– Képernyőszél-jegyzetek –

1. Heuréka! Megtaláltak!

„The World Is Closer Than You Think.” Azaz a világ közelebb van, mint gondolnád. Egy Discovery-szlogenről van szó, amely épp csak annyira közhelyes, amennyire kell. (A közhelyekről pedig tudni való, hogy azért lehetnek azok, amik, mert annyira igazak, hogy az már szinte hihetetlen.) Nos, a világ közelebb van. De ettől még nem válik feltárhatóbbá. A régi vágású voyageurök annak idején fogták magukat és lemerültek, mondjuk a Fekete-Afrika legmélyére, hogy – már amennyiben élve megúszták a dolgot – hosszabb-rövidebb idő múltán tudományos értéket képviselő vagy éppen legendás adathalmazzal térjenek meg a civilizáció biztos révébe (gondoljunk például Stanley és Livingstone esetére), és a világ elé tárják a Nagy Ismeretlent. Ez így rendjén is volt, hiszen munkásságuk a misszionáriusokéra emlékeztetett: egy vagy több arisztokrata, kalandor vagy akár tudós arra tette fel az életét, hogy adott esetben a tudomány vagy éppen a haszon oltárán önmagát feláldozva eljusson valahova, feltárjon valamit, és megvigye a jó hírt (lásd még angyali üdvözlet). Ám az idő ezen Don Quijote-i figurák fölött is eljárt. Beköszöntött a helikopterek, GPS-ek, távirányítós kamerák és vérprofik korszaka. Amikor nem jelent problémát egy rejtett életmódot élő guatemalai barlangi gőte nemi életének feltérképezése, vagy teszem azt II. Ramszesz étkezési szokásainak, illetve az ebből származó emésztési zavarok elemzése. Persze a Felfedezők és Feltárók, Elemzők és Kutatók népes csoportja nem csak a fenti példákhoz hasonló kuriózumokra hajtanak. Bepillantanak ők a Jedermann mindennapjaiba, kutatás tárgyává teszik minden lépésünket, és egyáltalán. Nem vitás, a Felfedezők közöttünk járnak.

De ez még nem elég a boldogsághoz. Hiszen mi értelme van annak, hogy az említettek ezrei nap mint nap kukkolnak, hogyha a kukkolás eredménye nem jut el a befogadóhoz. És ez az a pont, ahol belép a képbe a média, esetünkben a televízió. Napi tíz-egynéhány órában nézhetjük torkunkban dobogó szívvel, mi történt a második világháború keleti frontján, hol találhatók a világ „legöregebb” tömbházai, ki lesz a gyermekszépségverseny koravén győztese, alkoholista volt-e Nagy Sándor, mit keressen egy utazó a Baleárokon, vagy hogyan operálnak ki egy 38-as fegyverből származó golyót a peches bandavezér gyomrából, live and accoustic. Nálunkfelé ugyan csak két Discovery-csatornán ömlik a néző szemébe a világ (emlékeztetőül: Discovery Home & Leisure és Animal Planet), de ne feledjük, az egész világot behálózó hálózatról van szó: a Discovery ad virtuális otthont a Health, a Civilizations, a Travel & Adventure, a Sci-Trek és a Discovery Kids adóknak is, többek között. Műfajukat tekintve a programcsomagokban felkínált filmek kényelmesen elférnek a tudományos ismeretterjesztő dokumentumfilm ernyőelnevezése alatt. Ha a néző ráklikkel a megfelelő csatornára, lenyűgöző kép- és adatorgia fogadja (a dokumentumfilmes szakma ismert vagy kevésbé ismert, de mindenképpen megbecsült mesteremberei kemény munkájának eredménye), egyfajta naprakész televíziós Tolnai-féle nagylexikon nyílik meg előtte, csakhogy... Csakhogy az ember akkor és ott üti fel a Tolnait, amikor és ahonnan valamilyen meghatározott információra van szüksége. A Discoveryt azonban nézni kell, kérem, mégpedig úgy, ahogy van. Magas szinten megvalósul ugyan a televíziós közhely, miszerint a szó szoros értelmében közel kerül a nézőhöz a nagyvilág, viszont csak egyetlen menüpont van, azaz világ Discovery módra, vagyis úgy, ahogy a műsorszakácsok láttatni akarják. (Érdemes átfésülni ezzel kapcsolatban mindazt, amit a médiamanipulációról leírtak.)

2. Ideológiák

A Discovery műsorai a humanizmus, a multikulturalizmus és a politikai korrektség termőtalaján szökkennek szárba. Számtalan, kizárólag mellékszereplők tulajdonságaival felruházott figura szájából hallja a néző, hogy engedjük hozzánk jönni az állatokat, tiszteljük apánkat és anyánkat, hogy hosszú életűek legyünk a földön, óvjuk föld anyácskát, mert egy van belőle, Hitler rossz, Churchill jó, naponta több tucatnyi állatfaj megy át az örökkévalóságba, szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, és a sor hosszú. Ez így alapjában véve rendjén is van, hiszen az a cél, hogy a befogadó figyelmét felhívják a valóban mindannyiunkat érintő és valóban életbevágóan fontos dolgokra. A probléma csupán annyi, hogy ha csak erről szólna a Discovery, akkor a kutya sem nézné. Mert a problémafelvetés izgalmas lehet ugyan, de az ismétlés adott esetben csak az ingerküszöb emelkedéséhez, illetve ezáltal az érzékelés eltompulásához vezet. Ezért aztán a műsorvarázslóknak ki kell találniuk, mi az, ami a televízió előtt tartja a nézőt. Érdekes megfigyelni a populizmus és szenzációhajhászás zátonyait a vegytiszta világbarátság csillogó felszíne alatt. Vegyünk egy példát. Egy a hatvanas években az oroszlánokról készített dokumentumfilmben bemutatták az állatok királyának mindennapjait, hogyan eszik, alszik, neveli kölykeit az afrikai nagymacska (a szaporodás pillanatára többnyire jótékony fátyol borult). A kilencvenes évek végén készült oroszlános filmekben az „önmagáért való” erőszak, illetve az animális szexualitás felé tolódik a hangsúly, persze nagyon finoman, és a megfelelő tudományillatú magyarázattal körítve. (Nincs tabu, erről is tudnia kell a nézőnek.) Kiömlött belű kafferbivalytetemben turkáló véres fejű oroszlánok tekintgetnek a kamera felé, szájukban egy-egy zaftos máj- vagy gyomordarabbal; no és a nemi aktust is teljes egészében lencsevégre kapja a szemfüles filmes. (Közben a tudásra szomjazó néző sajnálkozó mosoly kíséretében nyugtázza, hogy szegény állatkirály élvezete alig pár másodpercet tart.) Az is érdekes, hogy a vadászó ragadozókat immár korántsem oroszlánnak, gepárdnak vagy éppen sósvízi krokodilusnak nevezi a higgadt hangú mesélő, hanem a Rambo-filmekből ismert hangzatos killing machine (gyilkológép) titulussal illeti. Nos, nincs az a konzervatív, szeméremöves befogadó, aki ha nem is végignézni (mert egyes jelenetekhez bizony kemény gyomor kell), de elfogadni ne tudná az állatok ilyetén viselkedését; és ha egyszer ezek a ragadozók ilyenek, akkor hát nem természetes, hogy így mutatják be őket?! Ez talán így van, de akkor az ábrázolás szempontjából két ragadozótípust kell elkülönítenünk: az egyik az oroszlán, a másik pedig a killing machine. És az utóbbi idők Discovery-filmjeinek jó része az oroszlánnal vajmi keveset foglalkozik.

Ugyanez a helyzet például az úgynevezett katasztrófa-dokumentumfilmekkel is. Nincs olyan katasztrófa, legyen az vulkánkitörés vagy tűzvész, háború vagy pestisjárvány, amelyről ne készült volna szívszorító részletekkel teli real life dokfilmdráma vagy éppen sorozat. Az egyik ilyen felvételen élő egyenesben követheti a néző, amint egy indiai asszony megpróbál kimászni egy fáklyaként lobogó felhőkarcoló tizenegyedik emeletéről, de elvéti a lépést, lezuhan és szörnyethal. A képeket oktató magyarázat kíséri, hogy mit nem szabad tennünk, ha egy lángokban álló felhőkarcoló tizenegyedik emeletén rekedünk. Az ismeretterjesztő, megelőző, felvilágosító szint alatt majd mindenütt fellelhető a lényegében marketing jellegű szenzációszint, amellyel a Discovery nézőit toborozza, mert ugye minden egyes figyelő szempárért halálos verseny folyik. A politikailag korrekt humanista-multikulti törzsön mindenhol ott élősködnek a populizmus, a propaganda és az önmagáért való szenzációhajhászás kiváló mimikrivel rendelkező parazitái.

3. Információs vírus
vagy adatidiotizmus?

A közvéleménykutatások eredményei szerint a tévénézők elsöprő többsége azért kedveli a Discovery Network programcsomagjait, mert érdekes vagy éppen hasznos információkat kap kézhez a minden- és nem mindennapi élet különböző területeiről. Ez első látásra teljes mértékben elfogadhatónak látszik, hiszen ki ne örülne annak, ha valaki vagy valakik elmesélik neki, hogy a világ legöregebb kutyája 29 éves korában boldogult meg, a londoni metró a második világháborúban garniszállóként és átmeneti Tate Galleryként szolgált, a hím oposszumnak Y alakú hímvesszője van (ebből pedig ugye, természetszerűleg következik, hogy a nősténynek hasonló alakú a vaginája), az 1983-as japán repülőszerencsétlenség egyik áldozata levelet írt hozzátartozóinak, miközben a gép utolsó útjára indult a Hokuszai ecsetjére méltó hegyoldalak között (a levél egy félig üszkös részletét képernyővégre is kaphatja a néző, a diszkréten kukkoló kamerának hála), miképpen lehet megállapítani egy saskeselyű nemét, hogy mire kell figyelnie, ha teszem azt, Új-Kaledóniába szervez kirándulást, kihez kell fordulnia, ha bassethoundjának gennyes a füle, ki kell-e költöznie otthonából vagy sem, ha ágyát elözönlik az Alien szörnyére emlékeztető atkák milliárdjai, mit nem szabad tennie, ha valamelyik síparadicsom lejtőjén egy váratlanul felbukkanó jeges sáv következtében eltörik a gerince, milyen ellenmérget kell bevetnie, ha a Sonora sivatagban kéthetes kislányát skorpió csípi meg, vagy hogyan vészelheti át az örömökkel-félelmekkel teli kilenc hónapot az az áldott állapotban levő nő, akinek sokáig nem volt gyermeke, aztán váratlanul mesterségesen létrehozott négyes ikreket fedez fel méhében az ultrahangos készülék. A pazar vizuális csomagolásban vég nélkül érkező adatözön Stanislaw Lem egyik bájos elbeszélésére emlékeztet, ahol is egy bizonyos információra éhes galaktikus zsivány két zseniális mérnök cselének következtében önnön szenvedélyének áldozatává válik, ugyanis a mérnökök tervezte gép által a molekulák Brown-féle mozgásából kiszűrt – önmagában véve értelmes, viszont a felhasználó szemszögéből teljességgel hasznavehetetlen – információtömeg a szó szoros értelmében maga alá temeti a befogadót.

Az átlag Discovery-nézőt természetesen nem fenyegeti az élve eltemettetés veszélye, ugyanis az emberi agy áldott jó tulajdonsága folytán egy bizonyos ingerküszöb fölött (az ok az agy anatomo-fiziológiai tulajdonságaiban rejlik) lelkesen felejteni kezd, más szóval, ami az egyik fülén bemegy, a másikon szinte azonnal kijön. Az más kérdés, hogy bármely bekerült információ valamilyen szinten nyomot hagy a befogadóban. Az egyik elmélet szerint az információ valamiféle vírushoz hasonlítható, amely a rendszerbe (jelen esetben az emberi agyba) kerülve beépül annak sejtjeibe, és ott marad – részben vagy egészben – azután is, hogy az infovírusos fertőzés lényegében kikerült a rendszerből. Hosszabb-rövidebb idő elteltével aztán, bizonyos környezeti tényezők többé-kevésbé együttes hatására a vírus aktiválódik, és a rendszer homályosan emlékezni kezd a vírusban kódolt tartalmakra, gyakrabban azoknak szabadon asszociált részeire, természetesen anélkül, hogy valamiképpen felhasználhatná azokat. Létezik azonban egy másik elmélet is, mely szerint a rendszerbe tömegesen (pontosabban bárminemű szűrés nélkül) érkező információhalmaz többé-kevésbé részlegesen egymásra tevődik a befogadó sejtjeiben, melynek eredménye az adatidiotizmus, vagyis a néző fejében összekeverednek a különböző adatok, melynek következtében – szintén a szabad asszociáció mechanizmusa folytán – egymáshoz nem illeszkedő információkat társít (lásd mítoszelmélet), és ily módon a rendszerkimenetnél értékelhető adatok helyett különböző magánmítoszok jelennek meg. A Discovery-rajongó tehát választhat a kétféle homályosság között, ami persze az információforrást, jelen esetben a Discovery Side-Show-t természetesen nem érinti, de nem is érdekli. A Hálózat számára csupán az a fontos, hogy közel kerítse hozzánk a világot. Vagy hogy egészen pontosan fogalmazzak, minket kerítsen közel hozzá. Hogy bármi áron heuréka – meg-találjon.