Június 2003
Vendégmunkás

Zsidó Ferenc

Véletlen

Földes Tihamér mélyen, egyenletesen szuszogva aludt szeretett felesége mellett. Az ágy lábánál a macska szundított, a másik szobában a gyerek: a harmonikus család összképe. Földes Tihamér boldog volt, álmában is ezt motyogta, midőn valaki hangosan, erőszakosan döngetni kezdett az ajtón.

Egy percbe is beletelt, amíg Földes Tihamérnak eljutott a tudatáig, hogy a döngetés, amit hall, valóságos, és minden bizonnyal kopogást jelent. Vagyis azt, hogy valaki... Ahogy szeme kinyílt, első pillantása a sötétben is jól látható digitális órára esett. Hajnali négy-húszat mutatott: ideális időpont a látogatásra. A kopogás megismétlődött, ha lehet, még hangosabban és követelőzőbben. Földes Tihamér felesége nyugodtan aludt tovább, csak a macska pattant föl az ágy mellől. Úgy tűnt, mintha ajtót nyitni indulna.

Földes Tihamér ekkorra teljesen felébredt, helyzetelemző készsége is működni kezdett. Biztosan valami baj van. Talán meghalt valaki. Kipattant az ágyból, gyorsan a ruhái után kapott. Meleg nyár volt, egy szál gatyában aludt. Nem nyithat gatyában ajtót, akármilyen nagy baj van! Ekkor már nem hallatszott kopogás. Földes Tihamér kiment az ajtóhoz, hallgatózott pár pillanatig, kinézett a kémlelőn, aztán résnyire ki is nyitotta az ajtót: sehol senki. Tanácstalanul visszament az ágyhoz, és visszafeküdt, de nem jött álom a szemére. A macska szemei kérdőn világítottak a sötétben. Földes Tihamért rossz érzés kerülgette. Miért kellett annyit szöszmötölnöm az öltözéssel?! – szidta magát. Elkéstem, mindent elrontva. Vajon ki lehetett? Egy haldokló, akit megmenthettem volna? Vagy egy eleven, aki egy haldokló megmentésére hívott? Én lehettem az utolsó reménye!

Földes Tihamér imádkozott, bárcsak ismétlődne meg a kopogás. Hasztalan. Várt, fülelt. Semmi. Aztán a düh hatalmasodott el rajta, amiért képtelen visszaaludni. Már öt óra volt, már fél hat, még mindig nyitva volt a szeme. A macska is nyugtalanul szaglászott. Földes Tihamért kiverte a hideg veríték. Ezernyi alternatívát végiggondolt, az, hogy a kopogás miértjét nem tudja pontosan, megőrjítette. Az is, hogy nem tud visszaaludni.

Karikás szemmel, rosszkedvűen ébredt, felesége hiába faggatta, nem számolt be neki a hajnali esetről. A macskát is hallgatásra intette. Egész napja pocsék volt, ingerültségével megmérgezte az általában békés családi hangulatot. Este nem volt kedve szerelmeskedni, hátat fordított a feleségének, s elaludt. Pontban négy-húszkor felébredt. A macska tüzes szemekkel kóricált a lakásban. Bestia!

Földes Tihamér megváltásként várta a kopogtatást. Szívszorongva. Hiába. Aztán dühösen. Hiába.

Másnap, harmadnap ugyanúgy. Az el nem hangzó kopogtatások négy-húszkor mindig felébresztették, Földes Tihamér várta, hogy valaki végre megjelenik, s felkéri, hogy mentse meg. Hogy ez nem akart bekövetkezni, csalódása, csüggedése egyre nőtt. Aztán jött a düh, amiért nem tud aludni. Amiért folyton felébred. Nappal egyre fáradtabb lett, egyre szótlanabb, ingerültebb. A macskába többször belerúgott.  Úgy érezte, azon a hajnalon valamit nagyon elhibázott, jóvátenni a hibát pedig nincs esélye. Máskor arra gondolt, valaki puszta heccből kopogtatott, hogy beléverje a frászt. Beléd verem én! – fogadkozott, főleg hajnalonta, négy-húszkor. Kibe, mit? Láthatatlan ellenséggel nem lehet felvenni a harcot! Ez a tudat őrületbe kergette.

Egyik hajnalon, négy-húszkor, úgy érezte, már nem tehet mást, segítségre van szüksége: elindult kopogtatni.