Augusztus 2003
Redaktor és utókora

Tapodi Zsuzsa

Dilettánsok dühöngése?

A szo­ci­a­lis­ta tár­sa­da­lom lét­re­ho­zá­sá­nak kí­sér­le­te egy­szer­re je­len­tett nagy­fo­kú pezs­gést, ugyan­ak­kor a ré­gi struk­tú­rák, ha­gyo­má­nyos ér­té­kek le­épü­lé­sét, és az eb­ből kö­vet­ke­ző el­sat­nyu­lást. E pa­ra­dox hely­ze­tet a min­dent terv­sze­rű­sí­tő, a szel­le­mi éle­tet is az ipa­ri ter­me­lés ra­ci­o­na­liz­mu­sá­val és uti­li­ta­riz­mu­sá­val irá­nyí­tó me­cha­niz­mu­sok im­ma­nens mó­don fog­lal­ták ma­guk­ban, és ger­jesz­tet­ték új­ra.

Az Ál­la­mi Iro­dal­mi és Mű­vé­sze­ti Ki­adó ko­lozs­vá­ri fi­ók­szer­kesz­tő­sé­gé­nek tevékeny-ségéből1 itt ki­ra­ga­dott pél­dák ál­tal a tel­jes iro­dal­mi rend­szer vál­to­zá­sa­i­ról is ké­pet kap­ha­tunk, hi­szen a könyv­ki­adás az iro­dal­mat köz­ve­tí­tő in­téz­mény­rend­szer ré­sze, ugyan­ak­kor ezek a do­ku­men­tu­mok akar­va-aka­rat­la­nul fel­tár­ják ma­gá­nak a tár­sa­dal­mi rend­szer­nek a visszás­sá­ga­it is. Ta­nul­sá­go­sak le­het­nek mind az iro­dal­mi mű „el­sőd­le­ges kon­tex­tu­sa” (Takáts Jó­zsef kifejezése)2 szem­pont­já­ból, mind pe­dig a hi­te­les hely­zet­tu­dat és ön­is­me­ret ki­ala­kí­tá­sa cél­já­ból, és vé­gül van­nak örök ér­vé­nyű, min­den kor­ra más­ként, ám vál­to­zat­la­nul jel­lem­ző vo­ná­sai is ezek­nek a do­ku­men­tu­mok­nak.

Az Ál­la­mi Iro­dal­mi és Mű­vé­sze­ti Könyv­ki­adó (Editura de Stat pentru Litera-tură şi Artă), rö­vi­den ESPLA az ál­la­mo­sí­tott ma­gán­ki­adók he­lyett jött lét­re 1948-ban a ro­má­ni­ai szép­iro­dal­mi és iro­da­lom­tör­té­ne­ti mun­kák ki­adá­sá­ra (az Ál­la­mi Könyv­ki­adó ta­go­zó­dá­sa so­rán). A bu­ka­res­ti szék­he­lyű ro­mán és nem­ze­ti­sé­gi osz­tály (magyar–német– szerb szer­kesz­tő­ség­gel az Ana Ipătescu su­gár­úton) mel­lett 1954–1958 kö­zött Ma­ros­vá­sár­he­lyen, és kez­det­től a Kriterion meg­ala­ku­lá­sá­ig Ko­lozs­vá­ron mű­kö­dött ma­gyar fi­ók­szer­kesz­tő­sé­ge (Fő­tér 12. szám, má­so­dik eme­let). Ma­gyar nyel­vű ki­ad­vá­nya­it 1950-ben a Ro­mán Nép­köz­tár­sa­ság Író­szö­vet­sé­gé­nek Iro­dal­mi és Mű­vé­sze­ti Ki­adó­ja, 1951-től pe­dig Ál­la­mi Iro­dal­mi és Mű­vé­sze­ti Ki­adó név alatt je­len­tet­te meg. 1960-tól az Iro­dal­mi Könyv­ki­adó (Editura pentru Literatură) ne­vet vet­te fel.

A ko­lozs­vá­ri ma­gyar fi­ók­szer­kesz­tő­ség­ben dol­go­zott 1950 előtt Sa­la­mon Lász­ló, Kiss Je­nő, Páll Ár­pád. A bu­ka­res­ti szék­he­lyű Ál­la­mi Ki­adó ko­lozs­vá­ri ma­gyar szer­kesz­tő­sé­ge tu­laj­don­kép­pen a ko­ráb­bi Józsa Bé­la Athenaeum sze­mély­ze­té­re és anya­gi ja­va­i­ra épít­ve jött lét­re. Kez­det­ben az iro­dal­mi rész­le­get egye­dül Föl­des Lász­ló kép­vi­sel­te. Kiss Je­nő, Ba­jor An­dor, va­la­mint Sa­la­mon Lász­ló és Szeghő Dé­nes ag­rár­mér­nök, to­váb­bá Pollák Ödön az iro­dal­mon kí­vü­li kéz­irat­ok­kal fog­lal­koz­tak. A Józsa Bé­la Athenaeumtól ke­rült át a ki­adó­hoz a mű­sza­ki szer­kesz­tő­ség ve­ze­tő­je, Tóth Sa­mu, aki­nek se­gít­sé­ge Papp Kár­oly volt, a kor­rek­tor pe­dig Csá­szár Ká-
r­oly, a Pász­tor­tűz egy­ko­ri szer­kesz­tő­je, volt re­for­má­tus le­ány­gim­ná­zi­u­mi ta­nár. 1950-től a fi­ók­szer­kesz­tő­ség ve­ze­tő­je Föl­des Lász­ló, majd Ka­csó Sán­dor. Az iro­dal­mi rész­leg bő­ví­té­se 1950-ben in­dult: de­cem­ber­ben ke­rült oda (ne­gyed­éves egye­te­mi hall­ga­tó­ként) Bustya End­re, a ké­sőb­bi ne­ves Ady-ku­ta­tó, 1951 feb­ru­ár­já­tól Dá­vid Gyu­la, (Már­ton Gyu­la nyel­vész­pro­fesszor aján­la­tá­ra, szin­tén ne­gyed­éves egye­te­mi hall­ga­tó­ként), ké­sőbb a har­mad­éves Ke­resz­te­si Éva, majd to­vább, szin­te ha­von­kén­ti bő­vü­lés­sel: Szé­kely Já­nos (har­mad­éves fi­lo­zó­fia sza­kos), Sztripszky Ju­dit (har­mad­éves ma­gyar sza­kos, ké­sőbb Ba­jor An­dor fe­le­sé­ge), Kacsir Má­ria (ne­gyed­éves ma­gyar sza­kos) és Fo­dor Sán­dor, egy év nagyszentmiklósi román–német sza­kos ta­nár­ko­dás és ka­to­nai szol­gá­lat le­töl­té­se után, és „egy hó­na­pos for­dí­tói ta­pasz­ta­lat­tal a há­tam mö­gött, me­lyet a párt­ki­adó­nál sze­rez­tem” (sa­ját sza­vai). Ő 1956-ig, a Nap­su­gár cí­mű gyer­mek­lap meg­in­du­lá­sá­ig dol­go­zott ott. Idő­köz­ben az ÁIMK át­köl­tö­zött a Jó­kai ut­ca 1. szám alá, a má­so­dik eme­let­re.

Bustya End­rét már­ci­us­ban, még a fő­té­ri szer­kesz­tő­ség­ből, el­vit­te a Szekuritáté (egy, még ma­ros­vá­sár­he­lyi kö­zép­is­ko­lás éve­i­ből hur­colt „szer­vez­ke­dés” kap­csán, ez már a má­so­dik le­tar­tóz­ta­tá­sa volt). 1952-ben ke­rült a szer­kesz­tő­ség kö­te­lé­ké­be Ma­ro­si Pé­ter (akit a ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Szín­ház igaz­ga­tói szé­ké­ből „ve­ri­fi­kál­tak” ki) és Ka­csó Sán­dor, akit a Ma­gyar Né­pi Szö­vet­ség or­szá­gos el­nö­ki szé­ké­ből tá­vo­lí­tot­tak el, ami­kor an­nak ve­ze­tő­sé­gé­be csu­pa kom­mu­nis­ta esz­köz­em­ber ke­rült.

A fi­ók­szer­kesz­tő­ség­ben dol­go­zott hosz-szabb-rö­vi­debb ide­ig (az em­lí­tet­te­ken kí­vül) Bo­dor And­rás, Engel Kár­oly, Ke­re­kes György, Láng Gusz­táv, Lászlóffy Ala­dár, Saszet Gé­za, Sőni Pál, Sza­bó Gyu­la. Ba­jor An­dor, Fo­dor Sán­dor, Lászlóffy Ala­dár, Sza­bó Gyu­la és Szé­kely Já­nos a ki­adó­ból in­dult az írói pá­lyán. A mun­ka­tár­sak nagy ré­sze ki­adói, sőt iro­dal­mi ta­pasz­ta­lat nél­kü­li volt, és „az évi 25–30 meg­je­lent könyv­höz ké­pest túl­sá­go­san is so­kan, a kéz­ira­to­kat leg­alább ket­ten dol­goz­tuk meg, oly­kor az egész csa­pat­ban min­den­ki el­ol­vas­ta, s a vé­gén meg­be­szé­lé­sen ala­kí­tot­tuk ki a ki­adói ál­lás­pon­tot, ame­lyet az­tán va­la­me­lyi­künk lek­to­ri je­len­tés­ben rög­zí­tett”. (Dá­vid Gyu­la)

Az, hogy a ki­adón be­lü­li kéz­irat­ok me­lyik szer­kesz­tő­ség­hez ke­rül­tek, Föl­des és a bu­ka­res­ti­ek, Szemlérék kö­zött dőlt el. Ál­ta­lá­ban a ko­lozs­vá­ri vagy on­nan könnyeb­ben meg­kö­ze­lít­he­tő szer­zők köny­vei ké­szül­tek a ko­lozs­vá­ri  mű­hely­ben. A bu­ka­res­ti­ek ál­ta­lá­ban „szupervizálták” (fe­lül­bí­rál­ták) a fi­ók­szer­kesz­tő­sé­gek mun­ká­it. A Ko­lozs­vá­ron szer­kesz­tett köny­vek kéz­ira­ta­i­nak át­gyú­rá­sá­ban nagy sze­re­pe volt a köz­pon­ti irá­nyí­tás­nak. (Asz­ta­los Ist­ván: Fi­a­tal szív­vel, Nagy Ist­ván: A leg­ma­ga­sabb hő­fo­kon, Hor­váth Ist­ván: Tö­rik a par­la­got, A cse­re, Sza­bó Gyu­la: Gon­dos atya­fi­ság cí­mű kö­te­te­i­nek új­ra- és új­ra­írá­sa a bi­zo­nyí­ték er­re.) Ko­vács György Arany­me­ző cí­mű re­gé­nye mel­lett ott ta­lál­tam a ki­adói terv do­ku­men­tu­mán a föl­jegy­zést: „A na­ci­o­na­liz­mus kér­dé­sét meg­néz­ni. Ka­csó ré­gi re­fe­rá­tu­ma nem szá­mít.” Er­re vo­nat­ko­zó­an tet­tem fel a kér­dést Fo­dor Sán­dor­nak, hogy volt-e a ké­nyes té­mák­nak kü­lön fe­le­lő­sük, vagy a ta­bu­té­mák köz­is­mer­tek lé­vén min­den­ki tu­dott-e és igye­ke­zett-e a po­li­ti­kai el­vá­rá­sok­hoz al­kal­maz­kod­ni. A vá­lasz: „Va­la­ki fi­gyel­mez­tet­het­te Föl­dest, de va­la­ki kül­ső, mert kö­zü­lünk egyik sem volt. Ezek­ről a ta­bu­té­mák­ról nem volt kü­lön lis­ta, min­den­ki tud­ta, hogy mit nem sza­bad.” Dá­vid Gyu­la: „Volt olyan eset is, mi­kor a fel­ké­rés nem járt a kí­vánt ered­ménnyel: Hor­váth Ist­ván a párt har­min­ca­dik év­for­du­ló­já­ra ír­ta meg azt a no­vel­lá­ját (Ribniþa), amely a párt­tör­té­ne­ti kér­dé­sek­ben ta­nú­sí­tott éber­ség mi­att csak az író ha­gya­té­ká­ból je­lent meg 1981-ben a Ki­per­gett mag­vak cí­mű kö­tet­ben, mert a fel­ső lektúra gya­nús­nak ta­lál­ta a fő­hős meg­sza­ba­du­lá­sát a tá­bor la­kó­i­nak le­mé­szár­lá­sa után. Hosszas ki­adói-szer­zői mun­ka és a ki­zsák­má­nyo­ló szár­ma­zá­sú szer­ző em­lé­ke­i­nek kí­nos-ke­ser­ves át­ér­té­ke­lé­se el­le­né­re (amely­ben a ré­gi ba­rát­ság ré­vén Gaál Gá­bor is részt vett) szin­tén csak a ha­gya­ték ren­de­zé­se után je­lent meg Daday Lo­ránd (ak­ko­ri írói ne­vén Ko­vács Bá­lint) ön­élet­raj­zi re­gé­nye, A lá­pon át. Ke­ser­ves – saj­nos ered­mé­nyes – mun­ka után szü­le­tett meg Hor­váth Ist­ván A cse­re cí­mű no­vel­lá­já­nak vég­ső for­má­ja, ami­re az ide­o­ló­gi­ai ap­ro­pót Vasile Lu­ca (és ve­le a párt­funk­ci­ó­já­val vissza­élő, ha­tal­mas­ko­dó ak­ti­vis­ta­tí­pus) le­lep­le­zé­se szol­gál­tat­ta, de Hor­váth Ist­ván tör­té­ne­te túl­sá­go­san élet­sze­rű­re si­ke­rült. Ren­ge­teg szer­kesz­tő­sé­gi meg­be­szé­lés (és Bu­ka­rest­ből Szemlér és Bonyhátiné sze­mé­lyes be­kap­cso­ló­dá­sa) után ala­kult ki Asz­ta­los Fi­a­tal szív­vel cí­mű re­gé­nye, amely­nek író­ja se­ho­gyan sem akart em­lé­kez­ni az il­le­ga­li­tás­be­li harc­nak azok­ra az ese­mé­nye­i­re, ame­lyek­nek az alag­út­épí­tés kör­nye­ze­té­ben meg kel­lett vol­na tör­tén­ni­ük.”

A Szabédi Ház do­ku­men­tu­mai kö­zött sze­re­pel Fo­dor Sán­dor re­fe­rá­tu­ma 1955-ből, Sza­bó Gyu­la Gon­dos atya­fi­ság cí­mű re­gé­nyé­ről, me­lyet ki­adás­ra ajánl. Eb­ből ki­de­rül, hogy a szer­ző 1953-ban ad­ta le elő­ször a kéz­ira­tot, ak­kor még no­vel­la for­má­ban, váz­la­to­san, el­na­gyolt ala­kok­kal. Ezt át­írat­ták kis­re­génnyé. Az 1954-ben le­adott kis­re­gényt új­ra­írat­ták 1955-ben.

Fo­dor Sán­dor: „Volt olyan, amit ele­ve ki­lá­tás­ta­lan­nak lát­tunk mi, szer­kesz­tők. A fel­tá­ma­dás el­ma­rad cí­mű no­vel­lám kéz­ira­tát meg­mu­tat­tam Ka­csó bá­csi­nak, ő volt a fő­szer­kesz­tőm. Azt mond­ta: Sán­dor, na­gyon szép, de amíg eb­ben az or­szág­ban szo­ci­a­liz­mus van, ez nem fog meg­je­len­ni. Eszé­be sem ju­tott to­vább­ad­ni. Az­tán ké­sőbb még­is meg­je­lent. El­gon­dol­hat­ja, hogy el­len­sé­ges tar­tal­mú írás­sal sen­ki sem mert oda­men­ni.” A kér­dés­re, hogy az ön­cen­zú­ra be­épült-e az al­ko­tá­si fo­lya­mat­ba, Fo­dor vá­la­sza: „Sen­ki­nek sem vol­tak il­lú­zi­ói. Egy bu­da­pes­ti kol­lé­gám me­sélt ar­ról, hogy a Szép­iro­dal­mi Ki­adó­hoz be­jött egy­szer egy né­ni­ke, ir­re­den­ta ver­se­ket ho­zott a Ba­la­ton­ról. Ná­lunk csak az for­dult elő, hogy a cen­zor job­ban tá­jé­ko­zott volt. Mi nem tud­tuk még, hogy a bocs­kort nem sza­bad le­ír­ni vagy a lo­vat. Ő már tud­ta, és ak­kor ki­húz­ta. Vagy ki­dob­ta a ver­set, ame­lyik­ben a bocs­ko­ros Ion­ról volt szó. El­fo­gal­ma­zá­so­kért vol­tak ap­róbb kel­le­met­len­sé­gek, de ar­ra nem em­lék­szem, hogy olyan prob­le­ma­ti­kus kéz­irat lett vol­na, ame­lyi­ket fel­küld­tünk, és dur­ván vissza­lök­ték. Az em­be­rek, akik­nek ilyen él­mé­nye­ik vol­tak, azok nem mer­ték le­ír­ni. Ha meg­ír­ták, ak­kor az asz­tal­fi­ók­juk­ba dug­ták. Bor­zasz­tó volt, nem is a fé­le­lem, mert nem ret­teg­tünk olyan na­gyon, ha­nem a be­lénk ol­tott óva­tos­ság, hogy jó lesz vi­gyáz­ni, mert XY ezt ész­re­ve­szi. Pon­to­san tud­tuk, hogy ki fog­ja vizs­gál­ni, és mit fi­gyel.”

A kért és a ma­gán­kez­de­mé­nye­zés­re ér­ke­zett kéz­irat­ok ará­nya is ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy mi­lyen erős volt a kül­ső irá­nyí­tás. Dá­vid Gyu­la: „Az évi ter­vek össze­ál­lí­tá­sa az épp ak­tu­á­lis po­li­ti­kai pri­o­ri­tá­sok sze­rint tör­tént. Egy-egy meg­hir­de­tett prog­ram (vil­la­mo­sí­tás, a tár­su­lá­sok, il­let­ve kol­lek­tív gaz­da­sá­gok szer­ve­zé­sé­nek be­in­dí­tá­sa) iro­dal­mi vo­na­lon va­ló tá­mo­ga­tá­sá­ra, nép­sze­rű­sí­té­sé­re rend­sze­re­sen kér­tünk fel író­kat, akik ma­guk is igye­kez­tek idő­sze­rű, te­hát a meg­je­le­nés szem­pont­já­ból el­sőd­le­ge­sen esé­lyes té­má­kat vá­lasz­ta­ni. Köz­tu­dott volt pél­dá­ul ak­ko­ri­ban, hogy Eusebiu Camilar min­den je­len­tő­sebb prog­ram meg­hir­de­té­se után el­ső­nek je­lent meg a ki­adó­ban, s aján­lot­ta fel, hogy ír egy re­gényt pél­dá­ul a vil­la­mo­sí­tás­ról. En­nek a kö­vet­ke­ző lé­pé­se per­sze szer­ző­dés és an­nak alá­írá­sa után 25 szá­za­lék elő­leg lett. Az­tán ha a könyv nem ké­szült el, az Iro­dal­mi Ala­pot ter­hel­te a ki­fi­ze­tett elő­leg. Is­mét egy ro­mán pél­da: ami­kor Petru Dumitriu (a hí­res-hír­hedt Duna-csatorna-regény, a Drum fără pulbere szer­ző­je) disszi­dált, hor­ri­bi­lis össze­gű fel­vett elő­leg ma­radt utá­na. Az 1950–53-as idő­szak­ban (ami­kor én az ÁIMK-nál vol­tam), in­kább ki­sebb ter­je­del­mű és hor­de­re­jű kö­te­te­ket tud­nék fel­so­rol­ni, ame­lyek ren­de­lés­re szü­let­tek: Asz­ta­los Ist­ván Tizennégy-ökrös gaz­dák, Nagy Ist­ván Egy év a har­minc­ból (a párt­év­for­du­ló­ra írt illegalista re­gény), Szemlér: Mind több a fény, Ta­más Gás­pár: Szőcs Já­nos be­le­egye­zik, Dá­nos Mik­lós: Marosszéki kró­ni­ka […].

Ma­gán­kez­de­mé­nye­zés­re is jö­vö­get­tek be kéz­irat­ok. Most hir­te­len­jé­ben Somlyai Lász­ló­nak egy szín­da­rab­já­ra em­lék­szem, meg egy Ma­ri né­ni­re, aki fi­a­tal­ko­rá­ban ál­lí­tó­lag Fadrusz Já­nos sze­re­tő­je volt, s aki Sugalmak köny­ve cí­mű ret­te­ne­tes írá­sú kéz­ira­tá­ban ír­ta meg em­lé­ke­it. (A né­ni – és nem ő volt az egye­dü­li – grafomán volt. Gaál Gá­bor se­gít­sé­gé­vel ke­rült be az öre­gek ott­ho­ná­ba, ahol fel­ol­va­sá­sa­i­val ter­ro­ri­zál­ta a szo­ba­tár­sa­it, oly­annyi­ra, hogy az ott­hon igaz­ga­tó­ja G. G.-hez ment pa­nasz­ra.)” Az il­le­tő né­ni­re Fo­dor Sán­dor lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­sal em­lé­ke­zik: „Ezt so­ha nem bo­csá­tom meg ma­gam­nak, a kol­le­gá­im­nak se. Ki­rö­hög­tük. Húsz vagy har­minc is­ko­lás fü­ze­te volt te­le­ír­va Egy mo­dell tövisses (sic!) út­ja, ez volt a cí­me. Egész biz­tos, hogy ér­de­kes, bár va­ló­szí­nű­leg rosz-szul volt meg­ír­va.” Az el­is­mert szer­zők kéz­ira­ta­it ál­ta­lá­ban ki is ad­ták: „Csak a na­gyon rossz dol­gok nem je­len­tek meg. Pél­dá­ul volt egy Bo­ros ne­vű ki­ug­rott re­for­má­tus pap. Nem volt te­het­ség­te­len, de össze­tört em­ber volt. Nem is lett be­lő­le sem­mi.  Min­dent haj­lan­dó volt meg­ír­ni. Ren­de­lés­re. Hogy pél­dá­ul jön­nek az im­pe­ri­a­lis­ta re­pü­lő­gé­pek, mér­ge­ző anyag­gal le­szór­ják a té­esz me­ző­jét, ilyen mar­ha­sá­go­kat. Na­gyon so­kan hoz­tak be kéz­ira­tot, volt, amit ki is ad­tunk. Em­lék­szem, volt egy ope­ra­lib­ret­tó, amit Föl­di Jan­ka írt Biharpüspökiből. Egy ro­ko­na vagy is­me­rő­se, va­la­mi ze­ne­ta­nár, szer­zett hoz­zá mu­zsi­kát, amit ki­ad­tunk lektúrára, és azt mond­ták, hogy a mu­zsi­ka mar­ha­ság. Cso­dá­la­tos szép csen­gő rí­mek­ben volt meg­ír­va a lib­ret­tó, Dó­zsá­ról szólt. Így fe­je­ző­dött be:

Ne gon­dold, a nép­nek nincs meg­ás­va sír­ja,

Nin­csen Dó­zsa el­te­met­ve fe­ne­ket­len sír­ba.

Saszet Gé­za fe­dez­te fel. Egy­szer jel­zi, hogy fel­hoz­za Föl­di Jan­kát. Vár­tuk, na lás­suk! Tá­rul az aj­tó, és be­lép egy har­minc­há­rom-har­minc­négy éves biharpüspöki Ma­dame Bovary. Nem is volt bo­kor­ug­ró­ban, ha­nem ren­de­sen fel­öl­töz­ve. Föl­des elé­je per­dült: – Jó na­pot kí­vá­nok, Föl­di elv­társ­nő. Föl­des Lász­ló va­gyok. – Ör­ven­dek! – Ba­jor An­dor, Fo­dor Sán­dor, Szé­kely Já­nos – és sor­ra be­mu­tat mind­nyá­jun­kat. – Hű, egy egész kis plejád! (A ka­pa­nyél mel­lől jött, ez már az új tí­pu­sú parasztság…) Ki­jön Ka­csó bá­csi is a bel­ső szo­bá­ból. – Ka­csó elv­társ. – Hű, Pong­rác?! … De ki­ad­tuk az ope­ra­lib­ret­tó­ját, ze­ne nél­kül.” (Fo­dor Sán­dor)

Ab­ban az idő­ben, ami­kor a mun­kás­te­het­sé­gek fel­ka­ro­lá­sa kul­túr­po­li­ti­kai irány­elv volt, elég sok di­let­táns for­dult meg a ki­adó­ban is, akik­kel per­sze mu­száj volt fog­lal­koz­ni. „Az Író­szö­vet­ség­nek volt egy Mak­szim Gor­kij Kö­re, aho­vá több­nyi­re ezek a di­let­tán­sok jár­tak, s ne­künk, fi­a­tal szer­kesz­tők­nek az volt a dol­gunk, hogy a kör­ben a kri­ti­ka te­kin­té­lyét kép­vi­sel­jük, s meg­győz­zük – ha le­he­tett – a te­het­sé­ge­ket, hogy nem jel­sza­vak­ból áll a köl­te­mény.” (Dá­vid Gyu­la)

A Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um kéz­irat­tá­rá­ban őr­zött do­ku­men­tu­mok kö­zött szá­mos írás árul­ko­dik az iro­dal­mi akar­no­kok fel­tö­ré­si vá­gyá­ról. Íme H. J. le­ve­le Szat­már­né­me­ti­ből 1956 jú­ni­u­sá­ból: „Tisz­telt Föl­des Elv­társ! Mel­lé­kel­ten kül­döm kis re­gé­nye­met, az­zal a ké­rés­sel, hogy ol­vas­sa el. Ha az ar­ra hi­va­tot­tak ér­de­mes­nek tart­ják a nyom­da­fes­ték­re, bol­do­gan adom át az ol­va­só­kö­zön­ség­nek, mert tu­dom, hogy szo­ci­a­liz­must épí­tő ha­zánk pe­da­gó­gu­sai elé olyan pe­da­gó­gu­so­kat ál­lí­tot­tam, akik oda­adó mun­ká­juk­kal má­so­kat is len­dü­le­tes mun­ká­ra ser­ken­te­nek. Cé­lom – ezen az úton is – a szo­ci­a­liz­mus igaz ügyét szol­gál­ni. Na­gyon ké­rem Önt, küld­je vissza re­gé­nye­met, ha ne­tán vissza­uta­sí­tás­ra ta­lál­na. Nem sze­ret­ném, ha el­kal­lód­na. A le­gé­pel­te­tés­re nincs pén­zem. Szí­ve­sen fel­uta­zom Ko­lozs­vár­ra, hogy sze­mé­lye­sen ol­vas­sam fel kéz­ira­to­mat az elv­tár­sak előtt. Eb­ben az eset­ben ké­rem, kö­zöl­je ve­lem írás­ban azt a na­pot, ami­kor az elv­tár­sak­kal össze­ül­he­tünk. Ké­rem mi­előb­bi vá­la­szát.” A kö­vet­ke­ző, 1956. au­gusz­tus 24-én da­tált le­vél szív­szo­rí­tó sza­vak­kal sür­ge­ti a vá­laszt: „Ne pi­ron­kod­jon a bí­rá­lat­tal. Le­het, hogy egy te­het­ség­te­len sen­ki va­gyok. Ha így van, ké­rem Önt, vág­ja ezt kí­mé­let­le­nül sze­mem­be. Szen­ve­dé­lye­sen írok, gyak­ran ad­dig írok, amed­dig a toll ki­esik a ke­zem­ből. Re­mé­lem, hogy egy le­súj­tó bí­rá­lat ki­jó­za­nít eb­ből az égő szen­ve­dély­ből. […] Vá­la­szol­jon, Föl­des elv­társ, im­már a har­ma­dik le­ve­lem­re.” A vá­lasz­le­ve­let nem ta­lál­tam, de ab­ból, hogy az il­le­tő le­vél­író ne­ve nem vált köz­is­mert­té, ar­ra kö­vet­kez­te­tek, hogy az el­uta­sí­tó le­he­tett.

Há­rom­gye­re­kes szö­vő­nők, nyu­gal­ma­zott lel­ké­szek egy­aránt ost­ro­mol­ják kéz­ira­ta­ik­kal a szer­kesz­tő­sé­get. A kor­szak jel­sza­va­it, a mun­kás­osz­tály di­a­da­lát ko­mo­lyan ve­vő na­iv szer­zők sok­szor hi­vat­koz­nak le­ve­le­ik­ben szár­ma­zá­suk­ra, mint ami biz­tos ga­ran­ci­á­ja kell hogy le­gyen iro­dal­mi ér­vé­nye­sü­lé­sük­nek. Egy 1965-ös le­vél:

„Igen tisz­telt ked­ves elv­társ!

Még 1958-ban el­küld­tem önök­nek kéz­ira­tos re­gé­nye­met, amely­re vá­lasz­ként ír­ták, hogy vál­lal­ják a lektorizálást, és fe­de­zik a gé­pe­lés költ­sé­gét is. A re­gény át­ol­va­sá­sa után azt ír­ták, hogy ha át­írom, il­let­ve új­ra­írom, szó le­het re­gé­nyem meg­je­len­te­té­sé­ről. Köz­ben hét év telt el, so­kat be­te­ges­ked­tem, és csa­lá­di te­en­dő­im annyi­ra le­kö­töt­tek, hogy fél­re kel­lett ten­nem re­gé­nye­met. De most ked­vet kap­tam hoz­zá, hogy új­ra­ír­jam és saj­tó alá ad­jam. Tu­dok gé­pel­ni is, de nin­csen író­gé­pem, és időm sin­csen ah­hoz, hogy re­gé­nyem le­gé­pel­hes­sem, mert dol­go­zó mun­kás­nő és két na­gyob­bacs­ka gyer­mek any­ja va­gyok. Öreg édes­anyá­mat, ki 86 éves, tar­ta­nom kell. Te­hát min­den­kép­pen szük­sé­ges, hogy re­gé­nye­met meg­je­len­tes­sék. Mert anya­gi ér­de­kem is meg­kí­ván­ja, hogy kész­pénzt kap­jak re­gé­nyem meg­je­len­te­té­sé­ért.” Szo­ci­og­rá­fi­ai szem­pont­ból is meg­szív­le­len­dő az az adat, hogy író­gép­hez jut­ni ak­kor egyen­lő a ha­ta­lom­hoz vagy az óhaj­tott írói stá­tus­hoz ju­tás­sal. A le­vél­író nem­csak meg­hat­ni akar ne­héz hely­ze­te ecse­te­lé­sé­vel, ha­nem „fej­lett, szo­ci­a­lis­ta ön­tu­dat”-áról is ta­nú­bi­zony­sá­got tesz, ami­kor így foly­tat­ja: „De er­köl­csi ér­de­kem is fű­ző­dik ah­hoz, hogy re­gé­nyem nap­vi­lá­got lás­son, és mi­nél töb­ben ol­vas­sák. Ré­gen az író­nak meg kel­lett előbb hal­nia ah­hoz, hogy mű­vét ol­vas­sák, és is­mert­té le­gyen. Ma már ez sze­ren­csé­re nincs így. Éle­té­ben is is­mert­té le­het az író. És így van ez jól. Nem sze­ret­nék ad­dig meg­hal­ni, amíg a re­gé­nyem nyom­ta­tás­ban is meg nem je­le­nik.” Az igaz­ság­ta­lan múlt el­íté­lé­se és a vá­gyott jobb jö­vő­nek a je­len­be he­lye­zé­se nem­csak kö­te­le­ző­en el­várt sé­ma volt, ha­nem a na­iv hit va­ló­di kö­vet­kez­mé­nye is.

Ka­csó Sán­dor több­nyi­re tü­re­lem­mel fe­lel az „új tol­lak” sür­ge­té­se­i­re, kér­dé­se­i­re. Vá­lasz­ként kül­di a fen­ti le­vél­író­nak 1965. X. hó 16-án: „Ked­ves Asszo­nyom! Október13-án kel­te­zett le­ve­lé­re az aláb­bi­ak­ban vá­la­szo­lunk: 1. A re­gény cí­mé­ről, al­cí­mé­ről és egyéb rész­let­kér­dé­sek­ről csak ak­kor tár­gyal­ha­tunk, ha a re­gényt már el­fo­gad­tuk, il­let­ve ki­ad­ha­tó­nak tart­juk. 2. Az írói tisz­te­let­díj a re­gény ter­je­del­mé­től és iro­dal­mi ér­té­ké­től függ. Ki­adott re­gé­nyért a ki­adó szer­zői íven­ként leg­ke­ve­sebb 1200 lejt fi­zet. Egy szer­zői ív­nek szá­mít 20 olyan kéz­ira­tos ol­dal, amely­ben egy sor­ban 65 be­tű­hely van és az ol­dal 31 sor­ból áll. 3. Más ki­adó­vál­la­lat, amely ma­gyar nyel­ven szép­iro­dal­mi al­ko­tá­so­kat ki­ad: Editura Tineretului Bucureşti. En­nek van ko­lozs­vá­ri szer­kesz­tő­sé­ge is, ugyan­csak a Horea út 6. szám alatt. 4. A be­nyúj­tott kéz­ira­to­kat leg­alább há­rom em­ber lektorizálja: ket­tő a ki­adó szer­kesz­tő­je, egy pe­dig va­la­me­lyik el­is­mert író. 5. Elv­ben min­den író oda küld­he­ti ki­adás­ra fel­aján­lott kéz­ira­tát, aho­va akar­ja, te­hát kül­föld­re is. A ki­kül­dés­nek azon­ban hi­va­ta­los for­ma­sá­gai van­nak, ame­lye­ket be kell tar­ta­ni. E for­ma­sá­go­kat a pos­tán meg­ér­dek­lőd­he­ti. 6. A gya­kor­lat sze­rint egy re­gény ná­lunk az el­fo­ga­dá­sá­tól szá­mít­va egy év múl­va ke­rül ki­nyom­ta­tás­ra. Elv­tár­si üd­vöz­let­tel Ka­csó Sán­dor.”

A nagy­ne­vű pub­li­cis­ta és író, aki po­li­ti­kai var­ga­be­tű után ér­ke­zett a szer­kesz­tő­ség élé­re, a fen­ti­ek­ben ki nem mon­dott mó­don ra­gyo­gó­an össze­fog­lal­ja mind­azo­kat az el­té­ré­se­ket, me­lyek az ál­ta­la na­gyon jól is­mert két vi­lág­há­bo­rú köz­ti ál­la­po­tok­tól meg­kü­lön­böz­te­tik a kom­mu­nis­ta to­ta­li­ta­riz­mus ki­út­ta­lan cent­ra­li­zált­sá­gát. A kö­vet­ke­ző, 1965. XI. hó 5-i le­vél K. M.-nek cí­mez­ve to­vább ár­nyal­ja a ké­pet: „Újabb kér­dé­se­i­re az aláb­bi­ak­ban vá­la­szo­lok: 1. Ki­adónk csak a re­gény egy­sze­ri meg­je­len­te­té­sé­re köt szer­ző­dést. Min­den to­váb­bi jog a szer­zőé ma­rad. 2. A ki­adó terv sze­rint dol­go­zik. Az 1966-os terv pl. már ké­szen van, eb­be te­hát az Ön re­gé­nye már nem ke­rül­het be­le. Az 1967-es terv­be is csak ak­kor, ha ide­jé­ben ol­vas­hat­juk és ki­adá­sát elő­irá­nyoz­hat­juk, nem be­szél­ve ar­ról, hogy az nem kis idő, amíg egy be­adott kéz­irat­ból nyom­da­kész kéz­irat lesz. 3. Elő­le­get a kéz­irat el­fo­ga­dá­sa után ad a ki­adó. Ez rend­sze­rint fe­le az egész tisz­te­let­díj­nak. En­nek az össze­ge vi­szont, amint már em­lí­tet­tük, a re­gény mi­nő­sé­gé­től függ. 4. Az el­ső ki­adás pél­dány­szá­ma rend­sze­rint 3–5 ezer. 5. Igen, az eset­le­ges má­so­dik ki­adás után is jár tisz­te­let­díj, de már csak 75 szá­za­lé­kos. S vé­gül, en­ged­je meg meg­je­gyez­nünk, hogy egy­re sza­po­ro­dó kér­dé­se­i­re szí­ve­seb­ben ad­tunk vol­na vá­laszt ak­kor, ami­kor kéz­ira­ta bir­to­ká­ban már lát­hat­juk, hogy fel­tett kér­dé­se­i­nek va­ló­ban van idő­sze­rű ér­tel­mük. Láng Gusz­táv 1958-ban tett új­ra­írá­si ja­vas­la­ta tá­vol­ról sem a re­gény el­fo­ga­dá­sát je­len­tet­te, ha­nem azt, hogy ab­ban a for­má­ban, aho­gyan ak­kor be­ad­ta, nem ki­ad­ha­tó. Tisz­te­let­tel: Ka­csó Sán­dor.”

Jól ki­ol­vas­ha­tó mind­eb­ből, hogy a ki­adott pro­let­kul­tos mű­vek ala­csony esz­té­ti­kai szín­vo­na­la mi­lyen il­lú­zi­ó­kat éb­resz­tett a di­let­tán­sok­ban, akik lép­re men­tek a na­pi­saj­tó és a kri­ti­ka de­ma­góg ál­lí­tá­sa­i­nak, me­lyek azt is­mé­tel­get­ték, hogy nyit­va az út a nép egy­sze­rű fi­ai szá­má­ra, a mun­kás­osz­tály vá­lik ural­ko­dó­vá az iro­da­lom­ban is. A Ma­rin Niþescu3 ál­tal ál­iro­da­lom­ként vagy pszeudo-literatúraként és ál­iro­dal­mi élet­ként de­fi­ni­ált je­len­ség tar­tós fenn­ma­ra­dá­sá­hoz ezek az il­lú­zi­ók nagy­mér­ték­ben hoz­zá­já­rul­tak. A rend­szer, amint az a le­vél anya­gi jut­ta­tás­ra vo­nat­ko­zó ál­lí­tá­sa­i­ból is ki­tű­nik, ho­no­rál­ni igye­ke­zett a ha­ta­lom cél­ja­it pro­pa­gá­ló­kat. Bár azt hir­det­te, hogy meg­nyílt az ér­vé­nye­sü­lés út­ja a szé­les tö­me­gek előtt, va­ló­já­ban a kasz­tok rend­kí­vül zár­tak­ká vál­tak, me­rev­sé­gük­kel igye­kez­tek el­ret­ten­te­ni a kí­vül­ről jö­vő­ket. Ha a dá­tu­mok­ra pil­lan­tunk, az 1958-ban ké­szült szö­veg­nek leg­jobb eset­ben az 1967-es terv­be ju­tás­ra, te­hát tíz év utá­ni ki­adás­ra van csak esé­lye. A kasz­tok zárt­sá­ga va­ló­já­ban ki­vá­ló­an al­kal­mas volt ar­ra, hogy „ide­ge­nek” be­ju­tá­sát meg­aka­dá­lyoz­za, hogy min­den­ne­mű sza­bad ver­seny­nek és re­á­lis esély­egyen­lő­ség­nek ele­jét ve­gye.

Né­ha, bi­zal­ma­san, meg is vall­ja a szer­kesz­tő a po­li­ti­kai el­vá­rá­sok pri­má­tu­sát. Vagy csak ürü­gyül szol­gál szá­má­ra, ka­pó­ra jön az, hogy po­li­ti­kai szem­pont­ból is ki­fo­gást le­het emel­ni a be­nyúj­tott kéz­irat­tal szem­ben? Nyu­gal­ma­zott lel­kész is­me­rő­sé­nek ír­ja Ka­csó Sán­dor 1965-ben: „1. Hidd el, hogy ma­gam is bol­dog és büsz­ke vol­nék, ha se­gít­sé­ged­re le­het­nék prob­lé­mád meg­ol­dá­sá­ban. A mi ko­lozs­vá­ri ki­adónk azon­ban a ki­adó leg­al­só lép­cső­je, fi­ók­ki­ren­delt­sé­ge a nagy ál­la­mi ki­adó­nak. Mi itt csak ja­vas­lunk és elő­ké­szí­tünk, a dön­té­sek fent tör­tén­nek Bu­ka­rest­ben. 2. Na­gyobb baj en­nél, hogy a Mes­ter­vá­gás cí­mű re­gé­nyed ki­adá­sá­ra én sem ta­lál­nék el­fo­gad­ha­tó iro­da­lom­tör­té­ne­ti vagy esz­té­ti­kai ér­ve­lést. Ha egy an­nak ide­jén meg­je­lent je­len­tős köny­vet adunk ki új­ra, s be­ve­ze­tő ta­nul­mány­ban fejt­jük ki, hogy mi volt ab­ban iro­dal­mi­lag ha­la­dó és ér­té­kes, no­ha rá­nyom­ta bé­lye­gét ter­mé­sze­te­sen a kor­szak is, amely­ben ké­szült és meg­je­lent, er­re már van­nak el­fo­ga­dott érveink.[…] 3. Mi­vel ér­vel­het­ném azon­ban meg a Mes­ter­vá­gás ki­adá­sát, ame­lyet most mu­tat­ná­nak be elő­ször, s el­ké­szül­te ide­jén is a kis­pol­gá­ri íz­lés­nek tett nagy en­ged­mény volt? Ré­gi kéz­irat­ok mai ki­adá­sát csak egyet­len do­log in­do­kol­hat­ja: ha na­gyon-na­gyon ér­té­ke­sek és szü­le­té­sük ide­jén ide­o­ló­gi­ai-po­li­ti­kai okok aka­dá­lyoz­ták a meg­je­le­né­sét.”

A po­ten­ci­á­lis írók né­ha föl­is­me­rik, hogy szá­muk­ra még­sem nyíl­hat meg az ér­vé­nye­sü­lés út­ja, és dü­hük­nek ad­nak han­got. A kor pszi­cho­ló­gi­á­já­ra, rend­őri ter­ror­ral fe­nye­ge­tő mód­sze­re­i­re is jel­lem­ző Ka­csó 1956. VI. 2-án kel­te­zett vá­lasz­le­ve­le L. L.-nek, aki szé-kelyudvarhelyi nyu­gal­ma­zott ta­ní­tó volt, és – le­ve­lei ta­nú­sá­ga sze­rint – ne­he­zen tö­rő­dött be­le, hogy a „fel­sza­ba­du­lás” után sem­mit sem akar­nak pub­li­kál­ni tő­le, bár előt­te több írá­sa is meg­je­lent. „Ked­ves L. L.! A ki­adó­nak cím­zett kül­de­mé­nyed meg­ér­ke­zett. Ezt a ki­adó ne­vé­ben is nyug­táz­ha­tom. A ben­ne lé­vő és ne­kem ad­resszált le­ve­le­det el­kés­ve kap­tam meg, mert Bu­ka­rest­ben tar­tóz­kod­tam öt na­pig, s csak most ér­kez­tem ha­za a teg­nap. A ki­adó ne­vé­ben nem dönt­he­tek a kéz­irat sor­sa fe­lől. Ezt szer­kesz­tő­sé­günk fe­le­lő­se te­he­ti meg, az ol­va­sás­sal meg­bí­zott kol­lek­tí­va alap­ján. Ez a le­ve­lem te­hát ma­gán­le­vél, nem a ki­adó ál­lás­pont­ját tar­tal­maz­za. Az el­ső meg­jegy­zé­sem az, hogy kül­de­mé­nyed nem a mi, az Iro­dal­mi Ki­adó­ra tar­to­zik, ha­nem ki­fe­je­zet­ten az If­jú­sá­gi Ki­adó­ra. Mi ilyes­mit nem adunk ki, leg­fel­jebb tu­do­má­nyo­san el­len­őr­zött folk­lór­anyag­ként. A te anya­god nem ilyen ter­mé­sze­tű. Ez azon­ban egy­elő­re csak az én sze­mé­lyi tá­jé­koz­ta­tá­som. A má­sik meg­jegy­zé­sem sok­kal ko­mo­lyabb. Nem­ré­gi­ben az Utunk szer­kesz­tő­sé­gé­nek és ki­adónk bu­ka­res­ti szer­kesz­tő­sé­gé­nek is név­te­len rá­gal­ma­zó le­ve­le­ket kül­döz­ge­tett va­la­ki. Ugyan­ak­kor Te is ír­tál, ne­ved­del je­gyez­ve tisz­tes­sé­ges han­gú le­ve­le­ket. Nos, az írás­szak­ér­tők meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a név­vel jegy­zett le­ve­lek és a név­te­len le­ve­lek író­ja azo­nos. Ezt Bu­ka­rest­ből ne­ked meg is ír­ták. Nem gon­do­lod, hogy tisz­táz­ni kel­le­ne ma­ga­dat, ha té­ved­nek az írás­szak­ér­tők?! Üd­vöz­let­tel: Ka­csó Sán­dor.”

Mind­ezek­nek a le­ve­lek­nek a kap­csán a mai ka­ján ol­va­só azt gon­dol­ja ma­gá­ban, hogy az iro­dal­mi in­ter­ak­ció sze­rep­lői tö­ké­le­te­sen ki­egé­szí­tik egy­mást. A kol­lek­tív fe­le­lős­ség mö­gé bú­vó, on­nan há­rí­tó szer­kesz­tő és a név­te­len le­ve­le­ket kül­döz­ge­tő akar­nok di­let­táns ugyan­an­nak a torz tár­sa­dal­mi vi­szony­rend­szer­nek a jel­leg­ze­tes ter­mé­ke. Az írás­szak­ér­tő be­vo­ná­sát nyil­ván­va­ló ha­zug­ság­nak vél­jük, a név­te­len le­ve­lek tar­tal­mát nem is­mer­ve akár azt is gon­dol­hat­juk, hogy azok­ban nem a szo­ci­a­lis­ta zsar­gon­ba ül­te­tett ha­zug­ság, ha­nem eset­leg a (vér­lá­zí­tó­nak tű­nő) igaz­ság szó­lal­ha­tott meg. Akár az pél­dá­ul, hogy a céh­be­li írók mű­vei esz­té­ti­ka­i­lag ér­ték­te­len, az ide­o­ló­gi­ai el­vá­rá­so­kat ki­szol­gá­ló iro­má­nyok, ame­lyek csep­pet sem job­bak a mű­ked­ve­lők írá­sa­i­nál, és csu­pán azért lát­hat­nak aka­dály nél­kül nap­vi­lá­got, mert az al­ko­tók bir­to­kon be­lül van­nak.

Az ÁIMK te­vé­keny­sé­gé­nek mér­le­ge ugyan­is a kor­társ al­ko­tá­sok te­kin­te­té­ben a po­li­ti­kai kon­junk­tú­ra ál­tal él­te­tett férc­mű­vek el­szo­mo­rí­tó döm­ping­jét mu­tat­ja. De ne le­gyünk igaz­ság­ta­la­nok. Meg­je­len­nek azért olyan mű­vek, me­lyek ma is (több-ke­ve­sebb él­ve­zet­tel, de egyál­ta­lá­n) ol­vas­ha­tók, mint Ba­jor An­dor Ke­rek pe­rec vagy Sza­bó Gyu­la Gon­dos atya­fi­ság cí­mű kö­te­tei.

A ki­adó 1960-tól ne­vet vált: Iro­dal­mi Könyv­ki­adó­ként egy ki­csit nyi­tot­tab­bá is vá­lik. 1961-ben in­dul a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti örök­ség új­ra­ol­va­sá­sát cél­zó Ro­má­ni­ai Ma­gyar Írók so­ro­zat, amely­be fo­ko­za­to­san, cen­zú­ráz­va bár, de vé­gül még Dsida Je­nő köl­té­sze­te is be­le­fér, a vi­lág­iro­da­lom klasszi­ku­sai pe­dig – és nem csu­pán a szov­jet mű­vek –, me­lyek ko­ráb­ban a Kin­cses Könyv­tár­ban je­len­tek meg, 1965-től a Ho­ri­zont és Drá­mák so­ro­zat­ban lát­nak nap­vi­lá­got. A kor­társ al­ko­tá­sok esz­té­ti­ka­i­lag igé­nye­sebb, a kö­zé­le­ti­sé­get át­té­te­le­seb­ben meg­fo­gal­ma­zó so­ro­za­ta már az 1961-ben fel­lé­pő For­rás egy­mást kö­ve­tő nem­ze­dé­ke­i­nek vi­lág­lá­tá­sát, íz­lé­sét di­csé­ri.

JEGY­ZE­TEK

1. Az Arany Já­nos Köz­ala­pít­vány cso­por­tos ku­ta­tói ösz­tön­dí­ja ke­re­té­ben ta­valy a bu­ka­res­ti szék­he­lyű ma­gyar könyv­ki­adók tör­té­ne­té­nek vizs­gá­la­tát vál­lal­tam. Eb­ből az Ál­la­mi Mű­vé­sze­ti és Iro­dal­mi Ki­adó­ra vo­nat­ko­zó do­ku­men­tu­mo­kat si­ke­rült fel­tér­ké­pez­nem és rész­ben össze­gyűj­te­nem. Fel­hasz­nál­tam itt A ro­má­ni­ai ma­gyar könyv­ki­adás 1944–1949. Össze­ál­lí­tot­ta Tóth Kál­mán és Gá­bor Dé­nes. EME, Ko­lozs­vár, 1992; Ro­má­ni­ai könyv­ki­adás 1950–1953. Össze­ál­lí­tot­ta Szigethy Ru­dolf és Új­vá­ri Má­ria. EME, Ko­lozs­vár, 1995; Ro­má­ni­ai Ma­gyar Iro­dal­mi Le­xi­kon. I–III. Fő­szer­kesz­tő: Ba­logh Ed­gár. Bu­ka­rest, Kriterion, 1981, 1991, 1994 ada­ta­it.

A ki­adó fi­ók­szer­kesz­tő­sé­gé­nek do­ku­men­tu­ma­it a ko­lozs­vá­ri Szabédi Em­lék­ház ar­chí­vu­má­ban ta­nul­má­nyoz­tam. Ezek az 1951–1969 kö­zöt­ti pe­ri­ó­dus­ból szár­maz­nak. Az anyag egy­elő­re még nincs el­ren­dez­ve. A do­bo­zok tar­tal­ma: ki­adói mun­ka­ter­vek, le­ve­lek, a köny­vek törzs­lap­jai, kér­vé­nyek, név­sor­ok (olyan kor­tör­té­ne­ti do­ku­men­tum-jel­le­gű­ek is, mint pél­dá­ul a ru­ha- és élel­mi­szer­je­gyek ki­uta­lá­sá­ról szó­ló kér­vé­nyek, me­lyek­nek kö­te­le­ző mó­don úgy kell vég­ződ­ni­ük, hogy „Har­co­lunk a bé­ké­ért!”). Egy 1952-es dosszi­én pél­dá­ul – szin­tén kor­tör­té­ne­ti do­ku­men­tum­ként ér­té­kel­he­tő nap­ja­ink­ban – ott egy szá­mí­tás, hogy ci­pő, ru­ha, a gyer­mek ló­den­ka­bát­ja, a ki­utalt zsák liszt mennyi­be ke­rül. Ar­ról is van a Szabédi-házbeli ira­tok kö­zött adat, hogy az új­szü­löt­tek szá­má­ra ételjegypótlékot kér­vé­nyez­nek, vagy hogy az ál­dott ál­la­pot­ban lé­vő ta­ka­rí­tó­nő nő­gyógy­ászi iga­zo­lás­sal bi­zo­nyít­ja: plusz élel­mi­szer­jegy­re jo­go­sult.

A bu­da­pes­ti Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um kéz­irat­tá­rá­ban ta­lál­ha­tó (egy­elő­re fé­lig ren­de­zet­le­nül) 16 do­boz a ko­lozs­vá­ri fi­ók­szer­kesz­tő­ség ira­ta­i­ból. Ezek tar­tal­ma: le­ve­lek, va­la­mint a tech­ni­kai szer­kesz­tő­ség adat­lap­jai. A le­ve­lek kel­te­zé­se alap­ján az 1950 és 1967 kö­zöt­ti idő­in­ter­val­lum­ról ta­lá­lunk ben­nük in­for­má­ci­ó­kat.

Fel­hasz­nál­tam to­váb­bá az ál­ta­lam Dá­vid Gyu­lá­val és Fo­dor Sán­dor­ral ké­szí­tett be­szél­ge­té­sek anya­gát (az utób­bi meg­je­lent a He­li­kon 2002. 22-es szá­má­ban „Nem le­he­tett le­ír­ni azt a szót, hogy ló” cím­mel.)

2. Takáts Jó­zsef: Nyolc érv az el­sőd­le­ges kon­tex­tus mel­lett. Itk. 2000. 1–2.

3. Sub zodia proletcultismului. Humanitas, Bucureşti, 1995.