Tapodi Zsuzsa Dilettánsok dühöngése?
A szocialista társadalom létrehozásának kísérlete egyszerre jelentett nagyfokú pezsgést, ugyanakkor a régi struktúrák, hagyományos értékek leépülését, és az ebből következő elsatnyulást. E paradox helyzetet a mindent tervszerűsítő, a szellemi életet is az ipari termelés racionalizmusával és utilitarizmusával irányító mechanizmusok immanens módon foglalták magukban, és gerjesztették újra.
Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókszerkesztőségének tevékeny-ségéből1 itt kiragadott példák által a teljes irodalmi rendszer változásairól is képet kaphatunk, hiszen a könyvkiadás az irodalmat közvetítő intézményrendszer része, ugyanakkor ezek a dokumentumok akarva-akaratlanul feltárják magának a társadalmi rendszernek a visszásságait is. Tanulságosak lehetnek mind az irodalmi mű „elsődleges kontextusa” (Takáts József kifejezése)2 szempontjából, mind pedig a hiteles helyzettudat és önismeret kialakítása céljából, és végül vannak örök érvényű, minden korra másként, ám változatlanul jellemző vonásai is ezeknek a dokumentumoknak.
Az Állami Irodalmi és Művészeti Könyvkiadó (Editura de Stat pentru Litera-tură şi Artă), röviden ESPLA az államosított magánkiadók helyett jött létre 1948-ban a romániai szépirodalmi és irodalomtörténeti munkák kiadására (az Állami Könyvkiadó tagozódása során). A bukaresti székhelyű román és nemzetiségi osztály (magyar–német– szerb szerkesztőséggel az Ana Ipătescu sugárúton) mellett 1954–1958 között Marosvásárhelyen, és kezdettől a Kriterion megalakulásáig Kolozsváron működött magyar fiókszerkesztősége (Főtér 12. szám, második emelet). Magyar nyelvű kiadványait 1950-ben a Román Népköztársaság Írószövetségének Irodalmi és Művészeti Kiadója, 1951-től pedig Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó név alatt jelentette meg. 1960-tól az Irodalmi Könyvkiadó (Editura pentru Literatură) nevet vette fel.
A kolozsvári magyar fiókszerkesztőségben dolgozott 1950 előtt Salamon László, Kiss Jenő, Páll Árpád. A bukaresti székhelyű Állami Kiadó kolozsvári magyar szerkesztősége tulajdonképpen a korábbi Józsa Béla Athenaeum személyzetére és anyagi javaira építve jött létre. Kezdetben az irodalmi részleget egyedül Földes László képviselte. Kiss Jenő, Bajor Andor, valamint Salamon László és Szeghő Dénes agrármérnök, továbbá Pollák Ödön az irodalmon kívüli kéziratokkal foglalkoztak. A Józsa Béla Athenaeumtól került át a kiadóhoz a műszaki szerkesztőség vezetője, Tóth Samu, akinek segítsége Papp Károly volt, a korrektor pedig Császár Ká-
roly, a Pásztortűz egykori szerkesztője, volt református leánygimnáziumi tanár. 1950-től a fiókszerkesztőség vezetője Földes László, majd Kacsó Sándor. Az irodalmi részleg bővítése 1950-ben indult: decemberben került oda (negyedéves egyetemi hallgatóként) Bustya Endre, a későbbi neves Ady-kutató, 1951 februárjától Dávid Gyula, (Márton Gyula nyelvészprofesszor ajánlatára, szintén negyedéves egyetemi hallgatóként), később a harmadéves Keresztesi Éva, majd tovább, szinte havonkénti bővüléssel: Székely János (harmadéves filozófia szakos), Sztripszky Judit (harmadéves magyar szakos, később Bajor Andor felesége), Kacsir Mária (negyedéves magyar szakos) és Fodor Sándor, egy év nagyszentmiklósi román–német szakos tanárkodás és katonai szolgálat letöltése után, és „egy hónapos fordítói tapasztalattal a hátam mögött, melyet a pártkiadónál szereztem” (saját szavai). Ő 1956-ig, a Napsugár című gyermeklap megindulásáig dolgozott ott. Időközben az ÁIMK átköltözött a Jókai utca 1. szám alá, a második emeletre.
Bustya Endrét márciusban, még a főtéri szerkesztőségből, elvitte a Szekuritáté (egy, még marosvásárhelyi középiskolás éveiből hurcolt „szervezkedés” kapcsán, ez már a második letartóztatása volt). 1952-ben került a szerkesztőség kötelékébe Marosi Péter (akit a kolozsvári Magyar Színház igazgatói székéből „verifikáltak” ki) és Kacsó Sándor, akit a Magyar Népi Szövetség országos elnöki székéből távolítottak el, amikor annak vezetőségébe csupa kommunista eszközember került.
A fiókszerkesztőségben dolgozott hosz-szabb-rövidebb ideig (az említetteken kívül) Bodor András, Engel Károly, Kerekes György, Láng Gusztáv, Lászlóffy Aladár, Saszet Géza, Sőni Pál, Szabó Gyula. Bajor Andor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula és Székely János a kiadóból indult az írói pályán. A munkatársak nagy része kiadói, sőt irodalmi tapasztalat nélküli volt, és „az évi 25–30 megjelent könyvhöz képest túlságosan is sokan, a kéziratokat legalább ketten dolgoztuk meg, olykor az egész csapatban mindenki elolvasta, s a végén megbeszélésen alakítottuk ki a kiadói álláspontot, amelyet aztán valamelyikünk lektori jelentésben rögzített”. (Dávid Gyula)
Az, hogy a kiadón belüli kéziratok melyik szerkesztőséghez kerültek, Földes és a bukarestiek, Szemlérék között dőlt el. Általában a kolozsvári vagy onnan könnyebben megközelíthető szerzők könyvei készültek a kolozsvári műhelyben. A bukarestiek általában „szupervizálták” (felülbírálták) a fiókszerkesztőségek munkáit. A Kolozsváron szerkesztett könyvek kéziratainak átgyúrásában nagy szerepe volt a központi irányításnak. (Asztalos István: Fiatal szívvel, Nagy István: A legmagasabb hőfokon, Horváth István: Törik a parlagot, A csere, Szabó Gyula: Gondos atyafiság című köteteinek újra- és újraírása a bizonyíték erre.) Kovács György Aranymező című regénye mellett ott találtam a kiadói terv dokumentumán a följegyzést: „A nacionalizmus kérdését megnézni. Kacsó régi referátuma nem számít.” Erre vonatkozóan tettem fel a kérdést Fodor Sándornak, hogy volt-e a kényes témáknak külön felelősük, vagy a tabutémák közismertek lévén mindenki tudott-e és igyekezett-e a politikai elvárásokhoz alkalmazkodni. A válasz: „Valaki figyelmeztethette Földest, de valaki külső, mert közülünk egyik sem volt. Ezekről a tabutémákról nem volt külön lista, mindenki tudta, hogy mit nem szabad.” Dávid Gyula: „Volt olyan eset is, mikor a felkérés nem járt a kívánt eredménnyel: Horváth István a párt harmincadik évfordulójára írta meg azt a novelláját (Ribniþa), amely a párttörténeti kérdésekben tanúsított éberség miatt csak az író hagyatékából jelent meg 1981-ben a Kipergett magvak című kötetben, mert a felső lektúra gyanúsnak találta a főhős megszabadulását a tábor lakóinak lemészárlása után. Hosszas kiadói-szerzői munka és a kizsákmányoló származású szerző emlékeinek kínos-keserves átértékelése ellenére (amelyben a régi barátság révén Gaál Gábor is részt vett) szintén csak a hagyaték rendezése után jelent meg Daday Loránd (akkori írói nevén Kovács Bálint) önéletrajzi regénye, A lápon át. Keserves – sajnos eredményes – munka után született meg Horváth István A csere című novellájának végső formája, amire az ideológiai apropót Vasile Luca (és vele a pártfunkciójával visszaélő, hatalmaskodó aktivistatípus) leleplezése szolgáltatta, de Horváth István története túlságosan életszerűre sikerült. Rengeteg szerkesztőségi megbeszélés (és Bukarestből Szemlér és Bonyhátiné személyes bekapcsolódása) után alakult ki Asztalos Fiatal szívvel című regénye, amelynek írója sehogyan sem akart emlékezni az illegalitásbeli harcnak azokra az eseményeire, amelyeknek az alagútépítés környezetében meg kellett volna történniük.”
A Szabédi Ház dokumentumai között szerepel Fodor Sándor referátuma 1955-ből, Szabó Gyula Gondos atyafiság című regényéről, melyet kiadásra ajánl. Ebből kiderül, hogy a szerző 1953-ban adta le először a kéziratot, akkor még novella formában, vázlatosan, elnagyolt alakokkal. Ezt átíratták kisregénnyé. Az 1954-ben leadott kisregényt újraíratták 1955-ben.
Fodor Sándor: „Volt olyan, amit eleve kilátástalannak láttunk mi, szerkesztők. A feltámadás elmarad című novellám kéziratát megmutattam Kacsó bácsinak, ő volt a főszerkesztőm. Azt mondta: Sándor, nagyon szép, de amíg ebben az országban szocializmus van, ez nem fog megjelenni. Eszébe sem jutott továbbadni. Aztán később mégis megjelent. Elgondolhatja, hogy ellenséges tartalmú írással senki sem mert odamenni.” A kérdésre, hogy az öncenzúra beépült-e az alkotási folyamatba, Fodor válasza: „Senkinek sem voltak illúziói. Egy budapesti kollégám mesélt arról, hogy a Szépirodalmi Kiadóhoz bejött egyszer egy nénike, irredenta verseket hozott a Balatonról. Nálunk csak az fordult elő, hogy a cenzor jobban tájékozott volt. Mi nem tudtuk még, hogy a bocskort nem szabad leírni vagy a lovat. Ő már tudta, és akkor kihúzta. Vagy kidobta a verset, amelyikben a bocskoros Ionról volt szó. Elfogalmazásokért voltak apróbb kellemetlenségek, de arra nem emlékszem, hogy olyan problematikus kézirat lett volna, amelyiket felküldtünk, és durván visszalökték. Az emberek, akiknek ilyen élményeik voltak, azok nem merték leírni. Ha megírták, akkor az asztalfiókjukba dugták. Borzasztó volt, nem is a félelem, mert nem rettegtünk olyan nagyon, hanem a belénk oltott óvatosság, hogy jó lesz vigyázni, mert XY ezt észreveszi. Pontosan tudtuk, hogy ki fogja vizsgálni, és mit figyel.”
A kért és a magánkezdeményezésre érkezett kéziratok aránya is arról tanúskodik, hogy milyen erős volt a külső irányítás. Dávid Gyula: „Az évi tervek összeállítása az épp aktuális politikai prioritások szerint történt. Egy-egy meghirdetett program (villamosítás, a társulások, illetve kollektív gazdaságok szervezésének beindítása) irodalmi vonalon való támogatására, népszerűsítésére rendszeresen kértünk fel írókat, akik maguk is igyekeztek időszerű, tehát a megjelenés szempontjából elsődlegesen esélyes témákat választani. Köztudott volt például akkoriban, hogy Eusebiu Camilar minden jelentősebb program meghirdetése után elsőnek jelent meg a kiadóban, s ajánlotta fel, hogy ír egy regényt például a villamosításról. Ennek a következő lépése persze szerződés és annak aláírása után 25 százalék előleg lett. Aztán ha a könyv nem készült el, az Irodalmi Alapot terhelte a kifizetett előleg. Ismét egy román példa: amikor Petru Dumitriu (a híres-hírhedt Duna-csatorna-regény, a Drum fără pulbere szerzője) disszidált, horribilis összegű felvett előleg maradt utána. Az 1950–53-as időszakban (amikor én az ÁIMK-nál voltam), inkább kisebb terjedelmű és horderejű köteteket tudnék felsorolni, amelyek rendelésre születtek: Asztalos István Tizennégy-ökrös gazdák, Nagy István Egy év a harmincból (a pártévfordulóra írt illegalista regény), Szemlér: Mind több a fény, Tamás Gáspár: Szőcs János beleegyezik, Dános Miklós: Marosszéki krónika […].
Magánkezdeményezésre is jövögettek be kéziratok. Most hirtelenjében Somlyai Lászlónak egy színdarabjára emlékszem, meg egy Mari nénire, aki fiatalkorában állítólag Fadrusz János szeretője volt, s aki Sugalmak könyve című rettenetes írású kéziratában írta meg emlékeit. (A néni – és nem ő volt az egyedüli – grafomán volt. Gaál Gábor segítségével került be az öregek otthonába, ahol felolvasásaival terrorizálta a szobatársait, olyannyira, hogy az otthon igazgatója G. G.-hez ment panaszra.)” Az illető nénire Fodor Sándor lelkiismeret-furdalással emlékezik: „Ezt soha nem bocsátom meg magamnak, a kollegáimnak se. Kiröhögtük. Húsz vagy harminc iskolás füzete volt teleírva Egy modell tövisses (sic!) útja, ez volt a címe. Egész biztos, hogy érdekes, bár valószínűleg rosz-szul volt megírva.” Az elismert szerzők kéziratait általában ki is adták: „Csak a nagyon rossz dolgok nem jelentek meg. Például volt egy Boros nevű kiugrott református pap. Nem volt tehetségtelen, de összetört ember volt. Nem is lett belőle semmi. Mindent hajlandó volt megírni. Rendelésre. Hogy például jönnek az imperialista repülőgépek, mérgező anyaggal leszórják a téesz mezőjét, ilyen marhaságokat. Nagyon sokan hoztak be kéziratot, volt, amit ki is adtunk. Emlékszem, volt egy operalibrettó, amit Földi Janka írt Biharpüspökiből. Egy rokona vagy ismerőse, valami zenetanár, szerzett hozzá muzsikát, amit kiadtunk lektúrára, és azt mondták, hogy a muzsika marhaság. Csodálatos szép csengő rímekben volt megírva a librettó, Dózsáról szólt. Így fejeződött be:
Ne gondold, a népnek nincs megásva sírja,
Nincsen Dózsa eltemetve feneketlen sírba.
Saszet Géza fedezte fel. Egyszer jelzi, hogy felhozza Földi Jankát. Vártuk, na lássuk! Tárul az ajtó, és belép egy harminchárom-harmincnégy éves biharpüspöki Madame Bovary. Nem is volt bokorugróban, hanem rendesen felöltözve. Földes eléje perdült: – Jó napot kívánok, Földi elvtársnő. Földes László vagyok. – Örvendek! – Bajor Andor, Fodor Sándor, Székely János – és sorra bemutat mindnyájunkat. – Hű, egy egész kis plejád! (A kapanyél mellől jött, ez már az új típusú parasztság…) Kijön Kacsó bácsi is a belső szobából. – Kacsó elvtárs. – Hű, Pongrác?! … De kiadtuk az operalibrettóját, zene nélkül.” (Fodor Sándor)
Abban az időben, amikor a munkástehetségek felkarolása kultúrpolitikai irányelv volt, elég sok dilettáns fordult meg a kiadóban is, akikkel persze muszáj volt foglalkozni. „Az Írószövetségnek volt egy Makszim Gorkij Köre, ahová többnyire ezek a dilettánsok jártak, s nekünk, fiatal szerkesztőknek az volt a dolgunk, hogy a körben a kritika tekintélyét képviseljük, s meggyőzzük – ha lehetett – a tehetségeket, hogy nem jelszavakból áll a költemény.” (Dávid Gyula)
A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában őrzött dokumentumok között számos írás árulkodik az irodalmi akarnokok feltörési vágyáról. Íme H. J. levele Szatmárnémetiből 1956 júniusából: „Tisztelt Földes Elvtárs! Mellékelten küldöm kis regényemet, azzal a kéréssel, hogy olvassa el. Ha az arra hivatottak érdemesnek tartják a nyomdafestékre, boldogan adom át az olvasóközönségnek, mert tudom, hogy szocializmust építő hazánk pedagógusai elé olyan pedagógusokat állítottam, akik odaadó munkájukkal másokat is lendületes munkára serkentenek. Célom – ezen az úton is – a szocializmus igaz ügyét szolgálni. Nagyon kérem Önt, küldje vissza regényemet, ha netán visszautasításra találna. Nem szeretném, ha elkallódna. A legépeltetésre nincs pénzem. Szívesen felutazom Kolozsvárra, hogy személyesen olvassam fel kéziratomat az elvtársak előtt. Ebben az esetben kérem, közölje velem írásban azt a napot, amikor az elvtársakkal összeülhetünk. Kérem mielőbbi válaszát.” A következő, 1956. augusztus 24-én datált levél szívszorító szavakkal sürgeti a választ: „Ne pironkodjon a bírálattal. Lehet, hogy egy tehetségtelen senki vagyok. Ha így van, kérem Önt, vágja ezt kíméletlenül szemembe. Szenvedélyesen írok, gyakran addig írok, ameddig a toll kiesik a kezemből. Remélem, hogy egy lesújtó bírálat kijózanít ebből az égő szenvedélyből. […] Válaszoljon, Földes elvtárs, immár a harmadik levelemre.” A válaszlevelet nem találtam, de abból, hogy az illető levélíró neve nem vált közismertté, arra következtetek, hogy az elutasító lehetett.
Háromgyerekes szövőnők, nyugalmazott lelkészek egyaránt ostromolják kézirataikkal a szerkesztőséget. A korszak jelszavait, a munkásosztály diadalát komolyan vevő naiv szerzők sokszor hivatkoznak leveleikben származásukra, mint ami biztos garanciája kell hogy legyen irodalmi érvényesülésüknek. Egy 1965-ös levél:
„Igen tisztelt kedves elvtárs!
Még 1958-ban elküldtem önöknek kéziratos regényemet, amelyre válaszként írták, hogy vállalják a lektorizálást, és fedezik a gépelés költségét is. A regény átolvasása után azt írták, hogy ha átírom, illetve újraírom, szó lehet regényem megjelentetéséről. Közben hét év telt el, sokat betegeskedtem, és családi teendőim annyira lekötöttek, hogy félre kellett tennem regényemet. De most kedvet kaptam hozzá, hogy újraírjam és sajtó alá adjam. Tudok gépelni is, de nincsen írógépem, és időm sincsen ahhoz, hogy regényem legépelhessem, mert dolgozó munkásnő és két nagyobbacska gyermek anyja vagyok. Öreg édesanyámat, ki 86 éves, tartanom kell. Tehát mindenképpen szükséges, hogy regényemet megjelentessék. Mert anyagi érdekem is megkívánja, hogy készpénzt kapjak regényem megjelentetéséért.” Szociográfiai szempontból is megszívlelendő az az adat, hogy írógéphez jutni akkor egyenlő a hatalomhoz vagy az óhajtott írói státushoz jutással. A levélíró nemcsak meghatni akar nehéz helyzete ecsetelésével, hanem „fejlett, szocialista öntudat”-áról is tanúbizonyságot tesz, amikor így folytatja: „De erkölcsi érdekem is fűződik ahhoz, hogy regényem napvilágot lásson, és minél többen olvassák. Régen az írónak meg kellett előbb halnia ahhoz, hogy művét olvassák, és ismertté legyen. Ma már ez szerencsére nincs így. Életében is ismertté lehet az író. És így van ez jól. Nem szeretnék addig meghalni, amíg a regényem nyomtatásban is meg nem jelenik.” Az igazságtalan múlt elítélése és a vágyott jobb jövőnek a jelenbe helyezése nemcsak kötelezően elvárt séma volt, hanem a naiv hit valódi következménye is.
Kacsó Sándor többnyire türelemmel felel az „új tollak” sürgetéseire, kérdéseire. Válaszként küldi a fenti levélírónak 1965. X. hó 16-án: „Kedves Asszonyom! Október13-án keltezett levelére az alábbiakban válaszolunk: 1. A regény címéről, alcíméről és egyéb részletkérdésekről csak akkor tárgyalhatunk, ha a regényt már elfogadtuk, illetve kiadhatónak tartjuk. 2. Az írói tiszteletdíj a regény terjedelmétől és irodalmi értékétől függ. Kiadott regényért a kiadó szerzői ívenként legkevesebb 1200 lejt fizet. Egy szerzői ívnek számít 20 olyan kéziratos oldal, amelyben egy sorban 65 betűhely van és az oldal 31 sorból áll. 3. Más kiadóvállalat, amely magyar nyelven szépirodalmi alkotásokat kiad: Editura Tineretului Bucureşti. Ennek van kolozsvári szerkesztősége is, ugyancsak a Horea út 6. szám alatt. 4. A benyújtott kéziratokat legalább három ember lektorizálja: kettő a kiadó szerkesztője, egy pedig valamelyik elismert író. 5. Elvben minden író oda küldheti kiadásra felajánlott kéziratát, ahova akarja, tehát külföldre is. A kiküldésnek azonban hivatalos formaságai vannak, amelyeket be kell tartani. E formaságokat a postán megérdeklődheti. 6. A gyakorlat szerint egy regény nálunk az elfogadásától számítva egy év múlva kerül kinyomtatásra. Elvtársi üdvözlettel Kacsó Sándor.”
A nagynevű publicista és író, aki politikai vargabetű után érkezett a szerkesztőség élére, a fentiekben ki nem mondott módon ragyogóan összefoglalja mindazokat az eltéréseket, melyek az általa nagyon jól ismert két világháború közti állapotoktól megkülönböztetik a kommunista totalitarizmus kiúttalan centralizáltságát. A következő, 1965. XI. hó 5-i levél K. M.-nek címezve tovább árnyalja a képet: „Újabb kérdéseire az alábbiakban válaszolok: 1. Kiadónk csak a regény egyszeri megjelentetésére köt szerződést. Minden további jog a szerzőé marad. 2. A kiadó terv szerint dolgozik. Az 1966-os terv pl. már készen van, ebbe tehát az Ön regénye már nem kerülhet bele. Az 1967-es tervbe is csak akkor, ha idejében olvashatjuk és kiadását előirányozhatjuk, nem beszélve arról, hogy az nem kis idő, amíg egy beadott kéziratból nyomdakész kézirat lesz. 3. Előleget a kézirat elfogadása után ad a kiadó. Ez rendszerint fele az egész tiszteletdíjnak. Ennek az összege viszont, amint már említettük, a regény minőségétől függ. 4. Az első kiadás példányszáma rendszerint 3–5 ezer. 5. Igen, az esetleges második kiadás után is jár tiszteletdíj, de már csak 75 százalékos. S végül, engedje meg megjegyeznünk, hogy egyre szaporodó kérdéseire szívesebben adtunk volna választ akkor, amikor kézirata birtokában már láthatjuk, hogy feltett kérdéseinek valóban van időszerű értelmük. Láng Gusztáv 1958-ban tett újraírási javaslata távolról sem a regény elfogadását jelentette, hanem azt, hogy abban a formában, ahogyan akkor beadta, nem kiadható. Tisztelettel: Kacsó Sándor.”
Jól kiolvasható mindebből, hogy a kiadott proletkultos művek alacsony esztétikai színvonala milyen illúziókat ébresztett a dilettánsokban, akik lépre mentek a napisajtó és a kritika demagóg állításainak, melyek azt ismételgették, hogy nyitva az út a nép egyszerű fiai számára, a munkásosztály válik uralkodóvá az irodalomban is. A Marin Niþescu3 által álirodalomként vagy pszeudo-literatúraként és álirodalmi életként definiált jelenség tartós fennmaradásához ezek az illúziók nagymértékben hozzájárultak. A rendszer, amint az a levél anyagi juttatásra vonatkozó állításaiból is kitűnik, honorálni igyekezett a hatalom céljait propagálókat. Bár azt hirdette, hogy megnyílt az érvényesülés útja a széles tömegek előtt, valójában a kasztok rendkívül zártakká váltak, merevségükkel igyekeztek elrettenteni a kívülről jövőket. Ha a dátumokra pillantunk, az 1958-ban készült szövegnek legjobb esetben az 1967-es tervbe jutásra, tehát tíz év utáni kiadásra van csak esélye. A kasztok zártsága valójában kiválóan alkalmas volt arra, hogy „idegenek” bejutását megakadályozza, hogy mindennemű szabad versenynek és reális esélyegyenlőségnek elejét vegye.
Néha, bizalmasan, meg is vallja a szerkesztő a politikai elvárások primátusát. Vagy csak ürügyül szolgál számára, kapóra jön az, hogy politikai szempontból is kifogást lehet emelni a benyújtott kézirattal szemben? Nyugalmazott lelkész ismerősének írja Kacsó Sándor 1965-ben: „1. Hidd el, hogy magam is boldog és büszke volnék, ha segítségedre lehetnék problémád megoldásában. A mi kolozsvári kiadónk azonban a kiadó legalsó lépcsője, fiókkirendeltsége a nagy állami kiadónak. Mi itt csak javaslunk és előkészítünk, a döntések fent történnek Bukarestben. 2. Nagyobb baj ennél, hogy a Mestervágás című regényed kiadására én sem találnék elfogadható irodalomtörténeti vagy esztétikai érvelést. Ha egy annak idején megjelent jelentős könyvet adunk ki újra, s bevezető tanulmányban fejtjük ki, hogy mi volt abban irodalmilag haladó és értékes, noha rányomta bélyegét természetesen a korszak is, amelyben készült és megjelent, erre már vannak elfogadott érveink.[…] 3. Mivel érvelhetném azonban meg a Mestervágás kiadását, amelyet most mutatnának be először, s elkészülte idején is a kispolgári ízlésnek tett nagy engedmény volt? Régi kéziratok mai kiadását csak egyetlen dolog indokolhatja: ha nagyon-nagyon értékesek és születésük idején ideológiai-politikai okok akadályozták a megjelenését.”
A potenciális írók néha fölismerik, hogy számukra mégsem nyílhat meg az érvényesülés útja, és dühüknek adnak hangot. A kor pszichológiájára, rendőri terrorral fenyegető módszereire is jellemző Kacsó 1956. VI. 2-án keltezett válaszlevele L. L.-nek, aki szé-kelyudvarhelyi nyugalmazott tanító volt, és – levelei tanúsága szerint – nehezen törődött bele, hogy a „felszabadulás” után semmit sem akarnak publikálni tőle, bár előtte több írása is megjelent. „Kedves L. L.! A kiadónak címzett küldeményed megérkezett. Ezt a kiadó nevében is nyugtázhatom. A benne lévő és nekem adresszált leveledet elkésve kaptam meg, mert Bukarestben tartózkodtam öt napig, s csak most érkeztem haza a tegnap. A kiadó nevében nem dönthetek a kézirat sorsa felől. Ezt szerkesztőségünk felelőse teheti meg, az olvasással megbízott kollektíva alapján. Ez a levelem tehát magánlevél, nem a kiadó álláspontját tartalmazza. Az első megjegyzésem az, hogy küldeményed nem a mi, az Irodalmi Kiadóra tartozik, hanem kifejezetten az Ifjúsági Kiadóra. Mi ilyesmit nem adunk ki, legfeljebb tudományosan ellenőrzött folklóranyagként. A te anyagod nem ilyen természetű. Ez azonban egyelőre csak az én személyi tájékoztatásom. A másik megjegyzésem sokkal komolyabb. Nemrégiben az Utunk szerkesztőségének és kiadónk bukaresti szerkesztőségének is névtelen rágalmazó leveleket küldözgetett valaki. Ugyanakkor Te is írtál, neveddel jegyezve tisztességes hangú leveleket. Nos, az írásszakértők megállapították, hogy a névvel jegyzett levelek és a névtelen levelek írója azonos. Ezt Bukarestből neked meg is írták. Nem gondolod, hogy tisztázni kellene magadat, ha tévednek az írásszakértők?! Üdvözlettel: Kacsó Sándor.”
Mindezeknek a leveleknek a kapcsán a mai kaján olvasó azt gondolja magában, hogy az irodalmi interakció szereplői tökéletesen kiegészítik egymást. A kollektív felelősség mögé búvó, onnan hárító szerkesztő és a névtelen leveleket küldözgető akarnok dilettáns ugyanannak a torz társadalmi viszonyrendszernek a jellegzetes terméke. Az írásszakértő bevonását nyilvánvaló hazugságnak véljük, a névtelen levelek tartalmát nem ismerve akár azt is gondolhatjuk, hogy azokban nem a szocialista zsargonba ültetett hazugság, hanem esetleg a (vérlázítónak tűnő) igazság szólalhatott meg. Akár az például, hogy a céhbeli írók művei esztétikailag értéktelen, az ideológiai elvárásokat kiszolgáló irományok, amelyek cseppet sem jobbak a műkedvelők írásainál, és csupán azért láthatnak akadály nélkül napvilágot, mert az alkotók birtokon belül vannak.
Az ÁIMK tevékenységének mérlege ugyanis a kortárs alkotások tekintetében a politikai konjunktúra által éltetett fércművek elszomorító dömpingjét mutatja. De ne legyünk igazságtalanok. Megjelennek azért olyan művek, melyek ma is (több-kevesebb élvezettel, de egyáltalán) olvashatók, mint Bajor Andor Kerek perec vagy Szabó Gyula Gondos atyafiság című kötetei.
A kiadó 1960-tól nevet vált: Irodalmi Könyvkiadóként egy kicsit nyitottabbá is válik. 1961-ben indul a két világháború közötti örökség újraolvasását célzó Romániai Magyar Írók sorozat, amelybe fokozatosan, cenzúrázva bár, de végül még Dsida Jenő költészete is belefér, a világirodalom klasszikusai pedig – és nem csupán a szovjet művek –, melyek korábban a Kincses Könyvtárban jelentek meg, 1965-től a Horizont és Drámák sorozatban látnak napvilágot. A kortárs alkotások esztétikailag igényesebb, a közéletiséget áttételesebben megfogalmazó sorozata már az 1961-ben fellépő Forrás egymást követő nemzedékeinek világlátását, ízlését dicséri.
JEGYZETEK
1. Az Arany János Közalapítvány csoportos kutatói ösztöndíja keretében tavaly a bukaresti székhelyű magyar könyvkiadók történetének vizsgálatát vállaltam. Ebből az Állami Művészeti és Irodalmi Kiadóra vonatkozó dokumentumokat sikerült feltérképeznem és részben összegyűjtenem. Felhasználtam itt A romániai magyar könyvkiadás 1944–1949. Összeállította Tóth Kálmán és Gábor Dénes. EME, Kolozsvár, 1992; Romániai könyvkiadás 1950–1953. Összeállította Szigethy Rudolf és Újvári Mária. EME, Kolozsvár, 1995; Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I–III. Főszerkesztő: Balogh Edgár. Bukarest, Kriterion, 1981, 1991, 1994 adatait.
A kiadó fiókszerkesztőségének dokumentumait a kolozsvári Szabédi Emlékház archívumában tanulmányoztam. Ezek az 1951–1969 közötti periódusból származnak. Az anyag egyelőre még nincs elrendezve. A dobozok tartalma: kiadói munkatervek, levelek, a könyvek törzslapjai, kérvények, névsorok (olyan kortörténeti dokumentum-jellegűek is, mint például a ruha- és élelmiszerjegyek kiutalásáról szóló kérvények, melyeknek kötelező módon úgy kell végződniük, hogy „Harcolunk a békéért!”). Egy 1952-es dosszién például – szintén kortörténeti dokumentumként értékelhető napjainkban – ott egy számítás, hogy cipő, ruha, a gyermek lódenkabátja, a kiutalt zsák liszt mennyibe kerül. Arról is van a Szabédi-házbeli iratok között adat, hogy az újszülöttek számára ételjegypótlékot kérvényeznek, vagy hogy az áldott állapotban lévő takarítónő nőgyógyászi igazolással bizonyítja: plusz élelmiszerjegyre jogosult.
A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában található (egyelőre félig rendezetlenül) 16 doboz a kolozsvári fiókszerkesztőség irataiból. Ezek tartalma: levelek, valamint a technikai szerkesztőség adatlapjai. A levelek keltezése alapján az 1950 és 1967 közötti időintervallumról találunk bennük információkat.
Felhasználtam továbbá az általam Dávid Gyulával és Fodor Sándorral készített beszélgetések anyagát (az utóbbi megjelent a Helikon 2002. 22-es számában „Nem lehetett leírni azt a szót, hogy ló” címmel.)
2. Takáts József: Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett. Itk. 2000. 1–2.
3. Sub zodia proletcultismului. Humanitas, Bucureşti, 1995.