Július 2003
Teológia - szolgálat

Szántai János

Kolozsváros filmfőváros

1. Bevezető helyett

Úgy gondolom, bárki örvendezhet, mi több, akár a sapkáját is a levegőbe hajíthatja, hiszen immár másodszor van filmfesztivál Romániában. Sőt, nemzetközi. Sőt, Kolozsváron! Tehát, a helyes hangsúly kedvéért, nem Bukarestben, ahova manapság minden jelentős esemény valahogy „elkeveredik”. (Ennyit a lokális patriotizmusról.) Nem hiszem ugyan, hogy a szervezőknek azért esett a választásuk éppen Kolozsvárra, mert éppen itt született meg annak idején a magyar film. Bár ki tudja: elképzelhető, hogy Janovics Jenő szelleme megjelent valamelyik szervező lelki szemei előtt. Tény az, hogy május 23. és 30. között ismét megnyíltak a TIFF (Transilvanian International Film Festival) kapui a Kincses Városban, és a kolozsváriak (de persze nem csak) kedvére kimozizhatták magukat végre. A szolgáltatással  sem volt különösebb baj, a szervezők belenőttek a szervezésbe, és a néhány „kötelező” bakitól eltekintve (soha meg nem érkezett filmek, késések, a feliratozás akadozása stb.) igazán gördülékenyen zajlottak a dolgok. A tavalyi hét helyett idén tizenkét napon keresztül peregtek a filmek a gyöngyvásznon, kettő helyett három moziban vetítették őket, összesen hetven alkotást láthatott a nagyérdemű, amely önmagában meglehetősen szép szám. Tartalmi szinten pedig egyenesen szívderítő volt a látvány, mondjuk az idei filmszemléhez képest, bár nem tudom, lett volna-e egyáltalán fesztivál, ha a külföldi filmek hiányoztak volna a listáról. Na igen, a román filmgyártás továbbra sem termel ki annyi filmet egy év alatt (és akkor a nézhetőségről még nem beszéltünk), hogy egy valamire való szemlére futna belőlük. A fesztivál nagydíját, illetve a kritikusok díját Dagur Kari izlandi rendező első, Noi the Albino (Noi, az albínó) című nagyjátékfilmje vitte el, valószínűleg méltán. (Azért mondom, hogy valószínűleg, mert sajnos nem volt alkalmam megnézni, a szokásos több-film-megy-párhuzamosan szindróma miatt.)

Néhány héttel a fesztivál után, megpróbálva valamiféle következtetést levonni az események alapján, arra jutottam – és igazán nem a cinizmus beszél belőlem –, hogy valóban rendkívül izgalmas dolog, ha egy ország beírhatja a CV-jébe, hogy itt, kérem, nemzetközi filmfesztivál is van. Ez így igaz, de... Ha elnézem, micsoda különbség van az említett tizenkét nap alatt tapasztalható pezsgés, illetve az év többi részében messziről üvöltő pangás között, kissé elgondolkodom az egészen. Ebben a megközelítésben úgy tűnik, mintha valaki hatalmas mézesmadzagot húzott volna el a mozizók orra előtt, meg is lehetett nyalintani, ám aztán az illetők ott állnak mézes nyelvvel, a bödön pedig nincs sehol. Magyarán, a romániai filmforgalmazás gyakorlatilag nem működik. Értem ezen egész pontosan, hogy befutnak az éppen menő, többnyire amerikai szuperprodukciók (tévedés ne essék, a kijelentésben nincs értékítélet), no meg néhány európai sikerdarab. Pont. Persze Románia kis ország, szegény ország, meg egyáltalán, no de mégis. Ha ebből a szemszögből közelítek a dologhoz, a filmfesztivál csupán arra vetett igen éles fényt, micsoda különbség van egy működő „filmes ünnepi hét”, illetve a szürke, porba fulladó „mozihétköznapok” között.

2. „Ifjúsági” filmek

Ha valakinek kizárólag a kolozsvári filmszemle alapján kellene véleményt alkotnia a világ filmes műfaji trendjei felől, meggyőződésem, hogy azt nyilatkozná: manapság majd mindenki fiatalokról szóló filmeket készít a nagyvilágban. Nos, ez persze messzemenőleg téves következtetés lenne, az azonban tény, hogy a TIFF alkalmával bemutatott filmek jó része különböző életkorú fiatalok életét-halálát dolgozta fel. Hol ragyogóan, hol kevésbé jól. Mindenesetre jó volt látni, hogy a túl gyakran sablonos hollywoodi tinifilmek időnként bájos, időnként gyomorkavaró ellenpontjaként számos olyan film készül mostanság a nagyvilágban, amelyek az üres formalizmus helyett a generációs ügyek tartalmi vonatkozásainak kiemelését célozzák, nos, rendezőik tehetsége, ihletettsége szerint persze.

A talán tucatnyi vagy még több, így vagy úgy műfajba illők közül elsőként Gus Van Sant Gerry című alkotását említeném, és nem is azért, mert annyira tetszett volna. Mert nem tetszett. Legalábbis ami a formát illeti. Van Sant gyakorlatilag annyit ért el a monoton képi világ végletekig vitt, időnként a nézőre ráerőszakolt alkalmazásával, hogy elmondhatja, ilyet csak ő tudott csinálni. És ezt a bravúrt megismételni plágium nélkül nem lehet. Hál’istennek nem is kell. A szinte másfél órán keresztül a sivatagban bolyongó két Gerry története azonban arra a sivár világra utal, ahol a túlélés magasztos célja minden eszközt szentesít, az emberölést is beleértve. Éld túl a szomszédot, vagy meghalsz – ez lehetne a történet mottója; és ismét beigazolódik, hogy két középosztálybeli, gondtalan életet élő urbánus fiatalember esetében, akiknek problémái a video- és számítógépes játékok rejtelmeinek feltárására szorítkoznak, ez a farkastörvény mennyire torokszorító lehet. Egy, a hidegrázós vonulathoz tartozó másik opusz, Ken Loach Sweet Sixteen (Az a tizenhatodik év) című alkotása teljesen más szemszögből közelít ugyanahhoz a problematikához. A baloldali nézeteiről ismert rendező most sem tagadja meg önmagát: ismét az eastend-figurák kilátástalan világát veszi górcső alá. Azt azonban a legvérmesebb jobboldali nézeteket valló kritikus sem vitathatja el, hogy a 16. évét éppen betöltő Liam kényszerpályája – amelynek origója egyébként az a maradéktalanul tiszta szándék, hogy a fiú a rendes kerékvágásba szeretné visszabillenteni a börtönből éppen a születésnap alkalmával szabaduló édesanyja életét – nem lidérces álom, bármilyen ideológiai napszemüveggel is nézi a dolgot. Pedig a fiú mindvégig jó akar lenni: csakhogy ez a jó nem jelent egyebet, mint hogy hazudik, csal, droggal látja el a helybelieket, ölni próbál, majd öl is. Röviden: él, mégpedig az adott környezet játékszabályai szerint. Loach nem ítélkezik. Ábrázol. Liam mindent megtesz azért, hogy édesanyja megtalálja helyét a társadalomban. A saját torz világnézete szerint persze. Csakhogy az anya sem bír szabadulni saját kis világából. És a kör bezárul. Szintén kilátástalan sorsokról szól Roger Avary The Rules of Attraction (A vonzalom szabályai) című filmje, amely Bret Easton Ellis hasonló című regénye alapján készült. A történet, amely egy amerikai campusban halad előre-hátra (időnként szó szerint, ugyanis Avary bizonyos jeleneteket visszafele pörgetett, számomra nem mindig értelmezhető módon), négy-öt fiú, illetve lány optikáján keresztül vezeti végig a nézőt addig a pontig, ahonnan nincs tovább. Az American Pie-ba oltott Trainspotting-szerű opusz szereplői folyton csinálnak valamit, ám tulajdonképpen nem történik velük semmi. Sajnos a rendező időnként nem bírja kezelni a túl sok szereplőt, a súlyosságot feloldani hivatott humor túl gyakran sekélyes, az anti-heppiend pedig ugyanolyan banálisnak tűnik, mint a hollywoodi mainstream-tinifilmek ellenkező előjelű végkifejlete. Annál izgalmasabb az argentin Diego Lerman Tan de Repente (Hirtelen) című filmje. Mao és Lenin, két leszbikus punk többé-kevésbé elrabol egy kövérkés eladólányt, és kezdetét veszi az argentin road movie. Az eladólány a saját kis magánköréből kifele, Lenin a képzelt nihilizmus irányából befele halad a történet során. Egyedül Mao marad változatlanul homályos, hiszen számára tulajdonképpen nincsenek irányok. Az elsőfilmes Lermannak sikerül hiteles módon ábrázolni ezt a bájos variációt három lányra. Peter Mullan megrázó filmje, a The Magdalene Sisters (A Magdolna-nővérek) szintén fiatal lányokról szól. A film igaz történeten alapszik – az utolsó Magdolna kolostor 1996-ban zárta be kapuit Írországban. Mullan realista eszközökkel ábrázolja mindazt a szenvedést, amelyet azoknak a lányoknak el kell viselniük, akik többnyire erkölcsi okokból gyakorlatilag börtönbüntetésüket töltik a rend valamelyik házában. A film négy lány szenvedéstörténetének „ikonográfiája”: a néző megdöbbenve veszi tudomásul, hogy abban a korban, amelyre úgymond a demokrácia, a jogegyenlőség meg egyéb eszmék jellemzőek, legalábbis az úgynevezett civilizált világ esetében, háborítatlanul élnek tovább a spanyol inkvizícióra emlékeztető mikrorendszerek. Terry Zwigoff filmje, a Ghost World (Szellemvilág), éppen ellenkezőleg, a „mindent szabad” világába kalauzolja el a nézőt, ahol a két huszonéves barátnő irányvesztetten imbolyog, hiszen gyakorlatilag nincs olyan dolog, amelyet meg ne tehetnének, így aztán viszonyítási pontjaik sincsenek, amelyekhez képest jó vagy éppen rossz irányba haladhatnának. A különböző események ennek következtében éppen csak „megjelennek” nekik, de nem válnak számukra megfoghatóvá – erre utal a film címe is. Egyikük életében egy fura találkozás jelenti a fordulópontot: az öregember egy buszra vár, de a járat évek óta nem működik már. Aztán a film végén a busz váratlanul lefékez a járda mellett, az öreg felkászálódik, és a lány hirtelen megérti, amit a szellemek világa eltakart előle. Zwigoff bájosnak is nevezhető közvetlenséggel vezeti végig figuráit a „szellemvilágon”, teljes mértékben mellőzve a metafizikai szókimondást, miáltal a filmről lemarad az oly gyakran tapasztalható okoskodás semmitmondó máza.

3. Moodysson, Cronenberg, satöbbi

Lukas Moodysson nevét ismeri a szakma meg esetleg a vájt fülű felső tízezer. A fesztivál azonban kiváló alkalmat jelentett arra, hogy a nagyérdemű is megismerkedjen a kortárs svéd film egyik kiválóságának munkásságával. Három Moodysson-opusz került vetítésre: A Fucking Amal (Kibaszott Amal), a Together (Együtt) és a Lilya 4-ever (Mindörökre Lilja). Személyes kedvencem, a Fucking Amal, két tinilány önmegismerő sagáját követi végig, egy isten feledte svéd kisvárosban. Néhány kritikus leszbikus filmnek minősítette az opuszt, ugyanis a két lány egymást is megtalálja. Szerintem erről szó sincs, a leszbikus vonulat színfolt csupán, ha úgy tetszik. A heteroszexuális változat ugyanolyan jól működött volna. A figurák, a cselekmény, a motivációháló pontos kidolgozása (kivéve talán Agnes kissé „magára hagyott” álöngyilkossági kísérletét) teljesen független attól, hogy a történet végén két lány vagy éppen egy lány és egy fiú találkozik. A Together tulajdonképpen magányfilm, pontosabban egy magányfilm lehetséges feloldásverziója. A film során kiderül, hogy igazából minden figura ugyanazzal a problémával küszködik, még a balos kommuna tagjai is. (Tömeges magány egy kommunában – erre igazán senki sem gondolna.) A film végi nagy közös focimeccs nem magyaráz, csupán érzékelteti, hogy mi is a magány zárának kulcsa. Nem mondhatom, hogy élvonalbeli film, viszont kedvessége, emberközelisége kétségtelenül megragadó. A harmadik film, a Svédországba exportált örömlány életének és halálának története megrázó lehet ugyan, viszont a déja vu élmények mellett rendkívül zavart a realista és szimbolikus elemek inadekvát keverése. Úgy tűnt, Moodyssont ezúttal elhagyta az arányérzék, és kissé belesüppedt abba az egyébként érthető (vagy mégsem?) örömbe, hogy szabad folyást engedhet alkotói fantáziájának.

A veterán David Cronenberg legújabb filmjével, a Spiderrel (Pók) „jelentkezett”. Rajongói ezúttal sem csalódtak benne. A szörnyű gyermekkori élményt (apja, szeretője jelenlétében, megöli édesanyját) kiheverni látszó férfi visszatér a társadalomba, ám az ismert környezet előhívja az emlékeket, akár egy filmet, és a felnőtt Spider apránként újraéli a borzalmakat. Lassanként a körülötte levő nők a gyűlölt mostoha arcát öltik fel (akinek egyébként még gyerekként végérvényesen visszafizette a kölcsönt), és Spider menthetetlenül visszaesik: az őrület köre menthetetlenül bezárul körülötte. Így elmondva ragyogónak tűnik a párhuzamosan futtatott idősíkokban végigvezetett történet, számomra azonban a film valahol a közepe táján elakadt. A gyermek ugyanis nem tudhatta, hol történt az anyagyilkosság, viszont úgy cselekszik, mintha tudná. Úgy érzem, Cronenberg ezúttal kihagyott a keverékből egy-két percnyi igen fontos matériát, melynek folyományaképpen a film hatalmasat zökken, mégpedig azért, mert egyébként minden egyes mozdulatnak, gondolatnak, mondatnak aprólékos gonddal megágyaz a rendező.

A szintén veteránnak számító Alexandr Rogozskin Cuckoo (Kakukk) című filmje a második világháborúból kilépni készülő Finnországba kalauzolja el a nézőt. Gyanítom, hogy a rendező egyetlen alapötlet köré szőtte történetét. Egy szovjet tiszt, egy finn orvlövész és egy lapp nő véletlen vagy éppen sorsszerű találkozásáról van szó. Fontos adalék, hogy mindegyik figura csak a saját nyelvén képes kommunikálni. A háromszemélyes Bábel tornya olyan ragyogó poénparádéra ad alkalmat, amelynek segítségével Rogozskin úgy tudja elmondani háborúról, ellentétekről, szerelemről, egyebekről vallott nézeteit, hogy a néző egy pillanatig sem érzi, na most alaposan kioktatták. Moodysson Lilya-filmjével ellentétben ezúttal a csoda is úgy illeszkedik bele a történetbe, hogy a néző egy pillanatig sem berzenkedik. A szovjet tiszt által végül mégis súlyosan megsebesített finn katonát a halál torkából visszahozó nő jelenete szerves részévé válik a filmnek. És bár a befejezés kissé túl kerek (a lapp nőt ikerpárral ajándékozza meg a háború), Rogozskin filmje kétségtelenül telitalálat.

Nem zárhatom le ezt a személyes fesztiválbeszámolót anélkül, hogy meg ne említsem a Michel Reilhac által összegyűjtött pornó-válogatást. Bárki felkaphatja a fejét: pornó egy fesztiválon? Csakhogy nem akármilyen pornóról van szó: Reilhac a múlt század húszas éveiben készített underground pornófilmekből állított össze egy csokorra valót. És láthatta akárki, hogy nincs új a nap alatt. A filmek érdekessége, hogy valószínűsíthető: a kor profi rendezői is vállalkoztak ilyen jellegű témák „feldolgozására”, hiszen egyes filmek technikai kivitelezése minden kétséget kizáróan szakemberekre utal. Természetesen a filmek esztétikai értékelése kissé nehézkes lenne, bár a sorozat egyetlen animációs filmje bármelyik kortárs (na jó, posztmodern) fenegyereknek becsületére válna.