”. b) A 66. lap egyik jegyzete így szól: „Itt Gibbon alkalmasint a tulajdon protestáns fölfogását vitte át Mahometre.” c) Az angol szöveg D. Can-temirre való számos utalása közül Bozókynál csak nyolc van meg.

Két hosszú bekezdést vesz át Bozóky fordításából Az angol irodalom kincsesháza (Bp., 1942). Az antológia szerkesztője, Halász Gábor ekképp dicséri Gibbont: „Elegáns stítlusa, a könnyedség, amellyel óriási anyagát átfogja, bámulatos freskói, gazdag okfejtése, jellemző ereje méltán képviselik az ész századát.”

4.2.5. Még dicsérőbb az 1976-os román Gibbon-antológia előszava. Ebben a szöveget válogató és fordító Dan Hurmuzescu kijelenti, hogy „Gibbon a maga monumentális Historyjával megkoronázza a századot”; ez a mű ugyanis, mint William és Ariel Durant hangoztatja, „a XVIII század legfőbb könyvének tekinthető” (VI Gibbon „gondolkodásának az alapja tele van optimizmussal, a haladás iránti bizakodással” (IX „Gibbon mindenekelőtt tökéletes művésznek bizonyul, [...]irodalmi művésziessége a nagy klasszikus angol prózaírók közé helyezi őt” (XVIII Fő műve segít, hogy elgondolkozzunk „az ambíciók ürességén és a dicsőségek kérészéletű voltán, a háborúk esztelenségén és a zsarnokságok lealjasodásán, a civilizációk során és az ember emberek közötti hivatásán” (XIX Súlyos hiba volna félreértenünk (besúgásra célzónak vennünk) Dan Hurmuzescu ama fogalmazását, miszerint nem dán, nem is dák, hanem magyar volt egy bizonyos „Orban ori Urban, turnătorul”. (A pontosítás O. S.-től, vagyis Oliphante Smeatentől ered.)

Gibbon szellemi nagyságának a megítélését nem befolyásolják a fizikumáról szóló adataink, alkotói jelentősége viszont érthetővé teszi, hogy a „szomatikuma” iránt sem vagyunk éppen közömbösek. Hurmuzescu például az „Időrendi táblázat”-ba csempészi azt a – nem minden szempontból apró – adatot, hogy Gibbon másfél méter magas se volt.

5. (További értékelések) – Simán kapcsolható előző mondatunkhoz az, hogy Gibbon testi-lelki alkatának egyik legkorábbi leírása Matthisontól való. 1789. október 1-jén, Lausanne-ban kelt levelében írta az érzelgősségéért népszerű (és szépítésre hajlamos) német költő: „Tegnap Gibbonnél voltam. Külsejében sok minden feltűnő. Magas [Er ist gross (!!)] és alkatilag erős; emellett némileg gyámoltalan a mozdulataiban. Arca egyike a legkülönösebb fiziognómiai jelenségeknek az egyes részeknek az egészhez való szabálytalan viszonya miatt [...] Eltekintve ezektől a rendellenességektől, Gibbon fiziognómiája roppant méltóságot fejez ki, az első pillantásra mély és éles eszű gondolkodóra vall.” (Briefe von Friedrich Matthisson. Zürich, 1795. 117.)

Évtizedek múlva, a Conversations-Lexicon nyomán írja Gibbonről a Közhasznu Esmeretek Tára (Pest 1833, 5. köt. 230): „Látszik benne mély és sokoldalu tanultság, szoros és elmés birálat, elragadó előadás, [...] a tettekhez [tényekhez] nagy képzelmeket kapcsolás, mellyek az olvasót gondolkozásra ingerlik.”

Sainte-Beuve húsz év múltával készítette nagy Gibbon-tanulmányát (Causerie du lundi. Paris 1854. 2. k., 346–378.). Azzal kezdi, hogy Gibbon „bizonyos szempontokból francia író volt”. David Hume-nak, a jeles történésznek kellett őt megnyernie anyanyelve számára (à l’idiome national), azt kérdezte tőle, amit Horatius kérdett a görögül író rómaiaktól: „Miért visztek fát az erdőbe?” A nagy tekintélyű akadémikus egyetért Guizot-val abban, hogy Gibbon „valóban filozofikus” szellem volt. – A Dictionnaire des littératures (1968) szerint is Gibbon módszere „filozofikus és tudományos”, stílusa „egyáltaln nem avult el”. – Walter F. Schirmernek 1968-ban az 5. kiadásnál tartó szintézise nem fél kimondani, hogy Gibbon fő műve „a legnagyobb angol történeti munka”, amely – noha szerzőjének nem volt metafizikai háttere – „egy nagyszabású eposzhoz hasonlítható” (Geschichte der englischen und amerikanischen Literatur. 1968. 453–454.).

Gibbon-esszéje vége felé írja Loránd Imre, hogy „méltóságteljes nyugalommal hömpölygő” stílusa folytán is „a világirodalom nagy eposzaival, főleg Homerosszal rokonítják a Declin and Fallt” (Világosság, 1971/7. 413.). Ez az opus a felvilágosodás „legmagasabb szintű tudományos-irodalmi beteljesülése”. Legtöbbet Montesquieu Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól című művének köszönhet (411.). Gibbon Lausanne-ban épp „Montesquieu, Pascal és Voltaire művein keresztül” tanult meg franciául (409.). Iróniája a „Voltaire-ére emlékeztet, még inkább Pascal Vidéki leveleire, a történetíró kedves olvasmányára és ihletőjére” (413.).

„A tizenkilencedik század dagályosnak bélyegezte, mert nem érzékelte a dagályosság alatt meghúzódó iróniát”, amely „életművének sója” – véli a neofrivolista gúny nagymestere, Lytton Strachey Gibbon-esszéjében (lásd Miniatűr arcképek és más esszék. Bukarest, 1986. 162. – Sebestyén Ágnes szép fordításában. „Apróságát – mondja Strachey – rendkívül kerekded idomokkal ruházta fel a természet.” Ifjúkorában „éjjelente nagyokat kurjantva tántorgott végig a St. James utcán”, és nem sokkal halála előtt is „jókedvtől sugározva gurult végig a bathi úton” (157, 163.).

Szerb Antal jelzi, hogy Gibbon fő műve „számos későbbi történelmi regény és dráma ihletője”. Talán az irányban is megszáll majd valakit az ihlet, hogy alaposan bemutassa a magyar Gibbon-recepciót, arról se feledkezve meg, hogy az 1803-ban elhunyt gr. Fekete János A magyarok történeti címmel készült megírni olyan munkát, melyben „Tacitus és Gibbon stílusát egyesíti” (Morvay Győző emeli ki ezt 1903-ban); és attól se tekintve el, hogy Gibbon révén ismerte meg a császárkori Rómát a még viszonylag naiv Madách.